Magyarország története az érett feudalizmus időszakában
2. Az uralkodó osztályon belüli rétegharcok kiéleződése
A n e m e s i m e g y e
A tatárjárás utáni években IV . Béla, a tatár veszély megújulásától való igen jogosult félelmében, m egváltoztatva régi politikáját, lehetőséget ad a nagyurak
nak hatalmuk megnövelésére. Ugyanakkor azonban Béla mindenütt keresi azo
kat a szövetségeseket, akikre a nagybirtokosoknak a királyi hatalmat széttörő törekvései ellen támaszkodni tud. E zt a célt szolgálta Bélának városfejlesztő politikája, ezt a célt szolgálta a kunok visszatelepítése után a kunokkal szemben elfoglalt álláspontja, és végül, de nem utolsósorban, ezért keresi IV . B éla az összefogást a serviensek elégedetlen rétegeivel is.
A serviensek, a magukat büszkén a „király szolgáinak” valló, a királyi megye területén élő, annak szervezetéhez kapcsolódó katonáskodó közép- és kisebb birtokosság, az Aranybulla mozgalom vezetője, úgy látta, hogy lényegé
ben minden kísérlete a nagyúri birtokosság ellen csődöt mondott. Ezt kellett látnia akkor, amikor az Aranybulla cikkei a valóságban csak papíron maradtak, amikor 1231-i összefogása az egyházi birtokossággal ugyancsak nem vezetett semmiféle eredményre. A hatalom birtoklása egyre inkább a nagyurak kezébe ment át, a király hatalma egyre gyengült. A serviensséget, amelynek korábban a királyi megyeszervezet bizonyos önállóságot biztosított, egyre inkább fenye
geti a magánföldesúri függésbe kerülés veszélye. Be kellett látnia, hogy minden olyan retrográd kísérlete, amely a királyi megyeszervezet visszaállítására irányul, sikertelen, és ha nem akar teljesen a nagyurak kiszolgáltatottjává válni, valami újabb formát kell keresnie. M eg kell keresnie a hatalomnak olyan részét, amelybe behatolva, szembe tud szegülni a nagybirtokosság egyre növekvő erejével. E zt az igazságszolgáltatásban találta meg. M ár a 13. század 30-as éveitől kezdve - a zalai nemesek említett 1232-i oklevele erre az első példa - arra törekszenek a serviensek, hogy igazságszolgáltatási jogot nyerjenek az egykori királyi megye területén élő összes „nem esek” , tehát a nagybirtokosok felett is. A serviensség, tehát a közép- és kisbirtokosság arra törekszik, hogy az egykori királyi megye egész területén élő összes „nem esek” , tehát a főurak és kisebb birtokosok „egyen- lőek” legyenek. E z a csírája az ún. nemesi megye kialakulásának. M ost már nem arról van szó, hogy fenn kell tartani az egykori, IV . Béla idején már lényegében széttört királyi megyét, hanem hogy ennek helyére egy új, területileg azonos, való
ságban a „nem esség” felügyelete alatt álló autonóm testületet kell kiépíteni.
