nek hódolnia nem bün, nem rosztett, hanem szent kötelesség! Leányától és egy szeretett ifjutól boldogság és élet raboltatott el; s keb lében az első perczben, melly neki a mai gyász eset után szabad és nyugalmas föllélegzést en gede, magasztos és dönthetlen meggyözödés sarjadzott fel, hogy mind ezért viszont boldog ságot vagy életet kell áldoznia – boldogságot, ha volna valami, mihez gyülölségének tárgya olly hő lánggal ragaszkodik, hogy attól megfosztat nia az élet vesztésenél nagyobb kínlenne, - vagy életet legalább, ha nincs nagyobb kincse, mely lyet tőle elrabolni a halálnál keserübb szenvedés volna. S épen e gondolkozásmód okozá, hogy
Bojtora nem szenvedélytöl vakon rohanni ostor
zott ifjoncz gyanánt engedé át magát keble égető
boszúvágyának; nem; mit az erényröl állitunk, hogy az a cselekvésnek szent elvek higgadt megfontolásából eredő gyakorlata, ollyan volt e férfiu boszuja is: hideg, megfontolt, eszélyesen ki számitó, de szilárd és megdönthetlen.
* XVII.
Részvevő néptömeg volt György hült tetemei nek a végnyughelyre elkisérője. A koporsót leg
közelebb két férfi követé födetlen fővel: a haran
gozó az elfojtott bú megható nyugalmával arczu latán, némán, csöndes szilárd léptekkel, szemeit földre s váltogatva az előttök vitt koporsóra füg gesztve, könytelenül; mellette megtört léptek kel ingadozva haladt István, a halottnak atyja, csüggeteg lélek fájdalmas siránkozásával, szaka datlan jajgatás között...
A temetés véghez ment, s a kiséret a sirkert ből visszavonult.Bojtora összekulcsolt kezekkelállt a fris hant előtt, mellynek kis keresztjét a sirán kozó atya csillapithatlanul kitörő fájdalom közt kulcsolgatá keresztül, s tőle elválhatlannak lát szott;... e fájdalmas zokogás, ez orditva jajga tás nyers és vad lélekről tön tanuságot;... István nem egyedül elvesztett egyetlen gyermekét, de leginkább gyámoltalan élete táplálóját siratta, s jajgatása csak akkor csillapult valamennyire, mi dön a harangozó biztató s vigasztaló szavát hallá,
ki neki jövendője iránt tehetsége szerinti gondos kodást igére...
Alkonyat közelgett, midőn a város felé visz szaérkeztek. „Fijam! fijam!" kiáltott feljajgatva István, „ki fog most engem táplálni, ki fog ügye fogyott életemre gondot viselni?"
„Hahaha!" kaczagott mélyen keserü gúnynyal Bojtora, „légy nyugodt, öreg! hisz ez az élet olly szép, olly kedves, benne minden olly szent rend del megy, épen a mint mehet... Egy gazdag urfi a szerencse kegyeinek halmozása közt kissé meg unja magát, szórakozást keres, mulatságot haj hász, – s ki ne találna szórakozást és mulatsá got, ki az élet örömeinek kapuit telt erszénynyel csörgeti meg? S a gazdag urfi néhány napig meg lehetősen mulatá magát, melly csak négy szegény ember életörömeinek feldúlásába került... Oh, milly szép és jó ez élet! Légy nyugodt, öreg barátom!... lásd, a gazdag urfi már kimulatta magát! a mulatság befejezéseül jó Györgyünk sírfenéken aluszsza örök álmát; leányomnak le gyilkolva életörömei; te pedig – te elmehetsz koldulni!.... nekem még marad némi szerepem hátra!... menj, öreg, menj koldulni!"
A keserü szavakat keserü gúnykaczajkisérte, mellynek hallatára István megdöbbenve forditá a harangozóra szemeit, kinek azonban rövid per
czekre fölhevült arczulatán ismét az előbbi nyu
galom foglalt helyet... De a hallott szavak Ist
vánra nem vélt benyomást gyakoroltak: „Koldul ni?" ismételé félig magában, „oh, ez örömtel jes kilátás!... s mégis mi maradt hátra számomra
a koldusbotnál?"
+ 4#
+
István, a mámorhoz szokott ember, másfél napot tölte józanul, s lelkét a bú annál keserves ben, kiállhatlanul terhelé. Vigasztalást kellett ke resnie, s ezt mind eddig a bor kábitó erejében találta fel évek lefolyása alatt... Alig érkeztek haza Bojtorával, a legelső alkalmat használta, hogy őrszemei elöl megszökhessen, s mint kinek nyomait ellenség üldözi, sietett egy távulabb eső csapszék felé.
