A feudalizmus egyre erőteljesebb kibontakozásával együtt járt az egyházi műveltség térhódítása is. A feudális földtulajdon jogi biztosítására irányuló tö
rekvések következménye volt az írásbeliség elterjedése. M íg a n. században megelégedtek szóbeli nyilatkozatokkal, királyi adománybirtokokba a királyi kül
dött személyesen, szóval vezette be az új birtokosokat, a 12. századtól kezdve egyre fokozódó ütemben váltak szükségessé az írásbani rögzítések = az okleve
lek. A z oklevelek szabályos kiállítását a középkor külön művészetnek tekintette, és e „m űvészetet” könyvekben („ars dictandi” ) ismertette; készítőik, íróik és fogalmazóik számára nem volt elégséges a latin nyelv elemeinek ismerete. A 12.
század végén a királyi udvarban állandósulni kezdő kancelláriában az oklevél
kiállító papok a latin nyelven kívül a kánoni jogban, az egyház filozófiájában és egyéb akkori ismeretekben járatos emberek voltak. S mind sürgetőbb szük
ségként lépett fel az ilyen művelt férfiak képzése. [A feudalizmus viszonyai közt a műveltség az „egyház monopóliuma” lévén, a képzés szűk köre csak az egy
házi férfiakra (papokra, szerzetesekre) terjedhetett ki.] Hazai iskolákon ezt a magasabb műveltséget a 12. században még nem lehetett elsajátítani. A magyar- országi káptalani, esetleg kolostori iskolák fennállására mutató gyér nyomok legfeljebb azt bizonyítják, hogy az egyházi műveltséget jelentő hetes „út” közül, az ún. trivium, a „hármas út” (grammatika, retorika, logika), tehát a latin nyelv megtanítása és annak mondattani elemzése lehetett a magyarországi iskolák fel
adata. Magasabb képesítésre ekkor még csak külföldi, elsősorban a párizsi fő
iskolán lehetett szert tenni. A dataink vannak arra, hogy magyarországi papok, így a kancellária oklevélkiállító papjai megjárták Párizst, és innen az egyházi műveltség magas fokát bizonyító „m agister” címet hozták magukkal.
M ég a 13. század első felében sincs közvetlen utalás arra, hogy M agyaror
szágon a hetes út magasabb fokát, a négyes utat „quadrivium ot” (aritmetika, asztronómia, geometria, muzika), az egyházi természettudományos műveltség alapjait oktatták volna. M ég kevésbé, hogy az egyházi jog és filozófia elméleté
vel foglalkozó főiskola állt volna- fenn. Szórványos adatokból azonban ebben az időben már határozottan következtethetünk a székesegyházak, káptalanok mellett működő iskolákra. Feltételezhető, hogy ennek az időszaknak végén (a 13. század derekán) állt már a veszprémi iskola, Amelynek Csák Péter által történt féldúlásáról értesülünk IV . László 1276-i okleveléből, amikor új dotációt l j 2
ad a veszprémi iskolának és a veszprémi egyháznak is. A z oklevél körül a múlt századvég történeti irodalmában nagy vita keletkezett, mert egyesek az oklevél szavait félreértve, a veszprémi iskolát egyetemnek vélték. A középkori egyete-' mek kérdésére nem térhetünk itt ki, csak arra utalunk, hogy Európa nyugati és déli részében a 12. századtól kezdve egyre sűrűbben tűnnek fel főiskolák, ame
lyek mint a fanárok és hallgatók „egyetem e” (universitas) a legmagasabb fokú oktatás színhelyévé váltak. Bár ez^ egyetemeknek egy része az egyház kezében volt, és kialakulásuk is egyházias oktatással függött össze, többségük (elsősor
ban az olasz egyetemek) a feudalizmuson belül jelentkező új erőnek, a polgár
ságnak ideológiáját tükrözte. (A z itáliai egyetemeken római jogot, orvostudo
mányokat stb. oktattak.) A magyarországi fejlődés körülményei között nyilván
való, hogy a 13. században még ilyen egyetem létrejötte lehetetlen volt. Bizonyos, hogy a veszprémi iskola - hogy mennyire egyedülállóan e korszak egyházi is
kolái között, azt eldönteni nem tudjuk - magasabb fokú oktatás helye volt, bár valószínűen nem a párizsi főiskola fokán. A párizsi főiskola ugyan még a 13., sőt a 14. században is teljesen az egyház, sőt a pápaság kezében volt, a polgári jel
legű oktatás ide nem hatolt be, de régi hagyományai az egyházi oktatás terén sokkal magasabbak voltak, mint ez a semmiképpen sem régi múltra visszate
kintő veszprémi iskolánál feltételezhető.
