I V . B é la p o lit ik á ja a ta tá rjá rá s e lő tt
1231, illetve 1233, az egyházi nagybirtokosság győzelm ei után természetesen nem szűntek meg a világi nagybirtokosság harcai, nem szűnt meg további előre
törése a királyi hatalom szétzúzására. A z egyházi fölény időleges politikai győ
zelmet jelenthetett csak, de nem gátolhatta meg a fejlődés menetét, amely az egyre erősödő feudális széttagolódás irányába vezetett. Éppen a 30-as években élesedtek ki az ellentétek az „öreg” és az „ifjab b ” király, II. Endre és a későbbi IV . Béla között, amely ismét újabb alkalmat nyújtott az úri csoportoknak saját hatalmuk növelésére. 1235-ben II. Endre meghalt, és IV . B éla foglalta el a trónt.
IV . Béla uralkodása első éveiben igyekezett felszámolni az e l a d o m á n y o z á s o k rendszerét, igyekezett szembehelyezkedni főképpen a világi nagybirtokosság előretörésével. A z adományozások megszüntetésével egy időben igyekszik B éla folytatni az eladományozott királyi birtokok visszavételének politikáját, ami ter
mészetesen nemigen sikerül neki. Ugyanekkor - lényegében a század 20-as évei
nek végétől kezdve - B éla energikusan folytatja azt a politikát, hogy az ország északi területeinek későbben m egszervezett megyéi, pl. Trencsén, továbbra is k i
rályi birtokként maradjanak meg. Ezenfelül a 30-as években terjeszti ki hatalmát a későbbi Turóc, Á rva, Liptó megyékre, az ún. zólyom i területekre. N yitva kell hagynunk azt a kérdést, hogy ezeken a teljesen szláv lakta területeken, am elyek
nek azonban jelentős része terméketlen, erdős vidék volt, előzőleg milyen szer
vezet alakult ki, hogy a szláv fennhatóság milyen időpontig és mennyire terjedt ki ezekre a területekre. Tényként kell azonban megállapítanunk, hogy ezeknek a vidékeknek mint királyi megyéknek a megszervezése, királyi hatalom alá vo nása lényegileg IV . Béla uralkodásának első idején következik be.
E zzel együtt járt, hogy ezekben az új megyékben a várkatonai szervezet, amely másutt már megbomlott, ekkor bontakozott ki. M eg kell állapítanunk, hogy IV . Béla uralkodásának ebben az első időszakában a királyi hadszervezet lényegében erre a már erősen megbomlott várkatonai szervezetre, továbbá a serviensek igen ingadozó haderejére s végül a székelyekre, besenyőkre támasz
kodott. A serviensek már 1222-ben megmutatták, hogy nem szívesen hadakoznak, és hogy a király rájuk csak feltételesen számíthat. A serviensek ekkor még nem látták be azt, hogy jogaik biztosítását csak úgy érhetik el, ha a király központi hatalmát erősítik. Nem látjuk nyomát annak sem, hogy Béla - uralkodásának kezdeti idején - tett volna komoly lépéseket a serviensek megnyerésére. Ezzel az igen bizonytalan, gyenge haderővel álltak szemben az egyre hatalmasabb világi nagybirtokosok feudális magánhadseregei, amelyekre azonban a király - éppen politikájának következtében - nem számíthatott. Béla, amikor szélmalom
harcot vív a világi nagybirtokosokkal ebben az időszakban, nem látja be, hogy ezzel tulajdonképpen az ország ellenállóképességét gyengíti. A világi nagybirto
kosok ugyanis egy emberként helyezkedtek szembe Béla királyi birtokot erősítő politikájával. Joggal mondhatta Rogerius, a tatárjárás krónikása, a király és a 124
„m agyarok” (értsd a magyar nagyurak) közti „gyűlölség” fő oka az volt, hogy míg az előző királyok alatt gazdagodtak, Béla ezt a reményt tőlük elvette. A kró
nikás szavai szerint „e z volt az a fájdalom, az a kard, amely átjárta a magyarok szívét” . Ennek káros hatása akkor m utatkozott meg, amikor IV . Béla uralko
dásának ötödik évében híre jött, hogy az ekkor már fél világot legyőző mongol hordák M agyarországot készülnek megtámadni. E z a hír teljes felkészületlenség
ben találta az országot. IV . Béla, hogy a hadsereget erősítse, megadja az enge
délyt a tatárok által szétvert és előlük menekülő kunok egy nagy csoportjának az országban való letelepedésre. A kunok a nemzetségi szervezet bomlásának korszakában élő nép voltak, amely még megőrizte a katonai demokrácia könnyű
lovas hadszervezetét. Béla joggal hihette, hogy a kunok részben pótolni fogják a magyar hadszervezet hiányosságait. Nem számolt azonban azzal, hogy a kunok betelepítése növelni fogja a nagybirtokosságnak a királlyal szemben táplált ellenszenvét. Rogerius a „gyűlölség” másik fő okát éppen a kunokban látja.
