HunyAdy GyörGy
ELTE Eötvös Loránd Tudományegyetem, Pszichológiai Intézet
A
felvilágosult ember a rációban hisz, melynek révén átláthatja a világot, és mely-nek alapján rendet teremthet a maga célszerűen szervezett világában. A társa-dalomtudományok sora – a gazdaság, a jog és politika tudománya – többnyire az emberi cselekvés racionalitásából indul ki, elemzéseit erre és ebből építi. Valójában azonban az emberi cselekedetek és az ezekből fakadó társadalmi folyamatok pusztán a tu-datos mérlegelésen alapuló észszerű döntésekből le nem vezethetőek. Mielőtt azonban az irracionalizmus süppeteg talajára tántorodnánk, segítségül hívhatjuk és ajánlhatjuk a pszichológiát, adjon tudományos magyarázatot a gondolkodás, a döntés és cselekvés menetére és eredményeire. A pszichológia csele az, hogy visszahódítja az értelem számára az ember belvilágát, amikor fogalmilag szétboncolja és törvényszerűségeiben megragadja az érzelmekkel összefonódott megismerést, a cselekedetek motivációs alapjait és a társas egymásra hatás egyének fölé emelkedő forgatagát.Faragó professzor asszony, Klári, a ’60-as években az alakulófélben lévő szociálpszi-chológia számos tanulmányozásra érdemes témájával találkozott, el is játszott többel, de figyelmének fókuszába a döntés került, a kognitív pszichológia világviszonylatban ekkor ébredő tárgyköre, és nem is került ki e fókuszból szép szakmai pályafutásának évtizedei alatt. A döntés elvben az alternatívák értékének és kockázatának racionális mérlegelésén alapul, a döntés pszichológiája azonban szisztematikusan feltárja ennek a racionalitásnak a behatároltságát, torzító tényezőit, félrehúzó logikáját. Az egyéni döntésekben gyökerező, ám társas-szervezeti közegben születő és érvényesülő döntés-hozatal mechanizmusa, buktatói és önkorrekciója a társadalmi folyamatok tárgyszerű, jobb megismeréséhez valóban kitüntetett figyelmet érdemel.
Amint a felvilágosultságot és a rációt – mint elrugaszkodási pontot és végső győztest – emlegetem ünnepeltünkkel kapcsolatban, felteszem, hogy nem állok egyedül, amikor benne az elemzően kritikus gondolkodás, a hűvös logika, a logikus gondolati rendszer-alkotás letéteményesét látom. Ezek a kvalitásai jelen voltak és vannak a vele folytatott köznapi és szakmai beszélgetésben, tanóráin és jeles tanulmányaiban egyaránt. Közle-ményeinek sokaságából különösen szép példány e tekintetben, kedvencem, a 2008. évi
Mérei Ferenc-előadása.1 A névadó Mérei volt az, aki a nála gyakorló Faragó Klárának referálni adta Kurt Lewin klasszikus írását az igények dinamikájáról. Ez méltán maradt az egyetemi időszak maradandó emléke, és képezte alapját annak, hogy évtizedek múltán az igényszint és a kockázatvállalás vizsgálatának finom fogalmi összefüggéseit és árnyalatos különbségeit feltárja. Így tudta a különböző erőforrásokkal rendelkezők jellegzetes koc-kázatvállalási stratégiáit (a szélső helyzetűek merészségét és a középszer óvatosságát) Kurt Lewin nagyvonalú elméletének keretei között értelmezni. E stratégiák jelentkezését terep-kísérleti elrendezésben, valamint vállalatok vezetőinek döntéshozatalát elemezve szűrte ki és azonosította, megvalósítva a mintaértékű átkaroló hadműveletet a magas elvontságú elmélet és a konkrét életszerű döntések szembesítésére és egymással való megfeleltetésére.