Több adat valószínűsíti azt, hogy a 13. század közepe táján a magyarországi papság (legalábbis annak felső, vezető rétege) már a műveltségnek jóval maga
sabb fokán állt, mint a megelőző időkben. A dataink zöme ugyan a 70-es évekből származik, de ez visszavetíthető néhány évvel előbbre is.
i272‘-ből ismerjük az esztergomi iskola lectorát (Sixtus), akinek pecsétje ábrázolja az egykorú iskolamestert, előtte könyvállvány, ezen nyitott könyv, amelyben jobb kezével lapoz. S hogy ilyen könyvállvánnyal a műveltebb magyar papok rendelkeztek, hogy eléggé nagyszámú könyvük volt, arra utalnak az éppen a 70-es évekből származó papi végrendeletek (Muthmer szepesi préposté 1273-ból, László esztergomi préposté 1277-ből). Ezeknek a papoknak igen számottevő egyéb vagyonuk mellett, amely birtokból, pénzből, ékszerekből, zálogokból állt, eléggé nagyszámú könyvük volt. Ebben a korszakban a könyv nagyon nag/
értéket képviselt, hiszen egy könyv megírása nagy fáradságba és sok időbe került. A korai középkor írott könyvei, az ún. kódexek, rendszerint művészi munkák, így< pl. a fejezetek díszes kezdőbetűi (iniciálék) igen gyakran művészi rajzokkal (miniatúrákkal) voltak ékesítve. Muthmer prépost végrendeletéből az derül ki, hogy ez a főpap az összes legfontosabb, az akkori műveltségre jellemző könyvekkel: bibliával, az egyházatyák írásait tartalmazó könyvekkel, az egy
házi gyakorlat céljaira szükséges misekönyvekkel stb. rendelkezett. Még érde
kesebb László könyvjegyzéke, amely szerint László prépost az akkor „legm oder
nebb” skolasztikus filozófiai könyvek birtokában volt.
A z egyházi műveltség magasabb fokának ismeretéről, sőt a párizsi főisko
lán elsajátított tanokról tanúskodik a magyarországi latin irodalom és történet- írás első megmaradt emléke, a 12. és 13. század fordulóján keletkezett „gesta” , amely Anonymus nevéhez fűződik.
*53
E z a „gesta” , az „ősgesta” egy részének alapulvételével, de más források, mesék és a biblia különböző részeinek felhasználásával a honfoglalás előzmé-
•nyeinek és magának a honfoglalásnak történetét tárgyalja egészen Istvánig, írójának személyét nem tudták meghatározni, ezért kapta történetírásunkban az
„Anonym us” nevet. M int legrégibb, bár latin nyelvű, de a magyar kultúrának fejlődésében jelentős szerepet játszó irodalmi termék, Anonymus műve nagyon sok vitára adott alkalmat. K öteteket' tesz ki az Anonym us személye, kora és neve körüli irodalom. „P. dictus magister” , „dicsőséges emlékű Béla király jegy
zője” személye körül egész legendakor alakult ki régi történeti irodalmunkban.
