együtt, a nap végzett munkája után, néhány
Meghasonlott kedély. I. 2
mesterlegény; nem volt itt látni hosszu képeket, mellyekre nagy betükkel volna kiirva az unatko zás, nem életunt kedélyeket, mellyek keresik mindenütt, minek élvezésére a tehetséget el vesztették, elpazarolták, az örömet, a vidám ságot... A gazdagság mindennel bir, min az élet örömeit megvásárolni lehetne, ha illy dolgok eladhatók és megvásárolhatók volnának; illik is tehát, hogy a szegényebb sorsu elött, kinek vá sárlásra nincs értéke, maga természeti forrása álljon nyitva az igaz örömöknek.
Csudálatosan tünt fel ezen a pajkosságig vi dám legények közt egy ifju, ki mélyen elmerül ten, bús arczkifejezéssel ült közöttük, mintha ez együttlét iránt legkisebb részvéttel nem vol na, s egyedül az elötte álló borkupával látszott foglalkozni, mellyel szokásán kívül sürübben hozta olykor elvonagló ajkait érintkezésbe...
Ez ifju egykor vidámitó lelke volt társainak, ki nélkül mulatságaikat üresnek tekintették. Most csak néhány sohaj volt, mire ajkait megnyitotta, olly fájdalmas és olly erőteljes egyszersmind, hogy megrepeszteni birta volna a keblet, ha azon az uton szabadulásra rést nem talál, mellyen ugyan e sohajok forrásának hütésére a viditó szö
lölé betöltetett.
Most a legények egyike poharat emelt: „An
dor urfi egésségére!" ugymond, „adja Isten, hogy
mához évre ismét uj házat építtessen, mellyet mi szintoly jól, szintolly tartósan és szépen bevé gezzünk, mint a tegnap fölszenteltet... Sokáig éljen!" Poharát ezzel fenékig ürítette s jó példá ját mindnyájan követték. Csak az iménti ifju te kintett mozdulatlanul, söt mogorván maga elé, s a fájdalmas vonaglás, melly arczán tüstint e szavak kezdetével fél perczig észrevehető volt, mutatta, milly kellemetlenül hatott rá e felkö
szöntés.
„Hogyan, György pajtás?" felszólalt ujra, s most szavait egyenest a busongóhoz intézve az előbbi legény, „tehát jó gazdánk egésségére sem emelsz poharat? Lelkemre, tán azt hiszed, mi vel te olly gonosz kedvedben vagy, senki sem fogja örömmel venni, ha sokáig éltetjük?"
„Ám éljen!" szólt György erőtetett egyked
vüséggel, „de imént nem voltam szomjas," s ez zel öblös pohara tartalmát fenékig ürítette.
„Nem voltál szomjas!" folytatá a szót kezdett legény, „s ugy megy beléd mégis a bor, mintha
feneketlen tömlő volnál... hiszen már a máso
dik itczét iszod. . . . Hát mi lelt?" kérdé nyers jószivüséggel.
„Semmi – hagyj magamra!" válaszolt György,
2*
s elfordulva akart a további kérdezősködéstöl menekülni.
„Hagyjátok el!" közbeszólt az asztal tulsó végéröl egy tenyeres talpas szalontai legény,
„majd megjö neki is igaz kedve. Tán csorbát ka pott szekerczéje, s föltette magában, addig bú sulni, mig ki lesz köszörülve."
Az elméskedésre többen felkaczagtak.
„De el nem hagyom," szólt ismét alegény, ki Györgyöt erő erejével vigkedvüvé akarta tenni, s közelebb ült hozzá. „Neki innia kell, még pe
dig velünk társaságban," ugymond, „mert ma
gányosan, látom, ugyis jól ért a dologhoz... Azt mondom nektek, pajtásim," s e közben ismét tele poharat emelt, „hogy az Isten a szép Tek lát sokáig ne éltesse, – abból ugyan semmi semlesz!"
„Ez már szívéhez volt szólva," jegyzé meg egy másik legény, midön látta, hogy György a felköszöntést némi szivességgel fogadta, mert rája maga is tele poharat üritett. „Erre bizonyo
san fel kell vidulnia..."
Mielőtt azonban szavait végezheté, György hirtelen felállt az asztaltól, s szerfeletti komor sággal, ugy, hogy tovább tartóztatni öt egyik sem érzett kedvet magában, jó éjt kivánván a társaságnak, eltávozott.
„Különös fiu!" szólt utána egyik a társaság ból, fejcsóválva.
„Soha illy szerfelett komornak nem láttam,"
jegyzé meg a másik.
„Rendén tul szerelmes,"
madik.
„Na, de hiszen gyönyörü egy leánykája van,"
folytatá egy negyedik, tótos kiejtéssel.
„Hiszen talán ez minden baja," jegyzék meg többen, melly megjegyzésben azonban a sajnál kozásnak vagy némi irigységnek volt-e több ré sze, nem tudjuk meghatározni.
