Az osztályviszonyok fejlődése

A honfoglalás után a nomád pásztorkodásnak vége szakadt. E z nem történt azonban egyik napról a másikra. Még Konstantinos a 10. század közepén arról beszél, hogy az avarok valaha a Duna folyón túl tanyáztak, „ahol most a nomád életet élő türkök yannak” . D e az állattenyésztés keretein belül már a vándorlás idején jelentkeztek az osztályviszonyok csírái, már megjelent a magántulajdon, és nemcsak rabszolgáknak, de szegény szabadoknak alkalmazása is a pásztorko­

dásban mind általánosabbá vált. M ár a vándorlás idejének utolsó szakaszára érvényes Engelsnek az a megállapítása, amit az ún. katonai demokráciában élő népekről tesz: „K atonai ez a demokrácia, mert a háború és a háborúra való szervezkedés most a nép életének állandó funkciója lett. A szomszéd népek gazdagsága izgatja a népek kapzsiságát, mert a gazdagság megszerzése már a legfőbb életcélok egyikévé lett számukra. Barbárok ezek: a rablást könnyebbnek, sőt tiszteletre méltóbbnak tekintik, mint a termelőmunkát. Azelőtt csak támadá­

sok megbosszulására vagy a szűkebbé vált terület kiterjesztésére vezettek há­

borúkat, most a puszta rablás céljából - a háború állandó kereső foglalkozássá lesz . . . A rablóhadjáratok megnövelik a fővezér és az alvezérek hatalmát . . . (Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete. M arx-E n gels V áloga­

tott M űvek II., 1949, 509. 1.) A „fő- és alvezérek” hatalmát már a levediai vagy etelközi területeken valóban megnövelték a rablóháborúk. A háborúban szerzett kincs, zsákmány jelentős része ezeknek a vezéreknek gazdagságát és hatalmát gyarapította. Ekként nőtt magántulajdonuk és lehetőségük arra, hogy nemcsak rabszolgáikat zsákmányolják ki, hanem hogy hatalmukat a szegényebb szabadok felett is érvényesítsék. A honfoglaló magyarok társadalma tehát, bár lényegében még ősközösségi, nemzetségi társadalom, azonban már ennek előrehaladott fel- bomlási szakaszában. A letelepedés után a felbomlás üteme rohamosan meg­

gyorsult.

A p á s z to rtá r s a d a lo m v á ls á g a

Engels megállapítja az ún. katonai demokráciából álló népekről: „ A rabló­

hadjáratok megnövelik a fő- és alvezérek hatalmát. Abból a szokásból, hogy utódjukat ugyanabból a családból választják, az apajog győzelme után először megtűrt, azután m egkövetelt, végül bitorolt hivatalöröklés lesz. Ezzel lerakták az örökletes királyság és nemesség alapjait.” (Engels: fenti helyen.) Konstanti­

nos arról beszél, hogy a magyaroknál minden törzsnek megvan a maga fejedelme, de Árpád személyében „főfejedelm et” választottak, és azóta ennek a családjá­

ból kerül ki a főfejedelem. M int örökletes hivatalokról beszél Konstantinos - a 10. század közepén - a „jiláról és karcháról” (magyarul gyula és horka ér­

tendő ez alatt), akik bizonyos bírói, talán hadszervezői szerepet töltöttek be.

A magyarságnál tehát a honfoglalás ideje körül már „lerakták az örökletes ki­

rályság és nemesség alapjait” . A törzsek „fejedelm ei” , a nemzetségek fejei, a 47

„fő - és alvezérek” hatalma, vagyona szabja meg már a letelepedés idején a meg­

hódított földeknek, mint legelőterületeknek az igénybevételét. A letelepedés elv­

ben még a régi nemzetségi rend szerint történt. A legelőterület elvben a nemzet­

ségek közös tulajdona lett, de ezen belül döntő jelentőségű volt a törzsfők, a nemzetségfők magántulajdona, hatalmukból, vagyonukból eredő kiváltságos helyzete.

Nem szabad elfelednünk azt, hogy a magyarok fő foglalkozása ebben az időben még mindig az állattenyésztés, a nomád vagy legjobb esetben félnomád pásztorkodás volt. Ennek a foglalkozásnak űzéséhez azonban igen kiterjedt legelőkre volt szükség. A magyarok a letelepedéskor megszállott földeknél leg­

előbb csak arra voltak tekintettel, mennyire felel meg a pásztorkodó életmódnak.

