A feudális földtulajdon m onopólium ának kifejlődése

A pogánylázadások leverése után, am ely harcokban a fegyveres szabadok egy része elesett, más részük szétszórva, az elnyomottaktól elkülönülve, újabb felkelés megsfervezésére alkalmatlanná vált. Ezek a fegyveres szabadok föld- és termelőeszközök nélkül kóborolnak, és ekként igyekeznek életüket fenntar­

tani. D e a felkelésben részt nem vett, földközösségben élő szabad pásztorokat is különböző oldalakról fenyegette a lesüllyedés veszélye. E z természetesen nem a pogánylázadások leverése után, hanem még István idején megkezdődött. E gyik legkorábbi hiteles oklevelünkben, a veszprémvölgyi apácakolostor István által kiadott (görög nyelvű) alapítólevelében arról hallunk, hogy azok, akik nem akar­

ják elfogadni az egyház fennhatóságát, „kedvük és akaratuk ellenére” űzesse­

nek el ezekről a birtokokról. Ugyanilyenről hallunk néhány évvel az utolsó nagy pogánylázadás után. (Péter comes valószínűen 1067-ből eredő, a százdi monos­

tort alapító oklevelében.) Kálm án törvényeiben feltűnik az „elűzött” colonus, ebben az esetben nyilván szabad kisbirtokos, akiről egyes földek nevüket is kap­

ták, mint ezt I. László pannonhalmi összeírásában láthatjuk. A z elűzött szabad, aki valószínűleg állataival kényszerül kóborlásra, a 11. század második felében együtt kóborolhat a levert fegyveresekkel, bár nyilván itt semmiféle komolyabb szervezkedésre számukra már mód nem nyílhatott. A z erősödő feudális állam­

nak teljesítenie kellett feladatát: a földjétől megfosztott szabadot, a szabad pásztort elsősorban állataitól is megrabolva, mint jobbágyot földre kellett ül­

tetni, hogy így munkájuk gyümölcséből részesedjen. A z első törvény, amely István halála után keletkezett, de törvényeink gyűjteményében

I.

^László

III.

törvényeként ismeretes, intézkedik ebben az irányban. (E z a törvénykönyv v a ­ lószínűleg Salamon uralkodása idején keletkezett, a 11. század 70-es éveinek eleién.) A törvény arról beszél, hogy még Endre királysága és Béla hercegsége idején indult meg a „Sarchas” bíró összeírása, a kóborok összegyűjtése, amely továbbfolyt Béla uralkodásának idején, és nyilván továbbfolyik Salamon alatt is. A kiküldött „johszedő” , a kóbor javak összegyűjtője szerte járt az ország­

ban. és gyűjtötte össze a kóbor embereket és állatokat. A z összegyűjtött embe­

reket és állatokat a király birtokára ültetik, mert hiszen a törvény szavai szerint emberből és állatból egyaránt két rész járt a királynak, egy rész az ispánnak, de természetesen az egyház nem maradhatott ki a haszonból: mindenből a püspö- köt^ illeti meg a tized. A z egyház azonban nem csupán a tized szedésének útján igyekszik hasznát kivenni a kóborok összegyűjtéséből, a szabadok lesüllyesztésé­

ből. A Salamon-kori törvénnyel kb. egyidejű, 1075-ben kelt garamszentbenedeki alapítólevélben arról hallunk: „ha valaki kóborok és szökevények közül, em­

ber, jószág vagy bármilyen állat a kolostorba vagy Szent Benedek családjába, avagy állatai közé kerülne, ezek fölött nincs hatalma sem a király, sem a her­

ceg kiküldöttjének, de semmilyen ispánnak vagy előkelőnek sem, hanem ezek m andjanak Szent Benedeknek és az ő apátjának hatalmában.” „Szent Benedek családja” fam íliája alatt a garamszentbenedeki kolostor szolgáltató népeit, job­

7 6

bágyait kell értenünk, aki tehát ide kerül, az itt marad „Szent Benedek és az ő apátjának hatalma álatt” . N yilvánvaló, hogy nem egyedül a garamszent'benedeki kolostornak volt ez a követelése és joga, hanem az ország minden egyházi, va­

lamint világi feudális nagybirtokosának is. Ez következik a fogásn ak abból a kitételéből, hogy e kóborok és jószágaik felett pedig nem lehet hatalma semmi-, lyen ispánnak vagy „előkelőnek” sem, ha a jószágokat és embereket Garam - szentbenedek fogta össze. Természetesen, ha az „előkelő” saját területén fogta össze ezeket az embereket és jószágokat, Garamszentbenedeknek nem lehetett joga fölöttük. A kóbor szabadok nagy rétegeit tehát a feudális állam és uralkodó osztály hatalmi szerveivel is kényszeríti a letelepedésre. E z a szabad lényegében már elvesztette szabadságát. Menekülni csak az ország peremterületeire tudott.