Ennek az ellenszenvnek reális oka is volt. B éla ugyan igyekezett a még félnomád pásztornépet olyan területekre letelepíteni, amelyek meglehetősen lakatlanok voltak. Csakhogy a 13. század közepén Magyarországon ilyen terület már kevés akadt, s így a kunok ménesei, gulyái károkat okoztak a szántóföldeken, ők ma
guk összeütközésbe kerültek a magyar parasztokkal, de főképpen a szántóföldek épségét féltő nagybirtokosokkal. A magyar urak szívesen látták volna a kunokat, ha ezeknek nemzetségi társadalm a megbomolván, a kun szegényekből számukra hasznot hajtó jobbágyok lettek volna. Hiszen ebben az időszakban a magyar nagybirtokosság krónikus munkaerő-hiánnyal küzdött. A királynak azonban nem lehetett célja a kun nemzetségi társadalom megbontása, ezzel ugyanis szem elől tévesztette volna a fő célt, megbomlott volna a kun haderő. így tehát a tatár betörést megelőző évben (1240 és 41 között) a kunok állandó viszályokra adtak okot a király és a nagybirtokosság közt amúgy is kiélezett helyzetben.
A tatár támadás közeledő veszélye azután arra késztette Bélát, hogy külső segítség igénybevételére gondoljon. IV . Béla, a katolikus egyház hű fia előtt természetesnek látszhatott, hogy ezért a külső segítségért az ország külpolitiká
ját eddig nagymértékben irányító pápához, a „kereszténység fejéhez” forduljon.
A pápával a világuralom ért versenyző legnagyobb katonai hatalom még ebben az időben is a németrrómai császárság volt.
A segíhégkérés tehát elsősorban ezek felé irányult. Béla elküldte követeit mind a pápához, mind a császárhoz, hogy tőlük végszükségben segítséget nyerjen.
IX. G ergely pápa, a világuralm i törekvések egyik legharcosabb képviselője és II. Frigyes német-római császár között ebben az időszakban véres harc dúlt, főképpen Itália birtoklásáért. E z a harc annyira kiéleződött, hogy a pápa az
„A ntikrisztusnak” nevezett Frigyes ellen keresztes hadjáratot hirdetett. A tatá
rok előnyomulása, amely egyelőre határaiktól távol zajlott le, nemigen érdekelte a két harcoló felet. A pápa ugyan „nem sok könnyeknek hullatása nélkül” vett tudomást a Magyarországon lezajló eseményekről, és megígérte IV . Bélának, hogy mindazoknak, akik a tatárok ellen indulnak, biztosítja „azt a mentességet, mint a Szentföldre induló kereszteseknek” , de ennek a kinyilvánításán kívül
1 2}
egyetlen lépést sem tett. Sőt tudjuk, hogy még a tatárok bejövetelének hírére sem mondott le arról, hogy Magyarországon keresztes hadjáratot hirdessen II. Frigyes ellen. E gy múlt századbeli, a mongolok történetével foglalkozó né
met történetíró ezért egyenesen úgy beszél a pápáról, mint aki már ekkor a tatárok szövetségesének látszott.
