Rezonancia

van olyan, hogy akárhogy küzdenek a betegért, nem tudják megmenteni, és meghal. Tehát nem csak azt kell eldönteni, hogy Gould jó lesz és akkor élni fog, hanem igenis meg fog halni, mondjuk. Lehet, hogy kicsit pesszimista, de – ilyennek látom.

Hát képesek voltak (az osztálytársaim) jó csapatot alkotni, és tényleg dolgoztak, és mindent elkövettek azért, hogy sikerüljön. Néha próbáltak humorosak lenni, meg feldobni a hangulatot, de az sosem árt… (M, F, Bp, MÉ)

Mit tehet a játszónk, hogy ne legyen többé néző? Érjük el azt, hogy legyen képes, legyen bátorsága változtatni, csavarni egyet az adott szituáción: legyen itt és most dramaturg, forgatókönyvíró, rendező, színész!

Nézzük meg a helyzetét! Egy zseni, van saját lakása, és házvezetőnője.

Vegyük úgy, hogy kezdetektől vagyok én Gould. Hanyatt dőlnék a kis autósszőnyegemen, odakapcsolnék a Discoveryre, rendelnék egy pizzát, elmennék sört venni, inkább kólát. Tespednék egy kicsit. Még nem vagyok nagykorú. 13 éves koromban már házibulikat csináltam.

Tehát akkor elmennék egy party-kellék boltba és vennék lufit, stb. (NEVET) Csinálnék egy házibulit. Az egész nem ebbe az irányba mozdult volna! (A, F, V, MÉ)

Feltételes a mód, de egyes szám első a személy: „vagyok én, rendelnék, elmennék, vennék, még nem vagyok, mozdult volna”. Az egész – így egybefüggő – szöveg dinamikája végig igen erősen önreflektív, optimista és elaborált. A tetszés-indexen túl leginkább mégis az érdekelt, hogyan fordítják le maguk számára a színházi rész történetét: ki ez a fiú, mi a problémája, mivel küzd, mire van szüksége, hogyan alakult a sorsa, és hogyan alakulhatott volna?

A dramatikus struktúra, ahogyan a performatív szemlélet kapcsán Leavy is érvel, képes elősegíteni a művészet alapú kutatásban „a kritikai reflexiót, a tudatosságot, és képes megszólaltatni az elhallgatott, elnyomott hangokat” (Leavy, 2009, 141).

És történet mondanivalója is eléggé – közel van hozzám. Főleg így pályaválasztás előtt.

(…) egy zseni fiúról szólt, aki – akinek az anyukájáról nem tudok, az apukájával nem olyan jó a kapcsolata és van egy házvezetőnőjük, akivel nagyon szeretik egymást, ő a Saci. Ez a kissrác rendelkezik két képzeletbeli baráttal. És a kissrác ki van fordulva az életéből, pont azért, mert ilyen zseni. Tizenöt évesen már az egyetemre jár. És nincs igazi barátja, meg ilyenek.

Igazából arra emlékeztetne leginkább, hogy mennyire ritka kivétel…

különleges. Szóval, hogy azért ennyire jó képességű emberek nem olyan szép számban élnek.

Mivel küzd ez a fiú?

Hát önmagával… a zsenialitásával. Az utolsó jelenetben pedig látható volt, hogy… valahogy unja az egészet, de mégis úgy érzi, hogy neki így jó.

Valahogy ezt vettem le az utolsó jelenetből. (H, L, V, EÉ)

Jól látszik, hogy az egyre összefüggőbb, mind jobban belelendülő elemző-reflektáló szövegekben elkezd keveredni a mire is jó nekem ez a dráma, mit adott nekem ez a történet, kivel is tudnék azonosulni és miért tematikája, az általánosból egyre jobban mozdulva a személyes felé. Kiderül, hogy Gould nem evilági (!), ő maga tehet arról, ha kisiklik az élete (!), hogy ép testben üres lélek.

Mindenki saját magának teszi nehézzé az életét. Bárki lehet bármilyen, ha el tudja fogadni azt a környezetet, ami körülötte van és megpróbálja ebben jól érezni magát és teljesít úgy, ahogy ő szeretne, akkor szerintem nem lehet olyan nehéz élete.

(…) Ha 10 évre nem tudok előre gondolni, akkor a saját sorsomról, meg a kézben tartásról szerinted mi a véleményem? (nevet) A sors az egy olyan dolog, hogy az úgy van. Úgy fejezném ezt ki, hogy – a sorsodon tudsz egy kicsit változtatni. Vagy mondhatnám úgy is, hogy lehet utakat választani.

