FArAGó KlárA
Elhangzott a Neumann Alapítvány által rendezett konferencián, Visegrád, 1993.
Talán az egyik legtöbbet hivatkozott vélekedés manapság, hogy a liberális hagyományok híján Magyarországon nem alakult ki sem a múltban, sem a jelenben a polgárság mint a társadalom egyik irányító rétege, sem a citoyen, sem a burzsoá értelemben. Citoyen (ál-lampolgár) státusát tekintve mindenki, aki a polgári alapon szervezett társadalom tagja, burzsoá viszont az, aki a gazdaságban megfelelő helyet foglal el, azaz vállalkozásból él (a citoyennek van egy nem csupán státusra vonatkozó értelmezése is, amire később még visszatérünk). Abban is mindenki egyetért, hogy a polgárság megszületése és megizmoso-dása előfeltétele annak, hogy a társadalmi átalakulások megnyugtató módon végbemen-jenek az országban.
Különösebben elmélyült szociológiai jellegű vizsgálatok nélkül is megállapítható, hogy egy burzsoá réteg már kialakult Magyarországon, elég csak a vállalkozások gombamódra történő szaporodására figyelnünk, vagy szemrevételeznünk az utcákon futó autók márká-ját (bizton tudhatjuk, hogy ezeket az autókat az állam által biztosított bérekből nem lehet-ne megvásárolni), azonnal megállapíthatjuk, hogy egy, az átlaghoz képest nagyon magas jövedelemmel rendelkező réteg alakult ki, és ez a réteg fogyasztási szokásaival hivalkodik burzsoá mivoltával.
Ahhoz, hogy egy társadalmi réteg megfelelően tudjon funkcionálni, és betölthesse történelmi küldetését, valamint biztosíthassa fennmaradását, megfelelő stabilitásra van szüksége, amely legalább annyira függvénye a társadalmi-gazdasági körülményeknek, mint az illető réteg szilárdan kicövekelt értékrendszerének. Ez az értékrendszer azonban csak megfelelő tradíciók talaján válik szilárddá.
Érdemes ebből a szempontból összevetni a magyarországi (és valószínűen az egész ke-let-közép-európai) újsütetű polgárságot a nyugatival.
Az első szembeötlő különbség az, hogy míg a nyugati országokban a burzsoázia élet-módját tekintve nem válik el élesen a társadalom egyéb, nem marginális rétegeitől, Ma-gyarországon ez a különbség igen nagy, a nem burzsoá rétegek a többnyire a nyugati mar gi ná lis rétegek életmódját élik. Nyugaton ezért a burzsoá fogalma egy bizonyos érte-lemben összefonódott a citoyen fogalmával. Másrészt a nyugati citoyenben többnyire ki-alakult a jogainak és kötelességeinek a tudata és az ezzel járó öntudat, amely viszonylagos
aktivitásra serkenti a társadalom előtt felmerülő problémák megoldásában vagy az ano-máliák kiküszöbölésében.
Mondhatjuk-e, hogy a burzsoá réteg megjelenésével a kelet-közép-európai fejlődési irányvonalak megnyugtatóan kirajzolódtak, hogy a gazdaság fellendülésével a többi réteg is fel fog zárkózni, és a nyugatihoz hasonlóan át fogja majd venni a megfelelő polgári élet- és szemléletmódot? Igaz-e az, hogy manapság már mindenki citoyen, és később további rétegek a gazdasági szférában kialakított szerepük révén burzsoákká válnak?
Fontos mindenekelőtt megemlíteni azt a köztudott tényt, hogy a hazai vállalkozói ré-teg nagyobb többségében már a rendszerváltás előtt is monopolizálta a hasznos gazdasági pozíciókat, és az itt szerzett kapcsolatrendszerét, befolyását, ismereteit átmentve előnyö-sebb helyzetből és a már benne kialakult értékek és attitűdök alapján kereste és találta meg helyét a megváltozott viszonyok között, amelyeknek nemcsak passzív alkalmazkodója, hanem aktív alakítója is lett.
Szeretnék röviden vázolni néhány olyan kutatási eredményt, amely az utóbbi években végzett pszichológiai indíttatású vizsgálataimból adalékul szolgálhat a felvetett témához.
Ezek a kultúrközi vizsgálatok különböző témakörökben (kockázatfelismerés, a kockáza-tok kommunikációja és menedzselése, a társadalmi konfliktusok kezelése, gazdasági fo-galmak értékelése, szervezetek kultúrája) történtek, és arra kerestek választ, hogy van-e, és ha van, milyen jellegű a különbség a gazdasági-társadalmi szempontból különböző környezetben (nyugaton és keleten rendszerváltás előtt és után) kialakult nézetek, felfo-gásmódok, értékelések között.