A döntés Klári esetében pompásan megválasztott vizsgálati tárgykör, egyben életgya-korlatának kitüntetett eleme, amely sajátos helyet foglal el karakteres személyiségének mentalitásjegyei között is. Ő ugyanis életét építve, saját és közös dolgaiban fenntartotta és fenntartja magának a mérlegelés jogát, és saját belátása szerint dönt, nem sodródik, nem követ fenntartás nélkül konvenciókat, nem illetődik meg mások státusától, bízik az ítélőképességében, és nem hagyja azt elvitatni. Ezt talán lehet öntörvényűségnek nevezni, különösen, ha tisztázzuk, hogy e címkének nincs oly pejoratív éle, hogy önfejűen érzé-ketlen lenne mások érveivel, szempontjaival, álláspontjával szemben. Épp ellenkezőleg:
kollégaként, vezetőként, barátként és családtagként – én úgy láttam – egyik legfőbb erénye a rezonancia, a magának megkövetelt döntési szabadság tisztelete másokban, érdeklődő nyitottság mások felfogása iránt, különösen, ha abban van egyéniség és egyediség, van valami aktuálisan gondterhelt vagy éppen lelkesült. Személyekkel, ügyekkel, közügyekkel kapcsolatos választásaiban és döntéseiben én mindig érzékelni véltem értékszempontokat, kritikai és támogató állásfoglalásban egyaránt. Hogy ne menjünk messzebb tudományos munkálkodásánál, jellemzőnek találom, hogy az elsők közt volt az országban, aki a dorogi környezetkárosításban azonosította a rendszerhibát, és ő volt az, aki Gazdaságpszichológia című tankönyvi összeállításunkban hazai viszonylatban úttörőként vállalkozott a gazdasá-gi morál pszichológazdasá-giájának felderítésére és összegzésére. Szakirodalmi munkáin is áttűzött intellektuális és morális tartása, amint erre utalni próbáltam méltatásom címében, amikor az öntörvényű és értékelvű döntések mestereként, professzoraként aposztrofáltam őt.
Hosszú utat tettünk meg együtt, majd’ egy fél évszázadot közös munkában, mun-katársi körben, intézményekben, és ami perdöntő: igazi jó barátságban. Lehettünk mi fenn és lenn, voltam fiatal kutatótársa, munkát kínáló tudományos igazgató és munka-nélküli, segítségére utalt egyetemi oktató és intézményét újra- és újrarendező dékán, lett professzortársam azonos és más egyetemen – mindez árnyalatnyit sem változtatott emberi kapcsolatunkon, beszélgetéseink tónusán, egymás készséges megsegítésén bármely élet-helyzetben.
1 Kötetünkben az előadás alapján 2008-ban megjelent „»Bandázs nélkül, sisak nélkül«: Az erőforrás hatása a kockázatvállalásra” c. cikk bevezetője olvasható.
Az MTA Pszichológiai Intézetének kis celláiban heti két alkalommal találkoztunk rendszeresen, az alakulófélben lévő szociálpszichológiai csoportban, amelynek én már pár éves veteránja voltam, amikor Klári munkába állt. Pataki Ferenc volt ennek a kis cso-portnak a vezetője, aki gazdag közéleti múltjának megfelelően nagyon is megadta ennek a formáját. Bennünk azonban – valljuk be utólag is – a tiszteletlenség ördöge lakott, nagy mulatságként éltük meg a találkozást az intézeti hierarchiával, a kézműves szinten lassan bontakozó kutatómunka kiforratlanságát és eszköztelenségét, a ’60-as évek lefojtott atmoszférájában itt felderengő szakmai lehetőségeket. Mindketten foglalkoztunk a sze-mélyközi jó kapcsolatokkal, és én magunkra nézve is relevánsnak érzem, amit azokban az években vizsgáltam, a „látens ideológiai viszonyok” szerepét a szociometriai kapcsolatok-ban. Mi Klárival tulajdonképpen egyívásúak voltunk, a ’45 után erőre kapott humanista értelmiség vékony polgári rétegéből származtunk, amely a balra tolódás radikalizálódásá-val ’48 után szétzúzódott, egzisztenciálisan lebomlott, műveltségét, világlátását, szakmai tudását azonban megőrizte, és a ’60-as évektől újra kamatoztatni tudta. Ez a családi háttér kölcsönzött nekünk valami játékos és kritikai távolságtartást, amelyből persze más és más következett ’56 vagy ’68 generációs élményei alapján.
