Változás, fejlődés, jövőkép

6.5.1 „Szüksége van arra, hogy a korához méltó életet éljen”

Courtney (más angolszász drámapedagógus kutatókkal egybehangzóan) a

„dramatikus intelligencia” elméletét dolgozta ki (Dorothy Heathcote ezt a képességet

„dráma szemnek, vagy dráma szemüvegnek” nevezi). Tanulóink akkor veszik föl ezt a szemüveget, amikor – mint az elemzett interjúszövegekből is kitűnik – képesek összevetni egymással a fiktív világon belüli szerepek különböző dinamikáit. A dramatikus akcióval a kreatív képzelőerő összekapaszkodik, és együtt hoz létre jelentéseket:

„Ily módon (ez a fajta kognitív percepció) a lehetőségek mintha világáról tudósít, amely paralel módon együtt működik az aktuálissal, miközben ezen aktuális világ megértésének kognitív eszközéül szolgál” (Courtney, 1990, 9).

A tanításban alkalmazott dráma tehát megadja az esélyét a dramatikus szerepjátékon keresztül bensővé tett tudás megszerzésének. A tanulói reflexiók innen nézve pedig nem mások, mint a „mintha világ” és a dramatikus tudás megszerzésének a megtapasztalása. A kérdés ebből kiindulva az, hogy tetten érhetők-e a reflexiókban olyan változások, amelyek megteremtik egy személyes életstratégia váltásnak vagy tervezésnek az előkészítését. A szituatív változásból kimozduló attitűddinamikai változás úgy is leírható – Gallagher kifejezésével – „mint a gondolkodás fejlődésének egy szignifikáns indikátora” (Gallagher, 2001, 58).

Nem kell feltétlen egyet érteni, vagy nem kell feltétlenül a szüleinek megfelelni, sőt még akár a képességeinek sem, csak az a lényeg, hogy legyen boldog, szerintem. És ezt jó látni. Vagy legalábbis nekem ez jött át.

Amúgy is mostanában foglalkoztat a téma, hogy miben érezném magam jól így – így lényegében segít – hát – valamilyen szinten. Mondjuk, ha egy hónappal ezelőtt láttam volna, akkor már jobban elgondolkoztam volna. Lehet, hogy más ötleteim lettek volna, mint amilyenek most vannak az életemmel kapcsolatban. Tehát, hogy hogyan tovább. (M, L, Bp., MÉ)

Vannak példák a konformista szemlélet ellenében is. Fontosnak tartják a tanulók a kreatív ötleteik kidolgozását az életúttal, a személyes életpálya tudatos alakításával kapcsolatban: nem szükséges mindig mindenáron mindenkinek megfelelni. A sodródás, a nem tudatos életvezetés komoly problémaforrás lehet. Szükséges áldozatokat hozni a minőségi kapcsolat – barátság, szerelem – fenntartásáért.

Mentek a dolgok a maguk útját, és ő meg (Gould, az é. k. NGM) benne volt, pedig mondjuk, tegyük föl, lehet, hogy nem is akarta. Így vívódott benne ez a dolog. Az mondjuk velem is már előfordult, hogy nem akartam, és így jött. Ez olyan kicsit így visszaadta, valamilyen mértékben a gyerekkoromnak egy részét, mert – voltak rá példák az én életemben is…

(M, F, Bp., MÉ)

Nekünk az volt a feladatunk, hogy mikor már majdnem a sztori végére értünk, akkor három életutat kitalálni neki, hogy költözzön, maradjon, vagy egy harmadik út. És én a harmadik utat írtam és – próbáltam beleképzelni

magamat a helyébe, hogy én mit tennék, hogyha ilyen lennék, vagy ezzel már tisztába’ lennék. Azt írtam, hogy elköltöznék egy városba. Egy másik városba vagy Shatzy-val, vagy nélküle. Barátokat keresnék és akkor, így szépen eltűnne Diesel és Poomeráng, de titkon, amikor egyedül vagyok, akkor könyvekből olvasnám a tudományt. Szóval, hogy így képzeltem el, hogy ez lehet neki körülbelül a harmadik útja. Mert, hogy barátokra szüksége van. Szüksége van arra, hogy a korához méltó életet éljen, tehát, hogy szabad legyen, játsszon a barátaival, élje az életét, de mégis a tudást az éhezi.

