„Hogyhogy?"
„Tudom én, a mit tudok," válaszolt nagyböl
csen a kérdezett.
„S ugyan mi az, a mit tud?" kérdé az uracs
kiváncsian.
„Az biz az," közbeszólt egy fiatal ácslegény,
„hogy ha kettö teszi az utat, nem olly igen fá radságos, fökép ha édesdeden beszélgetnek...
Ugy-e, Marcsám?" mondá a legény mellete ülő szerelmeséhöz, kinek piros arczát dévajkodva még pirosabbá csippenté.
„Ugy?" szólt az uracs, figyelmessé tétetve,
„tehát György barátunknak szép Teklája elébe
jött?"
-„Nem tovább, mint a hegy tövéig," válaszolt az iménti legény, „s a hely, hol e szépen össze illő pár találkozni szokott, alig van ide három száz ölnyire... Onnét aztán nem lesz fáradságos egymás karján az ut haza-felé."
„Ejh, ejh! milly regényes kalandozás!" köz be szólt a háziuracs; aztán egy tele poharat vön kezébe s felköszönté: „Legények! tehát e po harat mindnyájoknak, különösen pedig György
nek, s még inkább szép jegyesének egésségére!"
Szavait szívből eredő közös jó kivánat ki sérte... Andor urfi pedig csakhamar odahagyá a mulatókat, s cselédjének parancsot adott pa ripája megnyergelésére; azután uri vendégeihöz fordult be néhány szóra, s kevés percz mulva eltünt közülök. – Mintegy másfél óra telt el, miközben a vendégek mindenfelé hasztalan ke resték házigazdájokat.
III.
Erőteljes, ruganyos léptek nesze hangzott a magas füszálak fölött. Tekla felocsudva elmerült ségéből, hátra tekintett, s meglepetés, de nem azon öszinte örvendezést hirdető, mellyet az ifju
ohajtott vala, tükröződék szemeiben, midőn várt kedvesét maga mellett látta. György arczán azon örömkifejezést, mellyel kedveséhez sietett, bá natos komolyság váltotta fel; fájdalmasan fürké sző tekintetet vetett rá, midön kezét nyujtá neki s felszólala: „Teklám! légy üdvöz szivemnek."
A leány mosolylyal válaszolt, melly az ifju arczáról a bú fátyolát ellebbenté, s olvadozó szivvel omlott annak lábaihoz. „Teklám!" ugy mond, lelke legbensőjéből eredő hangokon, „olly kimondhatlanul szeretlek – ah , tán vétkesen,
mert mérték felett!"... És epedve nézett a leány
szemébe, ki maga részéről a lángoló keblü ifju szavait arcza nyugalmas kifejezésével hallgatta, melly az ifjuban keserü érzést gerjesztett; resz ketve nyujtá ki két kezét feléje s kérdezé: „Tek la, mondd, szeretsz-e?"
Tekla arczán némi a szív legbensőbb rejte kében gerjengő boszuság kifejezése villant ke resztül, s hallgatva függeszté nagy fekete sze meit a szenvedélyes szavu ifjura. Tekintete hideg volt; e hang öt érdekelni, e kérdés ajkait szint olly szenvedélyes „igen"-válaszra birni rég meg szünt volt; alig vala több, mint a hosszabb meg szokás hideg köteléke, mi öt még Györgyhöz
füzé.
„Szeretsz-e?" kérdé az ifju ismételve, „oh,
mondd ki e szót boldogságomul, hiszen tudod, hogy ebben üdvöm rejlik, hogy ezt szeretném örök zene gyanánt hallani ajkaidról."
„Milly zajongó, milly heves vagy te ismét, György!" válaszolt a leány eltérőleg, s szavai ban némi szemrehányási hang tünt ki, melly Györgynek szivébe hasított; azután, mintegy vigasztalni akarva az e szavakon bánkódót, mint vigasztaljuk ollykor puszta sajnálkozásbul az előttünk panaszkodó idegent, tevé hozá: „Nem mondtam-e százszor már, hogy Tekládnak szíve hiven, örökre, visszavonhatlanul tiéd?"
„S szavad mégis olly hideg."
„Tehát szavakban keresed a szerelmet?"
mond a leány azon felsöséget követelő hangon, mellyhez az érzéstelenség mindig jogot tulajdonít magának az érzés felett, „az igaz szerelem csak tettekben tünteti ki magát." ..
„Mellyek a szavaktól annyira elválhatlanok, hogy igen sokszor az ember legfontosabb tetteit csak szavak intézik," egészité ki a kezdett sza vakat az ifju. „Igen, leány, tettekből ismered meg az igaz szerelmet, tettekből, mellyeknek legkedvesebb zománczát a szívmelegség adja meg, melly szavakban nyilatkozik; és a szó csak akkor puszta szó, ha az ajkakon kiszáll, mig értelmé vel a szív mitsem gondol... Vagy ha szerelmi
édes szót mondasz
hozzám, nem tett-e az,mellyel engem boldoggá tész? és ha ...."
„Vigyázz, György," közbeszólt a leány,
„szép tarka bogár van lábod mellett, el ne ta
posd."
(4
György szemmeresztve s csudálkozással né zett a leányra, e lény neki a meg nem foghatá sig különösnek tetszett; szivét keserű érzelem fogta el, s hevesebb kifakadással szóla: „Te egy bogárka egyszerü rövidhalálfájdalmát egész rész véttel iparkodol gátolni, – s hogy szivem száz szoros halálfájdalmakat érez, azzal mitsem gon
dolsz."
„Nem mutatom-e szóval és tettel, hogy sze retlek? Istenem, hát mit tegyek többet?" fel szólalt Tekla, „hiszen nem hallod-e: mondom, szeretlek, ... és nem jöttem-e eléd, hogy ked ves társaságodban sétálhassak haza-felé?"
„Igen ... ugy van!" szólt az ifju, mindinkább elkeseredve eme szívtelen és hidegen kimért hangokon; – ugy tetszett neki, mintha Tekla
akarna ugyan szeretni, de nem bir.
„Látod tehát, hogy csakugyan hün, forrón, szivem mélyéből szeretlek?" – kérdé tovább
Tekla.
„Látom," válaszolt György egyszerűn.
„S mégis hetek óta már olly mogorva, olly kiállhatlanul szeszélyes vagy..."
Az ifju válaszolni akart; e pillanatban azon ban egy lovag szökelt el mellettök, testhez sza bott csínos öltözetben, s szemeit figyelmesen függeszté a magányos párra, mig ajkai körül több mint megelégedő mosoly lebegett, mert egész arczából reménytelen meglepetés tünt ki.
– György a lovagot kalapemeléssel üdvözölte, kinek viszonzása igen édes mosolybul és több szörös főhajlintásból állott, melly azonban in kább a György által karon vezetett szép társnét, mint az ifjut illeté. – A lovagot nem sokára sü
rü fűzlombok takarák el szem elől.
Tekla gyorsan kivonta karját az ifjué alul, s néhány lépést tön félre, hogy a távozó, szép külsejü lovagnak utána nézhessen. György meg lepetve szemlélte öt. „Ah, a kedves!" suttogá a leány, a lovag után meredő szemekkel, – s
György ugy vélte, hogy hozzá rég nem intézte
tett csak e kis szócska is illy édes hangon.
Utjokat tovább folytaták, s mig hazáig elju tottak, a lovaggal, többször találkozának; ugy tetszett, mintha ez feladatául tűzte volna ki, szüntelen a szerelmes pár körül keringőzni, s őket hol elöl hol hátul kisérni; ajkain mindig azon