A Célcsoportok bemutatása az osztályfőnökökkel készített interjúk alapján.38

vont pedagógusokban a dráma és színház hatásmechanizmusáról komplex és differenciált kép bontakozott ki. S miközben a projektben szereplő „gyerekeikről”

beszéltek, észrevétlenül feltárták pedagógiai „éthoszuk” aspektusait, értékrendjük jellemzőit. Meg kell itt emlékeznem egy, a kutatást nagyon motiváló, kedvező körülményről is. Hat osztályfőnök közül hárman (M: 1, A: 2, H: 0) a tanulókkal együtt végigjátszották, végigalkották, végiggondolkozták a drámaprojektet. Közvetlen közelről láthatták, hogyan működik osztályukban a dráma, de az is unikum a TIE-programok hazai kontextusában, hogy a projekt idejére diákjaik alkotótársaivá váltak. Szerepbe léptek, néha intenzív játékkedvvel, de néha csak reflektáltak, okosan, kellő érzékenységgel a háttérbe húzódva. Köszönet érte. A „nem-játszó” osztályfőnökök közül csak egy pedagógus volt, aki távollétét (nevelési helyzetekben, és iskolai értékközvetítésben megnyilvánuló inkompetenciáját) így indokolta: „Én? Nem tudom átadni nekik, tehát ehhez én kevés vagyok egy személyben mindenképp, ehhez kellenek a kollegák. Ezért hívtalak többek között titeket segítségül, tehát a drámapedagógiának én itt látnám az egyik értelmét, hogy ezekben segítsen terelni őket...” Meglepett ez a válasz. De legalább őszintén gondolja, hogy alapvető fontosságú a civil szervezetek programjainak bevonása a tizenévesek tantervi moduljaiba és az iskolafejlesztésbe.

4.2.2.1 Célcsoportok jellemzése⁵⁰: pest megyei humán gimnáziumi osztály Osztályfőnökük szerint (T1, nő):

Változott egy nagyot az osztály összetételében tavaly óta, tehát a 34-ből 36 lett és 9 jött-ment, tehát elég jelentősen változott, tehát biztos, hogy benne van. - Magyartanárként próbálok, vagy próbáltam inkább többször játszatni őket vagy csoportban dolgoztatni őket, tehát valamit, ami kilépteti őket egy kicsit a frontális tanításból és nagyon nehezen ment tavaly. És idénre, idén is nehezen megy, de annyi változás történt, hogy tudják, hogy ez fontos. És ezt látom rajtuk.

Tulajdonképpen mindig, most is láttam rajtuk. Ezek a gyerekek úgy kerültek ide, hogy nagyon jól teljesítettek, kicsi koruktól kezdve. Tipikusan ez az iskola, tipikusan a kitűnő tanulóknak a gyűjtőhelye, itt bármit megtanulnak gondolkodás nélkül. Tehát vannak köztük nagyon komoly jó képességű gyerekek is, akik azért el tudnak szakadni ezektől a korlátoktól. Sokaknak nagyon fontosak a korlátok, sokaknak nem annyira, vagy éreznek valóban igényt arra, hogy ezen túllépjenek, de ez az első, amivel szembesültem tavaly is, és azért ez most is nagyon tapasztalható, nem is értik…

Tudnál segíteni, hogy mit érzékelsz korlátnak?

Nekik az a megnyugtató, ha tanulnivaló van, ha vázlat van, ha diktálás van, ha frontális óra van. És ha nincs, tehát többfélét gondolhatnak egy dologról,

49 További drámapedagógiai kutatások témája lehet – akár a pedagógiai etnográfia módszertanát is alkalmazva – egy művészetpedagógiai ihletettségű „gender study”.

