Magyarország története 1

Magyarország története 1

Egyetemi tankönyv

farország története

i

M a g y a r T u d o m á n y o s A k ad é m ia

T ö rté n e ttu d o m á n y i In té z e te

Holl Imre és H. Gyürky Katalin

könyvtárából

Magyarország története

Az őskortól 1526-ig

ír t a Elekes L ajos Lederer Em m a Székely G yörgy

T a n k ö n y v k ia d ó , B u d a p e s i

A Z 5— 35, 184--- 218, 220---'2}2, 258— 275, 368---455 . la p o t

Székely György

a 37— 183, 218— 220. la p o t

Lederer Emma

a 2 33— * 5 8 , 276— 367. la p o t

Elekes Lajos

itta

A kép - és té rk ép m ellék letek et terv ezte és összeá llíto tta

Györffy György

A k ro n o ló g ia i táblát k észítette

Benczédi László

Kiadását a müvelSdisiigi miniszter rendelte e l

A Kárpát-medence és a magyar nép története a honfoglalás előtt

(őstörténet)

T

redes fejlődés, hosszú vándorlás után ide érkező törzsszövetség nagy utat tett meg nyelvi, etnikai és társadalmi alakulásában is. A z új földön olyan területre lelt, ahol változatos egymásutánban cserélődtek addig népek és társadalmi for­

mák, ahol Róma civilizációja, a népvándorlás egymás után hömpölygő törzsei s az a va r-szlá v világ tartósabb fejlődése ötvöződött egybe azon a tájon, ahol s amelynek népelemeivel együtt végső formában létrejött a magyar etnikum, néppé váltak a honfoglaló magyar törzsek, majd kialakult az osztálytársadalom és az állam. H ogy megérthessük a honfoglalás utáni eseményeket és változáso­

kat, előbb külön-külön kell megvizsgálni a megszállt föld honfoglalás előtti tör­

ténetét (i. fejezet) és a magyar őstörténetet (2. fejezet).

A magyar föld ‘ történetével foglalkozunk, ez azonban sok esetben nem érthető a szomszédos területek viszonyainak ismerete nélkül; ilyen esetekben kiterjesztjük figyelm ünket a Kárpát-m edence egészére.

I. A Kárpátok medencéjének lakói a m agyarok előtt

1. A Kárpát-medence őstörténete

K ő k o r s z a k

M agyarország földjének barlangjaiban már több mint százezer évvel ez­

előtt clt ember. Állatbőrbe öltözve, az egyenletesebb hőmérsékletű barlangokba húzódva és fenyőféléket tüzelve vészelte át az időjárás küzdelmesen elviselhető szélsőséges változásait. Pattintott kőeszközökkel vadászott és harcolt az őskőkor őshordában élő embere. G azd ag emlékei maradtak a B ükk hegység több bar­

langjában. A legrégibb kőeszközleletek mintegy 150 ezer esztendősek. A z Istál- lóskői-barlang embere már ismerte a csonthegyű nyilat is. Fő foglalkozása a vadászat volt csapdákkal, csonthegyű lándzsával. E fegyverek és a tűz birto­

kában is csak nagyobb vadászcsoportok győzhettek a hatalmas vadállatokon (mammut, barlangi medve). A családi közösség központjában az asszony állott (matriarchátus). A férfiak vadásztak, az asszonyok gyűjtögettek. A kései ős­

kőkor itt élt embereinek kezdtek kialakulni bizonyos vallásos (totemisztikus) elképzelései és szertartásai (pl. medvetotemek). A z őskőkorvégi ember jelleg­

zetes életmódjának leleteit a Szeleta-barlangban fedezték fel. A szeletai mű­

veltség kései em léke egy dunántúli vörösföld-festékbánya (Lovas határában), ahol mintegy 100 bányászeszközt is leltek csontból. A lovasi festékbánya ter­

mékei részben csere céljaira is szolgálhattak.

K evesebb leletünk van az átmeneti kőkorból. A kezdetleges kőeszközöket már földm űvelésre is használták, de a fő foglalkozás a gyűjtögetés, a vadászat és a növekvő halászat volt. Halászszigonyát az ember csontból faragta, és nedves homokkal csiszolta (Fejér megyei leletek). A z emberi települések újabb területekre is kiterjedtek a Tisza középső folyása táján.

A csiszoltkő-korszaknak is nevezett újkőkor alatt meggyorsult az emberi fejlődés. A z ember most a kapás földművelésre, háziállatok nevelésére, hálós halászatra kezdett rátérni. Dombos folyópartokra települt. Értett már a kő csiszolásához és fúrásához (kőbalta, kőkapa előállítása), az agyagedény készí­

téséhez. A K árpátok medencéje részben északról, részben a Balkán felől erő­

sebben benépesedett, több „m űveltség” (régészeti kultúra) alakult ki. A K örös­

kultúra hordozói földm űveléssel, halászattal, háziiparral is foglalkozó pásztorok.

A legrégibb dunántúli újkőkori műveltség jellemzője az ún. vonaldíszes kerámia.

Egymástól függetlenül létrejött, érintkező műveltségek a bükki és a tiszai, ez utóbbit hazai eredetűnek tekinthetjük. A T isza vidéki lakosság halászott, szarvasra, őzre, vaddisznóra vadászott, ismerte a szövést, a fonást, a bőrmeg­

munkálást. Hódm ezővásárhely tájékán földm űvelésre is mutató őrlő- és zúzó­

X

kövek, gabonatároló edények, égett gabonaszemek jutottak felszínre. A lakos­

ság különféle jellegű és nagyságú kunyhókat, házakat emelt.

A z újkőkor az anyajogú nemzetség virágkora. Hazánkban ennek kultikus emléke az ún. „kökénydom bi Vénusz” , a női termékenységet jelképező nő alakú edény.

I

A fé m fe ld o lg o z á s k e z d e te i

A z újkőkor mind a Tiszántúlon, mind a Dunántúlon tovább fejlődött a rezet már ismerő kőrézkori műveltségekben.

A magyar föld ősi történetének sajátságos fejezete á rézkor. (A z újkőkort általában a bronzkor közvetlenül követte; rézkorunkat még Pulszky Ferenc el­

ismertette a külföldi tudományossággal.) A z első, rézből készült tárgyak éksze­

rek voltak, a rézkort csak az évszázadok múltán terjedő rézeszközökkel datálják.

Ehhez a réztechnika tökéletesedése, a kőeszközök felülmúlása volt szükséges.

Persze a rézeszközök mellett az átfúrt, csiszolt kőeszközöket is tovább használ­

ták. A fém eszközök felhasználása, elterjedése nyomán a társadalom fejlődése is meggyorsult. A helyi lakosság értett a réz feldolgozásához, kiolvasztásához, felhasználva a kárpáti és az erdélyi réz- vagy rezet tartalmazó érc lelőhelyeit.

D e az A lföldön is használtak, az odaszállított nyersrézből feldolgozott rézesz­

közöket. A tiszapolgári műveltség a rézkor korai szakaszára esik. A dunántúli lengyeli kultúra művészeti emlékei a matriarchális nemzetség továbbélő uralmát jelzik. A z ország területén sokfelé megtalálható péceli kultúra hordozója a ván­

dorló életről kapás földm űvelésre áttérő, a lovat és a szarvasmarhát mint házi­

állatot tenyésztő társadalom volt. A matriarchális rendszer bomlásával előtérbe nyomult a férfiak vezető szerepe. Erre a korra tehető a kocsi megismerése. (T a­

núsítja a kocsit ábrázoló budakalászi edény.) A tiszapolgári műveltség foly­

tatása a T isza vidéki bodrogkeresztúri kultúra. A gazdagabb és szegényebb sírok a vagyoni különbségek kezdődő kialakulását mutatják. A rézkorban az emberi telephelyek száma megnőtt, a házépítés tökéletesbedett, a népesség megszapo­

rodott: a kapás földm űvelés, a fejlődő állattenyésztés több ember eltartását biz­

tosította.

B r o n z k o r

A bronzkor nagy jelentőségű az emberi társadalom és technika fejlődésében, meggyorsulván az ősközösségi társadalom bomlása. A korszak technikai fejlő­

dését előm ozdította a K árpátok medencéjében bőven előfordult réz és a hozzá­

adott ón, illetve antimon. A bronzkor maga is három nagy szakaszra bontható, és számos műveltség képviseli. A kapás földművelés, az állattenyésztés, a fonás­

szövés jelentősége megnőtt már a korai bronzkorban. A Duna-vonal és a D u n a - T isza köze is kezdett benépesülni. A z újabb bronzkorban már erődített telepek is voltak. A technikai fejlődést mutatja a Sztálinvárosban lelt bronzkori raktár.