Segítségért fordult Béla a közvetlen szomszédhoz, Babenbergi Frigyes oszt
rák herceghez is, akit saját krónikásai a „harcias” m elléknévvel illetnek. A „har
cias” herceg meg is jelent M agyarországon, s zavart idézett elő azzal, hogy a kunok ellen lázadó és a tatár előrenyomulásért a kunokat felelőssé tevő ma
gyar urakat még jobban uszította, és hogy Kötény kun „k irá ly ” meggyilkolásá
ban aktív szerepet vállalt. Ezzel a magyar sereget hatalmas, a tatárokkal har
colni kész segéderőtől fosztotta meg, mert a kunok Kötény meggyilkolása után dúlva, pusztítva, dél felé elhagyták az országot. A „harcias” Babenbergi ezek után sem vállalt semmiféle szerepet a tatárok elleni harcban. Miután elhagyta M agyarországot, kihasználta, hogy a tatár harcok még jobban meggyengítették a magyar államot, annak katonai erejét, az ország nyugati megyéit kezdte fosz
togatni. A z egykorú krónikások arról írnak, hogy „am it a tatárok nem pusztí
tottak el (ugyanis a nyugati határszéleket), a németek elpusztították . . . a fal
vakat felgyújtották” .
A tatár h ó d ít á s je l l e g e és s z e r v e z e t e . A ta tá rjá rás
A tatár hadsereg félelmes ellenfél volt, mióta Temudzsin, akit a történelem Dzsingisz kán néven ismer, a különböző mongol törzsekből megszervezte ezt a hadsereget. A nomád pásztornépek könnyűlovasságából tümenekben, ezredek- ben, századokban, tizedekben csoportosított, fegyelmezett, kitűnő hadvezérek vezetése alatt álló hadsereg rövid idő alatt, D zsingisz 1227-ben bekövetkezett halála előtt meghódította M ongóliát, Észak-K ínát, Szibéria déli részét és a Kaukázusontúlt. A kínaiaktól elsajátított fejlett haditechnika ezután még vesze
delmesebbé tette hadseregüket. A kunokkal szövetséges orosz fejedelmeket még 1223-ban a K alka menti csatában leverték, de nyugatra irányuló hadműveleteiket csak 1237-ben indították meg. A tatárok stratégiáját az jellemezte, hogy első támadásukkor a legyőzött országot még nem igázták le véglegesen. Előbb tisztázni igyekeztek helyzetüket a hátországban, és mikor ez az igyekezetük már sikerre vezetett, indítottak újabb támadást, ekkor már azzal a céllal, hogy hatal
mukat a megtámadott ország felett állandósítsák. Erre nem az első példa a kal- kai csata és az újabb, az orosz földek elleni támadás közt eltelt 14 esztendő.
Ugyanígy jártak el Koreában, az örm ény-grúz királyságban és máshol is. A ma
gyarországi tatárjárás esetében sem feledkezhetünk meg a tatárok általános harci stratégiájáról. A V olga menti bolgárok országát feldúlva, a feudális anarchia következtében egymással harcban álló orosz fejedelmek ellen indultak, s ezeket sorra leverve, 1240-ben a legszebb és legnagyobb orosz várost, K ijevet is elfoglalták. Innen indultak tovább nyugat, így M agyarország felé. A tatár 126
hódítást mindenütt pusztulás jelezte, felégetett falvak, romba döntött városok,, de ami még sokkal súlyosabb, megölt és rabszolgaságba hurcolt emberek ezrei voltak az útjelzők. N yugaton időben hírt kaptak a tatárok készületeiről. Dom on
kos szerzetesek jártak Baskíriában (Julianus és társai). M egtalálták ott a ma
gyarok visszamaradt rokonait, akiket röviddel utóbb elsöpört a mongolok ro
hama. A z utazók híradását rendtársuk, Ricardus írásban a pápához is továbbí
totta, de mindez nem változtatott a nyugatiak állásfoglalásán.