Ilyen, a kialakuló osztálytársadalom elől menekülő, a peremterületeken, ahová az államszervezet, a megyeszervezet is későbben terjeszkedett ki, régi nemzet­

ségi „szabadságukat” fenntartani kívánó elemeknek tekinthetjük a székelyeket.

Egyes adatok utalnak arra, hogy nemcsak későbbi ismert területükön, Erdély­

ben, hanem az ország északnyugati vidékein is voltak székely telepek. A szé­

kelyek a nemzetségi, ősközösségi társadalom maradványait aránylag késői idő­

ben. még a 13. században is megőrizték. Mint könnyű lovasok, a régi nomád módon hadakoztak a 12. század folyamán is. N yilvánvaló azonban, hogy a leg­

több esetben ez a menekülés csak nagyon időleges lehetett, hiszen láttuk, hogy a megyeszervezet, az államhatalom egyre jobban terjeszkedett az ország perem- területei felé is.

A szabad lesüllyesztésének folyamatát tovább tudjuk követni László má­

sodik, uralkodásának vége felé, 1092 körül létrejött törvényéből. (Ezt a tör­

vényt a Corpus Juris László II. Törvénykönyvének nevezi.) A Salamon-kori törvény és a garamszentbenedeki oklevél arról számol be, hogy a feudális ál­

lam miként kényszerítette a szabad pásztort a paraszttá válásra, és miként fosz­

totta meg kényszereszközökkel szabadságától, viszont a László-féle második törvény már egy következő lépésről tudósít. Arról beszél ui., hogy a szabad pa­

raszt hogyan kényszerül arra, hogy „önként” mondjon le szabadságáról. A tör­

vény 30. cikke a következőképpen szól: „ A szabadok pedig bármely püspökhöz vagy ispánhoz szegődtek, ahogy ezeknek tetszik, úgy bánjanak velük, mégis szabadságuk épségben tartásával.” Ugyanennek a törvénynek 27. cikke kimondja, hogy az apátok szabadjaik után adjanak tizedet a püspöknek, a 30. cikk 1. pontja pedig kimondja, hogy a „püspökök a szabadoktól szedjenek tizedet” .

A törvény szavait helyesen értelmezve tehát a „szabad” paraszt arra kény3 szerül, hogy valam elyik apáthoz vagy ispánhoz „szegődve” , a feudális nagy­

birtok ún. védelm ét kérje, ami a valóságban azt jelentette, hogy ez a nagybir­

tokos „tetszése szerint” bánhatott vele, tetszése szerint követelhetett tőle bár­

milyen szolgáltatást, csak éppen „szabadságát” kellett megőriznie. E z a „szabad­

ság” az adott körülmények között nem jelenthetett többet, mint a földesúr fel­

cserélésének jogát. A z apát, a püspök „szabadjai” olyan emberek, lényegileg jobbágyok, akiktől a termékfelesleget a földtulajdon kizárólagosságának jogán tudta elsajátítani. A szabadok egy részét ekként mint földhöz kötött jobbágyot

7 7

állítja szolgálatába a feudális földtulajdon egyre erősödő terjeszkedésével az uralkodó osztály. D e a szabadok jelentős része nem vált földönfutóvá és kóbor­

lóvá, hanem tovább igyekszik életét tengetni a legelőnek régen szűkké vált földközösségi földjein. A pásztorkodásról igen sok helyen bizonyára a földmű­

velő életre tért át, talán eleinte akként, hogy erre nemigen alkalmas lovait ekébe fogta. Sajnos forrásaink adatai erről nem tájékoztatnak bennünket, és így a szabad életformájának erre a megváltozására csak következtetni tudunk. Arról azonban beszámolnak forrásaink, hogy a szabad lovaival tűnik fel a nagyúri birtokokon. Mi történik a szabadok e földközösségeivel a n. század második felében a feudális földtulajdon egyre erősödő terjeszkedésének idején? Hogy erre felelni tudjunk, meg kell vizsgálnunk a feudális nagybirtok különböző vál­

fajainak gazdálkodási rendjét.