Gould ugrik be. Mert az ő szerepe tetszett meg. Az állt igazából közel. Hogy nem evilági. És, hogy nem tudom, mert ugye a zseniség az tetszett, ami tényleg ilyen zseni – igen nem evilági. (A, F, Bp, MÉ)

(…)

Szerintem ez nagyon hasznos, és gondolkodtam már egy csomót az ilyeneken, hogy – de tényleg… Szóval az van, hogy nem az van, hogy az ember, hát a diák odaül egy papír fölé, - hanem akkor így sokkal jobban meg tudja tanulni a dolgokat, mert akkor van róla élménye, meg akkor részt vesz benne, meg hát – megfogható az egész dolog. És nem csak elméletben van az egész. És ott van előtte megvalósítva. – De – nekem nagyon tetszett – élveztem és még folytattam volna. Tök jó volt…

Inkább kívülről néztem, szóval inkább az jött le, hogy ez nem mindennapi történet…

így láttam: az apja – kötődik hozzá, kis kapcsolat azért van köztük, akkor is egy biztos pont az életében, biztonságot ad neki, és hogyha ő az apját így elveszítené, az nagyon fájna.

Tök úgy érzem, hogyha az apjával találkozott volna, meg igazából az anyja – az anyjára is szüksége lett volna – hogyha így találkozott volna az apjával, meg az anyjával egyszer, akkor így jó lett volna. Meg mondjuk arra, hogy tisztán lásson. Hogy tudja meg, mi az igazság az anyjáról. Amit én láttam az az, hogy kitalált – nem reális dolgot tudott az anyjáról. És akkor az igazság, az szerintem jó hatással lett volna rá.

Hogy a szüleimmel én is, szinte nem tartom semennyire sem a kapcsolatot – ez volt, ami így beugrott. (A, F, Bp, MÉ)

Így az egész, én azt hittem nagyon unalmas lesz és nem az volt és így nagyon megfogott, és szeretném tudni még a többit is, minden tetszett, a történet maga, ami nem is volt valós, de mégis voltak benne valós részek, hogy ugye ezek a „nem tudom, mit csináljak” ugye ezek nagyon előjöttek és így jó volt. (A, L, Bp., MÉ)

Nagyon sokat kell azon dolgoznia, hogy ebből az egészből kijusson. (…) ha úgy vesszük, mindenki úgynevezett speciális gyerek, mert mindenkinek más problémái vannak, más környezetben van.

(…) Az apa szerepében így egyetlen egy szót vártam csak, az a szó pedig a támogatlak. Tehát ez az, ami hiányzik az apa részéről, mert ott van, de csak, mint valami szellem, vagy hasonló. Ő nem egy igazi apa ott és nem törődik vele. (A, F, Bp, MÉ)

Ezen a szinten is megjelennek értékorientációk, mint például a remélt szülői törődés, támogatás, vagy a tisztán látás vágya, az igazság kiderítésének az igénye egy patológiás családtörténetben. A tanulók jelzik, minden családban kell, hogy legyen egy „biztos pont”, s ezt a színházi jelenetekben meglehetősen bizonytalanra, egyértelműen az apa karaktere miatt defektesre, alig-kapcsolatra rendezett viszonyt – főleg a problémás háttérrel bíró fiúk érvelésében – kiretusálva kapjuk vissza. Fontos visszajelzés még,

hogy a tanulók számára a drámaprogram konkrét tanulási tartalmainak a beemelése a számukra feldolgozható módon megtörtént: jó cucc ez a dráma, mert megfogható (tehát testhez kötött!) az egész dolog és ott van előtte megvalósítva. Az alkalmazkodás attitűdje is megjelenik, miközben a főhős karakterét, motívumait rajzolják:

megfogalmazzák, mit kell leadni az egóból ahhoz, hogy társas cselekvésekre legyenek képesek (bár a program kezdési időpontja az alapítványi iskolában fiatal barátainknak sokszor kihívást támasztott: a gond az volt, hogy a drámaprojekt reggel 9-kor kezdődött). Az azonosulás problematikánál tartunk, olvassuk csak:

A legnagyobb problémája az az, hogy magába van zárkózva és – valójában olyan mintha ketté lenne szakítva, vagy hát – nem ketté, hanem háromfelé van szakadva – és, hogy nem tudja, hogy ki ő valójában – saját magával nincs tisztában. És így valahogy próbálja – hát nem, nem is hajlik rá, hogy próbálja megtalálni magát, két emberre hagyja, hogy most döntsék el jóformán. Ő olyan mintha egy ilyen üres testben lenne – ép testben üres lélek (…)

(…) Abban egyértelműen segíthet, hogy összeszokjanak az emberek. Tehát megmutatja, hogy mihez kell éppen alkalmazkodni. Ez mindenkinek szól.

