Szociabilitás és kooperáció vizsgálata páros helyzetben
III. Paradox megnyilvánulások
A verbális megnyilvánulásnak nincsen sem a kooperációra, sem a problémára vonatkozó információs értéke; redundáns elemek.
1. Frusztráció: Valamilyen akadályozó tényező vagy más frusztrációs mozzanat ki-fejezése, hangsúlyozása.
2. Énes verbalizálás:
a) Vélemény önmagáról: Nem kommunikációs szándékkal minősíti saját teljesít-ményét, viselkedését, vagy magát bármilyen módon értékeli.
b) Autizmus: lnformációértékkel nem bíró kijelentés saját magáról, gondolatai-ról, egyéb konnotációiról.
3. Kilépés a szituációból: Oda nem tartozó dolgokról beszél.
4. Humorizálás.
A kooperációs tevékenységet színvonala szerint öt kategóriába soroltuk:
A) A probléma megoldásán alapuló, megbeszélt terv szerinti tevékenység, együttes munkával, egyszerre történő befejezéssel. (A problémát akkor tekintettük meg-oldottnak, ha felismerték, hogy egyszerre csak úgy rajzolhatnak mindketten, ha egyikük a kép alját, másikuk a kép tetejét rajzolja.)
B) A probléma megoldása hiányzik, de van előzetes megbeszélés, amely lehetővé te-szi, hogy ideiglenesen közösen dolgozzanak. (Mindketten megrajzolják a kép felső részletét.) Ezt követően felváltva, közös megállapodás szerinti szakaszokban dol-goznak, majd valamilyen kis részletnél (esetleg általuk önkényesen kitalált új rész-lettel) együtt fejezik be a munkát.
C) Alternáló munkamódszere. A feladatot felváltva, szakaszonként történő munká-val teljesítik. A kooperáció pusztán abban a (megbeszélt vagy spontán, ki nem mondott) megállapodásban van, hogy hosszabb-rövidebb szakaszokat engednek egymásnak a munkára. Az együttes befejezés nem kritériuma ennek a szintnek, de ha van, sem emelkedik a B-be.
D) Megbeszélés és hozzájárulás nélküli alternatív munka, a szakaszok huzavona so-rán, véletlenszerűen alakulnak, együttes befejezés nincs.
E) Semmilyen együttműködés nem alakul ki. A pár két tagja vagy külön-külön egy-más után rajzol, vagy egyáltalán nem teljesítik a feladatot.
AZ EREDMÉNYEK ISMERTETÉSE
Az adatok összesítésének két fő szempontja volt: milyenek a centrális, perifériális és intim páros helyzetű v. sz.-ek megnyilvánulásai, és ezek hogy módosulnak a különböző páros szituációkban. Arra a kérdésünkre, hogy a centrális helyzetű v. sz.-ek a páros kooperáció-ban irányítóként vesznek-e részt, három kritérium alapján kerestünk választ:
(1) Megnyilvánulásaikban kimutatható-e a dominancia túlsúlya a perifériás helyzetű-ek hasonló megnyilvánulásaival szemben, illetve a perifériás helyzetűhelyzetű-ek hangsúlyozottan dependensebbek-e náluk. Az erre vonatkozó adatokat az 1. táblázat tartalmazza. Össze-hasonlításként közöljük az intim párok adatait is.
1. táblázat. Páros összehasonlítás eredménye
I.
DOMI- NÁNS CENTRÁLIS PEREM-
HELYZETŰ INTIM PÁROK
Demokrata 7 6 12,5
Autokrata 13,3 4,4 11
II. DEPENDENS 4,3 3,1 7,75
III. PARADOX 17 3 7
A táblázatról leolvasható, hogy a centrális helyzetű v. sz.-ek dominanciája csak az autok-ratikus kommunikációkban érvényesül (a kommunikációk átlagának viszonya 13,3:4,4) másrészt az is látható, hogy a megnyilvánulások átlagát tekintve a perifériás helyzetűek nem dependensebbek. A legszembetűnőbb különbség a paradox megnyilvánulások te-rén mutatkozik a centrális helyzetűek „javára” (átlagok aránya 17:3) Az is látható, hogy a centrális helyzetűek lényegesen többet kommunikálnak (átlagok aránya 41,6:17), mint a peremhelyzetűek. Az intim párok kommunikációs szisztémája, az egyes megnyilvánulá-sok aránya inkább a centrális helyzetűek csoportjára hasonlít, mint a perifériámegnyilvánulá-sokéra. (Sok domináns és paradox elem, kevés dependencia.)