A v i l á g i m a g á n n a g y b i r t o k

A régebbi történeti felfogás abból indult ki, hogy Magyarországon a tör­

ténet korai korszakában minden föld tulajdonosa a király volt, ő rendelkezett szabadon az ország egész földterületével, s így tulajdonképpen mindenki neki egyforma alattvalója volt a „szabad magyar paraszttól” kezdve a leghatalma^

sabb főúrig. E z a felfogás e korszak dolgozó osztályának az „idegen” , elsősor­

ban szláv „rabszolgákat” tekintette. Ilyeneknek tartotta a királyi birtok vár­

népeit és az egyházak jobbágyait csakúgy, mint a világi magánbirtokosok „ser- vus” -ait. Ugyanakkor az ország területe magánkézen levő részének az ún. ősi honfoglaló „nem zetségek” földterületét tekintette, s erről is úgy beszélt, mintha a legnagyobb úri „nem zetségek” , a magukat később „genus” -nak („de genere” ) nevező nagyúri családok és a szabad parasztok együttes birtoklásáról lenne szó.

M arxista történetírásunk sem látta egészen világosan a helyzetet. A zt ugyan he­

lyesen állapította meg, hogy „rabszolgák” a feudalizmus idején már nem fog­

lalhatnak el a termelésben jelentős helyet, és hogy a szabad parasztok sem képezhetnek az úri ,,genus” -szal egységes „nem zetséget” , de nem tisztázta eléggé az „ősi szállásbirtok” , „az adom ánybirtok” jellegét, és túl csekély szerepet jut­

tatott a feudalizmus kibontakozásának időszakában a világi magánnagybirtok­

nak. Kétségtelen tény, mint arra az előzőkben rámutattunk, és mint azt még a következőkben m egvilágítjuk, hogy mint egész Nyugat-Európában, nálunk is a legnagyobb adománybirtokosok az egyháziak voltak. A z is tény, hogy a feudá­

lis viszonyok a legkorábban az egyházi birtokokon érték el a legnagyobb fej­

lettségi fokot, de nem elhanyagolható az a szerep sem, amelyet a világi magán­

nagybirtok a feudális földtulajdon monopóliumának kifejlesztésében játszott.

A magánnagybirtok gazdálkodási rendjéről csak olyan alkalmakkor érte­

sülünk, mikor gyermektelen birtokosok, özvegyek birtokaikat egyházakra ha­

gyományozzák, vagy esetleg „lelki üdvösségükért” kolostorokat alapítanak.

Hogy ilyen kolostoralapító főurak már egész korai időben előfordulhattak, bi­

zonyítja A ba esete, aki még királlyá választása előtt „ősi” birtokán, Sárban (Abasár) alapított kolostort. A ránylag sok ilyen esetről értesülünk a ránk ma­

7<?

radi oklevelekből a n . és 12. század folyamán. Ezekből kiderül, hogy már a 11.

század vége felé igen szélesen kiterjedt lehetett a magánnagybirtok az ország­

ban, hiszen ezek a végrendeletek, alapítólevelek csak a meglevő birtoktestek egy töredékéről számolhatnak be. „ ő s i szállásbirtok” , vagyis a nemzetségi közös földből kisajátított birtokok mellett sok már az adománybirtok, amelyeket: a királyok nern oklevelek, hanem személyes adományozás útján (kijelölt pristal- dusokkal) juttattak az uraknak. D e már a 12. század legelején feltűnnek vásárolt birtokok, ha a vételárat gyakran nem pénzben vágy nemcsak, pénzben, hanem egyéb értékekben (pl. lovak) fizették is meg. Ezeken a birtokokon a gazdálko­

dás már a feudális földtulajdon monopóliumának alapján történik. Ügy tűnik, hogy ezeknek a birtokoknak zöme a nagybirtokosok „allódium a” , saját keze­

lésükben van.