(Csákányok, véső, karvédő tekercs.) A G aram tól a Sajóig terjedő hatvani mű­

9

veltség agyag állatszobrocskái (ló, szarvasmarha, kecske) az állattenyésztés fel­

lendülését mutatják.

A késő bronzkori edényművesség, házépítés jelentősen fejlődött. A nagy- bátonyi temető leleteiből egy helyben települt, a kapásnál fejlettebb földm űve­

lést űző népesség képe tárul elénk. A nemzetségfő már erősen kiemelkedőben volt, sőt a nemzetségek vezető tagjai is elkülöníthetők az átlagos nemzetségi tagoktól. A növekvő vagyoni különbségek belső társadalmi feszültségek mellett kiválthatták a szomszédok zsákmányolási vágyát; ezzel függhet össze a fegyver­

leletek, illetve az elrejtett ékszerek mennyisége. (Pl. Székesfehérvár.) A bronz­

kor végén ú: népek vándoroltak be a K árpátok medencéjébe: északról a D unán­

túlra is telepedtek illyrek, a lausitzi műveltség hordozói, délkeletről a Tiszán­

túlra talán trák törzsek kerültek.

V a s k o r

A bronzkort felváltó korai vaskor már a történeti időkbe vezet át, fejlődése részben már meghatározható népekhez kapcsolódik. Első századaiban (hallstatti kultúra) még nagy arányokban dívott a bronz használata, sőt a bronzöntés v i­

rágzott, viszont a vaseszközök ritkák. Fémedények Itáliából kerültek a D unán­

túlra. A helyi bronzművesség (pl. Velem , Sághegy) készítményeinek alakjával és díszítésével összefüggenek a helyileg előállított aranytárgyak, amelyek gazdag kincsleletekben fordulnak elő, m utatva a társadalmi tagozódást is (pl. angyal­

földi aranycsészék). A bronz kardok, tőrök, kések, lándzsák, nyilak, sisakok sokasága sem mentette meg a bronzkorvégi erődöket (Sztálinváros) a pusztu­

lástól. A z illyrek bevándorlása a korai vaskorban is folytatódott. Elűzték vagy harcban pusztították el a bronzkori őslakosság vezető elemeit, a legyőzött népet pedig mint uralkodó réteg termény- és állatadó szolgáltatására, valam int az új földvárak építésénél végzett munkára kényszerítették. O lykor igen nagy terje­

delmű, sok ember és állat befogadására alkalmas földvárak keletkeztek. (Pécs- várad, Pécs-Jakabhegy, Pogányvár, V ál, Érd, dél-tiszántúli „N agytatársánc” .) A győzők csak egyes helyeken semmisítették meg a korábbi lakosságot, egyéb­

ként a régi kerámia, bronzipar tovább élhetett, az ekés földm űvelés kifejlőd­

hetett. A z új társadalom már nemzetségi arisztokrácia vezette törzsszervezetben élt. A törzs egyszerű harcosai a levert őslakossághoz hasonlóan urnasírokba temetkeztek. K ésőbb érkező harcias illyr törzsek az elsőket is függésbe vonták vagy kiszorították. A z újabb letelepülők honosították meg a vezető réteg halom- síros tem etkezését: a máglya hamva fölé sírkamrát emeltek (Sághegy, Somló- vásárhely stb.).

A korai vaskorban különféle bevándorló, hódító népek jelennek meg. Egyes feltevések szerint a szkíta törzsek elől menekülő kimmerek nyitják meg a sort (ún. preszkita kor). A mai Dél-Oroszországból előretört iráni nyelvű szkíták az i. e. 7. századtól nyomultak az A lföldre. K isebb csoportjaik az Észak-D unán- túlra is behatoltak, de felszívódtak. A Marostól északra egészen a mai Borsod és Nógrád megyékig nagyobb számban telepedtek meg közel 300 évre, több

1 0

telepüket és temetőjüket sikerült feltárni, Gyom án s Ártándon fejedelmi sír­

jukat is. K orai emlékük a Szentes-vekerzúgi temető híres ló- és négykerekű sze­

kér-temetkezésével. A szkíta fémművesség nagy értékei a nyilván fejedelmi sírból eredő, zöldhalompusztai és tápiószentmártoni arany-, illetőleg ezüstötvö­

ze tb ől készült szarvasok. A szkíták természetfeletti erőt tulajdonítottak az állat­

ősükként tisztelt szarvasoknak (totemállat). Fegyvereik, lószerszámaik vasból ké­

szültek, előkelőik bronzpikkelyekből készült páncélt viseltek. A fazekaskoron­

got talán a szkíták hozták be a K árpátok medencéjébe (a Dnyeper-vidéken ez a technikai ismeret már a 6. században m egvolt). Együtt éltek a trák lakos­

sággal, hatottak egymásra, s a nomád szkíták egy része is megtelepült föld ­ művessé, állattenyésztővé válhatott. Törzseiket kiemelkedő nemzetségi arisz­

tokráciájuk irányította.

A k e ltá k

A szkíták uralmát a mintegy i. e. 400 óta Sopron vidékére érkező kelták kiterjedése zsugorította össze, majd döntötte meg. 370-re meghódították a D u ­ nántúlt, s az illyrek egy részét a D rávától délre szorították. 300 körül a kelták újonnan érkezett törzseikkel m egtámadták a szkíta területeket. A szkíták ellen­

állása sikertelen volt. A z illyrek és a szkíták nagy része lakóhelyén maradhatott, s lassan összeolvadt a hódítókkal. A z illyr vezető réteg sem tűnt el. A Balkánra benyomult, de visszavert kelták a Dél-Dunántúlon telepedtek meg. A kelták régészeti emlékei a késő vaskort („L a Tén e” műveltség) jelzik. M ezőgazdaságuk és iparuk fejlettségét bizonyítják az ekevas, a vasból készült sarló, ásó, kasza, kés, balta, fűrész, reszelő, ácskapcsok, teknővájó, birkanyíró olló, a két kerek malomkővel működő kézi daráló. Fejlett volt korongos fazekasságuk (gellért­

hegyi, tabáni leletek). A lovat és a kocsit harci eszközül is használták, ismerték a vaszablát és sarkantyút. Fegyvereik (vaslándzsa, hosszú kétélű kard, csúcsos sisak, vas nyílhegyek) gyártásában egyöntetűségre törekedtek. Agyagházakból építették falvaikat.

A kelta törzsek nem jutottak el az államalapításig. A folyami átkelőhe­

lyek, útvonalak mellett (ahol élénk kereskedelmet is űztek), illetve kora vaskori fémműves központokban (Velem , Regöly, Szalacska a K após völgyében) tele­

pedtek meg egymástól szétszórva falvakban, kisebb városokban, erődökben.

A Gellérthegyen, Tabánban eraviszkusz törzsük élt. E zek i. e. 60 körül görög mintára már pénzt vertek, amint az észak-dunántúli azalusz törzsbeliek is. D é- nárvereteikre latinul írtak. A z A lföld nagyobb részét az i. e. 2. század végén elvesztették; ezt ekkor a dákok szállták meg.

A d á k o k

A dákok uralma E rdély földjén jelentős korszaka az emberi életnek. A bronzkortól fogva trák törzsek, később a vasművességet ismerő szkíta (600-300) és kelta (300-150) elemek hagyták hátra alkotásaik nyomát. D e az i. e. 3. szá­

zad közepétől a trák eredetű dák nép válik uralkodóvá. Törzsei az A l-D unától a Dnyeszterig éltek.

A 2. század elejéig a dákok jelentékeny társadalmi és művelődési előre­

haladást értek el. A z i. században fejlődésükben a rabszolgatartásnak már sze­

rep jutott.