50 Tⁿ: target (célcsoportok). A továbbiakban a célcsoportok és drámacsoportok kifejezést szinonim terminusként alkalmazom. A dráma/célcsoportok kódjai: „A” (alapítványi), „H” (humán), „M”

(műszaki).

zavarba hozza őket. Ez tavaly volt. Most már értékelik, most is nagyon nehezen megy nekik, hogy többfélét gondolhatnak dolgokról, de most már tudják, hogy ez jó. Én ezt látom. És, és jobban merik is mondani a dolgaikat. Azt látom, hogy nyitottabbak valamilyen módon.

A maximum dolog ebben a tolerancia. És ez ugye mindig egy visszafogása az értékeknek, tehát vélemények léteznek, és én nem gondolom, hogy megoldásokat kellene keresni az életre, vagy hitet kell sugároznom, vagy mindenáron tartalmakat átadnom, hanem inkább azt, hogy sokfélék vagyunk, és lehetünk.

Talán ez a legfontosabb.

Ha színházra gondolunk, akkor biztos, hogy az iskolai terep rosszabb, biztos, hogy nehezebb. Akinek az én személyiségem valamennyire átjött, annak üzen valamit, mert otthonról is ezt hozta. Nem csak úgy „gondolom”, hogy lehet választani. Ez egy tálca, vagy nem tudom micsoda. Lesznek azért néhányan valószínűleg, akik mindig csak ugyanazok lesznek és a zömének sose fog menni. Végül is akkor mi a nevelés? Azt, aki amúgy is bejárná azt az utat, azt segítem, hogy még jobban bejárja azt az utat. Aki meg nem járná be, azt meg nem fogom. A nevelés szóval az a gond, hogy segítek a saját útján. Ha segítek, nagyon változtatni nem lehet, megváltani nem lehet senkit, és ami pedig a kereteket illeti, az biztos, hogy egy ilyen dolog mint a színház, ez ezerszer többet tudna mozdítani. Az biztos. Látom, hogy a gyerekek megmozdulnak. Itt azért történik valami, sokkal inkább.

Bármennyire is próbálom a csapatmunkát, vagy a csoportmunkát, vagy a megmozdulást az órán, azért az mégiscsak az óra, mégiscsak a tanteremben.

Aztán van egy számonkérés, ami agyoncsapja az egészet…

Mi az, ami történik nálunk szerinted, ami más, mint, ami nálatok, ami alapvetően más, mint nálatok?

Hát az, hogy belekerülnek, tehát hogy részeseivé lesznek egy – történésnek.

Belülről elemzik, belülről – élik át. Ugye azonosulniuk kell, és bár ez játék, azért mégis csak egész másként fogalmaznak, jobban átgondolják. Lassabb, tehát mindenre van idő. Az egy óriási dolog, hogy három óra – sőt háromszor három óra, amennyit itt eltöltenek. Ennyi idő alatt már négy évszázadot átugrottunk ugye magyar órán (nevet), igazából túlzás, de tényleg…

Mire elég ez az idő? Ugyanazok a kérdéseim, mint neked.

Ez bennem is felmerült ez a kérdés, és még a múltkori után még azt is mondtam magamban, hogy ez nem ér semmit, mert jó, de ez kevés. Mert három óra egybe valahol sok, mert a 36 gyerekből 25 nem tud egy bizonyos mélység alá lemenni, hiába vesszük át újra, hiába gondoljuk át még egyszer annál több réteget lerántani a dologról, és elfárad. Abból is nagyon kevés, hogy ennek valami eredménye legyen. És - részben nem változott a véleményem, részben meg változott, mert azt mondom, hogy – minden alkalommal, amikor a gyerek beáll, és játszik valamit, akkor benne történik valami. Tehát nagyon jó volna, ha lenne folytatása… És ez is több mint a semmi. Tehát ahhoz képest, hogy máskor kitartóan nem játszik, (NEVET) és egyáltalán nem történnek meg ezek a dolgok benne, ahhoz képest ez sok. Az, hogy megéri-e ez a dolog, azt nem tudom. De eljátszik azzal a gondolattal, hogy hátha nem úgy van, hátha másképp is lehet. Eljátssza a barátnőjével, osztálytársával – alakul köztük valami. Nem tudom, sose lehet tudni. Most egy kicsit így másképp láttam, kicsit optimistábban. Lehet, hogy ezt ezer dolog befolyásolja, hogy most éppen tavasz van…

Osztályfőnökük szerint (T2, nő):

Egy nagyon összetartó társaság, egyre inkább nyitnak egymás felé, és próbálnak egymással kapcsolatot keresni és teremteni. Három részre tagolható az osztály.