Hajdan, az egykori törzsi arisztokrácia földjeit rabszolgákkal (servusokkal) müveltette, akiknek ő adott ekéket és ökröket. Most a feudális földtulajdon kizárólagossá válásának idején megváltozik a munkaviszony. Mind az uralkodó osztályhoz csatlakozott egykori törzsi arisztokraták birtokán, mind a levert v e ­ zéreknek a király által tulajdonba vett földjein (amelyeket a király tovább­

adományozott vagy megtartott), a „servus” már jobbággyá, egyelőre ekékkel és ökrökkel ellátott jobbággyá lesz, akinek lassanként az eke és az ökör tulaj­

donába megy át. Ilyen jobbágyok munkajáradéka alapján művelik az allódiu- mot. A z oklevelek tanúsága szerint egy-egy ilyen allódium középpontjában az urak udvarháza (curia) állt, és ekörül éltek a servusok, akiktől pl. heti három napon át a vetemények aratását, más három napon szénagyűjtést és hordást kö­

vetelnek, de ezenkívül minden belső házi szolgálatot, sőt szállítást is el kel­

lett látniok. (N yilvánvaló azonban, hogy ekkor már a jobbágynak valam iféle földdel is kell rendelkeznie, amelyből magát és családját eltartja.) Eddig a forrásokban előforduló „aratrum ” kifejezés az ekét jelentette, amellyel meg­

művelték a földet; ekkortájt megváltoztatja értelmét: a földet kezdi jelenteni, amelyet egy ekével meg lehet művelni. (Ekealja a későbbi időben is szereplő földmérték.) A „servus” tehát már jobbágy, de a legősibb és legprimitívebb formák közt, munkajáradék alapján kizsákmányolt jobbágy.

A munkajáradékra vonatkozik M arx klasszikus meghatározása: „A m i a munkajáradékot, a földjáradék legegyszerűbb, legősibb formáját illeti, annyi világos, hogy 'itt a föld járadék az értéktöbblet eredeti formája, és egybeesik vele. D e azt a körülményt, hogy az értéktöbblet egybeesik a meg nem fizetett idegen munkával, ebben az esetben nem kell elemezni, mert az még látható, kézzelfogható formájában létezik, mivel a közvetlen termelőnek az a munkája, amelyet magának végez, itt még térben és időben elkülönül a földesúrnak vég­

zett munkájától, és az utóbbi közvetlenül a más számára végzett kényszermunka brutális formájában jelenik meg.” (M arx: A Tőke III. kötet, Szikra, 1951, 858. 1.)

Ugyanekkor ezeken a birtokokon is feltűnnek az egykori szabadok, leg- többnyire a lovas szolgák képében, aki saját lovaikkal fuvarozási és egyéb szol­

gáltatásokra kötelezhetők. Eléggé gyakoriak már a 12. század első felében a szőlőművelők, akik rendszerint „saját” szőlőikkel együtt kerülnek a földes­

79

uraktól a megadományozott egyházakhoz. A nagyobb birtokok középpontjában egy-egy udvarház (euria, eurtis) áll, amelyhez gyümölcsös, szőlők, szénakaszáló helyek is tartoznak. Mágánnagybirtokokon is találunk mesterségesen ásott halas­

tavakat hozzájuk adományozott halászokkal. A ,,servus” -okat „mansió” -ként adományozzák. Egy-egy mansio alatt a servus családját és nyilván házát, te­

lephelyét kell értenünk; semmi esetre sem a későbbi értelemben vett jobbágy­

telket. Szabadokról is hallunk ezeken a nagybirtokokon. A szabadok már nem valódi szabadok, hanem ugyancsak jobbágyok, akiknek azonban kisebb köte­

lezettségeik vannak. Így hallunk egy szabadról, aki (családjával együtt) évi 12 öl szőnyeg szövésére köteles. Hallunk arról, hogy a birtokosnak jogában áll szabadokat és „servus” -okat összeházasítani, de arról is, hogy a szolgák (ser- vusok) közt külön megjelölik azt, akinek „szabad” a felesége. Gyakran hallunk arról, hogy egyes birtokosok - főképpen végrendeletekben - „szabadság” -ut adnak „lelki üdvükért” haláluk után „servusaik” -nak. Ez a szabadság azt jelenti, hogy a felszabadított „szabadon szolgálhat ott és annak, akinek akar” . Tehát míg régebben elűzték a szabadot, ha nem akart az adományozott egyháznak szolgájává válni, most már mint külön kiváltság tűnik fel a „szabadság” , -vagyis a szabad költözési jog. Magánnagybirtokon az ilyen szabad aránylag kevés, a földhöz kötött, munkajáradékot szolgáltató jobbágyság (Leibeigenschaft) a jel­

lemző, nevezzék ezeket a jobbágyokat „servus” -nak vagy „libertinus” -nak. A li- bertinus nem különbözik lényegében a servustól, neki sincs szabad költözési joga, nem ún. szabad jobbágy, akit a német a Leibeigener-től megkülönböztetve,