Azzal, hogy megismerünk egy embert, megismerjük vele azt is, hogy mihez kell alkalmazkodnom. Ebben abszolút segített. Jó kis társasági munka. Lehet használni a fantáziánkat. Ami nagyon jó, mert, hogy lehetnek saját gondolataink. Meg, hogy – ez is egy jó dolog, hogy bele kell - képzeljük magunkat – más emberek helyzetébe, körülményeibe. Ez a dráma egy jó cucc. Mondjuk itt-ott kínos eleinte – fel kell pörögni, de utána egy abszolút jó cucc. Csak erről mindig elkések… (A, F, Bp., MÉ)

Erős, kontrasztos beszédmódban, érzékenyen reflektálják a színházi történéseket a műszaki középiskola (többségében fiú) tanulói. Az események (dramaturgiai relevanciák) feldolgozásában a belső konfliktusokra gyorsan ráhangolódnak, a negatív tendenciákra szenzitívebbek, mint például a humán gimnázium tanulói. A színház szerintük mindig felnagyít, és sokszor „élethűbb” is tud lenni, mint a valóság:

Ha valaki ilyen helyzetbe kerül, akkor én igazából azt tenném, hogy elgondolkodnék, hogy egyedül is képes vagyok élni, és meg tudom oldani a problémáimat. És ez így egy plusz löketet adna. (M, F, Bp, MÉ)

Olyan (idegen emberek sorsával foglalkozni a drámában – az é. k. NGM) mint tulajdonképpen a történelem. Ha az ember tudja, akkor nem fogja később elkövetni ezeket a hibákat. Legalábbis valószínűsíthető. Ez megmutatja, hogy – ha majd mi esetleg felnőttek leszünk és nevelő szülők, és rendes szülők, hogy bánjunk a gyerekkel, és milyen hibákat ne kövessünk el. (M, F, Bp, MÉ)

Nekem ez az egész történet, inkább arról szólt, hogy volt egy magányos fiú és ide-oda rángatja mindenki, hogy menjen el egyetemre, a másik meg azt akarja, hogy maradjon, és ő igazából azt se tudja, hogy mi van vele, mert még nagyon gyerek, és hogy így rángatták két oldalról szegénykét.

Nincsenek barátai, magányos, egyedül van az életben, nekem igazából erről szólt. (…) Hát én szerintem azt tettem volna Gould helyébe, hogy megvártam volna az apát, hogy lehessen újra egy család, mert ugye a történet végén az apa már közeledett a Gould felé, és én szerintem én megpróbáltam volna egy új életet kezdeni, hát még fiatal volt, szerintem még simán lehetett volna az, hogy visszailleszkedik a társaságba, és megpróbál egy rendes gyerekként élni.

Ez így volt megjelenítve színházilag. Tulajdonképpen a színdarab az más, mint a valóság. Tehát a valóság, az egy történés, itt meg az a lényeg, hogy mindenféle érzéseket, gondolatokat, minél jobban megmutasson, minél élethűbben.

(M, F, Bp, MÉ)

A humán gimnázium (többségében lány) tanulói a program problematikáiban előrehaladva egyre jobban differenciálnak, megfogalmazásaik szofisztikáltabbak, és azonnal lefordítják, sokszor metaforikus reflexióikkal, az elvont tartalmakat, folyton keresve a látottakban az azonosulási lehetőségeket. Az alapítványi és a műszaki iskolák (többségében fiú) tanulóihoz képest kevésbé emelik ki az apahiány dimenzióját, körültekintőbben fogalmaznak, ha a problémafeltárásuk családi ügyeket, vagy intimitást érint, viszont a társadalmi problémákra, vagy a generációs feszültségekre jobban rezonálnak, az egyéni cselekvési lehetőségeket is kiemelve. Nemcsak a társadalomkritikai húrt pendítik meg, hanem az esélyegyenlőségért való küzdelem gondolatköre, a társadalomból kirekesztettek iránti empátia és felelősségérzet is áthatja megnyilvánulásaikat. Értékorientációjuk fontos eleme a nyitottság egymás felé, szociális és önismereti kompetenciáik fejlesztése, igény az idő minőségi eltöltésére, a beszélgetésre. Fontos számukra a társismeret, az elfogadás, az önreflexió, s ebből következően a kritikus gondolkodás, s a foglalkozásokon nem egyszer élményként tapasztalják meg a szabad véleményformálást. A drámamunkában – erről leginkább a kutatás első évében játszó „humán tagozatú csoportnál” győződhettem meg – felismerték a lehetőséget, hogy megmozdítsák kreatív energiáikat. Filozofikusabb kérdéseket is fel tudtak tenni, például: Miért cselekszik az ember úgy, ahogy cselekszik?

