A KOCKÁZAT TÁRSADALMI MEGKONSTRUÁLÁSA A személyes világlátás és az értékek mellett a társadalmi reprezentáció is befolyásolja

a kockázatokról kialakított vélekedéseinket. A társadalmi reprezentáció során az egyén és a társadalmi környezet közösen alakítja ki a kockázatok jelentését. A kockázat nem egy objektív fogalom. Hogy az emberek mit tartanak „rossznak”, „veszélyesnek”, értéke-lés kérdése, társadalmi párbeszéd során alakul ki. A valóság reprezentációját az egyének, a különböző csoportok és a média megtárgyalják, megformálják. Az egyént feldolgozott és mediált képek, kész érvelési sémákba rendezett üzenetek formájában érik el a kocká-zatokat értelmező üzenetek. Az egyén hozzáilleszti ezeket az üzeneteket saját értékeihez és világképéhez, azokat az érveléseket fogadja el, amelyek a legjobban illenek személyes életstílusához, előző nézeteihez és pillanatnyi helyzetéhez.

1. A kockázatpercepció kapcsolata a társadalmi értékekkel és az egyén társadalmi rendszerben elfoglalt pozíciójával

Douglas és Wildawsky (1982) kulturális elmélete azt hangsúlyozza, hogy a kultúra min-dig is erősen befolyásolta azt, hogy mit tekintünk „normálisnak”, illetve „abnormális-nak”. A kockázattal kapcsolatos hiedelmek hasonlítanak az abnormálisról kialakított (az idegen, piszkos, tabu fogalmakkal asszociált) hiedelmekhez, szembeállítva a normális, ideális társadalommal, ahol nincs kockázat. A kockázat fogalmára a szociális konstruk-ciós folyamatban épül rá ez a konnotáció, miközben a „természet” fogalma ideológiai értékként átpolitizálódik.

Számos elméleti és empirikus tanulmány vizsgálja a kockázattal kapcsolatos nézetek és az egyének világnézetének összefüggéseit, és arra a következtetésre jutnak, hogy a tár-sadalom struktúrájában elfoglalt pozíciókból eredeztethetők mind a világnézet, mind a kockázattal kapcsolatos nézetek. A szerzők szerint a technológiai kockázatok támogatá-sával vagy ellenzésével nem csupán a kockázatokkal kapcsolatos attitűdjüket fejezik ki az egyének vagy csoportok, hanem a kockázatvitákban kifejtett aktivitásukkal egyúttal több hatalmat és befolyást is próbálnak szerezni. Douglas (1982) általános, különböző kultú-rákban érvényesnek vélt sémája, az ún. group/grid-mátrix szerint az egyének kockázattal kapcsolatos nézeteit a következőképpen magyarázhatjuk: A társadalmi csoportok azokkal a változásokkal és veszélyekkel szemben fejezik ki aggodalmukat sokszor túlzások, a való-ság eltorzítása árán is, amelyek lokális, számukra fontos társadalmi értékeiket fenyegetik, vagy destabilizálják az identitásuk részét képező intézményes rendet. Ez a felfogás magya-rázatot kínál a laikusok és szakértők kockázatfelfogásának olyan torzításaira, amelyeket a hagyományos kockázatfelfogás-kutatások nem tudtak értelmezni.

Douglas és Wildawsky amerikai vizsgálataikban arra a megállapításra jutottak, hogy azok, akik támogatják a kockázatos technológiákat, központi, míg az ellenzők marginális pozíciót foglalnak el a társadalomban. Dake (1991) empirikusan tesztelte a group/grid-modellt. Korrelációt talált a társadalmi kérdések iránti érdeklődés, a társadalmi

kockázat-vállalás iránti attitűdök, személyiségvonások és a politikai és ideológiai orientáció között.

Pages, Brenot, Bastide es Carde (1988) francia mintán bizonyították, hogy a végzettség, az életkor, a politikai attitűdök, a foglalkozás és a társadalmi státus összefügg azzal, hogy az emberek milyen pozíciót foglalnak el egy szociális értékeket (stabilitás vs. változás, dramatizáció vs. kompromisszum) által kijelölt koordinátarendszeren, és ez a pozíció be-folyásolja az atomenergia iránti attitűdjüket. Ezek az empirikus vizsgálatok tehát alátá-masztják a kulturális elmélet azon tézisét, mely szerint az egyéni nézetek és a társadalmi státus összefüggenek egymással. A kockázat felfogása társadalmilag megkonstruált ideo-lógia eredménye, és ezek az ideológiák az egyéni világfelfogások aggregátumai.