A serviensség természetes szövetségesének ebben a törekvésben a királynak
i j ó
0
kellett lennie. A királynak érdeke, hogy a nagybirtokosság hatalma ne növeked
jék meg, hogy legyen olyan korlátozó szerv, amely „túlkapásait” vissza tudja szorítani, s természetes törekvése a királynak, hogy ebben a korlátozó szervben teljes súllyal képviselve legyen. A serviensség a 13. század közepén kezdi érezni a központi hatalom erősítésének a szükségét. Ha nem is teljesen tudatosan, de megkísérli e kapcsolat kiépítését. IV . Bélának és a serviensségnek kapcsolatai azonban nem tudtak teljes mértékben kibontakozni, aminek fő oka természet
szerűen a nagyúri csoportok erősödése, és az, hogy ezek igen ügyesen használják ki azokat az új lehetőségeket, amelyek a király és fia, a megkoronázott ifjabb király, István közt kitört harcokban rejtőztek. A feudális széttagolódás első meg
nyilvánulásai az első Árpád-házi királyok idején a hercegek és a király közti harcok. E zek a harcok magasabb fokon jelentkeznek az öreg és az ifjabb király ellentéteiben már II. Endre idején, aki ellen éppen IV . Béla lépett fel. E zek a harcok fokozódnak IV . Béla uralkodásának második felében, amikor fia, V . István lép fel ellene a hatalom teljes birtoklásáért. A 60-as évek elején az ifjabb és az öreg király közti ellentétek már nyílt, fegyveres összecsapás formáját öltik. (Első ízben 1262-ben, majd 1265-ben.) Ennek vet véget az 1266-i meg
egyezés, amelynek értelmében IV . Béla és V . István felosztják maguk között az ország feletti uralmat. N yilvánvaló, hogy ezek az összeütközések kizárólag a nagybirtokosság érdekeit szolgálták: a megosztott királyi hatalom sokkal jobban előm ozdította a széttagolódást, mint az egységes központi hatalom. Ezzel szem
ben egyáltalán nem kedveztek ezek a harcok, a serviensség küzdelmeinek, amely
nek érdeke az egységes, aránylag erős központi hatalom lett volna. Nem szabad m egfeledkeznünk ui. arról, hogy bár a nemesi megyeszervezet elvi célkitűzésé
ben a főurak és a serviensek egyenlősége szerepel, a valóságban a serviensek szervezkedésének fő célja a védekezés a nagyurak „túlkapásai” ellen, a védekezés az ellen, hogy ezek hatalmukat ne terjesszék ki a serviensség fölé is. A serviens természetesen nem tart attól, hogy jobbágyi sorba kerül, de súlyos veszélyt jelen
tett számára a nagybirtokosoktól való katonai függésbe kerülés mellett az is, hogy a nagyúri birtok árnyékában az ő kisebb birtoka állandóan az ún. hatal
maskodások veszélyének volt kitéve. A nemesi megye célja tehát a ha
talomban való bizonyos részesedés kivívása mellett elsősorban a nagy
urak fölénye elleni védekezés volt. E zt a védelm et magának a nemesi megyének, de az egyes iservienseknek is csak egy aránylag erős központi hatalom adhatta meg. A két király közt megosztott uralom tehát lényegében korlátozta a nemesi m egye kialakulását, gyengítette a serviensek ellenállását a nagyurak fenyegető hatalmi túlsúlyával szemben. M indennek ellenére a nemesi megye kialakításá
ban, a hatalomban való részesedés látszatának kivívásában IV . Béla uralkodá
sának utolsó évei bizonyos előrehaladást jelentenek, annak ellenére, hogy a nagybirtokosság fokozott előretörése, a széttagolódás ugyanakkor még nagyobb léptekkel haladt előre. Ennek a kialakult helyzetnek tükörképe az 1267-ben IV . Béla és V . István által együttesen kiadott ún. Aranybulla, amelyet az 1222-i Aranybulla második megújításának szoktak tekinteni. A z 1267-i dekrétum óta a nobilis elnevezést, amely ugyan ilyen értelemben korábban is előfordult, az
r J
7
egykori király serviensek általános megjelölésül használják. A nobilis szó, amely
nek értelme eddig a nagybirtokost jelentette, itt változik át a „köznem esség”
megjelölésévé, s ettől a dekrétumtól kezdve nevezik M agyarországon a nagybir
tokost, mágnást „báró” -nak. E zt, a valószínűleg aragon eredetű elnevezést a 13. század elején kezdik először használni ilyen értelemben, de állandó jellegű megkülönböztetésről „nobilis” (köznemes) és „báró” (főnemes) közt csak az 1267-i bulla után beszélhetünk. A z 1267-i bullában névleg megerősítik a serviens- ség jogait, sőt ebben hallunk először a nemesi megye létezésének elismeréséről, amikor a király elrendeli, hogy „minden megyéből 2 vagy 3 nemes vegyen részt a fehérvári törvénynapon” . A z 1267-i bulla biztosítja a köznemesség részvételét a hatalomban, de nem biztosítja a köznemesség fő célját, £> „b árók” elleni véde
kezést. M aga a bulla ugyanis a következő szavakkal kezdődik: „ A z elénk járuló nemeseknek kérését és panaszait jogosaknak találván, azokat báróink tanácsával és azok beleegyezésével elfogadtuk.” Hogy a bárók beleavatkozása mit jelent, azt pontosabban meghatározza az Aranybulla második pontjának m egváltoztatott szövege. A z 1222-i bulla 2. pontja arról beszélt, hogy „sem mi, sem utódjaink a servienseket sem el nem foghatjuk, sem tönkre nem tehetjük valamilyen hatal
mas érdekében vagy sugallatára” , amivel szemben a m egváltoztatott szöveg sze
rint a nemesek közül senkit hamis sugallatra bírói eljárás nélkül nem lehet elfogni, illetve személyében vagy javaiban megkárosítani. D e „perbe fogva csak báróink jelenlétében minden gyűlölet és kedvezés nélkül ítélkezhetünk felettük a törvény rendje szerint” . A z 1267-i dekrétumból eltűntek az 1231-i dekrétumnak az egyházi nagybirtok számára kedvező pontjai; tulajdonképpen itt találkozunk először az egyházi nagybirtok bizonyos visszaszorulásával.