Mire van a legnagyobb szüksége ennek a srácnak?

Családra. (M, F, Bp., MÉ)

Nem tudom, mit csináltam volna. Lehet, hogy követeltem volna aputól, hogy gyere haza basszus. Még 13 éves vagyok, nem vagyok felnőtt, és foglalkozzál velem, ne csak a munkáddal. Én is vagyok a világon. (NEVET) Inkább ezt kértem volna tőle.

Nyilván egyre nyíltabb lett volna Gould egy idő után. Olyan csendes volt nagyon. Tehát, hogyha egy normális családban van valaki, vagy akár egy teljes családban, vagy akár egy félcsaládban, és azért sokkal nyíltabb a gyerek, ha van mellette valaki, minthogyha senki nincs ott.

(…)

El tudok képzelni tök olyat, hogy neki van valami régi trauma az ő életében… És akkor így kimondja, és lehet, hogy ő se jön rá, de kimondja, hogy nekem volt valami traumám az életemben. Ebben nagyon tud segíteni. És akkor e kapcsán már el lehet indulni arra, hogy oké, akkor neked valójában nem lehet, hogy ez és ez a bajod? És akkor belegondol abba, hogy miket mondott és akkor ezeket összegyűjti, és akkor: de igen voltak ilyenek. (A, F, Bp, MÉ)

Mit tudunk kezdeni az ilyen sztorikkal? Edward Bond, a híres-hírhedt angol drámaíró, a Big Brum TIE-társulat szövegírója mondta 2009-ben Budapesten, a Katona József Színházban, egyfelvonásosainak magyarországi ősbemutatóján: „Mert mi történik valójában, amikor bemegy a gól? Valójában semmi nem történik. Ami történik, az nem más, mint öncélú szórakozás és szórakoztatás. Színtiszta eszképizmus. Már megint szökésben vagyunk a valóság elől.”⁵⁹

Az önismeret, ahogy az alábbi részletből kitűnik, a fiatalok számára azt is jelenti, hogy képesek-e egy élethelyzetet hosszabb távon tolerálni. És íme, miként fordítják le tanulóink saját életükre a City-jelenet családi tragikomikumát? Vajon mit gondolunk mi, felnőttek és pedagógusok arról, hogy mit értenek a tizenévesek „rendes családkép”

alatt? Hajlandóak vagyunk-e komolyan venni, hogy fontos gondolataik lehetnek a felelősséggel, a felelős cselekedetekkel kapcsolatban? Biztosítunk-e számukra elegendő teret és időt az oktatásban, hogy ezek a dinamikák megszülessenek? Ki az, aki szökésben van a valóság elől?

Talán csak bemutatni, hogy a jövő generációjában már ne forduljon elő ilyen, vagy ne – ne ennyi. Mert, ahogy ismerem itt az iskolatársaimat, nagyon sok ilyen eset van. Hogy anyuka otthagy, vagy anyuka nem viselkedik anyukaként, akkor apuka eltűnik, vagy fordítva, tehát igazából nincsenek szüleik a gyerekeknek. Meg nincs egy rendes családképük. És szerintem, amelyik ember ezt nem képes megteremteni, az ne csináljon gyereket. Tök egyszerű. Nem kell mindenkinek gyereket meg családot

59 Vö.: David Davis: Edward Bond and the Dramatic Child (Davis, 2005).

csinálni, nem kell, hogy mindenkinek ez legyen az életcélja. Mert, mert mindenki más.