V iták folytak akörül, hogy melyik Béla királynak volt a jegyzője, és I.-től IV . Béláig minden Béla király jegyzőjének tartották, m íg.a vita eldőlt 1937-ben Szilágyi Lóránt cikkével, ki kétséget kizáróan bebizonyította, hogy III. Béla király jegyzőjéről lehet csak szó. Igen komoly viták folytak Anonymusnak for
rásértéke körül, és e viták napjainkban sem értek véget. Anonymus forrásérté
kelésében a különböző korok történeti szemlélete lényegében eltérő. Romantikus történetíróink, a reformkor haladó nemzeti vonalát képviselő írók és tudósok Anonymusban a magyar történetírás „atyját” látták, és írását feltétlenül hite
lesnek fogadták el. A 19. század második felének nyelvészei és tudományos ku
tatói a magyar liberális polgári történetírás és nyelvészet képviselői Anonymus forrásértékét tagadták, elbeszélését - lényegileg helyesen - mesemondásnák, mesterséges konstrukciónak tekintették. A z Anonymus rajzolta társadalmi ké
pet, ugyancsak lényegileg helyesen, a 12. és 13. század fordulója társadalmi raj
zának tartották. A z ellenforradalmi korszak nyelvészete és ezt követően törté
netírása is, amikor Anonymus forrásértékének megállapításában a romantiku
sokhoz tér vissza, ezeknek korukban haladó nemzeti tendenciáit saját soviniszta, gyűlölködő nacionalizmusával helyettesíti, és a hun-m agyar rokonság Anony- musnál először feltűnő - bár nála még csak csírában található - említéséből, a szlávok legyőzéséből, az úri magyar nemzetségeknek Anonymusnál található rajzából: 1. a magyar „H errenvolk” elméletének igazolását, 2. szlávellenességük indokolt bizonyítását vélték kiolvasni., Melichtől Hómanig ekként alakult ki az Anonymuskép, amelyet azonban még az ellenforradalmi korszaknak sem minden történésze és nyelvésze fogadott el.
Anonymus írása kétségtelenül első jelentős terméke a magyarországi latin nyelvű irodalomnak. A honfoglalásról szóló mesés elbeszélése közel áll egy ki
sebb lovagregényhez. Kétségtelen, hogy széleskörű irodalmi tájékozottsággal ren
delkezett, s korának, az akkori egyházi jellegű műveltségnek kiemelkedő kép
viselője volt. Kétségtelen az is, hogy akarata ellenére - hiszen előadásában igen gyakran kel ki a „parasztok” és énekmondók „hamis és csácska meséi” ellen - megőrzött sok olyan népi hagyományt, amely sajnos később majdnem teljesen elveszett, így pl. a vérszerződésről szóló, bizonyára valamilyen népmondában megőrzött elbeszélést, Emese álmát stb. Utalása a „parasztok hamis meséire” , pl. a Botond-monda esetében, amelyet nem ír le, mert csak ezekből a mesékből hallotta, igazolja, hogy a sokkal későbbi Bécsi Képes K rónika Botondról szóló elbeszélése népi hagyományon nyugodott. Vitatott kérdés még ma is történeti
*34
irodalmunkban, hogy mennyiben lehet hitelt adni Anonymus adatainak a törzsi, nemzetségi letelepedés kérdésében. Anonymus forrásértékének hívei e területen arra hivatkoznak, hogy az egyes törzsek, nemzetségek nevének mint helynevek
nek előfordulása azokon a területeken, amelyekre Anonymus az eg^yes törzseket, nemzetségeket telepíti, kétségtelen bizonyítéka, hogy e törzsi, nemzetségi tele
pülések valóban itt voltak. Igen kérdéses azonban, hogy nem éppen e helynevek után következtetett-e Anonymus bizonyos nemzetségek elhelyezkedésére.
Kétségtelen az is, hogy Anonymus - aki a feudális pártharcok élesedésének első nagy korszakában élt mint a világi nagybirtokos réteg képviselője - v a lószínűen éppen ezeknek az uraknak megbízásából - teremtett hősi, honfoglaló elődöket e nagyuraknak, hogy ekképpen igazolja jogukat hatalmas birtokaikra.
Érdekes az is, hogy Anonymus, a pap, hasonlóan a német lovagköltők egyik
másikához (pl. W alter von dér Vogelw eidehez), élesen pápaellenes. A „róm aiak legelőjére” tett célzása csak ekként magyaráaható.
M indezt összefoglalóan, anélkül, hogy Anonymus irodalmi értékét és a jelentőségét kulturális fejlődésünk e korai szakaszában tagadnók, forrásértéke tekintetében inkább tartjuk elfogadhatónak a polgári liberális korszak ún. hiper- kritikus álláspontját, mint az ellenforradalmi történetírás kritikátlan, tendenció
zus beállítását.