Mit az emberek egymás megrontásában teljes sükerig véghez nem vihetnek, a véletlenség, a sors avatja magát a játékba, s fényesen fejezi be a szépen kezdetteket. A véletlen és a sors pedig ismét embereket választ eszközökül, hogy a nagy tettek dicsősége folyvást a nem mellett ma radjon... Ne szégyeljük az igaz szóért magun kat: a bűnmag nem annyira az egyes emberek ben, hanem a társas szerkezetben van.
Illy véletlennek eszközlése volt, hogy a csap
székben, mellybe István lépe, néhány koldus volt összegyülve, egyének, kiket munkától és hasz nos foglalkozástól nem kór vagy tehetlenség, ha nem tunyaság és megrögzött korhelység ijesztett vissza, kik minél kevesbbé érdemlik az ember baráti irgalom jótékony cselekedetit, annál több módjait ismerik a csalárdkodó ármánynak azt a könyörülőktül kicsikarni. Ez emberek erszénye pénzzel tömött volt, s a legutolsó s legnyomo rultabb helyzetben, mellybe embert a társasági visszásságok taszithatják, gúnykaczajt ütöttek élet és világ felett, az állapotok minden fokoza tait ostorozót. „Ez az élet!" ismételék vig danák ban, „szép, dicső, felséges élet! A gazdag ben nünket, mi viszont kaczagjuk a gazdagokat; – azért vannak ők, hogy tápláljanak és jól tartsa nak bennünket... Kába, ki munkában fárasztja magát, mig jól élhet más bohósága után!... Kocz czantsd ide poharadat, szomoru barátom!"
S István örömest kocczantá süritgeté egymás után a poharakat... Mint megtetszett neki ez az
élet!
Csak más nap reggel került vissza Bojtora szemei elé. A harangozó sokkal józanabb ember ismerő volt, semhogy ez embertöl rég megrög zött szokásainak rögtöni elhagyását várta volna, s egyszersmind sokkal jobb akarattal viseltetett
a szerencsétlen iránt, semhogy őt kora megtá madásival magától visszarezzenteni ne tartózkod nék; iparkodott, hogy szelíd bánásmódja által a házanál maradást Istvánra nézve megkedveltté
tegye.
Bojtora Tekla nyomozására még az nap utra készült; házát az öreg Klárára bizta, s öt intette egyszersmind, hogy Istvánnak hű gondviselője legyen. A gyönge nő annál forróbban igére min dent teljesítni, mit ezen fi-árván maradt atya vi gasztalására tenni gondola, mivel lelkismerete szemrehányásai a lefolyt eseményekben részvé teért eléggé kinozák őt... Hogy a rábizott gond viselői tisztet véleménye szerint annál sükeresben teljesítse, mihelyt Bojtora utra indult, az agg nő kileste a perczet, mellyben István alkonyat felé mámoros álmából fölébredett, hosszu leczkét tar tott neki a bor kábitó erejéről és a részegségun
dok voltáról, azután fölüte egy vastag prédiká
tzióskönyvet, hogy belőle a kábult agyunak téritő értekezést olvasson fel. István a szóbeli elő
adást álmosan türte; de midőn Klára az olvasás hoz fogni akarna, becsapta a könyvet előtte, fö vegét vette s jó éjszakát kivánt az álmélkodónak...
A tegnapi csapszék látogatására sietett.
XVIII.
Bojtora több hétig fáradozott leánya fölkere sésében; különösen egy bal gyanu után messze behaladt Erdélybe, a nélkül, hogy a keresettnek nyomára akadna, mi könnyen megmagyarázható, mert ekkor távulabb volt tőle, mint bármikor.
Ezalatt Valday Andor kigyógyult fejsebéből, s testi egéssége helyre állott, de lelke annál be tegebb, kedélye csüggeteg és háborodott vala.
A vétek sulya, mellyet könnyelmüleg elkövetett, s mellynek illy elöre nem láthatón gyászos lett következése, kinzólag sujtá s önmagával megha sonlottá tevé őt; menekülni vágyott ez események
szinhelyéröl.
-Rokonai, kik őt a harangozó boszujától fél tették, utazást javasoltak neki; Andor örömmel fogadá a javaslatot s evégre gyorsan tétettek meg az előkészületek. Utjának egyéb czélja nem volt, csak menekülni e nyomasztó emlékezetek szin helyéről, s a távulban megnyugvást, belsejével tisztába jövést keresni föl... Ha találand-e? Ő legalább reménylette; bizott, hogy nem lesz mindig való a római bölcs mondata: a levegőt és nem a lelket változtatja, ki túl száll a tengere kem... Gazsit, a hozzá föltétlen szeretettel ra
gaszkodó szolgát, választá kisérőjeül, kinek ez