(…)

Valamilyen értelemben kifejlődött a felelősségérzet, magam iránt. De mi van, ha valakiben ez nincs meg ilyen szinten, akkor… Akkor otthon ül és nézi a közvetítést, szerintem. (M, F, Bp, MÉ)

Belegondolok, hogy mit csinálnék szívesen. Csak elkezdek játszani a gondolattal, hogy mit fogok kezdeni az életemmel. Mert azért valamilyen szinten ismerem magam, hogy mi az a szituáció, amit el tudnék viselni hosszú távon és mi az, amit nem. És abba’ is segít végül is… hogy most melyikhez milyen utat választunk, tehát azért akarok egyetemre menni, mert anyukám azt szeretné, vagy azért akarok egyetemre menni, mert tényleg van olyan ágazat vagy tudomány, ami engem érdekel és én akarom tanulni. (…) Csak belegondolok, hogy mi történhet. Tehát sokkal jobban megpróbálok előre tervezni, mint mondjuk azt anyukám csinálta akkor.

Vagy mint szerintem Gould szülei. Mondjuk ezzel tényleg foglalkozni. (…) Azt írtam, hogy elköltöznék egy városba. Egy másik városba vagy Shatzy-val, vagy nélküle. Barátokat keresnék, és akkor így szépen eltűnne Diesel és Poomeráng, de titkon, amikor egyedül vagyok, akkor könyvekből olvasnám a tudományt. Szóval, hogy így képzeltem el, hogy ez lehet neki körülbelül a harmadik útja. (M, L, Bp, MÉ)

Én csak így objektíven szeretem figyelni. Amikor benne vagyok, akkor így abszolút elveszek benne. Amikor kívülről látom akkor így igen. Ennyivel egyszerűbb.

Szóval így ez az összesítés tetszett, hogy mindenki felolvasta az utak befejezését. (M, F, Bp, MÉ)

6.5.2 „Hogy tudjak mértéket tartani”

Végzetül, az interjúelemzéseket ezen a ponton lezárva⁶⁰, egy műszaki középiskolás tanuló szövegéből fogok közölni több hosszabb részletet. Mégpedig azzal a céllal, hogy a projekt vállalt célkitűzéseit, a nevelési célok megvalósulásának az esélyeit a narratívum sorai között teszteljem. Úgy tűnik, a tanulói alternatívák, a lejátszott történet felülírására tett javaslatok, az új ötletek itt, a foglalkozások utáni reflexiókban újabb lendületet kapnak. A drámában való részvétel interjúhelyzetben való újraelemzése lehetővé teszi a tanulói nézőpontváltást, ezt jelzik egyértelműen a főhős szerepéből egyes szám első személyben megfogalmazott javaslatok. A rasszizmus témájának beemelése erős érzelmi tónusban jelenik meg, az érintettség és sajátélmény önfeltárása során. De még ennél izgalmasabb, hogy – más interjúkból is ismerősen – visszaköszön a magyarországi tizenévesek vágya a rendre, az erős kézre, egy domináns vezetésre az egyre anómikusabb, ziláltabb társadalmi klímában. Tehát jöjjön egy „ambiciózus ember” és oldja meg a problémákat. A kontroll vs. szenvedélybetegség tematikával a tanulói narratívum új értelmezési tartományt nyit meg. A tanulónak születnek – ugyancsak a szerep védelméből tett – immár kevésbé sztereotip meghatározásai arról, hogy neki mit szükséges még tanulnia: „a barátságra alapozni, mindent lerendezni, küzdeni és felülkerekedni, mértéket tartani”:

Nekem ez a „vagy nézel, vagy játszol” ez szerintem az első foglalkozáson

60 De nem befejezve, tehát a másodelemzés számára nyitva hagyva. Terjedelmi okok miatt a mintegy 900 percnyi beszélgetés begépelt szövegének minden, elemzési szempontjaimmal korreláló narratívumát nem lehetséges a doktori dolgozat elemzési tartományába vonni. Talán nem is szükséges.

fogalmazódott meg bennem, nekem ez tényleg csak annyit jelent, amit már elmondtam, hogy szerintem ez egyáltalán nem jó dolog, hogyha valaki csak ül és nézi a társadalmat és egybeolvad vele. Tehát ez a vagy nézel, vagy játszol, hogy vagy az, hogy beleolvadsz az átlagba, és akkor soha az életben nem fogsz kitűnni, vagy pedig mered vállalni a kockázatot, és elkezded azt a játékot, ami az életedet alakítja, vagy nem.