Számomra biztos, hogy hasznos volt, mert lehet, hogy olyan pályára készülnék, amihez nagyon fontos a pszichológia, meg az irodalom, így a lelki dolgok, és azt hiszem, hogy ez a projekt, nagyrészt erről szólt. Hogy mindenki lelkébe egy kicsit belemásszunk, vagy egy kicsit nyissunk egymás felé, és ez szerintem nagyon jó volt, hogy olyan dolgokról is egy kicsit beszéltünk osztálytársakkal, amiről a büfében ülve valószínűleg nem nagyon esne szó, és ez nagyon-nagyon tetszett. Egy kicsit olyan volt, mint egy irodalom fakultáció, tehát ami egy kicsit ilyen kötetlen beszélgetés, különböző témákban, úgyhogy szerintem, nagyon is hasznos volt. És az a baj ebben a világban, ebben a rohanó világban, hogy abszolút nincs időnk leülni egymással és tényleg csak annyit megkérdezni, hogy mit gondolsz a másikról, mit mondasz az elfogadásról, szóval, nagyon jó volt szerintem.

Nagyon tetszett, amikor ti játszottatok nekünk, mert amikor megnéztük, elkezdtünk gondolkodni azon, hogy melyik karakter miért így cselekszik, miért úgy cselekszik, majd mi alakíthattuk őket is. Az szerintem izgalmas volt mindig, hogy ugye öt csoportra voltunk lebontva nagyjából, és mindig, mind az öt csoport homlokegyenest különbözött, tehát, hogy ezen is látszik, hogy apró dolgokat gondolunk másképp, és talán ezért vagyunk ennyire különbözőek mindannyian.

(H, L, V, EÉ)

Egy kicsit magamba néztem, hogy vajon most mennyire vagyok én is ilyen.

Tehát, hogy mennyire olvadok én is bele ebbe az egészbe, vagy mennyire vagyok kívülálló. Emlékszem, hogy akkor is az volt a gondolatom, hogy nem szabad teljesen elzárkózni, és ez szerintem sok minden másra is igaz.

Tehát én nem azt mondom, hogy nem járok Mc Donalds-ba, mert bevallom, tudom, hogy egészségtelen, de nagyon szeretem, mert finom, de próbálok…

egy határt azért valahol húzok, hogy azt ne mindig lépjem át. Néha egy

kicsit, de azért bizonyos kereteken belül. Meg, így, hogy volt ez a téma, egyre többet, ahogy nézem a tévét, úgy érzem, kritikusabban nézem a reklámokat, meg minden ilyet, és már nem bízom annyira ezekben. Tehát, próbálok előtte gondolkodni, mielőtt azt mondom, hogy ez nagyon jó ajánlat, ezt nem szabad kihagyni, és aztán, hogy nekem tényleg szükségem van erre? Kiderül, hogy valójában nem is. Úgyhogy nagyon jó téma volt ez nekem. (H, L, V, EÉ)

(…) szeretek ide járni, ezekre a foglakozásokra, mert ez egy nagyon jó szituáció szerintem, amit így megtaláltatok, és hát nagyon sok elvarratlan szál volt benne, hogy mindenfele mehettünk, variálhattunk, hogy szerintünk hogy alakulhat, milyen kapcsolatok vannak. Meg hát eleve ez a szituáció, hogy egy ilyen főszereplő, akinek van ez a betegsége, és hát mi úgy gondoljuk, hogy van ez a betegsége, hogy mennyire élhet teljes életet egy olyan társadalomban, mint amiben most élhetünk. (H, L, V, EÉ)

Mert itt ülünk egy iskolapadban mindig, és azért hajtunk, hogy ötösök legyünk mindig, és hogy milyen versenyen hányadikok legyünk, holott lehet, hogy számomra most már az a fontos, hogy a saját csatáimat megvívjam, és hogy a saját életemet úgy tudjam alakítani, ahogy az jó, és nem tudom, valószínűleg most már nem annyira fontos nekem, hogy mindenki elfogadjon, mert ez tudom, hogy lehetetlen, és nem lehet az, hogy itt ülök egy harminc fős osztályban, és mindenki egyformán jókat gondoljon rólam. Ez nagyon jó volt, szerintem erről beszélgetni kicsit, meg az őrültes téma. Ki számít őrültnek, és mihez képest? És lehet, hogy az őrültek normálisnak gondolják magukat, tehát ez a fogalom szerintem nagyon sok ember fejében egy kicsit másképp van, mint ahogy kéne talán? A társadalom hajlamos erre, hogy aki egy kicsit más, azt megbélyegezze és kiközösítse. Ez is jó volt, ez a téma. (H, L, V, EÉ)