A dák törzsek első, átmeneti egyesítése Burebista „k irály” (i. e. 70-44) nevéhez fűződik. H atalm a . kiterjedt egyes fekete-tengeri görög gyarm atváro­

sokra és T rákia némely részére, szarmaták is szolgálták ezt a királyt. A dákok és a geták alatta kezdték először veszélyeztetni Róma expanziós érdekeit. A különféle fejlettségű törzsek egyesítése szorosabb gazdasági kapcsolatok híján nem lehetett tartós. Ekkor nyomultak be a D una torkolatvidékére a szarmata jazigok. Erdélyben azonban a dákok társadalma szilárdan állt és fejlődött. V i­

rágzó településeik közé tartoztak Sarmizegethusa főváros (ma G rád ijtea Mun- celului - Várhely, D él-Erdélj'ben), továbbá Napoca. A dák fénykorra vallanak Sarmizegethusa i. e. 1. és i. sz. 1. századi vaseszköz- (kapa, sarló, csákány, fo­

gók, lapát, gereblye, fahántoló, horog), fegyverleletei, kő- és téglaépítkezéseik, házépítéshez használt vaseszközeik. Jelentős fejlődési szintet mutatnak a nagy­

szabású várak, kövezett utcák a várakban, cserép és fa vízvezetékek, egyes ki­

épült utak, az ekevasak és a nagyszámú gabonatartó kőhombár, a pénzverés és az írás kezd etei vagy m űalkotásaik (pl. a Csíkszeredái d ák ezüstkincs).

A dák társadalom, amelyben a rabszolgatartásnak növekvő szerep jutott, ekkorig erősen megközelítette az Engels értelmezésében vett civilizáció fokát.

K ialakult és D ecebal (i. sz. 80-106) harcaiban új nagy kiterjedését érte cl a dák állam, amely sokáig eredményesen védekezett a fejlettebb rabszolgatartó római birodalom hadjárata ellen is (84-ben). Dom itianus császárt 89-ben béke fejé­

ben évi adófizetésre kényszerítette. Nem vívott ki győzelmet első hadjárata so­

rán (101-102) Trajanus császár sem. A z állami függetlenséget Trajanus súlyos második hadjáratában (105-106) a dákok elvesztették, királyuk öngyilkos lett.

A római Trajanus-oszlop e hadjárat eseményeit szemléltetően fenntartotta. A dák társadalom római iga alá került.

2. Pannónia és Dacia a rómaiak, az Alföld a lovas nomádok uralma alatt

A ró m a i h ó d ít á s

A rabszolgatartó formáció teljesen kifejlődött alakja a római világbiro­

dalom terjeszkedésével jelent meg a K árpátok medencéjében. K elták és ró­

maiak már vagy másfélszáz év óta kereskedelmi kapcsolatban álltak, mikor be­

következett a római benyomulás. A római kereskedők eleinte iparcikkeket hoz­

tak rabszolgákért és nyersanyagokért. Azonban az időszámításunk kezdete kö-

1 2

riili években a birodalom fejlődése (amivel együtt járt a civilizáció fokát elérő szomszédok letiprása) szükségszerűen vezetett a dunai országok bekebelezésé­

hez. A római támadás kiváltó oka részben a dákok terjeszkedése volt, részben az a körülmény, hogy a balkáni római előrenyomulást a Dunántúl alsó vidéké­

től délfelé élő szkordiszkuszok törzsei lassították. Augustus a római határokat i. e. 12-9 .években a D unáig nyomta. I. sz. 20-ban Aquincumban már állandó katonai tábor épült.

A z 1. században kialakult Pannónia római tartomány, kezdetben katonai vezetés alatt, utóbb fokozatosan kiépülő polgári közigazgatással. A helytartó az óbudai hajógyári szigeten emeltetett palotát. A rómaiak az eraviszkuszokat a Gellérthegyről eltelepítették, valószínűleg a könnyebben figyelemmel tartható mai A lbertfalva közelébe, ahol romanizálódtak. Pannónia kezdetben erdőiről volt nevezetes („m akkos Pannónia” )- Fejlődött a földm űvelés (vas ekepapucs, sarló, kasza, ásó), s főleg a Balaton vidékén elterjesztették a szőlőművelést.

A városiasodás is hamarosan utat tört. A katonák rokonai, továbbá ipa­

rosok és kereskedők alkották az új településeket. A római ipar versenye össze­

zsugorította a kelta ipart. A római nagybirtok terjeszkedése és a katonai tele­

pítés a kelta parasztbirtokot az utaktól távolabbra szorította. K iépítették a kereskedelmi és hadi célt egyaránt szolgáló kövezett utak hálózatát (pl. So­

pianae-A quincum , Sopianae-B rigetio, Savaria-A quincum ). A legyőzött törzsek fokozatosan a római jogú városok (coloniák) befolyása alá kerültek. D e a benn­

szülött törzsek belső életét saját előkelőik vezették, s a romanizálódó felső réteg a városi vezetésben, is részt kapott. (A kelta és illyr elem ez időben olvadt össze.

A kelták sokáig megőrizték műveltségük sajátos vonásait a romanizáció köze­

pette is.) A V isztula torkolatától az A driához vezető borostyánkőút mellett virágzott Savaria (Szombathely) és Scarabantia (Sopron). Savaria már az 1. szá­

zadban colonia rangra emelkedett, Aquincum polgári telepe 124-ben municipium, 194-ben colonia lett, s művelődési, katonai, gazdasági központ is Alsó-Pannóniá- ban. Északon jelentős hely volt Brigetio (Ószőny). A városok életét a decuriók felső rétege irányította, a kézművesek kollégiumokat (önsegélyező, tem etke­

zési és tűzoltási szervezet) alkottak. A szegényebbek elismert szervezkedési for­

mái a nőket s a rabszolgákat is befogadó temetkezési kollégiumok voltak.

T á r s a d a lm i fe jlő d é s é s id e o ló g ia

Pannónia két világ: a fejlett rabszolgatartó birodalom és az annak új rab­

szolgákat szállító, ugyanakkor menekültjeit befogadó barbár világ határán fe­

küdt. É z sajátosan színezte a tartomány belső viszonyait, a legyőzött lakosság nem szünetelő ellenállását (latrones a 2. század közepén). Pannóniában a rab­

szolgaság jelentősége kisebb volt, mint a régi római tartományokban. A rab­

szolgatartó formáció kezdődő hanyatlása kihatott a rabszolgatartás pannóniai formáira. Római gazdagoknak házi rabszolgái, parcellával jutalmazott katonák­

nak mezőgazdasági munkát végző rabszolgái voltak. K elta törzseknek is voltak rabszolgái. Ipari műhelyekben elsősorban a nyugat-pannóniai városok gazdagabb

13

iparosai dolgoztattak rabszolgákkal: Aquincumban ez a forma rövidcbb ideig tartott, s a rabszolgákat nagyreszt felszabadították. A felszabadított rabszolga is nyújtott gazdasági előnyöket patrónusának. Aquincum szabad iparos rétege jelentékeny volt, főleg fazekasok. A pannóniai fazekasság virágkorát a 2-3.

század fordulójának évtizedeiben érte el, ekkor kivitelre is termelt. A már ál­

talában kőből épülő városok a római civilizáció központjai Pannóniában is. Für­

dők, színházak, vízvezetékek épültek.

A sajátos körülmények közt fejlődő rabszolgatársadalom viszonyait fejezi ki azoknak a vallásoknak a terjedése, amelyeknek nyomait Pannóniában kimu­

tatták. Bár szentélyeket emeltek a birodalom hivatalos istenségeinek (Iuppiter, Iuno, M inerva; császárkultusz) s mellettük régi kelta istenségeknek (Aquincum ­ ban az anyaistenségnek), megjelentek keleti misztériumkultuszok: perzsa Mithras, egyiptomi Isis, Anubis, Serapis, illetve zsidó szórványok (Sztálinváros, Szombathely) is. A 2. századtól indult meg a kereszténység terjedése. A Mithras- kultusz már a jó győzelmét hirdette a gonoszon. A keleti misztériumvallások is a túlvilági boldogság felé terelték az elnyomottakat. A kereszténység előretöré­

sét a 3. század végi üldözés sem tudta visszavetni. A 4. században ókeresztény bazilikák és temetői kápolnák is létesültek, e korból való püspöki pásztorbot is előkerült. A hivatalos egyház ekkor már megbékült a rabszolgatartó állam ­ mal. Nevezetes a savariai Szent Quirinus-templom (m ozaikpadlóval), az itteni keresztény község sok sírkőemléke, valam int Aquincum, Sopianae (Pécs), F e­

nékpuszta ókeresztény, Csopak arianus emlékei, a Székesfehérvárt házbontáskor előkerült márvány oltárkorlát.

A pannóniai vidék építészeti díszei azok a villák, amelyeket a gazdag római birtokosok és romanizált bennszülött arisztokraták építettek birtokaik középpontjában. G azdagon festett villa volt Balácán, a legnagyobb pannóniai villaépület pedig T ác falu határában került elő a föld alól (a római Gorsium).

Pannónia viszonylag gyors - bár felületi - romanizációja és városainak fellen­

dülése mellett is erősen katonai jellegű tartomány maradt. E zt megmagyarázza barbár szomszédsága.