A z 1267-i bulla tehát ugyanakkor, amikor látszatkedvezm ényeket biztosít a serviensségnek, amikor elvben elismeri a nemesi megye létezését, gyakorlatilag a királyi hatalom további gyengülésének, a feudális oligarcha erősödésének, a széttagolódás előrehaladásának képét mutatja. A királyi tanács, a „praelati et barones” már teljesen olyan értelmű, mint minden feudálisán széttagolt állam
ban, a király szava egy a többi vele egyenlő nagyúréval. E z a széttagolódás, a nagyurak hatalma IV . Béla 1270-ben bekövetkezett halála és fiának két évig tartó uralma után egyre nagyobb mértékben fokozódott. A központi hatalom egyre inkább szétesett, lényegileg eltűnt. H a arról beszélünk is, hogy az 1290-es és 1298-as, még később tárgyalandó dekrétumok szövege még sokkal kifejezet
tebben elismeri a nemesi megye létezését, ha itt már a négy választott nemesi bíróról, az ún. szolgabírókról hallunk is, mindez nem védhette meg a serviense
ket, most már köznemeseket attól, hogy a nagyurak függő helyzetbe kényszerít
sék őket. A nemesi „egyenlőség” elve csak üres szó maradt, a valóságot a tény
leges hatalmi helyzet határozta meg. E z pedig szükségszerűen vezetett a köz
nemesség egyre nagyobb tömegeinek nagyúri függésbe jutásához, a feudalizmus úri hierarchiája magyarországi változatának, az ún. fam iliaritásnak kialakulá
sához.
Ú t
A tartom án yuraságok szervezete, m agán h ad sereg, fam iliaritás
A IV . B éla uralmának utolsó időszakában és V . István rövid uralma alatt kiérlelődött helyzet, a teljes széttagolódás, az ország területének egyes főúri csa
ládok birtokában levő részekre bomlása V . István kiskorú utódjának, IV . (Kun) Lászlónak idejében vált szembeötlővé. A polgári történetírás ezt kizárólag IV . László személyi tulajdonságaiból, a „gyerm ekuralom ból” , a régensként ural
kodó kun származású anyakirálynénak, Erzsébetnek gyarlóságaiból vezette le.
A z „ország felborult rendjéről” beszélnek az 1272-90 közti korszakban, amelynek egyedüli oka, hogy a hatalmas főurakkal szemben a „rosszul nevelt gyerm ek” , akit „rossz hajlamai” anyja rokonai, a „pogány” kunok közé vonzottak, nem tudta az Á rpádok régi tekintélyét megvédeni.