A z Erdős-Kárpátok hegyes vidékeit, a N agyalföld mocsaras tájait éppen ezért nem szállták meg a kezdeti időkben. Viszont a megszállt terület rendkívül szűk­

nek bizonyult, különösen, ha arra gondolunk, hogy ennek a területnek igen jelen­

tős részét a szláv parasztság már szántóföldnek törte fel. Ezek a szláv parasztok pedig földjükkel együtt jutottak a magyar hódítók kezébe, mégpedig akként, hogy ezekre a területekre a „fő- és alvezérek” tették rá a kezüket. Valószínű, hogy a szlávok által legsűrűbben lakott Dunántúl középső részére a fejedelmi törzs (a „M egyeri törzs” ) telepedett lé, és a szláv parasztok, a szláv megyék jelentős része magának a fejedelemnek jutott osztályrészül. Ezzel csökkent a sza­

bad magyar nemzetségek számára fennmaradó legelőterület ugyanakkor, amikor a fejedelem hatalma növekedett a szláv népektől elsajátított termékfelesleggel.

D e egyéb területeken is a szlávok által lakott részekre a nemzetségfők, törzsfők teszik rá a kezüket, a nemzetség többi tagját lehetőleg kiszorítva ezeknek birtok­

lásából. A nemzetségek szabad tagjai, a középréteg és a szegények számára ekként méneseik, gulyáik számára igen szűk földterület maradt, amelyen ezek a ménesek, gulyák pusztulásra voltak ítélve. A középrétegek, a nemzetségi „sza­

badok” tehát megélhetésüket egyre kevésbé tudják biztosítani a régi pásztorélet­

mód fenntartásával. Egyre többen szorulnak ki a termelésből. Ha arra gondo­

lunk, hogy ebben a társadalomban „a rablás könnyebb és becsületesebb mester­

ség, mint a munka” , hogy itt már régen „öncéllá vált a háború” , akkor megért­

hetjük azt, hogy ezek a szegényebb szabad dolgozók vonakodnak attól, hogy a magától értetődő útra, a földm űvelésre térjenek át. A földet kemény munkával kellett megművelni, és fenyegető veszélyként lebeghetett előttük a szláv parasz­

tok sorsa, akik ekkor már régen földesuraik hatalma alatt állottak, elvesztették szabadságukat.

A középsorsú magyar szabad pásztorok tehát termelési válságukból a ki­

vezető utat a rablóháborúban látták. A rablóháborúk meggyorsították a nemzet­

ségi társadalom teljes bomlását, meggyorsították az osztályviszonyok kialakulását.

A z osztályviszon yok a szláv területeken

A magyarok által megszállott területek jelentős részén ugyanekkor szláv lakosság, élt. A magyarországi helynévkutatás régebben bebizonyította, hogy a Dunántúltól Eszaknyugat-M agyarországig, Erdélytől a Tiszántúlig és a D u n a - T isza közéig, nem beszélve az ún. déli vidékekről, mindenütt szláv lakosság élt, többé vagy kevésbé sűrű településekben. A nagy-morva birodalom déli nyúlvá­

nyain; de főképpen a Dunántúlon ez a szlávság már kifejezetten feudális viszo­

nyok között élt, hiszen tudjuk, hogy államszervezete már korábban kialakult.

D e még azokon a részeken is, ahova ez az államszervezet nem terjedt ki, a szlá­

vok már régen földműveléssel foglalkoztak. A szláv lakosság tehát fejlettebb termelőerőkkel rendelkezett, mint az őt meghódító magyarság. A szlávok ekkor már ekés földm űvelést folytattak. A magyarok ekkor már nyilván ismerték és időleges m ellékfoglalkozásként téli szálláshelyeiken gyakorolták a föld művelé­

sét. Bár ismerték az ekét is, valószínűleg inkább kapás földművelést folytattak.