A tatár hadsereg három hadoszlopra osztvá, átkaroló hadmozdulatokkal indult M agyarország ellen. A jobbszárny Baidár (Peta) vezénylete alatt Lengyel- ország, Szilézia, majd Morvaországon haladt előre. A közvetlenül M agyarország ellen induló fő hadoszlop Batu, a sereg fővezérének irányítása alatt Halicson át az ún. O rosz K apu (Vereckei-hágó) felé nyomult előre, míg a bal hadoszlop K adán vezérlete alatt E rdély felé nyomult előre. A tatár hadsereg létszámát még megközelítően sem tudjuk meghatározni; 100 ooo és 40000 fő közt lehe
tett. A z előbbiekben vázolt okoknál fogva a magyar ellenállás szervezetlen volt. K ü lföld i segítség nem érkezett, a nagyúri hadseregek közül főképpen az egyháziak tám ogatták a királyt. A tatárok félrevezető haditaktikájukkal a Pest alatt táborozó magyar sereggel elhitették, hogy létszámuk csekély. A Pesten valószínűleg Sejbánnak, Batu egyik alvezérének vezetése alatt megjelenő tatár csapatokat a fő erőnek tekintették. M ikor ezek látszatra visszavonultak, üldözé
sükre indultak. A tatárok a magyar sereget a számukra legkedvezőbb terepen, a Sajó mentén állították meg. Ő k maguk rejtekhelyeken táboroztak, míg a magyar sereg számukra teljesen kikémlelhető volt. A Sajó menti csata a magyar sereg teljes verfeségével ért véget, maga a király is rendkívül nehezen menthette meg életét. M agáról a csatáról szemtanú leírásával nem rendelkezünk, Rogerius és Spalatói Tam ás is csak mások elbeszélése alapján számolnak be a csata lefo
lyásáról.
A Sajó menti csata következménye a tatárok szabad előrevonulása volt északról dél felé. A Sajó menti csata valószínűleg 1241. április n-én zajlott le, és ugyanekkor a K adán által vezetett balszárny Erdélyen át gyors menetben nyomult előre, míg a jobbszárny csak a hónap végére jutott át az úgynevezett M agyar Kapun (a K is-K árpátokban levő Hrozinkai-szoroson, amely M agyar- Bródból Trencsénbe és a V á g völgyébe vezet). A z erdélyi csapatok valószínűleg március végén kezdték meg az előnyomulást, amelyben nagy segítséget nyújtott nekik Radnának, az ezüstbányászok városának gazdag polgársága, akik (Roge
rius szerint 600-an) készséggel vállalkoztak a „tatárvezető” szerepére, és őket
„a z erdőkön át kalauzolták” .
A Sajó menti csata után, miután Erdélyben állítólag megütköztek Pósa vajda seregével, és azt megverték, igen csekély volt a tatárok előnyomulását még feltartóztatni képes katonai erő. A kialakuló városok polgárságának még nem volt elég ereje a huzamosabb védekezésre. A tatárok mind az erdélyi szász városokat, mind Pestet teljesen feldúlták. A tatárok harci módszeréhez tartozott, hogy azoknak a városoknak a lakosságát, amelyek ellenálltak, a legbarbárabb módon kiirtották.
1 2 7
A z urak meg sem kísérelték a nép ellenállásának megszervezését. Fehér holló az olyan úr, mint Folvyn, aki Komárom várát a benne lakó „udvarnokok- kal és más népekkel együtt” m egvédte a tatárok ellen. A z országban maradt urak a legtöbb esetben - főképpen a Dunántúlon, ahová a tatár támadás később jutott el - vállvetve pusztítottak a tatárokkal, a tatárdúlást saját zsákmányszerzésre használva fel. B éla királynak a tatárjárást követő időkből származó okleveleiből tudunk ezekről az urakról, akik közül nem egyet ilyen bűneiért a király később felakasztatott.