6.3.2 „Másokra vetíteni a gondjainkat sokkal könnyebb, mint azt mondani, hogy igen nekem ez”

A „Monológ-projekt” (Zatzman, 2003) olyan dramatikus eljárások sorozata, melyben a színházi kontextuson keresztül közelítünk olyan tanítási területek és problematikák felé, amelyek nélkülözik a tanulói tapasztalatot és épp ezért potenciális veszélyforrások (például a Holokausztról való tanulás). A projektben résztvevő tanulók arra kapnak lehetőséget, hogy a dramatikus formákon keresztül kapcsolódva a témához, elvégezzék azt az „emlék-munkát”, amely segít kitölteni az üres helyeket a színházi akció és a saját életük között. Ilyen (narratív) munkaforma többek között például a levél, a naplórészlet, vagy az automatikus írás, egy monológ megszerkesztése. Olyan ez, mondja Zatzman,

„mintha kitöltenénk a színházi szöveg dialógusai közötti üres helyeket, azokat a helyeket, ahol a megjelenített életek lélegeznek” (Zatzman, 2003, 35). Ez a drámatechnika ugyanakkor képes segíteni azokat a fiatalokat a problémáik elaborálásában, akik az életük jelentős részét krízisben és bizonytalanságban élik.

A City-történet színházi problematikái közül a segítés (Shatzy és Gould kapcsolatában) igen hangsúlyos dramaturgiai relevancia. Amikor a színházi kontextusban egy emlék történeteket indukál, a tanulók ennek az emléknek a központi cselekvéseit formálják meg újabb színházi akciókban, vagy átfordítják a saját életük szereplőire a monológírásban, miközben végig (választott) szerepük maszkja mögé húzódnak. Innen nézve, a maszkok mögül már viszonylag könnyen, vagy könnyebben megfogalmazhatók azok a problémák, amelyekkel a saját életükben küzdenek, vagy

amelyek a saját személyiségükön belül támasztanak kihívást (megdolgozandó felületet) önmaguk számára: „Másokra vetíteni a gondjainkat sokkal könnyebb, mint azt mondani, hogy igen nekem ez…”

Újra az „elit” humán gimnáziumban járunk:

Ott mindenki úgy megnyílt, és úgy mindenki szabadjára engedte jobban a gondolatait. Én úgy vettem észre, hogy amikor valaki elkezdte mondani a véleményét, mintha hirtelen észre sem venné azt, hogy ott vannak a többiek, csak úgy mondja-mondja. Mintha egy naplót írna. Nekem egy kicsit olyan érzés, meg magamnál is ezt vettem észre. Mindenki megnyílt, mintha hirtelen így, egy nem is tudom, ilyen atmoszféra teremtődik körülötte, így mondja-mondja, és aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy hoppá, itt vagyok egy csomó ember között, és ennyi mindent elmondtam. (H, L, V, EÉ)

Az alapítványi és a műszaki középiskolák „problémás” fiú diákjai is e reflexiókon keresztül kapnak segítséget újraformálni, felülírni azt a szerepet, amit ők a világban játszanak, vagy játszani kényszerülnek. A szövegekből kiolvashatjuk, mi fontos az ő számukra ebben a projekcióban igazán. A szerepek védelme lehetőséget biztosít a sérült tartalmak kivetítésére. A megfeleléskényszer és megannyi függőség közt a segítségkérés a fölvett karakterek maszkjainak takarásában manifesztálódhat:

Ez is (ilyen) belülről jön, és akkor igazából rajtam kell segíteni, de szeretnék segíteni (…) másokra vetíteni a gondjainkat sokkal könnyebb, mint azt mondani, hogy igen nekem ez.(…) az ember egy másik szerepet ölt magára. És szerintem egy szerepet sokkal könnyebb játszani, mint igazából amilyen emberek vagyunk. És azt a szerepet, abba nagyon-nagyon bele lehet élni magad. És tök érdekes dolgok tudnak kijönni.