A z effajta földm űvelés nem ismeri az ugarolást. A talajt legtöbbnyire csak felszí­

nesen kapával dolgozzák meg. Ezzel szemben a szlávoknál elterjedt az igásállat vonta eke használata, valószínű, hogy pl. a dunántúli pannónszlávok már részben az ún. szabályozott talajváltó rendszerre tértek át, amelynél a terület egy részét ugaron hagyják. Valószínű, hogy a nem államszervezetben élő szlávoknál ez a rendszer nem terjedt el. N yilvánvalónak kell tekintenünk, hogy a szláv parasz- . tok között már specializálódó háziiparosok csoportjai is előfordulhattak. Nem lehet véletlen az, hogy a magyarok igen sok iparost jelző szót, mint mészáros, bognár, kádár, takács, esztergályos, pohárnok, gerencsér stb., a szlávból vették át. A szlávok fejlettebb termelésére mutatnak a szlávból átvett „m érték” , „zá ­ log” és valószínűleg a „pén z” szó is. Természetesen nem feledkezhetünk meg ar­

ról sem, hogy bizonyos iparokat a magyarok a honfoglalás előtt is ismertek. E zt az ács, kovács stb. szavak bizonyítják, hasonlóképpen a „fonás” , ismeretét „fo n ” szavunk.

A szláv várak körül „m ezdak” (megyék) alakultak ki, amelyeknek az élén egy-egy zsupán, span állt. A későbbi magyar államszervezetbe átkerült „m egye”

és „ispán” szavak mutatják, hogy ennek a megyerendszernek nyomai a magya­

rok által megszállt területeken továbbéltek. A szláv állam erőszakszervezetének egyes szavai1 a magyarba átkerültek. Ilyen szavak a csiszt (tiszt), temnica (töm- löc), pristav (poroszló), kaloda stb.

A szláv államnak szétzúzását bizonyára megkönnyítette a magyarok félel­

metes haditechnikája, de biztosnak kell tekintenünk a magyarok számbeli túl­

súlyát a szlávok felett. E zt elsősorban igazolja a nyelv, amely - ha számtalan, a mindennapi élet m egnyilvánulásaira vonatkozó jövevényszóval bővülve is - a magyar maradt.

A szláv m egyék zsupánjaikkal meghódoltak a magyaroknak. A szláv urak behódolását igazolja Teotm ár salzburgi érsek levele IX. János pápához. Ebben a levélben azt halljuk, hogy a szlávok (bizonyára a főemberek) átálltak a ma­

gyarokhoz, és hozzájuk hasonlóan ismét pogányok lettek.

4 _V

A magyarok által megszállott területek jelentős részén tehát mindenütt szláv lakosság élt, ha a népesség sűrűsége nem is volt egyenlő. A szlávok fej­

lettebb termelőerőinek nagy hatással kellett lenniök a magyar társadalom to­

vábbi fejlődésére. E z siettette a nemzetségi társadalom gyors és teljes felbom ­ lását, az osztályviszonyok kialakulását és a feudalizálódás útjára lépést. A fej­

lődés alapja azonban az a belső válság volt, amely a magyar pásztortársadal­

mon belül fellépett.

A z ú n . k a la n d o z ó h a d já ra to k

A z ún. kalandozások leírásánál is Engels már ismertetett tételéből kell ki­

indulnunk, a társadalomban „öncéllá vált rablóháborúkból” . A magyar társa­

dalom már a vándorlás idején rátért erre az útra. Lényegében változott meg azonban ezeknek a rablóháborúknak jellege, és nőtt meg jelentőségük a honfog­

lalás utáni időben. A pásztor-termelőmód belső válsága, a szlávokkal való érint­

kezés fokozatosan züllesztette szét az egykori ősközösségi társadalmat, fokoza­

tosan bontotta fel a nemzetségi „egyenlőség” -et, szüntette meg a nemzetségi szabadságot. A rablóháborúk kincsszerző jellegének helyére egyre inkább a rab­

szolgaszerző jelleg lép. K ik azok, akiknek rabszolgákra szükségük volt? Term é­

szetesen nem azok a szabad magyar szegénysorsú vagy középrétegek, amelyek megkísérlik a maguk szűkké vált területén a pásztor-életmód további fenntartá­

sát, hanem a maguk számára nagyobb földterületet kihasító törzsi arisztokraták.

Ezeknek a területe ugyanis szintén szűk volt nagyszámú méneseik legeltetésére, és a számukra jutott földterületnek csak aránylag kis részében élt szláv földmű- vesség. Láttuk, hogy a legsűrűbben lakott területeket, ahol a legtöbb volt a szláv paraszt, a fejedelem és a leghatalmasabb „vezérek” vették birtokukba. A kisebb

„alvezérek” , a kisebb nemzetségfők azok, akik a számukra jutott legelőnek szűk, de szántóföldnek hatalmas területet most már mint ilyent akarják felhasználni.