Latin nyelvű irodalmi emlékeink még a 13. század első felében is eléggé ritkák, Anonymuson, és egyes oklevelek arengáin és elbeszélő részein kí
vül alig tudunk ilyenekről. Van olyan (bár vitatható) felfogás, hogy lé
tezett ekkor olyan magyar lovagregény, amely a hasonló, későbbi ilyen délszláv regény alapját képezte volna. D e míg a n. században a magyar nyelv
nek nyomai csak az oklevelekben feltalálható egyes szavakban, mondattöredé- kekbeij (mint pl. a tihanyi oklevélben is) maradtak ránk, a 13. század első év
tizedeiből teljes magyar nyelvű szöveget ismerünk: a Halotti Beszédet, amely maga is az egyházi műveltség terméke. N yilvánvaló és nem szorul bizonyításra, hogy az egyház térítő tevékenysége során a néppel nem a liturgia nyelvén, nem latinul érintkezett. A magyar nyelvű beszédek az Árpád-kor első két századá
ban nem lehettek ritkák, biztos, hogy a pap a templomokban, esketéseknél, te
metéseknél magyarul prédikált. A z írásbeliség s főképpen a magyar nyelvű írás fejletlenségére mutat, hogy ezeket a beszédeket nem jegyezték fel. A z egykori pogány magyar írást, a rovásírást a papok nem tarthatták alkalmasnak ájtatos szövegek leírására. Ugyanakkor kellett bizonyos idő, amíg a magyar nyelven való írásnak latin betűkkel való rögzítését kidolgozták. E zt tekinthetjük magya
rázatnak arra, hogy az első ilyen feljegyzés a 13. század elejéről való. Bizonyí
tottnak vehető azonban, véleményünk szerint, hogy ez a feljegyzés nem egyedül
álló, hanem hogy ebben az időben - valam ivel előtte és bizonyára gyakran utána - ilyen, a H alotti Beszédhez hasonló beszédeket feljegyeztek. D e ezeket a fel
jegyzéseket - nem lévén országos, sőt még helyi jelentőségük sem, hiszen nem jelentették jogigények biztosítását, mint az oklevelek - nem tartották érdemes
nek a megőrzésre. Egészen magától értetődő, hogy ezek a beszédek elkallódtak, a feljegyzések elpusztultak.
I S T
A Halotti Beszéd szövege azonban már arra mutat, hogy a magyar nyelv a 13. század elejéig érett, elvont gondolatok kifejezésére is alkalmas nyelv volt.
A H alotti Beszéd szövege szokványos latin „serm o” fordítása, de a fordító - bizonyára a géppel közvetlenül kapcsolatban álló akópap - ebbe sok magyaros fordulatot, sőt egyéni színt is hozott. Nem tudjuk mit jelent az, hogy a H alotti Beszéd szövegéből kimaradt a megváltásról szóló, az eredeti „sermó” -ban sze
replő mondat. Ebből nem lehet még messzemenő következtetéseket levonni arra, hogy a beszédet feljegyző pap eretnek lett volna, de bizonyára azt, hogy voltak egyéni gondolatai, ami másrészt már arra is mutat, hogy a 13. század elején az alsópapság nem lehetett olyan elmaradott, amilyennek még Kálm án törvényei mutatják, ahol írástudatlan, műveletlen papokról volt szó. Bizonyosnak kell te
kintenünk azt is, hogy a magyar nyelvet nemcsak a prédikációkban és a köznapi érintkezésben használták. 14. századi krónikáink még megőriztek olyan nép
mondákat, amelyek n yilvánvalóan 'az ősközösségi társadalom idején, az ún. po- gánykorban keletkeztek. Ilyen pl. a Botondról szóló ének a „közakaratból v á lasztott A por vezér” által Bizánc kapujának bezúzására kiküldött „legkisebb”
magyar vitézről. Rendkívül sajnálatos, hogy ezek az énekek teljesen elvesztek, mint erre már utaltunk. D e egykori meglétüknek bizonyítéka, hogy amikor a következő korszakban a magyar nyelvemlékek jelentkeznek, ezek már kiforrott, mondhatjuk irodalmi nyelvről tesznek bizonyságot. M ai tudásunkkal még min
dig nem tudjuk eldönteni: állott-e fenn valam iféle „énekesrend” M agyarorszá
gon ebben a korai korszakban. Nem tudjuk, kik voltak a „ioculatorok” , az énekmondók, hogy milyen kapcsolatban állottak a szláv „igricekkel” . A 13. szá
zadban találkozunk királyi birtokon falvakkal, amelyekben ilyen ioculatorok éltek, ebből arra következtetnek, hogy ezek királyi szolgálatban álltak. Sajnos, ma még nem tudjuk, hogy későbbi telepítésekkel vagy eredeti ilyen falvakkal van-e dolgunk.