Van egy tanulásban húzó réteg, van egy kreativitásban húzó réteg, és van egy, aki hol ide, hol oda próbál csapódni több-kevesebb sikerrel. Pozitívum náluk az

összetartás, az egymásra figyelés. Ami idén kijött, probléma, az a - egymásnak a - negatív oldalának keresése és ennek kihangsúlyozása, piszkálása. Ebből, azoknál a diákoknál jelentkezik ez elsősorban, akik tanulmányi szempontból nem tudnak bizonyítani, és valamilyen módon mégis az osztály középpontjában szeretnének maradni, mert az egyéniségükben ez benne van. Természetesen azt próbáljuk valamilyen módon kezelni, hol beszélgetéssel, hol egyéb módon... Az osztály formálásában nagyon komoly szerepe van még a magyaros kolleganőnek.

Természetesen a többieknek is, de ő tud bánni igen aktívan a magyaroktatás területéről. Az osztályban problémaként ezt érzékelem, hogy vannak bizonyos olyan - elsősorban fiúk, akiket megpróbálnak kinyomni az osztályból, ez mindenképpen probléma. A kinyomásuk, az sokféle lehet - csendessége, olyan értelmi mássága, hogy máshogy viselkedik, máshogy reagál a dolgokra, mint a többiek - nem a szokott másságot értem ezen, természetesen. – Vagy - olyan miatt is, hogy idén érkezett az osztályba. De erre egyelőre a reakciókat figyelve - két embert kivéve nem okoztak jelentős problémát. Az egyik maga a túlérzékenység, amiben a családi konfliktustól kezdve elég sok minden benne van, tehát ő emiatt reagál érzékenyebben, a másik pedig azért, mert kollégista, és ugye családi háttér nincs mögötte olyan stabilitással, mint ahogy ő azt szeretné.

Az első, ami egy igen megfoghatatlan kategória, hogy emberek legyenek.

Méghozzá, amikor kimennek tizennyolc évesen, akkor egy már formálódó értékrenddel, már határozott irányba formálódó értékrenddel, - ez az értékrend, ez a klasszikus emberi értékrendet képzelem hozzá. Ebben benne lenne az emberi értékek tisztelete, az egymásra figyelés, az egymás értékeinek elismerése, versenyszellem, de a versenyszellemnek az egészséges formája, tehát nem csak az a verseny, amikor a másikat eltaposom, hogy én kerüljek az élre, - és természetesen szeretném, hogyha szeretnének tanulni. Hogy minél inkább az új ismeretek befogadására, az újra való nyitottság meglegyen bennük.

Azon tűnődöm, hogy te mit gondolsz arról, hogy „igen, ezt én képes vagyok átadni nekik”?

Én? Nem tudom átadni nekik, tehát ehhez én kevés vagyok egy személyben mindenképp, ehhez kellenek a kollegák. Ezért hívtalak többek között titeket segítségül, tehát a drámapedagógiának én itt látnám az egyik értelmét, hogy ezekben segítsen terelni őket, hiszen amit én osztályfőnöki órán negyvenöt percben nem tudok végigjátszani, hiszen ha belekezdek, a felfutási idő- már majdnem hogy elviszi az órát, esetleg valamit még megcsinálunk, de a lezárását már nem tudom megtenni, és így felemássá válhat.

És te csak osztályfőnökként vagy jelen az ő életükben?

Nemcsak, szaktanárként is, csak hát az én tantárgyam, mivel programozást tanítok nekik, informatikát tanítok. Ezekbe az órákba igen nehéz belevinni az osztályközösséget, az emberformálást. Bele kell, és bele lehet, de jóval korlátozottabb a területe, mint mondjuk egy magyarosnak, történelmesnek, egyéb ilyen tantárgyakat tanító kollegának.