A b a rb a r ic u m

Pannóniát északról germánok fenyegették, keletről a korábbi századokban a Dontól az A rai-tóig élt iráni eredetű szarmata törzsek. E gy időben a Duna jobb partjának római m egszállásával a bal partot ellepték a szarmata jazigok.

Először a D u n a -T isza közének a mai Egertől Szolnokon át Kiskőrösig terjedő részét szállták meg, szolgává téve az alföldi szkíták dákokkal és keltákkal ke­

vert maradékát, kereskedve a róm aiakkal és a keltákkal. E z megfelelt Rómá­

nak, sőt a szarmaták ellensúlyozták a dák erőket is. A szarmaták törzsszövet­

ségben éltek, élükön az ún. királyi törzs főnöke állt. Jó ideig békén maradtak, de rómaiak, germánok és dákok közé beszorítva, nomádok lévén területbővü­

lést és zsákmányt kerestek. Terjeszkedtek a Tiszántúlon is. Sőt római területre is törtek főleg a befagyott Dunán át. 80 körül már nagy római csapatokat von­

tak össze a szarmaták ellen, a 90-es években pedig megkezdték a Duna menti palánk-, majd kőerődök és őrhelyek, hídfőállások kiépítését: Aquincum, A lbert­

falva, Nagytétény, Százhalombatta, Adony, Sztálinváros stb. A szarmaták vi­

szont nem messze a Dunától tartották fenn telepeiket (pl. Rákospalota). A ró­

maiak elleni germ án-dák támadásokba is bekapcsolódtak, előkelőik pikkelypán­

célos, tömegük könnyű lovasként harcolt. A rómaiak szíriai íjászokat vetettek be a szarmaták ellen. 106-ban kettéosztják Pannóniát, a keleti Alsó-Pannónia székhelye Aquincum, a nyugati Felső-Pannóniáé kívül esik hazánk határain.

Dacia római kézre kerülésével a szarmaták birtokukba vették a Tiszántúlt. A jazigok ismét tám adtak, de 118 után elszigetelték és megfékezték őket. K eres­

kedésük ezután a rómaiakkal megerősödött. Római táborhelyek mellett kijelölt piacokon bonyolódott le forgalmuk. A Dunaszekcsőtől az Alföldön keresztül D aciáig vezető római kereskedelmi út alföldi állomáshelye a mai Szegeden volt.

M ikor azonban keleti háborúkra csapatokat vontak el Pannóniából, 162-ben germánok és jazigok rontottak Pannóniára, és végigpusztították. Marcus Aure- lius kiszorította a barbárokat, a kereskedelmi kapcsolatok helyreálltak, békeidő többé mégsem volt a határokon. A 2. század végén a D una mellett a rómaiak növelték őrtornyaik számát a túlparti „bandák” ellen. D e pár évtizeddel utóbb a belső felkelések (defectores et rebelles) is sok gondot okoztak.

A szarmaták lassanként felhagytak a nomád állattartással. 3. századi, félig földbe vájt kunyhóik, gabonás vermeik is erre vallanak. A jazigok ez időben el­

tűnnek forrásainkból. A szarmatáknak Szentes vidékére újabb törzse telepedett be, majd 260 körül az al-dunai roxolánok szarmata törzse is átvonult az A l­

földre. E z időben a gót előretörés elvágja a szarmaták fekete-tengeri kereske­

delmi kapcsolatait. 260-ban a Dunántúl számos helyén elrejtett kincsek jelzik a barbárok berontását.

D a c ia p r o v in c ia

A magyar földnek az ókori történetben szerepet játszó részei: a pannóniai provincia és az alföldi barbaricum mellett a történetükkel szervesen érintkező D aciára is ki kell vázlatosan terjeszteni figyelmünket. E zt 107-ben nagyrészt provinciává tették; erdélyi fele Dacia Superior, amely nem terjedt ki a Tiszán­

túlra, sem .a későbbi székely hegyvidékre. A dák fővárosból Ulpia Trajana lett, s nagyobbra nőtt. A m egtizedelt dákok mellé római, görög és keleti telepes tömegek, továbbá környékbeli barbárok jöttek. K iépült a római utak hálózata.

A római ipari termékek elárasztották a tartományt, de egyes sírleletek a dák kerámia továbbélését is bizonyítják, amint a dákok sajátos temetkezési szokásai is éltek a római szokások mellett (2-3. század). A tartomány főútvonalai mel­

lett jelentékeny települések alakultak a római uralom korában: N apoca (K o­

lozsvár), Potaissa (Torda), Apulum (Gyulafehérvár) s az északi határerőd Po- rolissum (M oigrad). A z útkereszteződésnél elterülő N apoca római castruma a Kis-Szamos legalsó teraszán feküdt; itt keletkezett később a kolozsvári város­

település ősi magva is. Ebben a városban az őslakók mellett külön testületben n

élő kisázsiai telepesek laktak. A 2. századból a dák népesség Apulumban is ki­

mutatható. Róma kiaknázta E rdély arany- és sóbányáit. A bányaigazgatás góca Am pelum (Zalatna) volt. E célra illyr bányászokat is telepítettek D aciába a Balkánról. A z alávetett tömegek harca (dák felkelések 139-161, 189-192), a pro­

vincián kívüli vagy a hegyekbe vonult szabad dák törzsek támadásai és főkép­

pen a germánok növekvő nyomása arra kényszerítették Aurelianus császárt, hogy a Dunától délre vonja vissza daciai seregét és tisztviselőit. A provincia római élete tehát viszonylag rövid volt, így a romanizáció foka a pannóniai mö­

gött is elmaradt.

A p a n n ó n ia i u ra lo m h a n y a tlá s a

A római D acia feladása (271) után a pannóniai limesnek kellett a csapá­

sokat felfognia. Erre az időre vall „a hazát megtartó isteneknek” emelt hely­

tartói emlékmű. Egyre sűrűbben telepedtek be a provincia közelébe barbár tör­

zsek. 248 körül a Visztula torkolatvidékéről jövő gepidák a Felső-Tisza vidékére érkeztek. A Kárpát-m edence északkeleti területeiről a K örös-vidékre levonult vandálok 270-ben törtek Pannóniára, ez idő tájt a szarmaták is ismételten be­

törtek. Diocletianus (284-305) kiverte a szarmatákat. 294-ben Aquincuminál szemben felépítette a mai pesti Március 15-e téren feküdt erődöt. Alsó-Pannóniát két részre osztották, a határvédő rész (Valeria-tartomány) katonai székhelye Aquincum maradt, de polgári igazgatása Sopianaeban székelt. E z utóbbi város ettől fogva a Dél-D unántúl legfontosabb helye. N evezetesek későrómai keresz­

tény temetőterületének m aradványai (a pécsi székesegyház körzetében), amelyek feltehetően 380 után freskóval gazdagodtak. A 4. század elején újjáépítik az erődöket Szentendre és Visegrád helyén. D e 322-ben a limesen áttört szarmaták elpusztították Camponát (N agytétény), s negyedszázadon át állt a harc velük.

A rómaiak azonban ki tudták használni a szabad és szolga szarmaták belső har­

cát. 358-ban a rómaiak nagy győzelmet arattak, de évekkel később újra a szarma­

ták támadtak. I. Valentinianus császár mégegyszer helyreállította a pannóniai limest, újabb erődöket is emelt. D e a birodalom kiszorulását Pannóniából csak elhalaszthatta. Közben (336-ban) a gepidák a Tiszántúl jelentékeny részeit száll­

ták meg a Marosig. A század végén a hun nyomás Pannóniára zúdította a me­

nekülő germán tömegeket, amelyek egy ideig a szarmatákat is felsőbbségük elismerésére kényszerítették. A nyugati gotokkal keleti gót, alán, sőt már hun elemek is betörtek. D e egyelőre a rómaiad a limes mögé telepítve, zsoldba tud­

ták fogadni a germánokat. 395-ben a római katonaság még tartotta Aquincumot.

E kkor újabb germán törzsek törtek át, dúlva az A driáig. Ezután Pannónia ka­

tonai-közigazgatási szervezete megindult a végleges pusztulás útján.