– Már késő estve volt. Akarat-e vagy csak szándéktalan tétovázás nem engedé Györgyöt egyenest lakására menni... A város egyik fél reeső utczájában egy ház ablakai alatt hirtelen megállapodott. A ház ismeretes volt előtte; ben ne Andor és tertvérhuga lakott egy nagynénjök társaságában. Az ablakok a föld szinétől több mint egy embernyi magasságra voltak; egyikből, melly a nyári hőség miatt nyitva volt, ismeretes hangok ütköztek füleibe.
„Ez Andor urfihangja," szólt magában György,
miután a beszélgetést néhány perczig falhoz la pulva hallgatta. „Ez pedig Eszter asszonyságé,"
folytatá rövid szünet mulva magánbeszédét;
„Tekláról szólnak... ki kell hallgatnom!"
" mondá egy har
Benn pedig a két legkönnyelmübb testvér, egy kéjhajhászó ifju s egy nagyvilágisan romlott szívü, hivsággal teljes hölgy gyanutlanul foly
tatá tovább a beszédet.
„Hidd el, édes bátyám," igy szólt testvé réhöz Eszter, „kissé sokalnom kell könnyelmü lengeségedet; minden hónapban – sőt minden héten uj meg uj szerelem után kalandozni! ... ki sértsd meg legalább, hű lenni egyhez néhány hónapig."
„Csak az illy keserü s idétlen leczkézéssel hagyj fel, jó hugom," vágott szavába a bátya,
„ha arra jő, cseppel sem vagytok jobbak nálunk nál, ti örök hűséget emlegető hölgyek... Most azonban hidd el, valóban módfelett szerelmes vagyok; igy magamat, illykép zajongani szive
met soha sem éreztem." **
„Ugyan e szavakat csak a legujabb tiz nap alatt vagy tizenkétszer hallám töled."
„Mind hasztalan csevegés volt," válaszolt Andor hévvel; „most, most! csak e pillanatban érzem, mi a szerelem!"
„S egyszeri látás tudott ennyire elragadni?"
„Kell-e több egyszernél, látni a tökéletes szépet? vagy nem egyszeri s hirtelen fordulat által történik-e minden nagyszerübb változás éle
tünkben?"
6
„De mit akarsz egy harangozó leányával?
csak nem fogsz nyilvános botrányt okozni s a pletyka város nyelve rágalminak tenni ki ma gadat?"
„Ne gondolj azzal," vága közbe Andor.
„Teljesitsd kérelmemet, s viszont szolgálatom ról bizonyos lehetsz."
„S ugyan miből fogna e szolgálat állani, mellyet illykép kell töled megvásárolnom?" kér
dé a növér kiváncsian.
„Kétségkivül igen élénken emlékszel még azon fiatal hadnagyocskára, kinek nyúlszivével olly ellentétben áll a fényes kard, mellyet hety kén csörget oldalán...?"
Eszter elpirulva s kissé sértődve válaszolni akart; válasza hihetöleg a hadnagy mentségéböl állandott, kinek tarka zsinórzata nagy tetszést nyert szemei előtt; de bátyja nem engedé őt szóhoz jöni. „Hadd el a szót," ugymond mo solygva, „nem fogom tovább festeni jeles tulaj donait az ifjunak, ki szivedet elrabolta. Tudod, hogy egy mord tekintetemtöl, mellyet e fegyver viselőre nem régiben véletlenül ejték, elretten ve, fél haragomtul s azóta nem mer lakunkhoz
közelíteni..."
„Ezt épen nem bátyámuram mord tekintete
miatt teszi," megjegyzé Eszter, a hadnagyot enyelegve védvén.
„Tegye hát akármiért," válaszolt Andor,
„elég az hozzá, hogy ez elmaradás, mint ész revettem, szerelmes hugomnak épen nincs tet szésére. Holnap találkozást keresek vele, s hogy nyúlszívét megnyugtassam, olly lágyan fogok szemébe pillantani..."
„Nagyon igazságtalan vagy iránta," szakasztá félbe a gúnyhangon beszélöt nővére, ki azonban tovább folytatá szavait: „S ha ugy odavetve megemlítem, miszerint igen finom champagnei pezsgőim s hozzá czukor – édes pozsonyi két szersültem érkeztek, fogadom, holnapután ud
varlásodon látandod őt... Tehát akarsz-e al kudni?"
„És mit tegyek?"
„Tekla naponkint 9 órakor megy misére a fő egyházba," mondá figyelmet ébresztőbb hangon a bátya, „honnan vagy egyedül vagy atyja tár saságában szokott haza térni. Holnap menj el te is e misére s kijövett keress ürügyet a leány nyal szóba állani; szedd össze szavaid minden mézességét, ugy, hogy midön elválsz, – mert természetesen hazáig fogod a leányt, s ha kell,
atyját is kisérni, – azt kelljen ohajtaniok, bár
illy kedves, nyájas és jószivü angyalkával minél
többször találkozzanak."
„És azután?" kérdé a növér.
„Ennyi a te dolgod; többi az enyim. Ezen atya nagyon szigoru ember, ki nem igen volna hajlandó, elragadtatva hajlongani, ha magam