Kulturális fejlődésünk e korai korszakáról akkor tudnánk teljes képet adni, ha meg tudnók állapítani, hogy milyen körülmények között élt a dolgozó nép.
hogy milyenek voltak életviszonyai, körülményei. Régi történetírásunkat ez igen kevéssé érdekelte. A m ikor ásatások útján művészeti fejlődésünkről akart képet rajzolni, csak a pompás emlékeket kereste, igazolását annak, hogy a magyar
„úrnép” pompásabb művészi alkotásokat hozott létre, mint pl. az előttük e föl
dön élő szlávok. íg y persze a szláv emlékeket nem keresték, a m egtaláltak érté
két is lebecsülték. E téren felszabadulás utáni régészetünk még nem pótolta be az elmulasztottakat, éppen olyan kevéssé, mint dolgozó népünk emlékeinek fel
tárása területén. Tiszalök vidékén kiástak ugyan egy valószínűleg a n. századból származó falut, az emlékek kiértékelése azonban még a kezdet kezdetén van.
E faluásatás eredményei azt mutatják, hogy a falu lakói rendkívül egyszerű szerkezetű, földbe ásott házakban laktak, amelyek egyetlen helyiségből álltak.
E zek a házak vagy négyzetes, vagy téglalaprajzúak, és igen kisméretűek (a leg
nagyobb 4 x 5 m). A házak sarkában kemence volt, amelyet vagy a ház olda
lába vájtak, vagy megépítettek. Füstelvezetőt vagy valamilyen kéményfélét egyetlen házban sem találtak, tehát kétségtelenül a füst a ház belsejébe jutott.
1 3 6
A kiásott cm lékanyag azt mutatja, hogy egy-egy ház felszereléséhez 2-3 cserép
edénynél több nem tartozhatott. Vaskéseket, bőrvarrásra szolgáló csontárakat, sarlót és kézi malom nyomait találták ezekben a házakban. H ogy a házakban hogyan éltek, hányán, és miképpen függ ez össze az oklevelekben szereplő együtt
élő családokkal, ma még eldönteni nem tudjuk. Fel kell hívni azonban a fi
gyelmet arra, hogy a Tiszalökön kiásott falvak házai igen erős hasonlatosságot mutatnak a D evinska N o va Vés (D évény) táján kiásott, 8. századból származó szláv falu házaival.
Hogy M agyarországon még a 12. században is a nép nemcsak ilyen földbe ásott házakban, hanem elhordható faházakban, sőt esetleg nemezsátrakban lak
hatott, arra Freisingi O ttó püspöknek a 12. század közepéről származó leírásán kívül az okleveles anyag is utal, amely még később is beszél elhordható házak
ról s első törvényeinknek azok az utalásai, amelyek a templomtól eltávozó falu
ról szólnak.
Kőépületek a n . században, de még a 12.-század első felében is eléggé rit
kák lehettek M agyarországon. M ég azt sem tudjuk eldönteni, hogy a megerő
sített királyi várak, a civitasok, kővárak voltak-e. Valószínűen nem kőből, ha
nem fából épülhettek a világi magánnagybirtokok központjául szolgáló udvar
házak, udvarhelyek (curiák, curtisok), és ilyenek bizonyára voltak a királyi bir
tokokon is. Valószínű, hogy a nagyobb egyházi birtokok központi épületei, a kolostorok részben kőből épültek. Erre utalnak az 1138-i dömösi összeírásnak a kőművesekre vonatkozó részei. D e éppen ebből az összeírásból faházakra is kö
vetkeztethetünk, hiszen az ácsok feladatául jelölik ki teljes házak készítését. A nagyobb egyházi központokban (püspöki székhely stb.) épült templomok azon
ban bizonyára már a legkorábbi időszakban kőből épültek.