A pannóniai római települések és romanizált elemek visszaszorulása nem vezethető le pusztán a népvándorlás dúlásaiból. A római termelés és műveltség egyébként sem eresztett olyan mély gyökereket, mint a Földközi-tenger melléki országokban. A békés iparágak (pl. fazekasság) a 3. század közepétől már ha­

jó

nyatlottak, nagyrészt a nomád becsapások folytán. A 4. században Pannónia belső települési formái is m egváltoztak. A római villákat védekezés céljára megerősítették, tornyokkal látták el. A határok mentén széles sávban katonákat, környékbeli és Rajna vidéki germánokat, alánokat és szarmatákat telepítettek, a régi és az új lakosság közti különbség kezdett elmosódni. A limes mögöttes területén élő_ lakosság egy része a provincia belső területére kezdett visszahú­

zódni, s a hirtelen ellenséges támadásoknak ki nem tett, fallal megerősített tá­

borszerű települések bontakoztak ki, ahová szükség esetén a környező terület lakói is behúzódhattak. Igaz, hogy a század második felében a limes katonai táborait is megerősítették, nagyméretű, védhető őrtornyokat építettek. A limes melletti városok mégis hanyatlottak, a lakosság a városfalaktól távolabb eső lakásait lassanként feladta, s a települések részben kiürültek. Ebben a helyzet­

ben Aquincumban a városfalak mellé temetkeztek, sőt a római uralom végén a házak közé is helyeztek sírokat. A lakosság valószínűleg a katonai táborba költözött. Aquincum katonai amphiteatrumának 20 kapunyílását a 4. század második felében elfalazták, s így körerődítménnyé alakították. D e a század végén mégis lerombolták. A tartomány egyik legtisztábban polgári jellegű v á ­ rosa, Savaria iparos- és kereskedőnegyedének helyén már a 4. században temet­

keznek, és sírépületek kerültek egyes utak helyére. Ez a folyamat készítette elő Savaria pusztulását, amit 455-ben földrengés tetőzött be. A későbbi középkori erődítés már falával és árkával kettévágta az egykori város egyik legfontosabb keresztény kultuszhelyét, a legépebb hazai római útrészlet pedig a szombathelyi püspökkertben maradt meg. E z tisztán mutatja a rómaikori építmények haszná­

laton kívül kerülését a középkor első századaiban. A korábbi jelentős városok sorvadásával összekapcsolódik a Pannónia belsejében kialakuló új központok telepítése. A Keszthelytől délre eső Fenékpuszta, a Balatontól délre fekvő Ság- vár, a limestől 20 km-re eső észak-dunántúli Környe, valamint a Somogy és Tolna megyék határán levő Felsőhetény-puszta s a G yőrtől délnyugatra fekvő Kisárpás táborhoz hasonló elrendezésű, bástyáktól védett, utak mellett fekvő késő római erődjei a 4. század második harmadában váltak fontos központokká.

3. A népvándorlás hullámai a Kárpátok medencéjében

A h u n o k

A 4-5. század fordulóján a kettészakadt római birodalom határain kibon­

takozott a hunok nomád több nyelvű birodalma. A z európai hunok valószínű­

leg a kínai források hiung-nu népével, Belső-Mongólia és a G óbi-sivatag lakói­

val azonosíthatók. E z az i. e. 318-tól szereplő né? állattenyésztő, félelmetes lovas íjász harcos, vezető csoportjaiban török nyelv törzsszövetség volt. A hunok ellen építették a kínai N agy Falat. A hunoknál ismert ábrázolás volt a szarvas-

üldöző szárnyas griff, amely a hun nép képzelt állatőse lehetett. A z osztályok kialakulása már az ázsiai hunoknál előrehaladt. Erős nemzetségi arisztokrá­

ciájuk kezdettől a meghódított népek kizsákmányolására építette „birodalm át” , s szinte szakadatlan foglaló vagy portyázó háborúban állt. A lkalm azták az ázsiai nomádok később is jellegzetes hadviselési módszereit: a nyílzáporral bevezetett .lovasrohamot, a látszólagos megfutamodást az üldöző ellenség sorainak meg­

bontására s az újabb villámgyors támadást. Ismerték a vaslem ezkékkel kivarrott bőrpáncélt. Valahányszor K ína erejét az uralkodóház összefogta, visszaverték őket. Hosszú harcok után a hun birodalom K ína szomszédságában megszűnt (i. e. 54), a Kínának hódolni nem akarók az A rai és Balchas tavak vidékére hú­

zódtak, ahol újra összeszedték erejüket, számos népet vetettek alá, mígnem a kínaiak ezúttal is leverték őket, és továbbkényszeritették nyugatra. Évszázadok múltán a hunok - az előlük menekülő alánok nyomában - a Káspi-tó és a Don folyó között tűntek fel.

A 370-es években Balambér vezetésével a D on melletti keleti gótokra mér­

tek vereséget, mire azok a Dnyesztertől nyugatra húzódtak. A nyugati gótok ellenállás nélkül vonultak a Balkánra és Erdélybe. D e nyomukban a hunok - fő szállásaikat még a Dontól keletre tartva - alávetették E rdély délkeleti ré­

szét, és az A l-D un áig nyomultak. 391-ben a római birodalom elleni hun tám adás­

ban már az alföldi szarmaták is részt vettek. D e a század végén nagy a mozgás a Tiszatájon. A z Erdélyből menekülő nyugati gótok a Tisza mellé vonulnak, a szarmaták egy része s a Felső-Tisza és Maros közti vandálok zsoldosként kér­

nek bebocsátást a Dunántúlra. A hunok is benyomultak az A lföldre, 401 és 411 között megszállták, birodalmuk középpontját az észak-balkáni M orava-torkolat- nál, Szendrő táján helyezve el. A hun uralmat elismerve, a germánokkal keve­

redett szarmaták alföldi szállásaikon maradhattak, átélve a hun korszakot. A T isza menti nyugati gótokat Pannóniába lökik (401), mire ezek az alán -van dál határőröket a birodalom belsejébe űzik. Ekkor az Itáliát fenyegető germánok ellen éppen Uldin hun fejedelem engedett át csapatokat Róma segítségére. Itália így megmenekült. D e a rómaiak 409-ben Pannónia keleti részét a hunoknak . voltak kénytelenek átadni, negyedszázad múltán pedig a nyugati részeket is át kellett engedniük (433). Ezt Aétius, a kiváló római hadvezér juttatta nekik a javára tett zsoldos szolgálat fejében: A ttila segítségét is megszerezte a burgun- dok leverésére (436). 6. századi burgund sírokból előkerült, hun szokás szerint torzított koponyák mutatják, hogy egy burgund néprész is belekerült a hunok embergyepű rendszerébe. A hunok az idegen zsoldban végrehajtott hadjáratokat is felhasználták hódításokra, „birodalm uk” szervezésére; ennek során kifejlesz­

tették a nomád népeknek azt az ismert gyakorlatát, hogy a levert, hódoltatott népeket katonai vedőgyűrű, illetve előhad szolgálatra embergyepűként használ­

ták fel.

A barbár hódítók Pannóniában ugyan nem minden várost dúltak fel, hiszen rá voltak utalva azok bizonyos iparágaira, de a települések tovább hanyatlot­

tak. A hunokkal kezdődő évszázadokban a dunántúli mezőgazdaság termelőerői az alá a színvonal alá süllyedtek, amely még feltétele ipari városok fennállásá­

vá’ *

nak. A késő római kevert lakosság egyes helyeken mégis túlélte a népvándorlás hun szakaszát. (A csákvári későrómai temető sírjai közt hun tárgyakat találtak.) D e a mai magyar területen a városok római neve egy szálig eltűnt, jelezve, hogy

a lakosság etnikuma alapjában átalakult. %

A t t ila b ir o d a lm a

A z európai hunokná\ A ttila idejében már meglehetősen előrehaladt az osz­

tálykülönbségek kialakulása. A z 5. század II. negyedében a hun törzsi társada­

lom osztálytársadalommá kezdett válni, bár a régi formák egy része szívósan megmaradt. A z európai hun törzsszervezet bomlásának előrehaladtával a huno­

kat szinte állami formákban fogták össze. A z európai hunok gazdasága részben nomád állattenyésztésen, részben kezdetleges földművelésen alapult. A z alakuló uralkodó osztály és a hadsereg a zsákmányból és a legyőzöttek terményjáradé­

kából részesült. A szegény hunok a gazdagok barmait őrizték, és a nekik jutott földdarabokon földet műveltek. Házi rabszolgáik is voltak, akik a hadban uruk szolgái, otthon pedig földet is műveltettek velük.