Tehát érdekes…

(…) Abba’ hasonlít szerintem (a mi világunkra), hogy nem tudom, hogy így elhidegülnek az emberek. Meg, hogy képesek így csak a – a pörgésre figyelni, vagy nem tudom. És akkor így az emberi kapcsolatukat így el – elfelejtik. Szerintem ez. Van sok dolog, amitől úgy érzem, hogy nem tudok elszakadni. És nem tudom elképzelni, hogy fogok tudni majd elszakadni (A, F, Bp, EÉ)

Aki fiatal és valamivel küszködik, annak hetven százaléka leginkább a drog.

Viszont nagyon sok gyerekkel nem törődnek, vagy hát nem törődtek, és nem is az, hogy szeretethiányos. De az is, és annyi mindenben megnyilvánul ez, és annyi mindent nem tud így elérni…

Van ez az anyáskodás is ugye, hogy azért ápolja meg minden, az egy anyára jellemző inkább– hát ez a társ. Tényleg szerintem igazi társak egymás számára. Ápolgatja, hasznosnak érzi magát, mert szüksége van rá.

Gouldnak meg – neki meg Shatzy-ra van szüksége – mert ő az egyetlen olyan kapcsolat ugye a két képzeletbeli barátján kívül, aki megérti, és meghallgatja őt, szóval így ez a kölcsönös szükségérzet. (A, F, Bp, EÉ) Ha valaki, hát nem t’om – egy gyerek, aki már régóta használ valamit az nem annyira tud egy – kis apró dolgoknak örülni. Neki már nagy öröm kell ahhoz, hogy átvegyen abból valami jót…

Ami gátolja a fiatalokat? Azt hiszem saját maguk. Meg, hogy egymás.

Annyira meg akarnak felelni másoknak, a saját osztálytársaiknak, haverjuknak, hogy teljesen átformálja – őket a baráti közeg. (A, L, Bp, MÉ)

Az alapítványi és a műszaki iskolatípus tanulói interjúiban megjelentek a sztereotip vagy kevésbé elaborált, többnyire pesszimista megfogalmazások arról, hogy szerintük mi okoz problémát a mai magyar társadalomban („Tényleg az ember akárhová megy, feszültség van. A legtöbb problémát a pénz jelenti.”). Ha nem is voltak képesek mindig árnyaltan fogalmazni, mégis az volt jellemző, hogy a fiatalok előbb leengedték magukba és megszűrték az alkotás komplex üzeneteit, és aztán gondolták végig ezek személyes és társadalmi konzekvenciáit. Az érzelmi bevonódás okozta azt a dinamikát, amely az interjúhelyzetben újra átfűti a beszélőt. Megfigyelhető, hogy az önreflexiós mechanizmus nyelvtani struktúrájának logikája a személytelen felől a személyesig, illetve az egyes szám harmadik, többes szám első személytől az egyes szám első személyig ível (Ő – MI – ÉN).

Nézzünk most erre az érvelés-technikára előbb a személyes, majd a társadalmi dimenzióból példát több, viszonylag összefüggő szövegből.

Személyes reflexió 1:

Nem szabad gyereket csinálni, ha valaki nem képes úgy felnevelni, úgy gondoskodni a gyerekről, hogy – hogy neki jó legyen. Ott van például Gould. Vele se foglalkoztak, ő is egy ilyen gyerek.

(…)

Őszintén? A szüleinek nem kellett volna őt bevállalni. Tehát őt megszülte az anyukája és az anyja nem foglalkozik vele, ez is durván arra utal, hogy az anyja mondjuk – nincs gondja rá, hogy egy gyereket neveljen vagy rosszkor jött. És még a férje se volt megfelelő. Tehát még azt is otthagyta, az egész életét, mintha így kitörölte volna, csak a múltja, hogy neki egyszer volt egy gyereke, de igazából neki most is van, tehát egy ilyen döntés volt, amit nem tud visszacsinálni. Szerencsétlen fia ott van, aztán meg van kattanva, mert ő otthagyta. Az apja meg a másik fele, mert neki is ott van a fia, de igazából ő sem törődik vele. Az életének nem része, csak annyi, hogy felhívja és arra a tíz perces telefonbeszélgetésre durván. De akkor sem egy apafigura.

Szerintem ezzel elég sokan vagyunk így. Sokszor én is így érzem magam (NEVET), őszintén megmondom. (A, L, Bp, MÉ)

Személyes reflexió 2:

Az alapítványi középiskolások reflexióiban pozitív, hogy problémaként érzékelik, ha a konstruktív életvezetés készsége hiányzik. Tudatosul bennük az önreflexió készségének a hiánya is: fontosnak érzik, hogy önmaguknak is visszajelezzenek azzal kapcsolatban, hogy pozitív vagy negatív üzenete van-e csvan-elvan-ekvan-edvan-etvan-eiknvan-ek.