A kockázattal kapcsolatos vizsgálatok a rendszerváltást megelőzően (1984 és ’89 kö-zött) folytak.
Egy 1984-ben végzett vizsgálatban amerikai és magyar laikusok kockázattal kapcsola-tos vélekedését hasonlítottuk össze. Az a kérdés foglalkoztatott bennünket, hogy az eltérő infrastruktúrájú, gazdaságú, társadalmú és információs stratégiát megvalósító országok-ban mutatkoznak-e jellegzetes különbségek a kockázatok megítélésében, különös tekin-tettel arra, hogy a kockázatok nagy része manapság az ember és az ember által kialakí-tott magas fokú technikai létesítmények terméke. Összehasonlítva a Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Japánban tapasztalható helyzettel, a kelet- és közép-európai orszá-gokban élő emberek egészségi kilátásai igen szomorúak. Az e térség országaiban élő em-berek egy évtizeddel rövidebb ideig élnek, a gyermekhalandóság magasabb, mint az ipa-rosodott világ többi térségében. Mindezek ellenére Magyarországon az emberek nagyobb biztonságban érezték magukat (az általánosan észlelt kockázatszint alacsonyabb volt), kockázatosabbnak ítéltek megszokott tevékenységeket (pl. kávéfogyasztás, az elektromos áram használata) és kevésbé kockázatosnak az új technológia veszélyeit (pl. atomerőmű-vek, génsebészet), mint amerikai társaik. Az újsághírek további elemzése azt mutatta, hogy az újságban bemutatott „rossz hírek” (balesetek, katasztrófák) elsősorban külföldön történnek. Ugyanakkor a két eltérő kultúrában a megítélésekben felhasznált alapvető di-menziók azonosak, a kockázatos dolgokat mindkét országban a kockázat megszokottsága,
ismertsége alapján, valamint a félelmetessége alapján osztályozzák. Arra a következtetésre lehet jutni ezen eredmények alapján, hogy az eltérő társadalmi-gazdasági-politikai kör-nyezet nem hozott létre alapvetően különböző szemléletet, de a paternalisztikus állam megnyugtató gesztusait az emberek elfogadták (pedig paranoid módon túlértékeléssel is reagálhattak volna az agyonhallgatott veszélyekre), és ezzel hamis biztonságérzetet, vala-mint passzivitásuk igazolását nyerhették el cserébe.
Egy másik vizsgálatunkban a dorogi veszélyeshulladék-égető telepítésével kapcsolat-ban kialakult konfliktushelyzetet elemeztük és hasonlítottuk össze egy Angliákapcsolat-ban tele-pítendő hasonló létesítmény körül kialakult vitahelyzettel. Abból indultunk ki, hogy ha a konfliktusok megoldására nem áll rendelkezésre egyoldalúan alkalmazható hatalmi bázis, akkor párbeszéd szükséges a felek között, és valódi párbeszéd csak akkor jöhet létre, ha a vitázó felek valamilyen módon reflektálnak egymás szempontjaira, és nem
„beszélnek el” egymás mellett. A konfliktusban álló csoportokat azonosítása után (mi-nisztériumi felelősök, tanácsi vezetők, az érdekelt ipari vezetők, a lakosság és a lakosság nézeteit osztó szakemberek egy szűk csoportja) a velük készített interjúk szövegét elemez-ve megvizsgáltuk azt, hogy milyen perspektívák alapján tárgyalják az egyes érdekcso-portok az adott kérdést. Megállapítottuk, hogy összehasonlítva az angol helyzettel, ahol a vitában jelen volt egy olyan közvetítő csoport, amely az összes partner szempontjára reflektált, a magyarországi konfliktusban minden fél csak a saját szempontjait hangsú-lyozta, így a párbeszéd lehetősége eleve ki volt zárva. (Természetesen nem állítottuk azt, hogy a nyugati demokráciákban az összes konfliktust ténylegesen meg is oldják, csak azt, hogy ott az intézmények és a tradíciók megteremtették a párbeszéd és a hatékony megol-dás lehetőségeit.) A dorogi ügy a rendszerváltás egyik kezdeti szimptomatikus csírájának tekinthető (ez volt az első olyan alkalom, amikor a lakosságnak és egyes szakértőknek egyáltalán eszükbe jutott egyet nem érteni), és ez az elemzés azt a képet mutatta, hogy a problémák megoldásában nemcsak, hogy nem akartak stratégiát váltani a felek, hanem a kialakult kapcsolatrendszer, a gondolkodási mechanizmusok és attitűdök nem is igen tették volna ezt lehetővé.