A nyugatra tolódó hun birodalom a meghódolt népek katonai erejét alapo­

san felhasználta. A 391. évi támadásban a Káspi-tó mellett alávetett népeket is a római birodalom ellen parancsolta. A Róm ával mindvégig dacoló felvidéki germán kvádok alávetését keleti gót csapatokkal csikarták ki. D e különös jelen­

tősége volt ennek a politikának Attila „királysága” alatt, aki hazánk földjére helyezte a hunok központját. A fejedelmi törzs tartózkodására utal a csonkán is 166 darabból álló Szeged-nagyszéksósi aranykincs. (A Dunántúlon a római utak mellett kisebb hun őrségek állomásozhattak a leletek szerint.) Már A ttila előtt szervezett törzsszövetségi formák voltak, s a bizánci, római diplomáciai kapcsolatok fokozták az uralmi formák erősödését. A társadalom belső átalaku­

lása tette lehetővé, A ttila erőszakos egyeduralomra jutása (bátyja, Bleda és szá­

mos nemzetségtagja megöletésével) tette szükségessé, hogy a régi vezetés (nem­

zetségi arisztokrácia) rendszerét módosítsa, uralmát hun és germán híveire ala­

pítsa. Így az alávetett germán törzsek vezetői (pl. a gepidák „királya” ) is nagy befolyásra jutottak, de mint A ttila megbízottai, az aranyíj hatalmi jelvény bir­

tokában. Hun leletekben germán tárgyak, hunkori germán temetkezési szokásra utaló sír (Keszthely), a hun' uralkodó családban germán nevek, egyes germán vezetők török neve jelzik ezt az érdekszövetséget. M aga A ttila (gótul atyácska) neve is valószínűleg egy hun uralkodónév gót népetimológiája. Felesége, K réka (Réka) neve mongol szónak (feleség) felelhetett meg. A hun-germán vezető réteg szakadatlanul harcban állt, csak újabb hódítások zsákmánya tarthatta fenn, s ez csillapíthatta a tőle függő szabad harcosokat. Viszont a leigázottak és a szegény hunok egyaránt munkára kényszerültek.

A ttila 447-ben hun-germ án csapatokkal csaknem Bizáncig nyomult. E z­

után seregeit a nyugat-római birodalom ellen vezette. Hatalma tetőpontján azon­

ban támadásai megrekedtek. Nem sikerült éket vdrnie a császári udvar és Aétius, a rómaiak és germán szövetségeseik közé, Bizánc pedig megtagadta a ' 9

megalázó békefeltételek teljesítését. A Troyes mellett lefolyt catalaunumi csata nem hozott döntést (451). A következő évi itáliai hun hadjárat Róma előtt meg­

torpant. 453-ban pedig A ttila meghalt, s ezzel a nomád birodalmat összetartó abrondtok szétpattantak.

A ttila fiai felosztották a hun területeket, a germánok vezetői Ardarich gepida vezérrel az élükön felmondták az engedelmességet (454). A dél-orosz­

országi hun és gót támogatás sem tarthatta fenn a kisszámú hun vezető réteg uralmát a K árpátok medencéjében. A volt Alsó-Pannóniában azonban még ma­

radtak hunok. A keletre menekültek a Dunántúlra szorították a keleti gótokat.

Pannóniát 455-ben a nyugati birodalom mégegyszer alávetette, de már a követ­

kező évben a Rómával „szövetséges” keleti gótok foglalták el. Ezek vissza­

utasították a hun alávetési kísérletet, a Balaton mellett visszaverték a germán támadókat, majd 469-ben számos germán és szarmata törzs északról és keletről indított támadását. D e győzelmeik ellenére a keleti gótok nemsokára a B alká­

non át elvonultak.

G e rm á n tö rz s e k u ra lm a

A ttila fiainak vereségét a germánok évszázada követte hazánk földjén.

Jelentős hun népesség is helyben maradt, a D u n a-T isza közének deli részén pe­

dig a szarmaták visszanyerték függetlenségüket. D e a Tiszától keletre fekvő te­

rületek a gepidák hatalma alá jutottak (nagyszámú sírleleteiket tárták fel Szol­

nok mellett s G yulán), ezek a szarmaták szállásait is elfoglalták, s a gepida se­

regben katonáskodásra kényszerítették őket. A D u n a-T isza köze északi részét a szkírek lakták. A germán törzsek gyalog harcoltak, széles karddal, lándzsával, nehéz pajzzsal. A gótok elvonulása után (471 táján) a gepidák lettek a K árpát­

medence legerősebb törzsévé, a D u n a-T isza köz szarmatáit, majd a D rá v a - Száva közét vetették uralmuk alá. D e 527 táján a Dunántúl északi részén a lon- gobardok vetik meg lábukat mint Bizánc szövetségesei. Átmenetileg Aquincum katonai amphiteatrumát is használhatták. A longobardok egy kincslelctét az amphiteatrum déli főkapujának kövezete alól tárták fel, amiből következtetni lehet, hogy a népvándorlás idején a kapun át nem zajlott le sűrű forgalom.

Bizánc a gepidák megsemmisítésére törekedve, a longobardokat ismételten há­

borúra ingerelte, sőt Justinianus császár 558-ban tárgyalásra lépett a dél-orosz­

országi avarokkal, akik a kazárok elől vonulva hagyták el a Volga-vidéket. A z avarok kagánja, Baján, a longobardok nagy ígéretei ellenében megrohanta a gepidákat (567), s a D u n a-T isza közén vívott ütközetben uralmukat megsem­

misítette. A z el nem menekült gepida és szarmata szórványok avar fennhatóság alá kerültek. D e a heves avar előretörés a longobardok dunántúli uralmának is véget vetett. M egriadva a nomád szomszédtól; ezek 568-ban Itáliába vándo­

roltak.

2 0

Az avarok uralm a

A germánok uralmát az avarok mintegy 250 éves hatalma követte. A z ava­

roknál a totemizmus emléke a szíjvégeken található állatküzdelem-ábrázolás (pl.

ragadozó állatok támadása őzre, szarvasra). É lt náluk az ég rétegeibe nyúló életfa hite, ami összevethető az égig érő fa keleti hagyományával népünknél.

A z avarok feltehetően török nyelvű lovas nomád népét, mely etnikumát te­

kintve rokon volt a hunokkal, s a hunok területét foglalta el, nyugaton - mint krónikák, helynevek is mutatják > - gyakran összetévesztették a hunokkal. A z avarok alkotóeleme volt hazánkba jöttük idején a Perzsia északi határán élt var és hunni törzs is. V elük együtt jött be a Tisza-vidékre az előhadnak állított kuturgurok törzse (ez az 5-6. századi ukrajnai hun kultúrához tartozott). A Sze­

ged és Szentes környéki nagy avar temetők tanúi törzsszövetségük egyik súly­

pontjának. A z avarok elfoglalták a hadiutakat és a dunai átkelőket, s megszáll­

ták a kiürített Dunántúlt. így 567-582 között sok törzsből álló „birodalm at”

hoztak létre Baján kagán alatt, harcot indítva Bizánc ellen is. A mai Becstől h Donig terjedő avar törzsszövetség élén álló nagyhatalmú kagán (khákán) örök­

letessé tette hatalmát, amely egyben vallási jellegű is volt. A z avarok vezető rétegé a gazdag és szegeny sírleletek aránya szerint a társadalomnak mintegy 10%-át tette ki, beleértve a rangot kapott helyi törzsfőket. M indezek együtt zsákmányolták ki az alávetett törzseket, amelyek nemcsak termény- és állat- auóval tartóztak, hanem (mint a frank Fredegar-krónika fenntartotta) asszo­

nyaikat is rendelkezésre kellett bocsátaniok. A z avar előkelők kizsákmányolták az avar szegényeket is, akik a temetők tanúsága szerint össze is házasodtak az alávetett népekkel. A z előkelők gazdagsága - a termelőerők szintje folytán - mégis elsősorban zsákmányból és a bizánci „ajándékokból” (aranyadó) eredt.

Rablóhadjárataik Itáliáig és Thüringiáig terjedtek ki.

A z Alföldön és nagyobb számban a későbbi Bánát területén eddig szarma­

ták is éltek. Erről a népiségről a 7. század elején esik utoljára szó, ezután fel­

oldódtak az A lföld nomádjaiban. A gepidák mellett a szláv elemeknek lett egyre nagyobb szerepük, akiket az alávetett terület szegélyein széles terület­

sávra telepítettek át az avarok, különösen Bizánc felé, hogy ne maguk vérez- zenek ellenséges támadás esetén. A z avar uralommal összefügg, hogy a mai dél­

szlávok ősei elhagyják a Kárpátoktól északra fekvő hazájukat, Fehér-Horvát- országot és Fehér-Szerbiát. (A z északi részen maradtak a szorbok és a fehér- horvátok.)