Természetesen nem akként, hogy ezt a földterületet maguk műveljék meg, ha­

nem úgy, hogy behurcolt rabszolgákat ültetve a földre, a rabszolgáktól a termék- felesleget elsajátítsák. Rabszolgákat rablóháborúkban lehetett szerezni. A z ilyen háborúk folytatásához azonban a vezéreknek aránylag nagyszámú katonaságra volt szükségük. E z viszont magától kínálkozott azokból a szegényebb pásztorok­

ból, akik a válságból sehogysem tudtak kijutni, és egyre inkább kiszorultak a termelésből. A vezérek eleinte ezek felé a nemzetségi egyenlőség, szabadság jel­

szavát hangoztatták. A zsákmány egyenlő megosztásáról azonban természetesen szó sem lehetett. Sem a rabolt kincseket, még kevésbé az elhurcolt embereket nem osztották fel egyenlően egymás között, hanem az oroszlánrész a vezérnek jutott, míg a szegényebbeknek meg kellett elégedniük a nekik juttatott morzsák­

kal. A rablóháborúkból tehát egyre inkább kizárólag a vezéreknek volt hasznuk, egyre kevesebb az ezekben részt vevő szabad harcosoknak. Lassanként kifejlődik a szabad harcosokból egy-egy vezető katonai kísérete, kialakul a jellegzetes vi­

szony: a vezérek eltartják a harcosokat, hogy állandóan maguk mellett kössék le őket.

JO

Ezeknek a háborúknak következménye azután, hogy egyrészt megnő a „fő- és alvezérek hatalma” , másrészt egyre nagyobb lesz a termelésből kiszoruló sze­

gények száma. M ert a behurcolt rabszolgák-számának növelésével a nemzetség-, illetve törzsfők egyre nagyobb földterületeket műveltetnek meg, kisajátítva ezek­

nek a földeknek mint szántóföldeknek a magántulajdonát, és egyre inkább ki- szprítva innen a kisebb szabadok tömegeit. Bármennyire megduzzad ugyanis a vezérek „kalandozó” kísérete, még mindig nagyon kevés az olyan szabad, aki ezekben a katonai kíséretekben el tud helyezkedni. A többi szabad elszegénye­

dik, és ennek gyakori következménye, hogy függő helyzetbe jut. E gyre gyako­

ribbá válik a „saját törzsbeli” leigázása is.

Mi tette lehetővé a kalandozások aránylag hosszú időtartamát, s mi vágta el ezeknek a további folytatását?

A kalandozó hadjáratokról a magyar polgári történetírás igen színes képet rajzolt. Pauler G yu la arról beszél, hogy a kalandozásokban a magyarság terjesz­

kedő „hajlam a” nyilvánult meg, amely a N yugat területeire ki akarta terjeszteni hatalmát. Pauler azt állítja, a „hatalm as agresszív” nép, amelynek harci szerve­

zete a vezérek kezében, „Á rp ádnak mint vezérnek és úrnak” irányításával mű­

ködött, a kalandozások befejezte után „defenzív földet m űvelő” néppé változott át. A polgári történetírás a kalandozó hadjáratokat „nem zeti hadjáratok” -n.ak tekintette, amelyben az „egész magyar nép” a vezérek irányítása alatt részt vett.

Ennek azonban a tények, az erről a korszakról már aránylag nagyobb számban rendelkezésünkre álló források adatai ellene mondanak.

A különböző nyugati, kolostori évkönyvek, krónikások tájékoztatnak ben­

nünket a kalandozások útirányáról, kiterjedéséről. A keleti frank birodalmat, de Itáliát és a nyugati frank területeket is ekkor (a 10. század első évtizedeiben) a feudális anarchia részekre szaggatta. A feudális magánhadseregek egymással folytattak véres és állandó harcokat, az állam központi ereje teljesen meggyen­

gült. A magyarok ijesztő támadása, a nyugatiak előtt ismeretlen haditechnikája bénítólag hatott ezekre a haderőkre. Ehhez járult, hogy az egymással szemben álló feudális erők nem egy esetben a magyar csapatokat egymás ellen használ­

ták fel, helyesebben, a szemben álló ellenfél területét kalandozó magyar csapa­

tokkal dúlatták fel. Ezeknek a különböző magyar csapatoknak más és más né­

met feudális úr által való felhasználása, az a tény, hogy előfordult, a magyar csapatok ilyen alkalm akkor egymással is szembekerültek, legélesebb cáfolata a

„nem zeti hadjárat” elméletének. (Vidukind krónikája a 10. század húszas évei­

ben számol be egy ilyen szászországi összetűzésről.)