Mi történt a környezeti gondolkodással, az ezzel kapcsolatos kommunikációval és a környezeti mozgalmakkal a rendszerváltás után? Az egész közép-európai térségre jellem-ző az, hogy a politikai változások egyedülálló lehetőséget kínáltak arra, hogy a környezeti szempontokat beépítsék az új gazdasági és törvényi rendszer szövetébe. Az 1989–90-es években a pártok egymást túllicitálva ígérték környezetvédelmi programok kidolgozását.
Az emberek kezdetben azt várva, hogy gyorsan megvalósul a nyugati típusú piacgazda-ság az azzal járó jóléttel karöltve, általában lelkesedtek a demokratikus átalakulásokért is. Manapság azonban már csalódottan tapasztalták életszínvonaluk esését, a körülöttük fenyegetően szaporodó új problémákat (munkanélküliség, infláció nemzetiségi ellentétek, meddő politikai viták), ezért sokan kiábrándultak a politikából is. A távolság a politikai vezetők, az intézmények és a lakosság között nem csökkent, a múlt és a jelen sorozatos átértelmezése újfajta anómiát teremtett.
A térség környezeti mozgalmaival foglalkozó írások megegyeznek abban, hogy az át-lagember környezettel kapcsolatos attitűdjét a passzivitás és a (tanult) tehetetlenség jel-lemzi. (Glinski 1992; Hardi – Juras – Tóth Nagy 1992; Fisher 1992). A lakosság még többnyire az állam paternalizmusára hagyatkozik ezekben a kérdésekben, az embe-rek nem bíznak abban, hogy aktivitásukkal sikeresen megváltoztathatják a nem közvetlen befolyásuk alatt lévő történéseket. Nem értik a politika szabályait, a politikai változások által kínált új lehetőségeket nem ismerik fel. A múlt rendszer elhasználta a közösségi ma-gatartás eszméjét, az emberek nem szívesen csatlakoznak kollektív akciókhoz. A környe-zetvédelmi ügyek iránt egyre csökkenő elkötelezettséget jól mutatják a szlovákiai és len-gyel közvéleménykutatások adatai: míg 1990-ben a fontossági sorrendben az elsők között szerepelt a környezetvédelem, addig 1991-ben már a magánélet és a jóllét kérdései kerültek előtérbe.
Egy 3 éve rendezett konferencián az a vélemény fogalmazódott meg, hogy a múlt még mindig hatást gyakorol az spontán módon alulról szerveződött környezetvédelmi moz-galmak tevékenységére. Ellentétek vannak a különböző személyek és csoportok között abban a tekintetben, hogy részt vegyenek-e a politikai rendszerben, vállaljanak-e szerepet a kormányzás valamilyen szintjén, vagy továbbra is opponáljanak, és a kooperáció min-den formáját utasítsák el. Ez az utóbbi álláspont valójában annak az eredménye, ahogy sokan a „kooperáció” fogalmát értelmezik : szerintük ez egyet jelent a hatalom előtt való meghátrálással, a saját célok feladásával, az őket megkülönböztető jellemzők elvesztésével.
E csoportok ereje szétforgácsolódik, és ebben az általában politikai ellentétektől túlzottan is hangos régióban hitelességüket, azt a képet, hogy nem hatalmi törekvések motiválják aktivitásukat, aláássa egységük hiánya. A lakosság pedig csak azokban az esetekben támo-gatja e csoportokat, amikor a helyi érdekeiket fenyegeti veszély, többnyire azonban bírálja tevékenységüket.
A döntéshozók kultúrájából másfelől ugyanúgy hiányzik s lakossággal való kommu-nikáció és kooperáció hagyománya. A politikai hatalom birtokosainak máig is működő reflexe az információk elrejtése. A vezető egyének, szervezetek a kommunikációt gyakran még mindig egyoldalú folyamatnak tekintik, amelyben az a céljuk, hogy saját nézőpont-jukat elfogadtassák. A múltban kiépített hierarchizált társadalmi struktúra maradványa-ként a kommunikáció nehézségeit az azonos vagy eltérő döntési szinten álló hivatalnokok között is tetten érhetjük.
Egy másik kultúrközi vizsgálat az emberek gazdasági fogalmainak struktúráját vette célba a rendszerváltás után. Az 1993 elején végzett felmérés két volt szocialista (Magyar-ország és Lengyel(Magyar-ország) és két nyugati (Anglia és Hollandia) (Magyar-országban egy-egy vállal-kozókból és alkalmazottakból álló csoport gazdasági fogalmainak szerkezetét vizsgálta.
Az eredmények érdekes módon párhuzamba állíthatók a kockázatkutatás eredményeivel:
ugyanazon alapvető dimenziók mentén értékelődnek a gazdasági fogalmak a hagyomá-nyos és az újdonsült kapitalista országokban, nevezetesen a társadalmi érték, a gazda-ságossági hasznosság, valamint a tevékenység hatásának időbeli távlatai szempontjából.