A valóságban K un László idejére már az egyes főúri nagybirtokok külön tartományként való megszervezése, ha még nem is tetőpontjára, de a fejlődés következményeképpen eléggé magas fokra jutott el. A II. Endre idején fokozódó széttagolódás a 13. század második felében nagy léptekkel haladt előre. E zt a folyam atot gyorsította IV . Bélának a tatárjárás után szükségszerűen m egválto
zott belpolitikája, a trónviszályok az öreg és az ifjabb király között, és bizonyos mértékig még elősegítette a „gyerm ekuralom ” IV . László uralkodásának első éveiben. A század eleje óta hatalomra törő nagyúri családok közül egyre inkább kibontakoznak egyesek, amelyek az ország különböző területein a királytól füg
getlen vagy legfeljebb névleg függő részuralmat igyekeznek kiépíteni. E zek a családok hatalmukat többnyire a királyi tanács tagjaiként egy-egy országos m éltóság1 sok éven át való birtoklása útján kezdik erősíteni, hogy azután a címet és a rangot megtartva, a valóságban saját területükön már nem az ezzel a címmel és ranggal járó, hanem ezen jóval túlmenő jogokat bitoroljanak. Ilyen tartomá
nyokká építik ki birtokaikat a Dunántúlon a Ném etújvári grófok, a „H enrik- fiak” (Henrik bán fiai), az Északnyugati-Felvidéken a Csákok, akik közül kü
lönösen a század utolsó éveiben Csák M áté tűnik ki, a D élvidéken (H orvát
országban és a szlavón részeken) a Subichok, Erdélyben Kun László vajda, az északi Felvidéken az A bák, Borsák és mások hatalmas családjai. E zek az urak mint teljesen egyenlőek lépnek fel a királlyal szemben, fegyveresen kelnek fel ellene, önálló külpolitikát folytátnak, és szükség esetén ebbe bevonják - néha saját védelm ük céljából - a királyt is. A feudális nagybirtok önmagában rejti születésénél fogva azokat a lehetőségeket, hogy különálló államot jelentsen az államon belül. Autark gazdasági rendje, a „gazdaságon kívüli kényszernek” , a jobbágyok felett gyakorolt bíráskodásnak a feudális úr számára feltétlen szüksé
ges voltá elkerülhetetlenné teszi, hogy gazdasági, igazságszolgáltatási vonalon minden egyes nagybirtoknak külön szervei alakuljanak ki. E zzel kapcsolatosan azonban szükségszerű az is, hogy a feudális nagyúr birtokának megvédésére had
sereget építsen ki. E zt a magánhadsereget nevezik a 13. század közepe táján a nagybirtok „fam íliájának” , és ennek tagjait „fam iliáris” -oknak, a század máso
dik felében „serviensek” -nek is, amikor természetesen ez a szó már nem a régi királyi „serviens” értelmével bír. A familiáris „hűséggel” tartozott urának, köte
I J
9
les volt őt hadjárataira követni; lényegében ez a kapcsolat megfelel a nyugati hűbériségben kiépült kapcsolatnak senior (hűbérúr) és vazallus (hűbéres) között.
Nem feledkezhetünk meg azonban azokról a különbségekről sem, amelyek a nyugati vazallitás és a magyarországi familiaritás közt fennállott. A z egyik ilyen különbség, hogy nem feltétlen birtokadományozás köti a fam iliárist se- niorához, s ebből következik, hogy a viszony gyakran nem örökletes, köny- nyebben felbomlik. A másik, hogy egy-egy úr nagyszámú fam iliárisának eltartásáról (természetbeni juttatások stb. útján) udvartartásában maga gondos
kodik. E z a viszony azonban csak a 14. században, az A njouk uralmának idején állandósul. Hűbéri szerződéssel már a 13. század 70-es éveinek elején is találko
zunk, ahol kimondják, hogy egy meghatározott birtok fejében a familiáris és utódjai „szolgálni tartoznak uruknak úgy, hogy követni tartoznak őt a király udvarába, avagy megfelelő fegyverekkel a hadseregbe, úgy és akként, hogy az úr elrendeli és kívánja” . Természetesen ez a familiárisi viszony nemcsak birtok
adományozással kapcsolatosan alakulhatott ki. V o lt ennek egy másik és még gyakoribb módja. A 13. század második felének okleveles anyaga már hemzseg az ún. hatalmaskodások felsorolásától. Ennek lényege, hogy a hatalmas urak rajtaütöttek a szomszédos birtokosok területein, onnan az állatokat elhajtották, az embereket elhurcolták, a földeket felperzselték. A „két szomszédvár” esetében nyílt harcokra került sor, ha két egyenlő vagy körülbelül egyenlő hatalmú úrról volt szó. A kisebb birtokosság azonban nem rendelkezett fegyveres erővel, nem tudott ellenállni, nem tudott ellentámadásba menni, hanem ki volt szolgáltatva az ilyen hatalmaskodásoknak, amely jobbágyai elhurcolásával, állatainak elrablá
sával megélhetésének alapjától fosztotta meg. Ilyen esetben a kisebb birtokos
„védelem ért” fordult a másik „szom szédvár” -hoz, az őt elpusztító nagyúr ellenfeléhez, aki elvállalta a birtok védelm ét a familiárisi viszony alapján. Ezzel két legyet ütött egy csapásra, növelte - adomány nélkül - magánhadseregét, ugyanakkor pedig jó kifogást nyert ellenfele „jogos” megtámadására. A z a köz
nemesség, amely a nemesi megye kiépítésével, ennek szervezetében igyekezett biztosítékot találni a nagyurak ellen, ugyanekkor fokozatosan süllyed a nagy
uraktól való függés, a familiaritás viszonyába.