A tatár támadást a Sajó menti csata után az 1241. év második felében és 1242 első negyedében főként az északi vidékeken a várnépek és a várjobbágyok, tehát a népi eredetű katonaság tartóztatta fel, legalábbis időlegesen. N é v sze
rint tudunk a Trencsén várát védő szláv nevű várnépekről, a nyitrai várnépek
ről, a bolondóci várjobbágyokról. A nép ellenállását azonban az akkori viszo
nyok között országosan megszervezni senki sem volt képes, és ezért a nép jelen
tős része erdőkbe, barlangokba, természetes védelm ül szolgáló „m enedékkö
vekbe” menekült, hogy ott kísérelje meg átvészelni a tatár támadást. M ikor Rogerius a tatárok kivonulása után visszatér a tatárok fogságából, így írja le az ország képét és az elmenekültek sorsát: „ A z utak és szántóföldek gyommal, fűvel teljesen benőttek. A m ikor körülbelül nyolc nappal az erdőből való kijö
vetelünk után Gyulafehérvárra mentünk, a városban nem találtunk semmit, csak a megöltek cson tjait. . . a templomok és paloták falai összeomlottak . . . És innen mintegy tíz mérföldnyire volt egy falu az erdők mellett, amelyet közön
ségesen Frátának neveztek, s az erdőben mintegy négy mérföldnyire csodálatos és hatalmas hely, amelyben szörnyű barlangok, kövek találhatók, ide menekült az emberek nagy sokasága, akik bennünket. . . kérdezősködéssel fogadtak sor
sunk felől. A d tak nekünk enni fekete kenyerükből, amit lisztből és összetört fakéregből sütöttek . . . az azonban nekünk . . . mindennél édesebbnek tűnt.”
A z éhínség oly nagy volt, hogy - legalábbis a siratóének szerzője szerint - az emberek emberhússal táplálkoztak.
A z urak egy része a tatárokhoz állt, akiknek szokása volt a népet saját urai és papjai útján is leigázni.
A menekülő királyt, aki a Dunántúlról osztrák szomszédjához futott, a Babenbergi megzsarolta, a nyugati megyéket elvette, és kincseket szedett el tőle szabadon bocsátása fejében. A király ezután Horvátországba, majd onnan a dalmát tengerpartra menekült. A szlavóniai csázmai kolostorból még újabb se
gítséget kért a pápától, mielőtt a tatárok a befagyott Dunán átkelve, az ország még meg nem szállott részét is elfoglalnák. Ilyen segítség azonban nem érkezett, és a tatárok 1242 telén a D unántúlt is elfoglalva, a király üldözésére indultak.
Bizonyosnak kell tekintenünk, ha erre kevés adatunk is van, hogy a D u nántúlon megszervezték az ellenállást. Valószínű, hogy a tatárok tudtak erről.
A tatároknak nagy győzelm eik ellenére is bizonyára súlyos veszteségeik voltak.
Rám utatnak erre a különböző források, amikor a Magyarországon elesett tatá
rok nagy számáról beszélnek. Egészen természetes, hogy nem akartak újabb kockázatos hadjáratot, ezért nem keltek át a Dunán, amíg a hátországban erői-128
A T A T Á R J Á R Á S MAGYARORSZÁGON
1241-1242
o Ism ertebb e lp u sz títo tt váro so k ,vá ra k Be nem v e tt várak
két nem rendezték. Átkelésre pedig csak télen, a D una jegének beállása után került sor.
A Dunán átkelve a tatárok a Dunántúlt is elpusztították, de az ottani harcokban nem teljes seregükkel és nem oly módszeresen pusztítva vettek részt, s céljuk lényegileg a menekülő király elfogása volt. A tatárok mindenütt igye
keztek a legyőzött ország uralkodóját kezükbe kaparintani, hogy azután adó
fizetőjükké tegyék, vagy ha ellenáll, kivégezzék, és így a legyőzött ország felett korlátlanul uralkodjanak. A Dunántúl így kevésbé pusztult el. Ennek fő oka nem az itt levő erődített kolostorok, várak nagy számában keresendő, mint ezt régi történetírásunk vélte. Hiszen a tatárok igen jól értettek a várak m egvívásá
hoz, amit legjobban a korszak egyik legszebb és leghatalmasabb városának, K ijevnek elfoglalása bizonyít; sokat tanultak a kínai haditechnikától. Nem lehet ugyanakkor a szem elől téveszteni, hogy a dunántúli várak megvívására bizonyos időt kellett fordítani. A jobban erődített helyek bevétele, mint Esztergom várá
nak vívása és védelme bizonyítja, súlyos áldozatokba került. A tatárok gyors rohamukban nem vállalkoztak ilyen hosszú ostromokra, így a Dunántúlon sok erődített hely, kolostor menekült meg a tatárdúlástól.