„H örig” -nek nevez.

A z e g y h á z i b ir t o k

M ár hangsúlyoztuk, hogy a feudális termelőviszonyok tekintetében az egy­

házi birtok kiemelkedő helyet foglal el; a feudalizmus kialakulásában igen nagy szerepe van. Egyházak kezére jutnak az ország földterületének különböző jel­

legű részei: így a legkorábbi királyi adományokkal (pl. Pannonhalma) megkapják a lázadó vezérektől elvett földeket az azokon élő rabszolgákkal, de kapnak ehhez különböző termelőeszközöket (állatokat, felszerelést) és egyházi szereket, könyveket stb. Kapnak olyan földeket, amelyeken még szabadok földközösségei élnek, és kapnak - mint előbb láttuk - már feudálissá vált földbirtokokat ma­

gánnagybirtokosok hagyatéka vagy adományaképpen. M indezeket a különböző jellegű birtokokat áz egyházak egységesen, már á fejlett feudalizmus módszerei­

vel igyekeznek felhasználni. A z egyházi birtokokon már a 12. század elején nem talaljuk a munkajáradékot olyan elterjedtnek, mint a világi magánbirtokokon.

Az adománybirtok jellegéből következik az egyházi birtokok rendkívül nagy kiterjedése és szétszórt volta. G yakran egy-egy faluban csak egy-két ember fe­

lett kapja meg a fennhatóságot (veszprémvölgyi görög oklevél) - más falvakban több más birtokossal kénytelen osztozni (veszprémvölgyi 1109. renovatio, pan­

nonhalmi László-féle összeírás, dömösi oklevél stb.). A z ország legkülönbözőbb területein, eredetileg más és más módon élő emberek, másként megművelt vagy

•<^So

megműveletlen földek jutnak így az egyház tulajdonába. A feudális földtulaj­

don monopóliumának kiépítésében rendkívül fontos az egyházi birtok szerepe.

Rendkívül fontos az a szerep is, amelyet az egyházi birtokok a szabadok fö ld ­ közösségeinek a feudális földtulajdonba való beolvasztása terén játszanak. A z első királyi adománybirtokokban (veszprémvölgyi, tihanyi oklevelek, garam- szentbenedeki oklevél hitelesnek tekinthető részei szerint) külön tűnik fel az adományozott föld és külön a különböző szolgáltatásokra adományozott embe­

rek, „servus” -ok, akik még sokszor valóban rabszolgáknak látszanak. D e ha sikerül szemmel követnünk egy-egy birtok továbbfejlődését (Tihany, Veszprém- völgy stb.), ez a rabszolgajelleg rövidesen eltűnik, az egyház szolgáló népei már mindenütt a földhöz kötött jobbágyság jellegét mutatják. A legkorábbi adomá­

nyokban is szerepelnek „földdel adományozott” emberek, akik a „falu népei­

vel közösen művelik földjeiket” . Ezek azok a volt szabadok, akik kényszerűen elfogadják az egyházi fennhatóságot, akiket már nem „űznek el” földjeikről.

m i-ben arról hallunk, hogy I. István a zobori egyháznak adományozta az egyház népeinek, „szabadoknak és servusoknak” minden tizedszolgáltatását, de 1113-ban azt jegyzi fel egy oklevél, hogy a zobori egyház népei egybegyűltek, és

„önhittségükben” magukat szabadoknak nyilvánították, amit az apátság erélye­

sen visszautasít. Persze „szabadoknak” nyomai feltűnnek még az 1138-i dömösi összeírásban is (egy-egy faluban néhány ember), és még esküvel erősítik meg a király és a királyné jelenlétében, hogy ezeket nem teszik át a ;,servus” -ok cso­

portjába. Itt nyilván az előbb említett László-törvény formális betartásáról van szó, hogy a szabad „szabadságát” meg kell őrizni. D e éppen az egyházi birtokok területén tűnik el a leggyorsabban a szabad, és válik szabadsága a szabad költö­

zés jogává.