Fontos, főleg az én koromban, aki… ugye mögöttünk állnak a szülők és még valamilyen szinten az iskolában, hogyha közösséghez tartozunk, ahova szintén be kell illeszkedni, és még a tanáraim is elvárnak tőlünk dolgokat nyilván és mindenki csak az elvárásait sulykolja felénk és könnyebb belegondolni, hogy lényegében én mit is akarok? Eddig szerintem nem sok ember, aki úgy gondolkozik… Biztos, hogy nagyon sokan csak úgy látják a környezetüket, meg a visszajelzéseket, és csak erre alapoznak. Nem maguknak jeleznek vissza azzal kapcsolatban, hogy most jó-e vagy rossz, amit csinálnak.

(…) igazából nem is ismerem anyukámat, hogy – valójában ő ki, meg ilyenek. Szóval – annyit tudok róla, hogy az anyám – és vele laktam tizennyolc évig. És ennyi, többet nem. Meg aztán, amit azóta láttam belőle.

De azelőtti életében, mikor mi nem voltunk – azelőtt nem – semmi. (A, F, Bp, MÉ)

Személyes reflexió 3:

A fejlődés, a változás irányába hat az is, hogy a tanuló felismeri/feltételezi a közvetlen kapcsolatot az otthoni, támogató háttér, a szeretetteljes családi attitűd és a szociábilis, közösségi, baráti kapcsolatok kialakításának és fenntartásának a képessége között.

Jó látni, hogy nem én vagyok egyedül olyan, aki – aki ennyit szenved az apja miatt vagy valamelyik családtagja miatt… Nem is az, hogy megnyugtat a tudat, hogy máshol is rossz, tehát ha velem rossz, akkor legalább mással is rossz, hanem így jó látni, hogy tényleg van ilyen és ez nem egy ilyen egyedi dolog.

(…) ami ugyanolyan, az sajnos nálam is így van, hogy velem is alig foglalkoznak otthon és ez nagyon sok gyerekkel így van, hogy csak néha felkeresik, és akkor magára marad a gyerek, vagy nincsenek barátai, de amúgy ez így két részre oszlik. Van, akivel tényleg nagyon sokat foglalkoznak otthon, és rengeteg barátja van, és ez boldog is, de van, aki így magára marad. (M, L, Bp, MÉ)

Társadalmi reflexiók 1:

Feltárható a szövegekből a tizenévesek szélsőséges (és laikus) társadalombírálatának a paradoxona. Ebben a társadalomban (tehát a „2006-os mélypont” után), bármit meg lehet tenni, vagyis „következmények nélküli” országban élünk, nagy problémákat szülhet a túl szabad, túl sok választás, tehát megjelenik az igény az erős kézre, a rendpárti akaratra, ugyanakkor ez ne fölülről, politikai hatalom által szabályozódjék, ne befolyásolja az egyén szabad döntését a hatalom, a politika (ld. Szalai, 2008). Itt nyilvánvalóan a sztereotip szélsőjobb és szélsőbal szemlélet fog dominálni, és jellemzőek lesznek a xenofób, média, tőke, piac és liberalizmus-ellenes kirohanások is (ld. még: Kéri, 2010). Magyar ugar, magyar átok, magyar finitizmus: erőhiány, lustaság, nemtörődömség, közömbösség, egoizmus. De közben van/volna igény a fejlődésre és a változásra is. A másik út (sajnos) szintén tendenciózus a fiatalok saját jövőjükkel kapcsolatos elképzeléseiben: próbáljunk inkább külföldön szerencsét, amíg fiatalok vagyunk, mert Magyarországon nem lehet boldogulni, nem lehet karriert építeni!

Egyáltalán mi az, hogy izé, ilyen öltönyös fószerek nekünk megmondják, hogy miket csináljunk.. Egyáltalán ezt nem értem, hogy ez mi?

ez a mostani világ? Neked jó? Neked tetszik?

(…) Meg, hogy mit tudom én, gazdag akarok lenni, meg ilyenek. Szóval ez a tipikus gyerekes felfogásom volt. És most ahogy visszagondolok, például, hogy mennyire leszarom a pénzt. Egyszerűen nem érdekel. Nem a pénz boldogít, maximum az, amit megvehetsz belőle.

Azt nem mondtam, hogy jól érzem magam.