2. Az intézmények szerepe a kockázat megteremtésében és hangsúlyozásában

Clark (1980), valamint Edwards és von Winterfeld (1987) történeti elemzésükben arra mutatnak rá, hogy a múltban a maihoz sok tekintetben igen hasonló módon kezelték a kockázatokat. Az analógiák arra derítenek fényt, hogy mivel a kockázatbecslés és kázatkezelés hivatalos megbízottjai érdekeltek abban, hogy legyenek kockázatok, a koc-kázatkezelő intézmények és a kockázat mennyisége oki összefüggést mutatnak. Clark párhuzamot von két intézmény, a 15–16. századi inkvizíció és a mai kockázatbecslő és kockázatszabályozó intézmények között. Mindkét esetben az érdekeltek megtalálják, amit keresnek, legyen az boszorkány vagy kockázat. A párhuzam révén azt demonst-rálják, hogy miután megteremtették e hatalommal bíró intézményeket, a benne dolgo-zó emberek, akiknek a karrierje ezen intézmények lététől függ, mindent elkövetnek az intézmény fennmaradása érdekében. Az intézmény tevékenysége eltorzul: a „szakértők”

több és több célpontot (boszorkányt vagy kockázatot vagy idegent) keresnek, amire tevé-kenységük irányulhat, megpróbálják bebizonyítani, hogy intézményük nélkülözhetetlen, mert hatékonyan szünteti meg a veszélyt. Módszereik is hasonlóak: egyre több teszttel és egyre változatosabb módszerekkel bizonyítják egyre több tevékenység kockázatosságát (vagy a boszorkányságot). A további kérdezést megállító szabály hiányában (valaminek a hiányát nem lehet bizonyítani) nem cáfolható a „boszorkány” vagy a „kockázat” állítás.

A kockázatszakértők az objektivitás álarcát viselik (az inkvizítorok Isten küldöttei), akik megkérdőjelezik állításaikat, a társadalom ellenségei.

Kasperson és Renn (1992) egy ettől némileg eltérő perspektívából elemzi a kockázat-észlelést: a társadalmi kommunikáció segítségével magyarázzák azt, hogy egyes kockáza-tok miért kerülnek a figyelem fókuszába, míg mások észrevétlenek maradnak. A társadal-mi felerősítés elmélet szerint a kockázatok többségével nem közvetlenül szembesülnek az emberek, az információk szimbólumok, képek, más emberek véleménye közvetítésével éri el az egyéneket. A kockázat jelzései felerősítő állomásokon, a médián, a tudósokon, a dön-téshozókon, a civil szervezeteken, a szomszédságon mennek keresztül, akik a kockázat egyes aspektusait érdekeiknek és értékeiknek megfelelően hangsúlyossá teszik. Mivel az emberek különböző társadalmi csoportokhoz tartoznak, a számukra releváns forrásokat hallgatják, és azoknak hisznek, a kockázat jelzései is eltérőek lesznek számukra.

IV. KONKLÚZIÓK

Ideális, kockázat nélküli társadalom nem létezik. Demokratikus társadalmakban meg-felelő politikai folyamatok segítségével kell meghatározni, milyen kockázatok tekint-hetők elfogadhatónak. A demokratikus folyamat a lehető legobjektívebb szakértők közreműködését és jól informált civil közösséget tételez fel. A kockázat kezelésére lét-rehozott intézményeknek kell biztosítaniuk az emberek informálását. Ehhez ezeknek az intézményeknek szorgalmazniuk kell a szakértők és a civil lakosság közötti kom-munikációt.

A szubjektivitás és az értékek szerepének vizsgálata pesszimizmust ébreszthet a kocká-zatkommunikáció lehetőségeit és eredményességét illetően. Jó lenne abban reménykedni, hogy a különböző érdekcsoportok szemben álló kockázatfelfogása elegendő, objektív és jól tálalt információ hatására egy korrekt vélemény formájában összetalálkozik. Ezt a gon-dolatot azonban sajnálatunkra félre kell tennünk. Számos példát soroltunk fel, melyek azt mutatták meg, hogy a különböző kognitív és érzelmi tényezők hogyan befolyásolják a valóság észlelését, a tudományos ítéleteket hogyan befolyásolják a tudós által vallott kulturális értékek. A hozzáférhetőségi torzítás például azt eredményezi, hogy olyan irre-leváns tényezők, mint az elképzelhetőség, az emlékezetesség, komoly szerepet játszanak a kockázatészlelésben. A különböző érdekcsoportok érveléseinek elemzése a haszontalan, párhuzamos kommunikáció csapdájára világít rá. A kulturális antropológiai szemlélet szintén kis esélyt ad a sikeres kockázatkommunikációnak, mivel a kulturális torzítások határok közé szorítják az emberek kockázatokról való gondolkodását. A pszichológiai ku-tatások számtalanszor bizonyították, hogy az emberek hiába szembesülnek bizonyítékok-kal, nem szívesen adják fel előzetes nézeteiket és hiedelmeiket. Ha ezek a hiedelmek már beágyazódtak az általános világképükbe és értékeikbe, nagyon kicsi az esélye annak, hogy bármilyen változást elfogadjanak.