Tehát ennyi, hogy valóban létezik, valahol megvan ez a mai világban is ez a fajta világ, amit a City-világ kialakított, csak kisebb mértékben. Tehát a City-világ az ennek a magja.

(…) A Gould története az – kevésbé volt ilyen – nyomasztó, meg – erőszakos, mint az enyém, szerintem. De hát… Nem tudom. Ugye nem olvastam a regényt, tehát én nem tudok mondani nagyon dolgokat belőle. De nem tudom. Én ennek például nem örültem. Tehát ez a hattól nyolc éves koromig fertelmes volt. Tehát nem… Egyébként sem emlékszem úgy igazából a gyerekkoromra, de ez így megmaradt, hogy reklámok. Volt egy-kettő-három, és ez tönkretette nekem azt a két évemet. (…) Az édesanyám családja az roma származású, az édesapám családja meg zsidó. Tehát én ezért konkrétan benne vagyok azért mindkettőben. Én ezt sem értem, hogy ezt hogy merészelik az emberek, hogy ilyet művelnek. Meg hát – engem is érint.

Amikor egymás szemébe mondják – simán röhögnek rajta, mert nem érzik a súlyát a dolognak, hogy ez mennyire rossz másnak, végül is. Tehát én ezt a rasszizmust, ezt tökéletesen elítélem, hogy hogyan lehet utálni ennyire a másikat.

Ha lenne egy ember, akinek hatalma van, ereje van e téren. És hát ő – hogy mondják ezt, - vezetni tud másokat. Igen, és legyen egy olyan ember, aki meg tudja ezt állítani. Mit tudom én, mint a szabadságharcnál Petőfi, hogy felállt az ország nevében meg és a többi, meg a nép nevében. Tehát legyen egy ambiciózus ember…

Gould helyében meg komolyabb fejjel állnék a dolgokhoz. Próbálnám kiküszöbölni a régi problémákat, és ugye lerendezni a dolgokat. Tehát, hogy ne így kiáltson ki Nobel-díjat, ne küldjön el sehova engem. Tehát ne ítélkezzenek felettem, hanem hadd éljem a saját életem. És én ezt alakítanám át, a Gould helyébe, ha az ő helyzetében lennék. És hát próbálnék mindent lerendezni, és elsősorban a barátságra alapozni.

(…) Úgy éreztem, hogy tényleg itt most már valami baj van, akkor így magamban mondtam, mintha én is így elképzeltem volna a Dieselt és a Poomerangot, hogy magamnak mondtam, hogy fejezzem be, hogy tudjak mértéket tartani. És aztán mégse tudtam, mert hogy küzdöttem ez ellen, és hogy nem meg igen, és belülről vívódtam. És így egyszer csak így felülkerekedtem, és sikerült mértéket, korlátot tennem a dolgok végére. És ez így jó volt, hogy azért még ennyire ember vagyok és nem egy elfajzott, lepukkant személyiség. És ez, ez a szenvedélybetegség elég kemény dolog.

És ha skizofrén az ember, mint ugye a Gould az volt, azért az is egy durva dolog, és szerintem az ellen ő is tud… Ha benne lettem volna a szerepében biztos, hogy én is meg tudtam volna csinálni, mivel már én megtettem ugyanígy egy másik dologgal, és ez szerintem ugyanúgy súlyos, mint hogy van két képzeletbeli barátom, és szerintem meg lehetett volna csinálni ezt a történetet simán. Tehát akarat kérdése abszolút. Meg az, hogy a körülöttem lévő emberek támogassanak. Tehát egyedül nem megy, mint ahogy a mondás tartja. És ez egy nagyon fontos dolog. (M, F, Bp, MÉ)