Annak ellenére, hogy a társadalmi érték szempontját a hagyományos közgazdasági gon-dolkodás elhanyagolja, a hosszabb ideje működő kapitalista társadalmakban a cégek már régóta felismerték azt, hogy az image kialakítása majdnem olyan jelentős, mint a pusz-tán gazdasági tényezők kezelése, a megbízhatóság, mélpusz-tányosság, becsületesség az üzleti életben jó cégére a vállalkozónak. E szempont az összes országban önálló dimenzióként megjelent a fogalmak értékelésekor.
A különbségek azonban itt is figyelemre méltóak, és nem tűnnek véletleneknek, jel-lemzőek az adott ország mentalitására. Magyarországon – a többi országhoz képest a gaz-dasági tevékenységeket társadalmilag értékesebbnek tartják (és ez hangsúlyozottabban jellemző a vállalkozókra), mint a többi országban. Mi több, elfogadottabbnak tartják az egyébként társadalmilag elítélt tevékenységeket is (kaszinóban fogadni, megvesztegetni és megvesztegetést elfogadni, adót csalni), mint másutt. Ugyanakkor azt gondolják, hogy a gazdasági tevékenységek profitja nem túl nagy, és hatásuk csak túlságosan késve jelent-kezik. A kép egyfelől fokozott hitről tanúskodott a gazdaság társadalmi szerepét illetően, másfelől pedig fokozott toleranciáról az illegális gazdasági viselkedéssel szemben.
A debreceni Polgármesteri Hivatalban 1992–93-ban egy alapjaiban megújított szer-vezet kultúráját és működését szándékoztuk elemezni. Első meglepő tapasztalatunk az volt, hogy a vizsgálat elvégzését csaknem lehetetlenné tette az a körülmény, hogy a hivatal beosztott dolgozói, akiknek levélben kellett volna visszaküldeniük egy olyan kérdőívet, amelyben feletteseikről és a feletteseikkel megvalósított interakciós mechanizmusokról kérdeztük véleményüket, ezeket a kérdőíveket csak igen kis számban küldték vissza, és bár csak kódszámmal azonosítottuk őket, arra hivatkoztak, hogy nem bíznak a titkosság-ban, és nem kockáztatják hivatali helyzetüket. A légkört tehát a hierarchia és a félelem jellemezte, a dolgozók nem kaptak az alkalmon, hogy a szervezeti változásokat ígérő fel-mérésben véleményüket szabadon és titkosan kifejezésre juttathassák.
Mint láthatjuk, a társadalmi tényekre és működési mechanizmusokra vonatkozó isme-retek nem különböznek jelentősen a nyugati és volt szocialista országokban, a szocialista rendszerben kialakított gondolkodásmód nem teszi lehetetlenné a kapitalista társadalom kialakulását. (Meglepő például, hogy az elsőre olyan bonyolultnak tűnő adórendszerrel mindenki elboldogul valahogy.) A társadalom azonban túlságosan toleránsnak és érdek-telennek mutatkozik a polgári morál írott és íratlan szabályai, valamint a demokrácia által kínált, de nemcsak kínált, hanem megkövetelt állampolgári aktivitás és részvétel iránt.
Magyarországon reflexszerűen mindenki a kiskapukat keresi, a kapcsolatokra támaszko-dik ahhoz, hogy érdekeit jogszerűen érvényesítse, vagy érdemtelenül előnyökhöz juthas-son. Pedig a demokrácia kialakulásához nélkülözhetetlen az, hogy kialakuljon a citoyeni attitűd is, az az attitűd, amely a konfliktusokkal terhelt társadalom problémáinak megfo-galmazásában, kiegyensúlyozásában orvoslásában tevékenyen részt hajlandó venni, hiszen a demokrácia éppen a polgárok felelős részvételére épít. Nem elég tehát kikövezni az utat a polgárok számára, hanem az is szükséges, hogy a polgár citoyenné váljon. Magyaror-szágon azonban kevesen akarnak citoyenek, de majdnem mindenki burzsoá akar lenni.
Vajon a vázolt kép az átmenet állapotát mutatja, vagy a térségben csak egy sajátosan bal-káni polgári társadalom létrejöttére és működésére van esély?
IRODALOM
Glinski, P. (1992): Public participation in environmental movements in Poland. Paper presented at the Workshop on Public. Participation in Environmental Decisions in Central and Eastern Europe, Budapest, October, 1992.
Hardi, P. – Juras, A. – Tóth-Nagy, M. (1992): New Horizons? Possibilities for cooperation between environmental NGOs and governments in Central and Eastern Europe. Un-published manuscript for the Regional Environmental Center in Budapest.
Fisher D. (1992): Paradise deferred: environmental policy making in Central and Eastern Europe. The Royal Institute of International Affair, Energy and Environmental Program, The Ecological Studies Institute, London.