A királyt Dalm áciába követő tatárokat a tenger állította meg, amelyen átkelni nem tudtak. 1242 nyarán a tatárok innen is, mint az egész országból, el
takarodtak. Valószínűnek kell tekintenünk, hogy - mint ahogyan ezt a tatárok mindenkori stratégiája mutatja - akkor még nem gondoltak M agyarország vég
leges megszállására, ehhez előbb a hátországot, így elsősorban az orosz terüle
teket kellett volna véglegesen legyőzni és megerősíteni. Általában ez volt a tatárok eljárása, mint ezt az oroszországi és a koreai példa is mutatja.
IV . B é la b e l- és k ü lp o lit ik á ja a ta tá rjá rá s u tá n
1242-ben, a tatárok kivonulása után IV . Béla visszatért az országba, amely szörnyű pusztulás képét mutatta. A földek jelentős része bevetetlenül maradt, hiszen a tatárok sok embert megöltek, még többet rabszolgaságba hurcoltak el.
A z első feladat az újjáépítés volt, súlyos feladat, de - mert lényegében csak egy év pusztításairól volt szó - nem megoldhatatlan. Sokkal súlyosabb kérdés volt az ország védelm ének megszervezése egy újabb tatár támadás ellen, amely
nek fenyegető, veszélyét Béla az első pillanattól fogva világosan látta. A z előtte álló példák bizonyították, hogy az újabb tatár támadásra, a végleges leigázás kísérletére csak az elkövetkezendő időkben kerülhet sor. Visszatérésének első percétől kezdve céltudatos politikát folytatott a védelem megszervezéséért. Be
látta, hogy a tatárjárás elő-tti belpolitikája helytelen volt, az úri seregek távol- maradása egyik oka volt a tatárok könnyű győzelmének. Felhagy tehát a nagy
birtokosság ellen a tatárjárást megelőzően folytatott harccal, belenyugszik abba, hogy ezek várakat építsenek, magánhadseregüket erősítsék, mindezt abban a reményben, hogy egy megújuló tatár támadás esetén, ezeket a seregeket, ezeket a várakat sikeresen fel lehet majd használni a tatárok ellen. Ennek a politikának részét képezi az is, hogy Béla úgyszólván azonnal az országba való visszatérése
után visszahívja a kunokat. Ekkor ennek még fő indoka a tatárok elleni véde
lem megszervezése volt, de B éla nem sokkal ezután már arra is gondol, hogy- a kun harci erőket az erősödő feudális anarchia, az éppen általa megerősített nagyurak ellene fellépő erői, seregei ellen esetleg fel tudja használni. Béla poli
tikáját más vonalon is befolyásolja, hogy azokkal az erőkkel, amelyekkel ural
kodása elején olyan éles harcot vívott, meg kell alkudnia. Állandóan joggal tart attól, hogy ezek az urak nemcsak a tatárok ellen, hanem a királyi központi hatalom gyengítésére is felhasználhatók. Ezért nemcsak a kunokra támaszkodik velük szemben, hanem igyekszik minden oldalon szövetségeseket szerezni a nagy
urak ellen. A tatárjárás után B éla tudatos politikát folytat a serviensség meg
nyerésére, s a serviensek is belátják, helyes, ha a nagyurak elleni harcukban a királyi hatalomra támaszkodnak. U gyanekkor Béla igyekszik a még najyon zsenge, de már alakulni kezdő városi polgárságra is támaszkodni. IV . Bélának nemcsak bel-, de külpolitikájában is gyökeres változás következett, ha nem is
nyerésére, s a serviensek is belátják, helyes, ha a nagyurak elleni harcukban a királyi hatalomra támaszkodnak. U gyanekkor Béla igyekszik a még najyon zsenge, de már alakulni kezdő városi polgárságra is támaszkodni. IV . Bélának nemcsak bel-, de külpolitikájában is gyökeres változás következett, ha nem is