Te azt érzékeled a legfontosabbnak, hogy a közösségi értékeket közvetítsd valamilyen módon?

Illetve azt, hogy egy helyes önértékelés kezdjen kialakulni bennük. Itt a kezdés nagyon-nagyon fontos, hiszen folyamatosan alakul.

És ebben hogy tudsz nekik segíteni? Hogy helyes legyen az önértékelésük?

Beszélgetésekkel. - Illetve megint visszatérve, hogy próbálok olyan előadásokat, drámapedagógiai foglalkozásokat, filmeket keresni, illetve olyan közösségi alkalmakat, amire el tudnak jönni, ezek segítenek nekem. Most ennek érdekében jövőre pályaválasztásban segítő pszichológus jön hozzájuk többször beszélgetni, foglalkozni kis csoportban - tehát vannak ilyen külső lehetőségek, melyekkel megpróbálok imponálni, és átadni a segítséget.

Például, amit a kollegám fogalmazott meg, hogy a ti foglalkozásotok után az osztállyal jobban lehet dolgozni. Van egy lecsengési ideje természetesen, változó, mindig az osztály hozzáállásától is függ, hogy mennyire hajlandó ezt átvenni, befogadni.

És hogyan látod ezt, hogy ők mivel küzdenek?

A szülőkkel való kommunikációval küzdenek. Ez az első és legfontosabb probléma, hiszen ez a klasszikus hozzáállás, hogy hazamegy a gyerek, és azt kérdezik tőle, hogy mi történt az iskolában. És ő nem a jegyekről, a tanulásról és ezekről akar beszélni, hanem hogy mi történt az osztályban és az életében, a szülő meg azt szeretné tudni, hogy mi történt a tanulással. És egy idő után elbeszélnek egymás mellett, és a szülők erről számolnak be, hogy hazajön a gyerek, és azt mondja, hogy semmi. Mi volt veled? Semmi. És ha azt még kibővíti három szóval, akkor a szülő már boldog, tehát az a problémájuk, hogy nem látják a saját gyerekük életét. És jószerivel elrohannak egymás mellett. Emiatt mindenképpen nagyon erősen a kommunikációval küzdenek.

4.2.2.2 Célcsoportok jellemzése: budapesti alapítványi középiskolai osztály Osztályfőnökük szerint (T3, nő):

Ők nagyon-nagyon szeretnek játszani. Ez meg abból adódik, hogy életükben nem játszottak, se általános iskolában, se óvodában. És akkor idekerültek „A”-ba és három éve játszunk velük: projektórán, kirándulásokon, bárhol, tanévkezdő-, félévkezdő-tréningen. Meg kell tanulni, hogy milyen érzés játszani, és ti is játszottatok velük. Jó érzés, hogy tényleg elengedhetik magukat. Még, ha ökörködnek közben, ha szexualitás jön elő… Bárhogy, de lehet… És ez fontos nekik.

Miben speciálisak ők? Azt mondod, hogy mindegyikük magányos…

Az, hogy nem szereti őket senki. Nincsen családjuk. Nincsen apa, anya, akik szerető párost alkotnának és odafigyelne a gyerekre. De ez minden gyerekre igaz. És mellette még tök érzékenyek is és emiatt kerülnek ide.

Igen… És ez a szomorú történet a család – leginkább.

Sz’tem diákoknak a 99%-ban vagy válás van, vagy agresszív apa, vagy alkoholista, vagy egyéb szenvedélybeteg, vagy depresszió a családban, vagy bármi.

Ami azért furi egyébként, mert ha megnézünk egy hagyományos iskolát, akkor ott is legalább a fele elvált szülők gyereke. Viszont kevésbé érzékenyek. Legalábbis én ezt látom rajtuk.

Erre van a mentorrendszer.