A 1075-ös garamszentbenedeki oklevél hitelesnek tekinthető részében még arról hallunk, hogy a „nagy, széles és hosszú” be nem népesített földterületekre

„helyezzen” az apát tetszése szerint „ekékkel ellátott embereket” . (Ezek egy része nyilván azokból az összefogdosott kóborokból állt, akikre Garamszentbene- dek igényt tartott.) E zek az emberek természetesen munkajáradékra voltak köte­

lezettek. Azonban az egyházi birtokon a munkajáradék csakhamar háttérbe szo­

rult a termékjáradék mellett. M arx a termékjáradékról a következőket mondja:

„ A munkajáradék átváltozása termékjáradékká gazdasági szempontból semmit sem változtat a földjáradék lényegén. E z az itt vizsgált formákban abban áll, hogy a földjáradék az értéktöbblet vagy a többletmunka egyedül uralkodó és normális formája; - - ami ismét abban nyilvánul meg, hogy a föld járadék az egyedüli többletmunka vagy az egyedüli többlettermék, amelyet a közvetlen termelő, aki a saját újratermeléséhez szükséges munkafeltételek birtokosa, a föld mint az adott állapotban mindent magába foglaló munkafeltétel tulajdonosának szolgáltatni köteles; és hogy másrészt csak a föld áll vele szemben mint idegen tulajdonban levő, tőle elkülönült és a földtulajdonosban megtestesült munka- feltétel. Egyébként, ha a term ékjáradék uralkodó és legfejlettebb form ájává válik is a földjáradéknak, többé-kevésbé ott lesznek mellette mindig a korábbi for­

mának, vagyis annak a járadéknak csökevényei, amelyet közvetlenül munkával,

6 8 1

tehát robottal kell leróni, mégpedig függetlenül attól, hogy a földesúr magán­

személy-e vagy pedig az állam .”

A z egyházi birtokon az a fejletlen termelési rendszer, amelyet a világi ma­

gánnagybirtokon a munkajáradék alapján megművelt primitív allódium jelentett, nem maradhatott meg. A feudális egyházi birtokon már a legkorábbi időben a különböző művelési ágakban előállított és a jobbágyok által beszolgáltatott ter­

mékek elégítik ki az egyházi földesúr udvartartását. A primitív allódium csak a birtok központja körül mint az egyházi földesúr közvetlea szükségleteit ki­

elégítő kis egység maradhatott meg. A z első olyan összeírás, amelyből képet kaphatunk egy nagyobb egyházi birtok termeléséről, életéről, az 1138-i dömösi összeírás. E z annyival érdekesebb, mert képet ad arról, hogy az egyház aránylag rövid idő alatt miként szervezte meg az adományul kapott birtokot, Dömöst ui. Álm os herceg alapította 1108 előtt, az összeírás viszont harmint évvel későbbi.

A z összehasonlítás módot ad annak a felismerésére, hogy az oklevél második részében a II. Béla által az összeírás idejében adományozott birtokon mennyivel szervezetlenebb, kezdetlegesebb viszonyokkal találkozunk. A dömösi egyházhoz tartozó m integy 100 faluban az ország területén Somogytól, Tolnától Csongrá- dig, Zarándig, sőt az erdélyi részekig különböző szolgáltatásokra, „kenyéradás­

ra” , méhsör (márc), állatok és gabonaneműek beszolgáltatására kötelezett em­

berek élnek. A halászok és a vadászok zsákmányuk egy részének beadására köte­

lezettek, csakúgy, mint az iparosok, akik - többek között - zsindelyeket, edé­

nyeket kell hogy adjanak az egyház számára. A z erdélyi részek sóvágói sóval szolgálnak, másokat qnnek a sónak a szállítására köteleznek. A munkajáradék­

nak ez a - az egyházi birtokokon később olyan általánossá váló - formája, a fuva­

nak ez a - az egyházi birtokokon később olyan általánossá váló - formája, a fuva­

In document Magyarország története 1 (Pldal 82-93)