A 11—12. századból egyetlen teljes kőépülct sem maradt ránk. A z ásatások e téren azonban elég sok emléket tártak fel. E zek az emlékek templomok ré
szei, alapzatai stb. N agyon kevéssé lehet eldönteni a megmaradt emlékekből, hogy mikor kezdték meg az építkezést, hogy pontosan mikor folytatták, ezt in
kább az okleveles adatokból lehet rekonstruálni. A legrégibb alapítású székes- egyházak közül a pécsinek sikerült legtöbb emlékét megtalálni. (Alsó templpnv lépcsők stb.) Feltételezhetően még a honfoglalás előtti időben állottak ún. pre román (román stílus előtti, lényegében az ókeresztény, talán bizantin hatások alatt álló) bhzilikák és még szláv alapítású templomok (N yitra stb.), amelyek
nek romjait azonban nem találták meg. A zalavári ásatások újabban feltárták a Szent Adorjánról elnevezett templom alapjait. A korai magyar bazilikák a 11-12. században (esztergomi, fehérvári bazilikák) már román stílusban épültek.
Valószínűen ez a stílus jellemzi az óbudai egyházat is. M indezekből azonban csak egyes kis részletek, pillérfők, falrészek, reliefek stb. maradtak fenn.
A 12. századi építkezésünk legnagyobb ránk maradt emléke a 12. század legvégén emelt és már világi célokat szolgáló esztergomi palota, amely III. Béla idején épült. Ennek és a valam ivel későbbi esztergomi bazilikának már jelentős részét ki tudták ásni. M ind az esztergomi királyi palota, mind a bazilika kifor
rott román stílusban magas művészeti fokot képvisel. Román stílusú építészeti
H 7
i } 8
emlékeink jelentős része, szobrászatunk, festészetünk és ötvösművészetünk em
lékei azonban a 13. század első feléből származnak. A z építészet nagy lendülete ekkor következett be, ekkor vált általánossá a román stílus az építészetben.
A 13. század első felében épült román stílusú templomok közül majdnem teljesen ' épségben maradt a jáki, a lébényi és a zsámbéki templomok. A z építészet fej
lődését mutatja, hogy míg az előző időkben templomokat is királyok, főpapok építettek, később egyes nagyúri családok templomépítkezéseiről hallunk (ilye
nek az előbb em lítettek is), a 13. század derekán - elsősorban a Dunántúlon - , már román stílusú falusi kőtemplomok m aradtak ránk, ha nem is teljes ép
ségben. '
A templomok, de az esztergomi királyi palota építőiről is igen keveset tu
dunk. A régi magyar művészettörténetben két felfogás harcolt egymással: az egyik a magyar építőművészetben kizárólag német hatásokat kívánt kimutatni, a másik viszont az olasz és a francia hatásért szállt síkra. Bár nyilvánvaló, hogy a feudalizmusnak a 13. században bekövetkezett fejlődése tette szükségessé a fokozott és igényesebb építkezést, az is nyilvánvaló, hogy ebben az időben ná
lunk még nem lehettek nagyobb számban olyan építőmesterek, akik e jelentős építkezések vezetésére alkalm asak voltak. Valószínű, hogy a sokkal fejlettebb Francia- és Olaszországból jöttek ide az építőmesterek, okleveles adatunk is van arra, hogy a 13. század vége felé egy Franciaországból, Saint-Diéből jött építő
mesterrel kötöttek szerződést. A z újabb kutatások a 12-13. század fordulóján egy ciszterci építőműhelyről beszélnek, amely a „conversi” , az ún. világi testvérek felhasználásán alapult volna. E z és más adatok is valószínűsítik azt, hogy az építkezéseket nem kizárólag franciák és olaszok végezték, és hogy az irányítás
ban magyarok is részt vehettek. A korai építkezésekben bizonyára jobbágyok is részt vettek, és valószínű, hogy még a 13. századi építkezésekben is nagy sze
repük volt a jobbágyoknak különösen az egyházi építkezéseknél. E zek közül egyesek kiem elkedhettek különös ügyességüknél, művészetüknél fogva és teljes szabadságot nyertek. Különösen az ötvösök sorából kerülhettek ki ilyenek; gyak
repük volt a jobbágyoknak különösen az egyházi építkezéseknél. E zek közül egyesek kiem elkedhettek különös ügyességüknél, művészetüknél fogva és teljes szabadságot nyertek. Különösen az ötvösök sorából kerülhettek ki ilyenek; gyak