A z avarok az alávetett népek harcosait Bizánc elleni támadásaikra is ma­

gukkal hurcolták. A bizánci háborúk miatt az avarok nagyobb számban költöz­

tek a Dunántúl délkeleti szegletébe. A települések viszonylag sűrűn keletkez­

tek: avar temetők gyakran két-három km távolságra fekszenek. A régebbi tele­

pülések, bár m egváltozott népességgel, sok esetben tovább éltek: egyes#avar települések római telepek helyén jelentkeznek. Néhol aránylag kis távon belül találhatók a római telepm aradványok, avar- és Árpád-kori temetők, Árpád-kori sírban római pénzek és avar hajdíszek is lelhetők.

21

A z avar társadalom a 7. század második negyedében súlyos politikai vál­

ságot élt át. Ismételt ava r-szláv támadások után az avarok 626-ban végre Konstantinápolyi vették ostrom alá (gepida csapatokat is magukkal hurcolva), de vereséget szenvedtek. A kudarcra az alávetett népek felkelései s a törzs- szövetség vezetéséért vívott harcok következtek. A kagánt visszaszorította al- vezéreinek (tudun, tarkhán) hatalma. E z időben válhattak ki az avarok uralma alól a horvátok és a szerbek is. Nyugaton Samo, D él-Oroszországban K uvrát vezetésével szláv, illetve török törzsek szakadtak el. D e az avar törzsszövetség szervezete még oly szívós volt, hogy kiheverte a m egrázkódtatásokat. A törzsi szervezet a fejlődés sörán területi elemekkel fonódott össze, és kialakult egy tiszti ranglétra. A hazánk területén élt főkagán mellett alkagán állt, aki esetleg a Kárpátokon túl tartotta szállását. A további részfejédelmek sírjainak arany­

kincse mellett 25 nyíl, a vezéreknél aranykard és 11 nyíl, a kisebb seregvezérek­

nél ezüstkard jelzi a rangsort. Katonai és nemzetségi rangjelzők az arany, ezüst és bronz ö w eretek is. A z avar vezető réteg más népelemekkel is keveredett.

H azai avar leletben előfordul, hogy fejedelmi személy pogány lovas tem etke­

zést kapott, feleségét és kislányát bizánci aranykeresztekkel mellükön temet­

ték el.

A Balaton környékén az avarkorban is beszélhetünk bizonyos települési folytonosságról. A fenékpusztai római castrum egymást váltó és részben össze­

olvadó népelemek megszakítás nélküli lakóhelye volt az 5-9. században. A z itteni kézművesek által készített karperecck. a késő római bronzművességből vezethetők le. A fenékpusztai és a keszthelyi Dobogó-magaslaton kiásott fibulák az avar műiparba vezetnek át, megállapítható ugyanakkor a fémművesség ábrá­

zolásbeli eldurvulása a nemzedékek során. A 7. században építették át a fenék­

pusztai bazilikát, ez is folyamatos településre utal. A Keszthely környéki kul­

túra ava r-szláv világa később Zalavárott folytatódott. A z itt bekövetkezett mo- csarasodás a római kori szabályozások félbeszakadásának volt következménye.

A 7. század végétől részben az avarok belső fejlődése, részben hatalmuk keleti, kazár előretörés miatti összeszűkülése folytán erre a területre érkező avar és bolgár törzsek új technikai és művészeti eredményeket hoztak létre. A z ún.

keszthelyi műveltség bronzművességének griffes-indás alkotásai avar eredetűek, de a hun kuturgurok hatását is mutatják az avarokra. M ivel a bolgár állam kialakulása elvágta az avarokat Bizánctól, a legveszélyesebb ellenfél a feudális állammá fejlődő frank hatalom lett. A nyugat-dunántúli kései avar temetők e terület feltöltésére, a régi és új (mongolos) elemek egymás mellé településére utalnak. Másrészt a nomád ávarok sírjainak ló- és marhacsont-leletei, s a föld­

művelő, kisállattartó réteg sírjainak disznó-, juh-, libacsontjai a foglalkozásbeli fejlődésre mutatnak. E z időben építhették fel az avar gyűrűket. A 8. század vé­

géről valók a békés ava r-szláv együttélés első világos jelei (Pilismarót melletti temető).

2 2

A frank tám adás

A nyugati avar területek emberanyaggal és erődökkel való megerősítése csak egy ideig tartóztatta fel a 791-ben megindult frank támadást. K ét frank hadjárat, bolgár támadás és egyes feltevések szerint szláv alattvalók felkelése 803-ra a Tisz^-vidéken is megdöntötte a kagán uralmát, irigyelt kincsei a fran­

kok kezére jutottak. A levert vidék pacifikálására a frankok az Enns és a Lajta közt felállították az avar őrgrófságot, Ausztria magvát. A z avar törzsszövetség összeomlása után területei nyugaton frank (bajor), keleten bolgár befolyás alá jutottak. A Kárpát-m edence legfontosabb elemévé a jelentős társadalmi fejlő­

dést elért szláv népesség lett. A z igen alacsony sorban élő avar függő réteg is helyben maradt. D e a háború pusztításaitól és a nomádok keletre húzódásától megfogyott népességű Dunántúlra újabb, szlovén telepesek jöttek. A dunántúli avarok m egkeresztelkedett tudunja a szlávoktól szorongatva 805-ben frank csá­

szári engedély alapján avarjaival a mai Petronell és Szombathely közti területre (ún. Hunalant, hun ország) húzódott vissza. Északnyugat-Dunántúlon avar, szláv és bajor elemek éltek ezután. A z avarok megkeresztelkedése csak színle­

ges lehetett, mert a Moson és Becs melletti nagy avar temetőkben a keresztény­

ségnek nyoma nincs.

E r d é ly a n é p v á n d o r lá s k o r á b a n

A népvándorlás .viharai alól az egykori D acia sem vonhatta ki magát, he­

gyei nem tartották távol az új néphullámokat. A z elnyomott romanizált lakos­

ság persze nem követte az elnyomó rómaiakat, városias telepeire húzódott vissza, s az új hódítók (274: gótok, 4. század: hunok) közt morzsolódva, etnikai jellegét lassan elveszítve termelt tovább. 3-5. századi - részben a fenékpusztai késő római leletekhez hasonló - leletek igazolják pl. Napoca, Apulum, Ulpia Trajana, Po aissa lakottságát. D e az apulumi római település egyes részein már nem lak­

tak, hanem temetkeztek. Tartós volt a lakottság a Háromszéki-medence több helyén is. Ellenben a 3. századra jellemző sajátos paraszti temetkezési módok a 4. századdal eltünedeztek, ebből a századból romanizált falusi népesség telep­

leleteit nem sikerült kimutatni, csak elszórt keresztény tárgyakat. E z megfelel a kontinuitás magasabb szintjével rendelkező nyugat-európai területeknek is, ahol a vidéki változások ugyancsak mélyrehatóbbak voltak. Daciában azonban a városias telepek római neve is idővel eltűnt, jelezve a romanizáció nagyobb pusztulását. Éppen a következő századokat nem tudja megnyugtatóan kitölteni az erdélyi románok származtatásának ún. dákoromán elmélete, amely a neolatin románokat D acia romanizált őslakosságából vezette le, és a múltban a római kontinuitáselmélet egyik sajátos polgári válfaját alkotta.

A z 5-6. században az A lföldről kiterjeszkedő gepidák uralma következett Erdély területén. A Maros völgye volt fő közlekedési és katonai súlypontjuk, de növekedett a Kis-Szam os völgyének jelentősége is. A 6. század utolsó har­

madában Erdélyre is kiterjedt az avarok hatalma és települése. A z ezzel kezdődő 23

időszakból való jelentékeny erődített telepet és temetőjét tárták fel újabban More§ti-n (M alom falva) nem avarokra jellemző, de népességhez pontosan nem köthető leletekkel. A romanizált népesség maradványairól forrásaink már nem szólnak, s nincs rájuk vonatkozó kellő számú és egyértelmű leletanyag sem.

Gondolni lehet szórványos jelenlétükre, de nem annyira az erdőkben és a hegyi völgyekben, mint inkább az addig germán vezető réteg által kihasznált fejlet­

tebb vidékeken. E z esetben azonban azt kell feltenni, hogy leletanyaguk sajá­

tosságait már elvesztve, iparosaik a vezetők ízlése szerint dolgoztak. A 700 körüli avar leletek Erdélyben részben uralmi góc jellegűek, részben a sólelő­

helyek (Torda, Marosújvár stb.) biztosítására szolgáló őrségeké. A megtelepe­

dett lakosság számukra termelte ki a sót.