Ahogy a kockázatot sem lehet kiiktatni életünkből, a kockázatkommunikációt is to-vább kell folytatni a demokratikus társadalmakban, amelyekben van tere különböző érté-kek kifejezésének. A viták hátterének tanulmányozásából kétféle tanulságot lehet levonni.

A kommunikáció nehézségeinek, gátló tényezőinek felismerése nélkülözhetetlen lépés ahhoz, hogy megpróbáljunk felülkerekedni rajtuk. Ha a viták eredetét explicitté tesszük, rámutatunk a kockázatpercepció és -értékelés percepciós torzításaira és értékhátterére, ha megmutatjuk a figyelembe vett perspektívák és értékek különbségeit, akkor egy lépéssel közelebb kerültünk az eredményes kommunikáció lehetőségéhez.

A másik tanulság az, hogy ahelyett, hogy a bizonytalanság kiküszöbölésén fáradoz-nánk, a társadalomnak alkalmazkodnia kell a bizonytalansághoz, tanulnia a hibázásból, önértékelő eljárásokat létrehozva fokozni kockázatvállaló képességét. Rugalmas és adap-tív intézmények létrehozásával új és kreaadap-tív módon közelíthetünk a bizonytalansághoz.

Clarkot idézve: „Az ismeretlen nem egy gyűrődés, amelyet ki kellene vasalnunk a társa-dalom szövetéből.”

IRODALOM

Bacow, L. S. – Wheeler, M. (1984): Environmental dispute resolution. Plenum, New York.

Clark, W. C. (1980): Wiches, floods and wonder drugs: historical perspectives on risk management. In: Schwing, R. – Albers, W. A. S. Jr. (eds): Societal Risk Assessment.

Plenum, New York.

Dake, K. (1991): Orienting dispositions in the perception of risk: An analysis of contemporary worldviews and cultural biases. Journal of Cross Cultural Psychology (22)1. 61–82.

Douglas, M. (1982): Cultural bias in the active voice. Routledge and Kegan Paul, London.

Douglas, M. – Wildavsky, A. (1982): Risk and culture. University of California Press, Berkeley.

Edwards, W. – von Winterfeldt, D. (1987): Public disputes about risky technologies:

Stakeholders and arenas. In: Branden, J. B. – Covello, V. T. (eds): The social and cultural construction of risk: Essays on risk selecton and perception. Reidel, Dodrecht.

Eiser, J. R. – van der Pligt, J. (1988): Attitudes and decisions. New Essential Psychology.

Routledge, London – New York.

Englander, T. – Faragó, K. – Slovic, P. – Fischhoff, B. (1986): A comparative analysis of risk perception in Hungary and the United State. Journal of Social Behavior and Personality (1)1. 55–66.

Faragó, K. – Oldfield A. – Vári, A. (1988): Conflicting perspectives in multi-stake-holder problems: A comparative study. In: Abbou, R. (ed.): Hazardous waste: Detection, control, treatment. Elsevier, Amsterdam. 1769–1780.

Faragó, K. – Vári, A. – Vecsenyi, J. (1989): Not in my town: conflicting views on the siting of a hazardous waste incinerator. Risk Analysis (9)4. 463–471.

Fischhoff, B. – Svenson, O. (1982): Active response to environmental hasards: Perception and decision making. Final Report of Energy Research and Development Comission project (No. 59/82).

Häfele, W. (1974): Hypoteticality and the pathfinder role of nuclear energy. Minerva (10)3. 303–322.

Högberg, O. (1985): Argumentation: A case study of the Swedish energy debate. Department of Business Administration – Stockholm University, Stockholm.

Kasperson, R. E. et al. (1988): The social amplification of risk: A conceptual framework.

Risk Analysis (8)2. 177–187.

Lorenz, K. (1973): Die acht Todsünden der zivilisierten Menscheit. R. Piper and Co.

Verlag, München.

Otway, H. J. – Fishbein, M. (1976): The determinants of attitude formation in application to nuclear power. (RM-76-80 ). International Institute for Applied Systems Analysis, Laxenburg, Austria.

Otway, H. J. – von Winterfedt, D. (1982): Beyond acceptable risk: on the social acceptability of technologies. Policy Sciences (14)2. 247–256.

Pages, J. P. – Brenot, J. – Bastide, S. – Carde, C. (1988): Risk perception, conflicts and decision. Paper presented at IIASA Conference on Risk.

Slovic, P. – Fischhoff, B. – Lichtenstein, S. (1980): Facts and fears: Understanding perceived risks. In: Schwing, R. – Albers, W. A. S. Jr. (eds): Societal risk assessment.

Plenum, New York.

Stallen, P. J. M. (1979): Risk of science or science of risk? Paper presented for the Batelle Workshop, Wolfersheim, June 5–8.

Weinberg, A. (1972): Science and trans-science. Minerva (10)2. 209–222.