A királyi hatalom jóformán teljesen tehetetlenül állt szemben ezekkel a nagyúri birtokosokkal. H adereje, amelyre külső veszély esetén számíthatott, ezeknek a nagyuraknak magánhadserege volt; az egykori serviensek, a közneme
sek - bármennyire igyekeztek a királytól való közvetlen függést megőrizni és bizonyos fokig már a 13. század második felében a királynak katonai szolgálatot is teljesíteni - éppen az előbb elmondottaknál fogva erre képtelenek voltak.
A királynak tehát úgyszólván kizárólag a kunok hadszervezete állt rendelkezé
sére. IV . Béla óta látjuk, hogy a király a nagyurak elleni harcában igyekszik a kunokra támaszkodni. Igen érdekess hogy IV . Béla és V . István egymással foly
tatott harcaiban - annak ellenére, hogy V . István felesége kun nő volt - a kunok IV . Bélát, behívójukat, gyám olítójukat támogatták. A királyoknak nem volt érdekükben, hogy a kunok hadszervezetét megbontsák, és ezért nem igye
keztek a kunoknál az osztályviszonyok kifejlődésének meggyorsítására. E z az oka
1 6 0
annak, amiről okleveleinkben, főképpen az egyháziakban, oly sok szó esik; a
„pogány” kunok garázdálkodnak az országban, és hogy a király istápolja őket.
Ezt legerősebben „K u n ” Lászlóval szemben vetik fel. A nagyurakkal a legéle
sebb harcot, éppen mert az ő korszakáig fejlődött ki a széttagolódás aránylag magas foka, Kun László folytatta, ö volt az első királyaink között, akit 1279-ben a nagyurak elfogtak, és fogságban tartottak. Ennek közvetlen oka, hogy IV . László az egyházi és a világi nagybirtokossággal egyaránt szembehelyezkedve, a kunokra tám aszkodva - nagykorúságának elnyerése után igyekezett a királyi hatalmat az adott lehetőségek között megerősíteni. A z egyházi és a világi nagy
birtok még ebben az időszakban is, sőt talán akkor még fokozottabb mértékben a legélesebb harcot vívta egymással. A nagy egyházi stallumokért a régi nagy családok és az új tartományúri hatalmukat már kiépített családok harcoltak egy
mással, többnyire az előbbiek sikeresen. A z egyházi nagybirtok belső szervezeti felépítésében hasonlított a világi nagybirtokhoz, és törekvései a hatalom teljes birtoklására azonosak voltak. A feudális széttagolódás folyamatában az egyházi nagybirtok igen jelentős szerepet játszott. Csakhogy törekvéseinek m egvalósítá
sára az egyházi nagybirtok „törvényes” eszközöket vesz igénybe, a királyoktól kiváltságlevelekben igyekszik olyan engedményeket kicsikarni, amelyek számára a hatalom teljes bírását lehetővé tették. így pl. az esztergomi érsekség híres 1264-i kiváltságlevelében azt halljuk: „ A z esztergomi egyházhoz tartozó minden nép felett az esztergomi érsek saját nádorának, országbírájának vagy udvar
ispánjának van joga ítélkezni. A királyi jövedelmek teljes tizedrésze az eszter
gomi érseket illeti. A pénzverés kamarajövedelmének tizedrésze is az érseké.