’72-ben én elhagytam az intézetet, hogy egy alkalmazott szociálpszichológiai attitűd-műhelyt alakítsak ki a közvéleménykutatások ekkor születő bázisán, ahol Klári is bekap-csolódott tömegkommunikációs vizsgálatainkba. A helyemre az MTA intézetbe belépő Engländer Tibor és formálódó szakmai munkacsoportja hozta azonban az igazi változást, az új elkötelezettséget Klári szakmai életébe. Engländer igen tehetséges és meglehető-sen tehetetlen ember volt, ő olvasta ki a kortárs pszichológiából a döntés jelentőségét, és hányatott szakmai útjának tapasztalatai alapján ő helyezte nálunk e nagy jövőjű témát a szervezet szociálpszichológiai kontextusába. Kutatócsoportjának nagy hasznára volt Klári originális látásmódja, szellemi összeszedettsége és kommunikációs készsége, amely kivitte közös munkájukat a nemzetközi tudományosság színterére. Klári a terület legjele-sebb kutatóinak (Fischoffnak és Slovicnak) lett együttműködő partnere: reputációjában bizonyosan benne volt a mai szemlélő számára kábító impaktfaktoros közlemények és az amerikai állások kínálkozó lehetősége. Ő – kissé triviálisan szólva – megcsinálta „a nagy kunsztot”, hogy saját jogán rangos szakmai partnere és befogadott barátja lett a szakte-rület vezető egyéniségeinek, de nem ezen az úton tört tovább előre: a magyar szociálpszi-chológia kialakításának, tananyaga kicsiszolásának, egyetemi intézményesítésének lett jelentékeny előharcosa. Én ezzel tökéletesen szolidáris vagyok, úgy gondolom, hogy ekkor ez volt a mi missziónk.
A ’70-es évek végén kezdtem a pszichológia szakon a szociálpszichológia tantárgy-blokkjának oktatását, ekkor kértem és kaptam Faragó tanárnőtől pótolhatatlan segítsé-get, eleinte szinte ellenszolgáltatás nélkül, később a csoport- és szervezetlélektan felelős oktatójaként. Több helyütt részt vett a szociálpszichológia oktatásának meghonosításá-ban, Debrecenben is maradandó hatást gyakorolt a ’80-as években, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is felvállalta egy időre a szakterület oktatásának terhét.
Tudományos irányvétele és tananyagfejlesztő munkája (melynek eredményeként szak-irány, tanszék, doktori modul született) együtt alakult, annak a tudatos és haszonnal kecsegtető törekvésnek a jegyében, hogy a döntéspszichológiát a laboratóriumok ezote-rikus világából kimozdítva beplántálja a szervezetek talajába. Ennek a tanítványokat is involváló, sokágú munkának a hátterében ott találjuk a szervezetpszichológia nemzetközi szakirodalmának újra- és újrafrissített szisztematikus feldolgozását.
Együtt munkálkodásunk hosszú évtizedei alatt én nem is emlékszem valaha volt konf-liktusra. Valami feldereng egy hármasban tett portugáliai – szigorúan szakmai – autóút-ról, egy templomlépcsőn folytatott élénk diskurzusautóút-ról, amikor meg kellett győzni elemi érdekéről, hogy írja meg az egyetemi léthez és előrehaladáshoz szükséges kandidátusi disz-szertációját. Ez árulkodó adalék egy kiváló szervezetpszichológusról, akinek a társadalmi és a személyes viszonyokra vonatkozó tudás fontos, mint ahogy fontos annak átadása, a kísérletezés öröme, a konszolidált otthon, a kiváló tehetségű gyerekeknek szentelt figye-lem, fontos a zene is, de a karrierépítés nem a kenyere. Attól fogva azonban, hogy eldön-tötte: el fogja készíteni és megvédi értekezését, már egyenes út vezetett előre.
Erről jut eszembe egy rendkívül görbe utunk Szicíliában. Komoly szakmai túránk volt Olaszországban is, de ebbe épp belefért egy felettébb kockázatos autókirándulás a hegyek-be, szűk, kanyargó utakon, érdekes tájakon fel s le, mígnem teljes sötétség borult ránk, és halvány fogalmunk nem volt, a hajnali indulásra hogyan is jutunk vissza a szállásunkra, Palermóba. Többen szorongtunk a kocsiban, én a bokában kibicsaklott lábamat kilógat-tam az ablakon, Klári ült a volánnál, és süvítettünk a sötétben előre. A sötétségben azon-ban egyszerre csak feltűnt egy halvány fény, egy épület, amiről, mit tesz isten, kiderül, hogy a mi autókölcsönzőnk, ahonnan indultunk, és ahova vissza kellett érnünk. Azóta Professzor Asszonyban nemcsak egy igaz barátot, egy tudós embert és lelkiismeretes okta-tót tisztelek, hanem egy bűvös varázslót is, aki nemcsak vállalja a kockázatot, de a lehetet-lennel is megbirkózik, és célba ér. Azt kívánom, így legyen 70-en túl is.