(2) Az interakciók során adott utasításaikat, javaslataikat a pár másik tagja többször fogadja-e el, mint a perifériás helyzetű v. sz.-ekét, tehát nagyobb-e kommuniká ciós haté-konyságuk illetve; a perifériás helyzetűek hasonló megnyilvánulásait többször utasítják-e el, mint az övékét. Erre a 2. táblázat adataiból kapunk választ.
2. táblázat. Interakciók során adott utasítások, javaslatok elfogadása
+ ± – + ± – + ± – + ± –
i 1 5 3
1 1 2
1 1
n 2 2 2 2 1 1
1 1
3
i 3 1 2 1 1 3
1 1 1
n 1 3 1 1
A számok nem adnak egyértelmű választ erre a kérdésre. A centrális és perifériás helyzetűek utasításait összességükben tekintve kb. azonos mértékben fogadják, illetve utasítják el. (Elfoga-dott utasítások, irányítások aránya 9:2.) Ha azonban azt nézzük meg, hogy milyen összetételű párosban történt a kommunikáció, akkor azt láthatjuk, hogy a centrális helyzetűek nem fo-gadnak el utasítást perifériás helyzetű pártól (egyetlen alkalommal sem!), míg a perifériás hely-zetűek minden összetételű párban elfogadnak irányítást, de inkább perifériás helyzetűtől, mint a centrálistól (centrálistól 3, perifériástól 12 esetben!). A számok inkább a kétféle társas hely-zetű v. sz.-ek oppozíciós tendenciáit tükrözik, azt mutatják, hogy páros helyzetben a centrális helyzetűek rezisztensebbek a másik kommunikációival szemben, mint a perifériás helyzetűek.
(3) A kooperáció szempontjából relevánsabbak-e, a tevékenységhez viszonyítva adek-vátabbak-e a centrális helyzetűek kommunikációi, mint perifériás társaiké (3. táblázat).
3. táblázat. Javaslatok, irányítások átlagértékei
A táblázat a javaslatok-irányítások átlagértékeit tartalmazza, minősítés szerinti csoporto-sításban. A számok egyértelműen ellentmondanak feltételezésünknek: a centrális v. sz.-ek kommunikációi nem relevánsabbak, nem adekvátabbak, mint perifériásoké (a + közlések átlagértéke a két csoportban szinte azonos: 3,3:3,5). Jellemzően többször adnak azonban
± és - értékű utasítást, irányítást (a ± kommunikációk aránya 2,4:1,7, a – értékűek ará-nya 3,5:0,4). Vezető szerepüket tehát tényleges funkciójuktól függetlenül is érvényesíteni igyekszenek, törekvésük nem a teljesítményre, nem a feladat végrehajtási módjára, hanem a társas viszonylat meghatározására irányul.
4. táblázat. Kommunikációs mintázatok
Verbális kommunikáció módja C P Elsz.
I. Domináns
Demokrata
Információkérés 1. 1, 2, 3
Információkérés 2. 1 0,66 1 0,43 3,3 3,00
Információkérés 3. 1, 2
Második kérdésfeltevésünkre – hogy ti. van-e a kooperáció során létrejött kommuniká-cióban jellemző különbség a centrális és perifériás helyzetű v. sz.-ek között – a táblázat adatai adnak felvilágosítást, amelyben minden verbális kommunikációt csoportonkénti átlagértékben összegeztünk (4. táblázat). A táblázat jellemző eltéréseket mutató adatait a könnyebb áttekinthetőség kedvéért, az eltérés nagysága szerinti rangsorolásban az 5.
táblázatban tüntettük fel.
5. táblázat. Jellemző eltérések a kommunikációban
C P
autizmus 6,33 1
utasítás 6 2
frusztráció 4,66 1,41
fölény 3 0,85
információkérés kívülről 2 0,85
humor 2,33 0,14
információadás 1 1,71
A táblázat adataiból a centrális helyzetűek fokozott énes törekvése olvasható le. Úgy tű-nik, hajlamosak arra, hogy a diád másik tagját ne vegyék figyelembe. Viselkedésüket csak mint motívum, cselekvést kiváltó tényező határozza meg a másik jelenléte, de a tőlük érkező visszajelentés nem módosítja magatartásukat, pedig – amint azt a perifériás cso-port adatainak egyetlen jellemző eltérést mutató adata bizonyítja (információadás 1:1,71) – a perifériás helyzetűekben van ilyen törekvés.
A kétféle társas helyzetű v. sz.-ek ellentétes tendenciáiból a különböző párosításokban a következő kooperációs attitűdök születtek (6. táblázat).