Hogy a feudális anarchiában mennyire nem törődtek az egyes urak a nép érdekeivel, amelyet a magyar becsapások súlyosan érintettek, jellemző eset pl. a bajor Arnulf hercegé (akinek apját, Luitboltot, a magyarok ölték meg). A her­

ceg, amikor Konrád királlyal összevészett, magyar csapatokat használt fel ellene.

Ugyancsak magyar csapatokkal harcolt még 954-ben is I. (N agy) O ttó ellen lá ­ zadó fia, Liudolf és veje, a „vö rö s” Konrád.

A kalandozó magyar vezérek nem „nem zeti” hadvezérek, hanem saját cél­

jaikat szolgáló zsákmányszerző hadjáratok vezetői voltak. A krónikák, évköny­

/ 2

vek több ízben számolnak be arról, hogy a magyarok „sok kincset zsákmányol­

tak, sok asszonyt, férfit magukkal fogságba elhurcoltak” .

Források tanúsítják, hogy hadifoglyaikat, amikor a területeket feldúlták, magukkal vitték hazájukba. Csak kivételes esetekben - főképpen olyankor, amikor hazaszállításuk reménytelenné vált, vagy gyors menekülésre volt szükség, került arra sor, hogy foglyaikat megöljék. Egyes kiemelkedő embereket nagy váltságdíj ellenében persze szabadon is bocsátottak.

A források beszámolnak arról, hogy a kalandozó hadjáratok milyen óriási területekre terjedtek ki. 900-925 között a kalandozás útiránya háromfelé vitt:

a közvetlen szomszédságba, Bajorországba, Szászországba és különösen eleinte Olaszországba is.

Sajnos, a források nem tájékoztatnak a kalandozó csapatok létszámáról.

A középkori krónikák számbeli adatai mindenkor teljesen megbízhatatlanok.

Valószínűnek látszik, hogy a kalandozó csapatok létszáma eleinte kisebb volt, ma|d később az ellenállás fokozódásával némileg megnőtt. Tulajdonképpen ko­

molyabb csapatokkal csak a kalandozások befejezése előtti időkben számolha­

tunk. A hadjáratok néha elég hosszú ideig tartottak, a kirajzás ideje majdnem mindig a nyár, ami bizonyítéka annak, hogy a termelésből kiszorultak vettek részt ezekben a hadjáratokban. A kalandozások a 30-as években megtorpantak.

I. (Madarász) Henrik szász királynak sikerült ekkor az egymással véres harcban álló feudális urakat maga mellé csoportosítani, a feudális anarchia erői ebben az időben bizonyos nyugvópontra jutottak. E z lehetővé tette I. Henriknek, hogy jelentős feudális hadsereget gyűjtsön össze, és így az egyik nagyobb kalandozó csapattal »zembeszállva, azt 933-ban Merseburgnál (Riade mellett) teljesen szét­

verje. E z egy időre elvette a kedvét a magyar vezéreknek újabb csapatok indí­

tásától. Ekkor kísérelték meg a kalandozások új vonalának kiépítését. Ügy lát­

szik, megpróbálták a Bizánc felé való hadakozást is. Itt inkább talán arról van szó, hogy egyes vezérek megkísérelték felajánlani szolgálataikat Bizáncnak más barbár népek elleni harcra, amiből - ha nem is olyan eredményeket, mint a nyugati „kalandozásoktól” - , de mégis némi hasznot remélhettek. Erre mutat Konstantinosnak az az adata, amely szerint Termacsu (Árpád unokája) és Bulcsu a bizánci udvarban jártak. A bizánci megegyezés azonban, úgy látszik nem ve­

zetett eredményre. A magyar vezérek, akik ekkor még nem látnak más utat ma­

guk előtt, kényszerülnek arra," hogy a veszélyekkel dacolva is, folytassák a nyugat felé irányuló hadjáratokat. Erre módot nyújtott az is, hogy a teljesen el nem csituló feudális anarchiában, még 954-ben is magyar csapatokat használtak fel, különösen a központi hatalmat igen erősen kiépítő I. (N agy) O ttó ellen. E had­

járat alkalm ával az egyik nyugati forrás arról számol be, hogy „Liudolf egyik gazdag hívétől” (tehát tulajdonképpen megbízójuk hívétől) „több mint ezer parasztcsaládot” hajtottak el rabszolgaságba. Itt természetesen nem a számadat a fontos, de a „parasztcsalád” , ami mutatja, hogy a kalandozó hadjáratok célja most már mindinkább „parasztcsaládok” rabszolgaságba hurcolása, vagyis mun­