Ennek a mentorságnak ez lenne a célja, hogy az érzékenységet legalább a megfelelő mederbe tereljük. Mert, hogyha mondjuk úgy érzékeny, hogy magyar órára bemegy és Petőfi Apostoláról képes vitatkozni, azt úgy gondolom, hogy nekem már jó és a gyereknek is. De hogyha az érzékenysége úgy nyilvánul meg, hogy egy napra betéved, akkor sem megy be órákra, és össze-vissza ver mindenkit az meg senkinek sem jó.

Ez a bajom, hogy tényleg alulértékelik magukat. Minimális energiát nem fektetnek abba, hogy megmutassák azt, hogy mi van bennük – ha ezt valahogy el lehet náluk érni, akkor nagyon-nagyon sok energia kell a tanár részéről, de tök értelmesek némelyik értelmesebb, mint egy átlag fiatalember vagy hölgyemény.

Az, hogy képes legyen azon gondolkodni, hogy ő mi… Talán ez a legfontosabb nekem.

Azért elég értelmesek és, ha elindítja őket az ember az úton, kisebb-nagyobb kanyarokkal azért a végére mégiscsak elérkeznek oda, hogy megpróbálják ezt megfejteni. Vagy legalábbis már fel tudnak tenni maguknak, vagy egymásnak olyan

kérdéseket, amin tovább tudják vinni ezeket a gondolatokat. (…)

A mai délelőtt isteni volt, csak ezt a szót tudom mondani… Lebilincseltek, büszke vagyok rájuk. Ha az egész folyamatot nézem: nagyon-nagyon féltem tőle. Kicsit aggódtam az osztályomat ismerve, mennyire leszünk belevonhatók. Tudom, hogy tök kreatívak, értelmesek, de azért nagyon kell őket noszogatni. Az első alkalommal, amikor jöttetek azzal a három órával… annyira megmozgattátok őket, hogy belelendültek. És akkor jött a második alkalom – ami talán gond volt, túl nagyok voltak a rések, illetve az idők, a szünetek a két alkalom között. A második alkalommal voltak a legkevesebben és most meg rengetegen. Azt néztem, hogy 5 diák hiányzott, ebből kettő igazoltan, tehát háromról nem tudok igazándiból.

Valószínűleg ilyen jó részvételi arányunk nem is volt még itt. A tavalyi évet is beleszámítva.

Hihetetlen volt… Tényleg jöttek, bevonódtak. Jó előtte háborogtak, de az kit érdekel. Nem sokat késtek, volt az első negyed óra, a szokásos rendszerük. És onnantól kezdve elindult a menet, sodródtak az árral. Végre kiadhatták magukat.

És azt néztem, hogy a diákok hogyan viszonyulnak ehhez, és milyen ötletek jönnek és ugye azért már három éve pátyolgatom őket és – viszonylag sokat tudok róluk és hihetetlen, hogy még ha csak átvitt értelemben is, de önmagukat nagyon-nagyon megfogalmazták, árnyaltan. A félelmeket, a vágyakat, mindent. Az egész róluk szólt és ez tök jó volt.

Valamiért azt gondolom, és ez nagyon hasonlít arra, amit mondasz, hogy így 17-18 éves kor tájékán, valami hihetetlen módon ettől a fajta felfokozott érzékenységtől zsigerileg érzik azt, a gyerekek, hogy ők mik és, hogy mi felé törekednek. Sokkal zsigeribben érzik, mint tíz évvel később, amikor már nem azok, akik lenni kellett volna, hogy legyenek.

Csak még nem tudják megfogalmazni. Pedig milyen fontos lenne kimondani:

„Igen én ez leszek. Ez vagyok. Ezt tudom.” És nem azt kell mondani, hogy „ezt nem tudom” meg „ez kit érdekel?”. Igen ez a legfontosabb.