6. táblázat. Kooperációs attitűdök
Demokrata Autokrata Dependens Paradox
IP1 A 30 47 3 20
B 20 6 60 14
IP2 C 24 29 13 34
D 27 21 21 31
SzP1 + 40 17 – 43
+ 51 17 25 7
SzP2 + 3 36 7 54
– 26 24 13 37
SzP3 – 49 17 17 17
– 40 20 30 10
SzP4 – 24 19 43 14
– 50 37 10 3
SzP5 – 43 28 7 22
– 44 22 22 12
A számok az egyes v. sz.-ek domináns–dependens–paradox megnyilvánulásainak összes saját megnyilvánulásaikhoz viszonyított százalékos előfordulási gyakoriságát mutatják az adott páros helyzetben. Ezen adatok alapján a kooperációs attitűdök:
1. A viszonylat direkt meghatározása: autokrata–dependens pár (IP1 és P4 )
2. Alkalmazkodáson alapuló együttműködés (a pár egyik tagja dependensebb, egyéb adatok hasonlóak: P3, P5)
3. Szimmetrikus, mellérendelt együttműködés (IP2 )
4. A kooperáció indirekt meghatározása (az egyik tag sok javaslatot, ugyanakkor azon-ban sok dependens reakciót is ad: Pl, P2 ).
Vizsgálatunkban kerestünk összefüggést a kooperáció színvonala és az értelmi színvo-nal, valamint a kooperációs attitűd és az értelmi színvonal között is. A 7. táblázat az erre vonatkozó adatokat tartalmazza, adott páros helyzetekre lebontva. Az adatok sehol sem mutatnak jellemző összefüggést, azt mondhatjuk, hogy az értelmi színvonal a páros hely-zetben történő kooperáció szempontjából irreleváns tényező. (Az értelmi színvonalat egy – a tanár minősítésén alapuló – négyjegyű skálával határoztuk meg: ++ magas színvonalú;
+ átlagnál jobb; – átlagnál rosszabb; – – alacsony színvonalú.)
7. táblázat. A kooperációs attitűdök kapcsolatai az értelmi és érzelmi színvonallal
a b c d
I. + + ~ – – + + ~ + +
intim c–c
II.
+ ~ – – ~ – – + + ~ –
c–c
p–p p–p + ~ –
intim III.
+ + ~ – – + ~ + + ~ – –
c–c
c–p + ~ + c–p
p–p
IV. + ~ + + + + ~ + +
intim c–p
AZ EREDMÉNYEK ÉRTELMEZÉSE
A kísérletet, amelyet a vizsgálatunkba beiktattunk, Rey végezte eredetileg, és Nielsen (1951) közölte. Fejlődéslélektani szempontból vizsgálták a szociabilitás kialakulását.
Piaget terminológiája szerint nyomon követik a gyermekek fokozatos eltávolodását az egocentrikus világképtől, és kooperációjukat, kommunikációikat ilyen szempontok alap-ján értékelik, Érdekes módon nem gondolkodtak el azon a kérdésen, hogy a kooperáció
a vizsgált korú gyermekek számára mennyire életközeli. A gyerekek fő tevékenysége a ta-nulás és a játék. A tata-nulás elsősorban individuális tevékenység, a számonkérés és értékelés eredménye az otthoni egyéni munkától függ. A játéknak vannak olyan formái, amelyek együttes tevékenységet igényelnek.
Különösen az úgynevezett szerepjátékok ilyenek, ahol a kalauzhoz utas, a vásárlóhoz eladó kell. Itt azonban az együttes tevékenység más szinten folyik. A szerepek kiosztása után a gyerekek azonosulhatnak szerepükkel, mindenki magáért játszik, a társ szinte tár-gyiasul a viszonylatban, mint a villamosjegy. Az együttes tevékenység atomizálódik, és közben tulajdonképpen nem kooperálnak, csak alkalmazkodnak egymáshoz. A helyzet nem igényli azt a folytonosan egymásra irányuló figyelmet, azt a kölcsönös dependenciát, amelyet a valódi kooperáció megkövetel. A kooperáció során a személyeknek kissé le kell mondaniuk önmaguk egyéni megvalósításáról, szüntelenül a másikhoz kell igazítani te-vékenységüket. Vizsgálatunk úgy mutatta, hogy a kooperáció ebben az életkorban igen nehezen megy. A v. sz.-ek frusztrálva érezték magukat a vizsgálati helyzetben. A legma-gasabb szintű kooperáció, a megtervezett együttműködés létre sem jött. Az alternatív munkamódszerrel tulajdonképpen az atomizálódott együttműködést képezték le a gyer-mekek, és egyéni tevékenységük megszakításának kényszere sok paradox viselkedésele-met eredményezett. Úgy tűnik, a valódi kooperáció idegen ettől az életkortól, elsősorban felnőtt tevékenység.