A z avar uralom alatt Erdélyben is megindult a"szlávok betelepülése, s <

7. században a gyér lakosság növekvő részét szlávok alkották. Alighanem ezzel összefüggésben a gepida szórványok leletei már eltűnnek a 7. század második felében. A korai szláv települések egyelőre régészetileg nem egyertelműen meg­

határozhatók. A 9. századtól megsokasodó leletek mutatják, hogy Erdélyben is a szláv széttelepedés hozott új életet. (Apulum helyén Belgrad szláv vár kelet­

kezett.) Ezek a szlávok a középkori erdélyi románságnak is egyik alkotóelemét tették ki aszerint a felfogás szerint is, amely a : román etnikum balkáni (az albá­

nok akkori lakóterületéhez közeli) kialakulását vallotta. E z utóbbi felfogás a 7-12. századra teszi a románok felbukkanását mai lakóhelyeik külön'qöző pont­

jain. A két felfogás vitáit a polgári tudományosságban káros nemzeti elfogult­

ság, a régészeti és nyelvészeti módszer összezavarása jellemezte. Közben a terv­

szerű munka hiányzott. így 1941-ig Erdélyben csak 28 lelőhelyet tártak fel a 3-7. századból. A Román Népköztársaság éveiben a tervszerű régészeti munka lehetővé vált, egyebek mellett a szláv periódus kutatása is. így ma már mintegy too lelőhely ismeretes a 275-650 közötti időszakból (az avar leletek nélkül), s vagy 50 szláv lelőhely Erdélyben. M indamellett a marxista tudományosságban sem tekinthető még lezártnak Erdély népvándorláskon története.

24

I

II. A honfoglaló m agyarság kialakulása

, 1. A magyar nép kialakulásának finnugor és ugor szakasza

A f in n u g o r n y e lv r o k o n s á g

A magyar honfoglalást az őstörténet előzi meg: „a magyar nép kialakulása történetének, etnogenezisének az a korszaka, amely az őskomitiunista rend fej­

lődésének és bomlásának idejére esik” . (Molnár Erik, 1954.) A magyar nép több évezredet felölelő őstörténete a Szovjetunió földjén folyt le. A z ősi hazák máig eldöntetlen kérdéseit csak az ott végzett további ásatások eredményétől és rend*

szerezésétől várhatjuk.

A magyar nép a finnugor nyelvű népek rokonságába tartozik. A finnugor nyelvrokonságra a humanista tudományosság, majd a 18. század nyelvtudománya már adatokat és összefüggéseket hozott. A magyar nyelv finnugor rokonságát e század végén Sajnovics János és Gyarmathi Sámuel felismerték és bizonyítot­

ták, de még Körösi Csorna Sándor (meghalt 1842) is Belső-Ázsiában kereste a magyarok rokonait. Reguly Antal 1843-ban azonban már az Urál vidékére in­

dult, s az obiugorok nyelvi és népköltészeti kincseit jegyezte fel.

A magyar nyelv szerkezeti sajátosságai (pl. magánhangzó-illeszkedés; ra­

gok, névutók használata; a jelző változatlan alakban a jelzett szó előtt, kivéve a közfinneket; birtokos személyragok használata; számnevek után egyes szám) és a finnugor nyelvek megfelelő szavaival rokon magyar szavak (pl. testrészek, közvetlen rokoni kapcsolatok, ?zámjegyek) tanúsága szerint finnugor eredetű.

Eredetét és rokonságát a mellékelt táblázatba lehet foglalni. (26. I.)

A lappok népe a finnugor nyelvet utóbb vette át. Kihaltak a merják és a muromák. A nyelvrokonság határozott megállapítása a nyelvtudomány egyik legfontosabb hozzájárulása volt a magyar őstörténet megalapozásához. Ez a tu­

dományág persze nem állhat meg a puszta nyelvi összefüggéseknél: „ . . . v a l a ­ mely nyelv fejlődésének számtalan mozzanatát csak úgy tisztázhatjuk, hogy igen gyakran a legtüzetesebb aprólékossággal figyelembe vesszük a nép vagy népek történetének alakulását, mégpedig ezen a téren is különösen anyagi és szellemi műveltségének változásait . . .” (Pais Dezső, [925). D e ezt a ma is elfogadható programot csak a felszabadulás utáni vitákban és a marxizmus térhódítása foly­

tán megújuló tudományunk teljesítheti. A nyelvtudomány szerepe továbbá nem is egyedüli az őstörténetben: a régészet, az embertan, a földrajz, a néprajz, az ősnövénytan nélkül ez nem művelhető.

A magyar nyelv legközelebbi rokonaival (manysi és chanti) együtt az ugor nyelvek csoportját alkotta. E rokonai kipusztulását a szovjcthatalom az utolsó

2/

pillanatban akadályozta meg, külön nemzeti körzetet is biztosítva számukra.

A magyar népnév egyik része is őrzi az ugorkori manys frátria emlékét. A z obi­

ugorok a közelmúltban is mos (az eredeti manys megfelelője) és por frátriára oszlottak. Utóbbit paleoszibériai népelemnek tarthatjuk. A frátrta a matriar- chátus korában a vérrokonok nagyobb egysége, a nemzetség ennek csupán egy része. A frátrián belül tilos volt a házasság. M ég a 19. század végén is meg­

ütközést keltett a manysiknál, ha egy mos frátriabeli nő ugyanabból a frátriából származó férfihoz ment feleségül, noha az esetleg több száz kilométerre élt. A 19. század eleji chantikról is feljegyezték, hogy semmi áron nem házasodnak össze még távoli rokonnal sem.

T á r s a d a lo m fe jlő d é s a fin n u g o r e g y ü t té lé s k o rá b a n

A z ősi együttélés helye vitatott. Legrégibb korszakait Molnár E rik magyar őstörténete egy sor szovjet földön föltárt régészeti kultúrához kísérelte kapcsolni.

A z általa feltételezett szajáni őshaza kérdése véglegesen tisztázottnak nem te­

kinthető. D e a finnugor törzsek egy ideig Ázsiában tartózkodása a szovjet ős­

történetírásban kevésbé elszigetelt álláspont, mint az utóbbi évtizedek hazai irodalmában. V . N . Csernyecov (1953) az O b és az Irtisz vidékét tekinti az ugor népek kialakulása színhelyének. Szerinte a magyarok ősei is Nyugat-Szi- béria területein éltek az i. e. I. évezredben. A . V. Arcihovszkij (1954) is a finn­

ugor törzsek Európába vándorlását vallja. Nyelvészeink zöme a finnugor ős­

hazát valahol a K özép-V olga és a Kám a folyók vidékén keresi.

A nyelvi kincs közös anyaga alapján és a feltételezett területek földrajzát ismerve úgy tarthatjuk, hogy az ősi társadalom gyűjtögető, vadász, halász fog­

lalkozást űzött. Ismerték az íjat és a nyilat, ezek vadászatuk fő fegyverei. V a la ­ mennyi finnugor nyelvű csoport szomszédos élete idejéből való az íj, nyíl, ideg, lő szavunk. H áziállatuk a kutya volt. - A társadalom anyajogú volt, a rokon­

ságot anyaágon tartották számon. A z asszonyok a közösen végzett gyűjtögetés­

ben és házi munkájukkal lényeges szerepet játszottak. A nemzetségi csoportot egy idősebb asszony irányította. A z ősi matriarchátus néhány maradványa a magyar hagyományban és népéletben is kimutatható volt. A m ordvák fontos istenei a Tűzanya, a V ízanya, a Földanya, a Gabonaanya, a komik és az udmurtok egykor női főistenséget tiszteltek. A nemzetségek őse gyakran nőstény állat. (Totem : az obiugoroknál nőstény medve, nyúl- vagy libaasszony, a béka­

népe nemzetség a N agy Asszony Békájától származtatja magát.) A magyar eredetmondában ősanyaként szerepel Enech (ünő, már török jövevényszó).

A M aeotísba költözésnél szerepet játszik a szarvasünő, a magyar csodaszarvas monda egyik változata a manysiknál és a chantiknál is megtalálható. A z Á rpád­

nemzetség eredetmondájában a nemzetség emberi ősanyját, Emesüt sólyom ter­

mékenyíti meg: ez a nemzetség állatőse, a turul, képmása a pogány magyar fejedelmek jelvénye volt. A totemisztikus elképzelések továbbéltek, mint a matriarchátus. D e erre a korra nyúlnak vissza a vallás samanisztikus formájá­

nak kezdetei. Finnugor korból valók révül és átkoz szavaink.

2 7