Osztályfőnökük szerint (T4, férfi):

Az érzelmek, azok a színházi jelenetek, amelyek az ő életükről is szólhatnának, azok elkapták minden diákunkat. Abban a pillanatban, ahogy látták, ahogy említették, hogy milyen jó volt az a kínai éttermes jelenet… nagyon-nagyon – erős érzelmek, indulatok és mindenféle zajlott… Biztos vagyok benne, hogy ez hatással volt. És nyilván te is interjúztál már a diákokkal, jó néhánnyal… Mindegyiknek megvan a saját története. Ha nem is egészében azonosultak a főszereplővel, de egyes apró történésekben, részletekben, biztos vagyok benne, hogy… akár a láthatatlan barátok, pszichiáter… Akár a szülők problémája… A másik pedig, hogy nyilván egy olyan főszereplőről szólt, egy fiúról, aki kívülálló… Hát ők is kívülállók, szerintem. Hiszen a közoktatásban nem sikerült megragadniuk. Ez valószínűleg… Általában különben ezt tapasztaltam órákon is, hogyha valami ilyen területet, ilyen réteget érintünk akkor sokkal aktívabbak. És ezért nem értettem, hogy hoztam mindenféle vackokat, hogy ez milyen jó lesz nekik. És kiderült, hogy egyáltalán nem, mert nem belőlük építkeztem. Azt gondoltam, hogy igen mikor a múltkor mondták, akkor az most bejön, de ez nem elég, akkor abban a pillanatban kell ráreagálni, és ez a dráma most valami ilyesmi volt…

Az egyik diákotok pontosan így írta le Gould-ot. Nem pontosan ezekkel a szavakkal, mert te azt mondod, hogy kívülálló, ő pedig úgy fogalmazott, hogy nem evilági. Tehát, hogy könnyű egy nem evilági karakterrel azonosulni, mert ők is ilyenek.

Nyilván küzdenek magukkal, a külvilággal. És majd küzdeni fognak azzal, hogyha itt maradnak, hogyha itt kapnak egy burkot és ez máshol nem lesz, nem működőképes. Mint ahogy néhány visszatért diákunk is mondta, hogy itt vagy és jól

érzed magad négy vagy öt évig is, de amit itt nem oldottál meg az később vissza fog köszönni az életed során. Tehát, hogy ilyen burok sehol máshol nincs, és ezt nagyon használják ki. És ebbe most már kezdenek belehelyezkedni, kezdik érezni ennek a lehetőségeit, kereteit. És ugyanakkor azt kell, hogy mondjam nagyon jó kis osztály, annak ellenére, hogy egységében nem tudom kezelni. Mert, hogy ők magukat sem, nagyon sok konfliktus van. Ettől függetlenül mégis játszik tényleg, hogy nulladikban alapozódtak és hozzászoktak ehhez a közeghez és megtanulták sok esetben kifejezni az érzelmeiket. Nem feltétlen csak a nulladikosok, hanem akik nyilván vevőbbek erre a dologra. Van, akiknek nehezebben megy, de tanulják és szerintem most ez a dráma egyértelműen megmutatta, én nem éreztem különbséget a később jövők, illetve a nulladikban alapozott diákok között.

(…) Azt gondolom, hogy a hagyományos, idézőjelben hagyományos elvek és értékek sem kidobandók, de közben mi sem vagyunk ilyenek. Tehát nyilván – nekem is kezelhetetlen lenne, hogy vigyázzállás, és nem szólhat csak akkor, amikor én szólítom. Hát nyilván akkor nem kapunk belőle semmit, és ugyanakkor az ő kötődésüket ez határozza meg, hogy van egy ilyen viszony.

(…) Évelején pont ezt határoztuk el, hogy igen ez a kilencedik osztály tényleg közösséggé tud válni, hiszen nagyon sokat jönnek a domesztikált nulladik évfolyamból, ebből következőleg a kevesebbek is sokkal inkább fognak a tömeg részévé válni és akkor egy nagyon súlyos valami lesz ebből, jaj de nagyon jó. És közben meg nagyon azt érzem, hogy nem nagyon tekinthető ez osztályközösségnek:

kis klikkek, sőt egymással konfliktusban élő klikkek vannak, akik néha nagyon gusztustalan módon beszélnek, kommunikálnak egymással.