A tizenhárom éves korúakra jellemző, szociometrikusan ábrázolt társas szerkezet gaz-dagon tagolt, sok kölcsönös kapcsolatot és kevés magányos helyzettel rendelkező struktú-rát mutat. Vizsgálati anyagunkban azonban nem ezt találtuk, mindkét osztály laza szer-kezetű, fejlettebb alakzatok nélküli közösség. Ezért a szociabilitás kritériumába a centrális helyzeten kívül a preferáltság (feléje irányuló választások száma) mértékét is felvettük.
A mi szociabilis v. sz.-eink inkább sok választással rendelkező „sztárok”, mint sok köl-csönös kapcsolattal rendelkező „topman”-ek. Ebből a körülményből feltételezhető volt, hogy azok a v. sz.-ek, akik viszonzatlanul választották őket, eleve bizonyos függő, kissé kiszolgáltatott helyzetben vannak velük szemben. Várható volt tehát, hogy szociabilisnak ítélt v. sz.-eink a vizsgálati szituációban a kooperációban vezető szerepűek lesznek, s a te-vékenységet hatékonyan befolyásolni fogják. Eredményeink ezzel szemben nem ezt mu-tatták, a centrális személyek megnyilvánulásai nem elsősorban a feladatra irányultak.
Inkább a viszonylat meghatározására törekedtek, míg a perifériás helyzetűek inkább a feladat felé fordultak. Kiélezve tehát úgy mondhatjuk, hogy a centrális helyzetűek úgy viselkedtek, mintha – a feladatszituációtól függetlenül – csak a társ lett volna jelen (maga-tartásuk tehát szociális térbe ágyazott), a perifériás helyzetűek pedig mintha a másik csak a feladathoz tartozó „kellékként” lenne jelen (magatartásuk tehát cselekvésbe ágyazott).
Továbbgondolva: a centrális helyzetűek, elszakadva a helyzet dologi részétől, nem a ve-zetői funkció, hanem a helyzettől független, csak a szociális térben érvényesülő vezető szerep fonalán tevékenykednek (akkor is utasítanak, ha ez az utasítás a teljesítmény szem-pontjából rossz, helytelen!). Ez a magatartás nem felel meg a mindennapok állandó
felada-taihoz alkalmazkodni kényszerülő célirányos, céltudatos viselkedésének. Tulajdonképpen nincs összhangban a közösség egyik alapvető funkciójával, amely tevékenység, cselekvés valamilyen közös cél érdekében. Ezt a gondolatot támasztja alá az a pszichodiagnosztikai tapasztalat, amely szerint a realitásérzék mutatójának értéke a centrális helyzetű szemé-lyeknél alacsonyabb, mint a perifériás helyzetűeknél.
Mi a jelentősége akkor annak az érzelmi viszonyulásnak, ami Moreno koncepciójában alapvető fontosságú: a szimpátia–antipátiának? Valóban ez lenne az egyetlen közösségfor-máló tényező?
A szociális érzelmek kialakulásának kezdete talán a jóllakott csecsemő kielégültség-érzésének és anyja képének kielégültség-érzésének társulása. A véletlenül összekerült emberek együtte-séből a közös cél, az „együttes élmény” kovácsol közösséget. Ebben a közösségben első he-lyét mindenki a funkciója révén kapja. A tagok tevékenysége valamilyen szükségletigény kielégítésének irányában folyik. Az együvé kerülés pillanatában kétségkívül van jelentő-sége egy attitűdből fakadó, külső jelek alapján ítélt szimpátia–antipátia-érzésnek, s ennek mentén fel is vázolható a „közösségnek” valamilyen lappangó struktúrája. Ez a struk-túra azonban még nem a valódi közösség szerkezete. Valódivá ez az „emberegyüttes”
csak a funkciók-szerepek kialakulása után válik. A csoporttagok általában valamilyen kölcsönös méltányosságon alapuló, homeosztatikus állapot megteremtésére törekszenek.
A szociabilis személy ebben vesz részt úgy, hogy az emberekkel való manipulálás révén – anélkül, hogy maga részt venne a feladatok megvalósításában – olyan viszonylatokat határoz meg, amelyekben ki-ki könnyebben elégítheti ki saját igényeit.
