és szent és örökre tartandó szerelem esküi hang zottak le az ifju ajkairól.
Csak nehezen tudott az ifju kibontakozni a leány karjaiból, kinek minden vágyai, a hiuság, a kaczérság, a nagyravágyás, kielégítve s zajon gásban voltak azon kis adag szerelem mellett, mellyet érezni szíve képes volt. „Atyádhoz kell
visszasietnem," szólt fájdalmas hangon az ifju.
„Szerelmesem!" sipegé Tekla halk hangon,
és karjai Andor ölelésére nyiladoztak.„Szerelmünk titok legyen!" szólt az uracs fi gyelmeztető hangon kedveséhez, s az elválás forró csókját nyomta ajkaira.
Eltávozott.
Tekla olly nyugtalanul boldognak érezé ma gát! olly édes és aggasztó, büszke és félő, ma gasztos és leverő indulat-ár zajongott kebelében!
+ +
3&
A toronyba vitt távcsö nagyon jó szolgálatot tett. A kilátás napáldozatkor e magasból a szép
fekvésü városra s nem kellemetlen vidékére bő
éldeletet nyujthatott – volna mind annak, kinek kedélye a természet szépségei iránt fogékony sággal bir... A harangozó mély kedélylyel fogta
fel ez élveket.
Lassankint sötétedni kezdett.
Egyik szögletben hosszas keskeny fenyü-lá dika állott, s a kulcs a zárba illesztve. Andor nyugtalankodni kezdett, s hogy unalmát űzze, mig Bojtora egészen a táj szemlélésébe látszott merülve s távozásra legkisebb szándékot sem mutatott, felnyitá a láda tetejét; hosszu s bot alaku sípot vett ki belőle.
„Ah, ön tárogatómat vette elö," szólt, hozzá közeledve, a harangozó s a hangszert kezébe ve vé; „igen kedves jószágom ez, ámbár csak rit
kán nyúlok hozzá."
-„Igazság ," közbeszólt Andor, „hallám egy kor, hogy ön a hárfát és tárogatót igen jelesül játszodja? Nem volna olly szíves...?"
„Ügyetlenségemet elárulni ön előtt?" vála
szolt Bojtora tréfásan, „ki különben csupa diva tos és csillogó hangversenyekhez s tarka zene előadásokhoz szokott?... De legyen meg, ha ön egyszerü magyar nótáimban kedvét találja."
Andor a tárogatót, mellyet a harangozó e közben a ládikába visszaillesztett, akarta neki nyujtani, de ez feltartóztatá őt. „Hagyja ön,"
ugymond, „ha azon élvben részesülni akar, mellyet gyakorlatlan tehetségem egy pár egy szerü magyar nótában a régi világból nyujthat
önnek, ugy még egy óranegyedet kell várnia.
Holnap sátoros ünnep, s igy a mai estharangozás e nagy haranggal történik. Azonfelül kedves Tek lámnak születésnapja van, rám nézve tehát ket tös az ünnep. Magam fogok estvére harangozni, s azután majd egy kis zenével is kedveskedem azoknak, a kiknek hallgatni tetszik."
Kiváncsiság és az atyának kedvébe járni aka rás várakozásra birta Andort. Pár percz mulva
néhány suhancz tolakodott fel a lépcsőkön, kik a nyolcz óra közeledtével azon megszokott és ked velt mulatságot akarák maguknak szerezni, hogy a harangozásban részt vehessenek. „Vissza, fiúk!"
szólt elejökbe a harangozó.
„De mindjárt nyolcz az óra," jegyzé meg a suhanczok egyike.
„Hát nem vagyok én itt?" mondá a ha rangozó.
„Igen, de a nagy harangot kell húzni," jegyzé meg ujra az elöbbi, „s mi segíteni jöttünk," s a
kötelekre tekintett, mellyek a harangról négy részen csüngöttek le. Egyike a vele jött pajtá soknak azonban odasompolygott a beszélöhez, ingujjánál rántotta öt és sugá fülébe: „Hadd el, Ferke! nem kell a harangozó urnak segítség;
csak ki ne forduljon tengelyéböl az öreg bömbölő, ha ő fogja meg kötelét." – Ezzel a jövevények, a merre jöttek, eltávoztak.