(…) Az „A”-s közösség biztos nem olyan – frankón működik együtt. Illetve tényleg valami egészen más – más iskoláktól elhatárolható jegyei vannak. Csak közben meg egy osztályban, egy osztályhoz kötötten járják a – tantárgyi kötelezettségeiket.

És akkor viszont mi van? Órán – mégiscsak ez a közösség van egy helyre kényszerítve, idézőjelben. És ez szerintem mindig nehézség is az ilyen diákoknak.

Ami a Belvárosi Tanodában hat-nyolc max. tíz diákkal könnyen kezelhető, jó idézőjelbe’. Nem kell osztállyá válniuk, nem kell a másikat szeretni, utálni, akármit csinálni. Mert nem működik másként, minthogy valójában valami viszony kell, hogy kialakuljon a társai felé… Szerintem ez nagyon nehéz lehet, hiszen valójában – külön-külön akár két ember is, ha olyan napot fog ki, már az egészet borítani tudja, nemhogy huszonx…

Azon gondolkozom, hogy mi is tulajdonképp a Te nevelési feladatod? Mit helyezel előtérbe? Mi fontos abból, ahogy működsz a diákokkal?

Erre szokták mondani, hogy pedagógiai éthoszodat mondd már el légy szíves (NEVET). Hát Loránd Feri bácsi után szabadon, hát nem tudom, hogy nekem van-e, hát biztos. Még soha nem gondolkodtam rajta. Biztos, hogyha gondolkodnék, akkor valami egységes valami jönne ki, ami persze nem úgy van, gyakorlatban. Szerintem ez tök naiv dolog, mert az egyik része az, ami manifeszt módon megnyilvánul belőlem, és a másik meg, amit gondolok. És ami látszik belőlem az, hogy én vagyok a „…” (AZ INTERJÚALANYOM NEVE, BECÉZETT ALAKBAN, AZ É. K.NGM). És akkor ezzel elég sokat mondtam. Az, hogy – ők így szólítanak, így viszonyulnak. És valószínűleg sokkal rigorózusabb szeretnék sokszor lenni, ennek ellenére mégsem tudok, vagy nem is akarok, nem tudom összerakni. Ugyanakkor nagyon sok dolog tényleg felbosszant, és indulatba hoz és – kihoz a sodromból…

Kiabálsz?

Van olyan, vagy valamire tényleg kiakadok és ezek az értékek azok, amikről azt gondolom, hogy közvetíteni is szeretnék, hogy – hogy tényleg azért, az előbb is elmondtam, ahogy kommunikál, ahogy egy közegbe bejönnek. Hogy ott valahogy mégis viszonyulni kell ehhez a dolgokhoz, hogy itt más emberek vannak, más diákok vannak, hogy ott van valami kötelezettség. És ezt nevezzük iskolának.

Mert, ha ez a kötelezettség, ha nem végzi el, akkor később sem fogja, munka vagy bármilyen más dolognak nevezzük. Hogy legyen ennyi alap tűrőképessége, alap kíváncsisága, hogy ezeket megcsinálja. Hogy legyen ennyi benne. Ez tényleg olyan, mint hogyha, majdnem mintha edzőnek mondanám, hogy igen akkor azt a nem tudom hány perc futást azt, tényleg végig tudja nyomni. És aztán a többi majd jön.

Hogyha nincs meg ez a minimális koncentrációs képesség, akkor valószínű az egész borul, mert akkor nem fog tudni figyelni órákon, vizsgákon, sehol, a saját feladataira. Hogy lényegében valami kis önálló rendszert alakítson ki, önálló életet és nyilván ehhez kellenek távoli célok és tervek, és tényleg képes legyen megcsinálni. Szerintem ez már tényleg nevelési feladat, ami elegendő - lehet.