A feléje irányuló nagyszámú szimpátiareakció tehát nem feltétele vezető szerepének, hanem következménye, „honoráriuma” a sajátos személyiségéből fakadó szociális mani-pulációinak. Ezt a gondolatot két tapasztalat látszik alátámasztani:
Ha valóban első pillanatban eldőlnének a szociális viszonylatok a valamilyen „bel-ső mintaként” létező szimpátiaérzelem következtében, akkor nem érthető, hogy miért változnak oly sűrűn egy közösségen belül ezek a kapcsolatok. Sokkal valószínűbb, hogy éppen azért, mert az egyes tagok tevékenységét, funkcióját kísérő érzelmi reakciók tesznek valakit szimpatikussá vagy antipatikussá a többiek szemében, s így csak huzamos együttes tevékenység révén határolódnak el ezek az érzelmi viszonylatok. A szociális struktúra, a szociális kapcsolatok tehát inkább helyzetmeghatározottak, mint valamilyen „tele”által előre„elrendeltek”.
A non-direktív csoportpszichoterápiás eljárásnak egyik figyelemre méltó szociál-pszichológiai tapasztalata a szereptelenség „vákuum-élménye”. A minden funkció és viselkedési direktívák nélkül maradt csoporttagok nem tudnak kikerülni a szociális izo-láltságból, csak valamilyen tevékenység, funkció révén. Ennek kialakulása után struk-turálódik a csoport. Itt sem tapasztalunk spontán csoportátszerveződést, a „tele” itt sem működik.
Vizsgálatunknak azt az eredményét, hogy a szociabilitás és a kooperáció nem ösz-szefüggő jelenségek, természetesen nem kívánjuk általános érvényű törvényszerűségként
leszögezni. Úgy gondoljuk azonban, hogy eredményeink feljogosítanak bennünket a fen-tiek végiggondolására, s ez legalább egy nagyobb kiterjedésű, részletesebb vizsgálat kiin-duló hipotéziseként érvényesnek fogadható el.
IRODALOM
Bales, R. F. (1953): The equilibrium problem in small groups. In: Parsons, T. et al.:
Working Papers in the Theory of Action. Free Press, New York. 111–161.
Bos, M. C. (1937): Experimental study of productive collaboration. Acta Psychologica (3).
315–426.
Buda B. (1967): A kommunikáció és az emberi kapcsolatok pszichológiája. Valóság (9)6.
16–27.
Buda B. (1967): A közvetlen kommunikáció modern elmélete és ennek pedagógiai pers-pektívái. Pedagógiai Szemle (17)10. 925–940.
Ex, J. (1960): The nature of the relation between two persons and the degree of their influence on each other. Acta Psychologica (17). 39–54.
Hiebsch, H. – Vorweg, H. M. (1967): Bevezetés a marxista szociálpszichológiába. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.
Hovland, C. – Mandell, W. (1952): An experimental comparison of conclusion-drawing by the communicator and by the audience. The Journal of Abnormal and Social Psychology (47)3. 581–588.
Hunyady Gy. (1967): A szociometriai és latens ideológiai szerkezet viszonya a csoport-ban. Magyar Pszichológiai Szemle (24)1. 362–377.
Kelman, H. C. – Hovland, C. I. (1953): “Reinstatement” of the communicator in delayed measurement of opinion change. The Journal of Abnormal and Social Psychology (48)3.
327–335.
Lénárd F. (1967): A pszichológia új útjai. Gondolat Kiadó, Budapest.
Mérei F. (1947): Az együttes élmény. Társadalomlélektani kísérlet gyermekeken. Officina Kiadó, Budapest.
Mérei F. (1967): A pár és a csoport. In: Gegei Kiss Pál (szerk.): Pszichológiai Tanulmányok X. Akadémiai Kiadó, Budapest. 373–423.
Nielsen, R. F. (1951): Le développement de la sociabilité de l’enfant. Étude Expérimentale.
Delachaux & Niestlé, Paris.
Pataki F. (1967): A marxista szociálpszichológia tájékozódási irányai. Társadalmi Szemle (12)3. 944–947.
Smith, B. L. – Lasswell, H. D. – Casey, R. D. (1946): Propagande communication and public opinion; a comprehensive reference guide. Princeton University Press, Princeton.
Sponberg, H. (1948): A study of the relative effectiveness of climax and anticlimax order in argumentative. Journal Speech Monographs (13)1. 35–44.
Sprott, W. J. H. (1967): Human Groups. Penguin Books, London.
Strodtbeck, F. L. (1951): Husband–wife interaction over revealed differences. American Sociological Review (16). 468–473.
Szakács F. (1968): Szociabilitás-mutatók projektív tesztekben. Magyar Pszichológiai Szemle (25)1–2. 564–577.
Zazzo, R. (1960): Les jumeaux, le couple et la personne 2 vol. P.U.F., Paris.