kaerő megszerzése volt. A vezérek számára egyre fontosabb, egyre szükségesebb volt rabszolgák szerzése egyre növekedő földjeik megművelésére. E célból a

leg-J í

nagyobb kockázatot is kénytelenek voltak vállalni. M adarász Henrik utódja, I. O ttó, ugyanis még sokkal nagyobb eréllyel lépett fel a hatalmaskodó nagyurak ellen, még sokkal inkább megerősítette a feudális anarchián belül a központi ha­

talmat. A király rendelkezésére álló feudális haderő megnőtt, számbeli súlya fo­

kozódott. A magyar vezérek ezt jól látták, de éppen gazdagságuk, hatalmuk meg­

tartása érdekében mégis kénytelenek voltak folytatni a rablóhadjáratokat. Igye­

keztek azonban - úgy látszik - nagyobb haderőt kiállítani, nagyobb csapatokat szembeállítani a nyugati szervezett haderőkkel. Ezért többen összefogtak, és egy eddig nem látott számú csapattal kísérelték meg a betörést. Ennek csúfos vége volt az augsburgi (lechmezei) vereség 955-ben. A lechmezei vereség fő oka a meg­

erősödött (később német-római birodalomnak nevezett) német államszervezet és ennek hadereje, de bizonyára más okok is közrejátszottak. A z egyik ilyen ok: a magyarok taktikája, felvonulása már nem hatott a meglepetés és a megfélem­

lítés erejével. A másik ok, hogy valószínűen a honfoglalás óta eltelt idő alatt a magyar Icvastechnika is visszafejlődött; már nem száguldozhattak a szabad sztyeppéken, nem voltak megfelelő hasonló technikájú ellenfeleik.

A z augsburgi csatáról a német krónikások sok színes leírása maradt ránk.

Ebből tudjuk azt is, hogy a csatában több vezér vett részt; három ilyennek fogságba eséséről és kivégzéséről számolnak be ezek a leírások. Bulcsu, Lél és Sur nevét említik. Közülök Bulcsuról Konstantinos is említést tesz, bizonyítva, hogy egyike volt a kiemelkedő törzsfőknek, a másik kettő közül a magyar monda ismeri Lél nevét. A z augsburgi vereség útját vágta a nyugati kalandozásoknak;

itt sok jó harcos esett áldozatul, és jelentős csapatvezérek pusztultak el, az előbb említettekről tudjuk, hogy őket a németek kivégezték. Liutpránd cremonai püs­

pök, aki krónikájában leírta az augsburgi vereséget, az utána következő időről így ír: „a magyar nép, amelynek kegyetlenségét minden nép megsínylette . .., megrémülve, moccanni sem mer.”

A nagy kalandozások útja nyugat felé tehát el volt vágva, kisebb kalandozó hadjáratokról Bizánc felé hallunk még (így 963-ban), de ebben csak egészen kis- létszámú csapat vehetett részt. 970-ben Szvjatoszlav kijevi fejedelemmel harcol­

tak magyar csapatok a bizánciak ellen. Lényegileg a kalandozások 955 után meg­

szűntek; az a helyzet, amely 900-955 közt mindig megújuló lehetőségeket nyúj­

tott a pásztortársadalom válságának levezetésére, már nem volt meg.

A „ k i b é k í t h e t e t l e n o s z t á l y e l l e n t é t e k ” k i a l a k u l á s a

A kalandozások után egyre gyorsabban haladt előre a nemzetségi szervezet teljes bomlásának, a társadalom osztályokra szakadásának szükségszerű folya­

mata.

Engels a klasszikus társadalmi fejlődés e korszakáról így í r : ... a vagyon gyorsan összpontosult és központosuk egy kisszámú osztály kezében, és ezzel együtt egyre nőtt a tömegek szegénysége és a szegények tömege. A z új vagyoni arisztokrácia, ha nem vblt eleve azonos a régi törzsi nemességgel, végleg háttérbe H

szorította azt (Athénben, Rómában, a németeknél). . . . Vizsgáljuk meg már­

most, mi lett e társadalmi átalakulás közepette a nemzetségi szervezetből. Tehe­

tetlenül állott azokkal az új elemekkel szemben, amelyek közreműködése nélkül

tetlenül állott azokkal az új elemekkel szemben, amelyek közreműködése nélkül

In document Magyarország története 1 (Pldal 51-62)