Bojtora evet-gyorsasággal kapaszkodott fel a haranglábakra, a kötelek közül hármat leoldott, s három perczczel a nyolcz óra előtt a harangot lassan lógázni kezdé... Az óra nyolczat vert a szomszéd toronyban; az öreg harang ércz torka megkondult, s tömérdek hangzsibojgás töltötte be a közel tért, s a sok mázsás vasnyelvnek minden érintésére a harang öblös karamjához
-mintha egymásután roppant átmérőjü ágyukat sü töttek volna el... Ezt közelben hallani fül-edző, idegrázkódtató.
A szokásos háromszori harangozás elhang zott, s még utána egy pár perczig nem lehetett volna az emberi szót meghallani a lassan csönde sülő hangzsibongás miatt. – Bojtora izadság csöpeket törült le homlokárul, azután fövegét kezeibe vevé, s röviden ájtatosan imádkozott.
Hiszen másnap leánya születésnapja volt, s ő neki minden gondolata e szeretett leány; csak rá könyörgött áldást Istenétől!
„Uram!" szólt aztán, Andorhoz fordulva, „ez
egy kissé izasztó munka. Öt-hat évvel előbb is
könnyebben megbirtam, de most a korral erőm hanyatlik s karaim néhány perczig reszketnek illy harangozás után."Andor kezébe fogta a kötelet s erejét kisérté rajta, de a harang alig lódult meg. „Hahaha!"
felkaczagott enyelegve Bojtora, „bajos az öreg gel megbirkozni, s nem illy finom karoknak való munka! A városban legalább nem igen tudnék embert, a ki holnap délben utánozná, mit én ma estve tettem." Most elővette tárogatóját s a to ronynak a város felé néző ablakához állott. „Né ha szoktam," ugymond, „ez ablakból tárogató mon esténkint andalogni; most ez már évek óta
Meghasonlott kedély. I. 4
nem történt, de fiatalabb koromban gyakran sze reztem magamnak e mulatságot. S másnap mindig sok emberrel találkoztam, ki köszönetet monda az esti élvezetért."
Harczias szellemü s bús dallamu magyar nóták harsogtak le a toronybul, a tárogató erös ércz hangjai messze meghasgaták a levegőt; mintha felrázó, férfias tettekre buzditó szellemszózat hangoznék át a munkás öskorbul a szunnyadni ké szülő város felett; mintha hatalmától fosztott tündér-óriás hallatná siralmas panaszait a ráne hezült idök sulya miatt, mellyekben törpévé van kárhoztatva, s az egykori hatalom, nagyság, az egykori fény visszemlékezete csak azért ma radt fen számára boldog multjából, hogy fájdal ma bús jelenén annál szaggatóbb, keservesebb legyen!
3% 34- +4
Midőn a toronybul lejöttek, egy gyerkőczét ta láltak az ajtóban, ki a lépcsök hideg kövén tér dele, égö homlokát balkönyökén a falhoz támaszt ván, és sűrü bozontos, éjfekete hajfürtei alul,
mellyek arcza egy részét is födék, tüzvillogó
szemei könyek közül fénylettek a leérkezökre...
Az első megszólításra sokáig néma maradt, mint szólni nem biró köszobor, vagy mint kinek lelke
az elhagyott testből messze hon ábránd-vidékibe
költözött.
„Ki vagy, fiu?" riasztá fel, kezét vállára illesztve, Bojtora a mélán hallgatót, „mi hozott , késő estve az egyház küszöbéhez – magányos
gyermeket?"
A fiu föleszmélt, kormos kezeivel elsimitá az arczfödező hajhullámzatot, s az álmélkodók előtt egy czigányfiu állott talpon. „Milly szép volt!