Ha pedig az esztergomi egyház nemesei közül valaki valamilyen bűne miatt el
ítéltetvén kivégeztetnék, vagyona, birtokai nem a királyra, hanem az egyházra szállnak.” E z a kiváltság lényegében azt jelentette, az esztergomi érsekség külön állam áz államban, külön igazságszolgáltatási szervvel, külön uralkodó osztállyal,
„nem esekkel” , és az ország jövedelmének jelentős része is teljes joggal őt illeti meg. Ezt a kiváltságot, ezt a hatalmat igyekeznek az új nagy családok saját tartományaikban is elérni. D e a világi nagybirtokosság nem kiváltságok útján éri ezt el, hanem éles belső harcok útján. Ezekben a harcokban pedig állandóan szembe kell hogy kerüljenek nemcsak a királlyal, hanem a régi kiváltságaihoz ragaszkodó egyházi nagybirtokossággal is. A z egyház magánhadserege elmara
dottabb volt tpég a 13. század első felében, mint a világi uraké, amit bepótlandó, a 13. század közepe táján nagy mérvben indul meg az egyházi nemesítések sora.
A z egyháziak nemcsak a köznemesek” , a királyi serviensek soraiból igyekeznek
„fam íliájuk” számát növelni, hanem saját szolgáló népeik egy rétegéből, az ún.
lovas jobbágyokból, a „harGOs jobbágyokból” is. Ezek a felemelkedett új egyházi nemesek, a „praedialisták” , akik az egyház fegyverzetében harcoltak, a későbbi időkben nem voltak egyenjogúak az egész nemességgel, nem voltak birtokosai az összes nemesi jogoknak. A z egyházi magánfiadsereg azonban, amennyire kö
vetni tudjuk, még a század második felében sem volt teljesen egyenértékű a világi urak magánhadseregével, sem számra, sem felszerelésre nézve. M indez megkönnyítette, hogy a világi birtokosság, helyesebben ennek tartományúri része,
” 161
állandóan be-becsapjon az egyházi nagybirtokra, és igyekezzék abból kisebb- nagyobb területeket elhódítani, ami pedig a legfontosabb: embereket, jobbágyo
kat elrabolni. A tatárjárás után fellépő elnéptelenedés, a munkaerő-hiány foko
zódása az egyházi nagybirtokot éppen ezen a ponton tette a legérzékenyebbé a világi nagyurak garázdálkodásaival szemben.
Kun László uralkodásának első éveiben tehát a tartományúri rendszer egyre erősebben épül ki, és a nagy világi dinasztiák ereje egyre nő. A királyi hatalom ezekkel az erőkkel szemben egyedül a kunokat tudja megmozdítani, egyedül rá
juk tud támaszkodni. És ezen a ponton egymásra talál a különben olyan élesen egymással szemben álló egyházi és világi oligarchia. A kunokkal szemben egysé
gesen lépnek fel. A z egyik cél a király hatalmának gyengítése, a másik pedig a kun osztálytársadalom kialakításával új munkaerő, jobbágyok szerzése volt. Ezért halljuk az oklevelekben és főképpen a pápai bullákban újra meg újra azt a pa
naszt: minden bajnak az oka a királynak a kunokkal való barátsága, a kun
„pogányságnak” az ország meggyengítését célzó kísérletei. Am ikor III. Miklós pápa legátusa, Fülöp fermói püspök M agyarországra jön (1278-ban), a bevallott cél a kunok megtérítése és az „ország rendjének helyreállítása” . Mellékesen per
sze a legátus magával hozta az országban levő „schizmaticusok” és eretnekek elleni harc fegyvereit is. A pápai legátus először az első célt igyekezett elérni, a kun kérdést kívánta felszámolni. Egyházi és világi nagyurak ebben egy ember
ként tám ogatták a pápai legátust, s ezeknek nyomása alatt kényszerítették a ki
rályt (1279 júniusában) az ún. kun törvény kiadására. Ha ennek a törvénynek
rályt (1279 júniusában) az ún. kun törvény kiadására. Ha ennek a törvénynek