Nem feltétlen a tantárgyi tudásra gondolok, mert visszacseng az, ahogy visszaemlékszem magamra, hogy mindent frankón megtanultam és lövésem nem volt arról, arról, hogy én hol is folytassam a középiskola elvégzését követően. És már az is kérdés volt, hogy a gimnáziumba’ mit is csinálok én valójában. És akkor ehhez képest már jó néhány mentoráltamnál látom azt, hogy már most tizedikes korukban, vagy tizenegyedikes korukban vannak távolabbi céljaik.

(…) Szinte mindannyian itt „A”-ban egy szomorú történet hordozói. Ez azt jelenti, hogy az egyik tesztben az egyik srác ezt úgy írta le, hogy a barátok az Isten bocsánatkérése a család miatt. Amit lehet, hogy olvasott valahol. Mindenesetre én örültem, hogy én azt láttam, hogy beleteszi ebbe a véleménybe magát.

És, hogy mit lehet csinálni? Motivációtechnikából? Hogy lehet őket arra serkenteni, hogy felelősséget vállaljanak, hogy dolgozzanak magukon, hogy teljesítményt nyújtsanak. Mindegyikkel óriási problémáik vannak. Mit mondasz nekik?

Nyilván, mint minden szaktanár, hogy mi a határidő és mit kell megoldani. És azon túl meg tényleg a személyes kötődés, meg a ráhatás. Mikor már a nem tudom hányadikat kihagyta, de még van pótlási lehetőség akkor nem írom be és nem az, hogy nem jó akkor te megbuktál, hanem akkor azt próbálom így évvége felé előszedni a tarsolyból, hogy mi az amit még meg lehet menteni, és akkor, ha ezt megteszed, van ennyi idő rá, akkor még valami történhet. És valakinél ez működhet, valakinél nem. De nagyon apró lépésekről van szó. Mindazt, ami a mi fejünkben, meg általában a tanárok fejében meg van, azokat kell nagyon apró lépésekre bontani és tényleg nagyon az alapoknál kezdve jutalmazni és motiválni és mindenre, mindenre a szó szoros értelmében…

4.2.2.3 Célcsoportok jellemzése: budapesti műszaki középiskolai osztály Osztályfőnökük szerint (T5, nő):

Ők ugye tizenegyedikesek, ami azt jelenti, hogy öt évfolyamos képzésben vesznek részt, ez a középső évük, ez szerintem a legrosszabb év, olyan szempontból, hogy már nagyon-nagyon serdülnek, és nagyon – szeretnék kitapogatni a saját határaikat, és képességeik határait, meg a lehetőségeik határait, és még egyáltalán nem érdekli őket a tanulás, mert ugye ennek az évnek az eredménye még nem számít bele a továbbtanulásba. Tehát jövőre várható az, hogy talán elkezd egy kicsit beforrni a fejük lágya – nyilván szubjektív a véleményem, és mondjuk nekem nagyon-nagyon zűrös évem volt, és ez biztos vagyok benne, hogy visszahat a velük való kapcsolatomra is – én nagyon alulmotiváltnak és érdektelennek találom őket. Tehát mondjuk, ezt mondom úgy, hogy ma ugye szerda van, és szombaton jöttünk vissza az osztálykirándulásról, és – nekem ez elég csalódás, hogy azon kívül, hogy buli, semmi más nem érdekli őket, és nem nyitottak semmire. – És hát hőbörögni, azt szeretnek, - ugyanakkor természetesen ez egy D osztály, két-tannyelvű osztály, ami azt jelenti, hogy erősen válogatott társaság, ide, nagyon kapaszkodtak, hogy bejuthassanak, gyakorlatilag mindegyikük nagyon értelmes, aki véletlenül nem nagyon értelmes, az meg nagyon szorgalmas. Tehát összességében nagyon jó adottságú az osztály, egyesével – de nagyon-nagyon

In document Témavezető: Dr. habil Trencsényi László egyetemi docens Novák Géza Máté (PhD) disszertáció Doktori E A (Pldal 38-55)