Most meg már muszáj választani. Mert tüntetni azt kell. Muszáj. Muszáj felrobbantani kéthetente az autókat. Komolyan én abba szoktam belegondolni, amikor így elmennek az emberek tüntetni, és felborogatják, felgyújtják az autókat. Ott vannak, jól érzik magukat, hogy ezt most megtették. Ők most valakik, mert hogy komoly bűncselekményeket

követtek el, és amikor felgyújtanak így egy autót, hogy lehet, hogy ez az ember, akié az autó volt egész életén át arra spórolt, hogy hitelt fel tudjon venni az autóra.

(…) Ő azt gondolja, hogy ez az út, ez az ő útja, ő így tud beleavatkozni a világ alakításába, pontosan azt a logikát követi, hogy nekem egy öltönyös fószer az országgyűlésben nem mondja meg, hogy én mit csináljak.

Na de ettől még nem kell megőrülni. Van, aki nézi, és nem helyesli, és akkor van (nevet) az, aki meg felgyújtja a másik emberek autóját.

Ettől még nem lesz más a parlamenti gyűlés. Ettől még nem lesz más a világ csak lesz egy roncs autó a telepen pluszba. (A, F, V, MÉ)

Társadalmi reflexió 2:

Ami így eszembe jutott, ami nem tetszik, az ország irányítása, a kormány.

Hogy tényleg nem foglalkoznak az emberekkel, úgy tesznek, mintha foglalkoznának az emberekkel. Vannak mindenféle ilyen védelmi csoportok, de nekem ez úgy tűnik így külső szemmel, hogy ez azért történik, hogy ők ettől jobb embereknek látszanak. Közben meg mindenki tojik a másikra. És közben meg rohanunk a világban, mindenhova rohanunk, és nincs időnk sok mindenre, és nem figyelünk oda, hogy nincs időnk rá. (…) És mindez a lustaság miatt van, meg a nemtörődömség miatt. Szerintem legtöbben ezzel küzdenek. Nincs elég – lelkierejük, vagy hogy mondjam, hogy néhány dolgot elvégezzenek. Hogy változtassanak olyan dolgokat magukon, amit igazából szeretnének, csak – erőhiányban vannak.

Nekem már ez is érték lenne, hogy félre tudjak rakni. A mai Magyarországon ez elég ideális. Még jó egy érettségivel, de utána már – inkább külföldön. Hogyha már rögtön kijutnék érettségi után, és ott tudnék pénzt gyűjtögetni, akkor az már megint egy érték lenne.

Most már egyre több fiatal gondolkozik el azon, hogy ők még megtehetik azt, hogy kimenjenek külföldre. Hogy ugye az idősebbek már nem tehetik meg, de ők is szeretnék, és így szépen lassan vége lesz az egész Magyarországnak. Mert mindenki megy ki külföldre, és ugye felszámolják majd a magyar cégeket, és jönnek be a külföldiek is, és Magyarországnak így vége lesz. (M, F, Bp, MÉ.)

Társadalmi reflexió 3:

Az alábbi részletekben a műszaki középiskola tanulója elköteleződni látszik a demokratikus attitűdök mellett. Szempont lesz a társadalmi szerepvállalás szükségessége, a küzdelem a rasszizmus ellen, az egymásért, a környezetünkért, a bolygónkért érzett felelősség megfogalmazása, szemléletváltás szükségessége, kiállás az egészségtudatos magatartás mellett.

Ami rossz szerintem, az a rasszizmus, az nagyon rossz, meg hogy mindenkit kinézni, aki nem olyan, mint a másik. Pedig lehet, hogy ha megismerünk valakit, akkor lehet hogy pont ugyanaz az érdeklődési körünk, vagy pont ugyanolyan problémáink vannak, ami össze is kovácsolhat egy barátságot. De azt nem szeretem, hogy például vannak ilyen, most mondhatok bele ilyeneket, hogy ilyen, például valaki utálja a cigányokat, ugye a cigányok utálják a magyarokat, a négereket, meg nem tudom mi, és ez így nem jó. Mert ők is emberek, azért mert most máshogy néznek ki, meg más a kultúrájuk, az nem jelenti azt, hogy utálni kell őket. És ezzel nagyon kevesen vannak így. Meg ez otthoni baj is, meg a szülők is lehet, hogy ilyen rasszisták, és akkor a gyerekre is ez ragad rá. (…) Például a rasszizmus, az kegyetlenül, tehát azt én nem tudom feldolgozni,

In document Témavezető: Dr. habil Trencsényi László egyetemi docens Novák Géza Máté (PhD) disszertáció Doktori E A (Pldal 91-106)