A feudális földtulajdon kiterjesztésével, a monopólium megteremtésével a feudális uralkodó osztály, csakúgy, mint az állam ereje, növekedett. A feudá
lis széttagolódás előrehaladása ekkor még nem csökkenti olyan mértékben a központi hatalmat, hogy külső hódító terveit korlátozza, ugyanakkor az anarchia egyre erőteljesebben bontakozik ki.
Nem véletlen, pillanatnyi helyzet, politikai cselszövények következménye, hogy a 12. század elejétől az egymással szemben álló nagybirtokos csoportok ereje növekszik, harcaik egyre élesebbekké, kíméletlenebbekké válnak. A régi történetírás itt az ún. Álm os- és Kálm án-párt harcairól beszél, mindent abból vezet le, hogy I. László utódjának kijelölésében határozatlan volt. Tény, hogy a trónviszály lehetőséget ad az úri csoportok egymással és az uralkodóval szem
beni küzdelmeire, ugyanakkor azonban igen nagy lehetőséget nyújt az egyes úri csoportokhoz tartozó nagybirtokosoknak birtokaik, hatalmuk növelésére. K á l
mánnak, de fiának és utódjának, II. Istvánnak (1116-31) uralkodását át- meg át
szövik az ún. K álm án- és Álmos-párt, az uralkodó osztály felső rétegének, a nagybirtokosságnak egymással vívott véres harcai. Uralkodásának második fe
lében Kálm án egy megfélemlítő gesztussal végét akarta vetni ezeknek a har
coknak, ki akarta irtani vagy legalábbis meg akarta bénítani a királyi hatalom ellen, saját külön útjait járó úri csoport, az Álmos-párt erejét. E zt célozta öccsé- nek, Álmosnak és Álm os fiának, Bélának megvakítása. Álmos, már m egva
kítva, Bizáncba menekült, de innen nem sikerült a pártharcokat felelevenítenie, és így Kálmán uralkodása végén látszólagos szélcsend állott be, II. István min
den ellenkezés'nélkül foglalhatta el a trónt. D e az urak egymás elleni harca már István uralkodásának kezdetén újra felélénkült. István ellen az Álmos-párt trón- követelőt állított. Hogy mennyire nem személyi kérdés, nem Álmos személye volt a központi probléma, kiviláglik abból, hogy a trónkövetelőnek semmi köze sem volt Álmoshoz vagy családjához. Kálm án utolsó felesége Eufem ia orosz hercegnő volt - ez kapcsolatban van Kálm ánnak még tárgyalandó orosz politi
kájával - , akit Kálm án házasságtörés miatt hazaküldött atyjához. Eufem ia fiát, Boriszt* Kálmán nem ismerte el fiának. Ezt a Boriszt állítja most már az Á l
mos-párt trónkövetelőnek, és érdekében igyekszik a feudális dinasztikus kül
földi erőket is megmozdítani, nem sokat törődve azzal, hogy ez mennyiben ártalmas az ország függetlenségének. Ezeknek az erőknek harca azután - mint
91
látni fogjuk - különösen a 12. század közepe táján kezd nagymértékben erő
södni.
Ugyanebben az időben a német-római császárság tovább gyengült, IV . Hen
rik ereje felmorzsolódott a pápa ellen folytatott állandó harcokban, a kelet felé irányuló terjeszkedés ebben az időszakban szünetelt.
A pápaság - világuralm i törekvéseinek érdekében - ebben az időben in
dítja meg a keresztes hadjáratokat a „Szentföldnek” a „hitetlen” -ektől való visszafoglalására. Ugyanakkor azonban a pápaság fokozza az egyes országok belügyeibe való beavatkozás politikáját, az invesztitúráért folytatott harcot is.
M ár Kálm án halála után került sor a wormsi konkordátumra (1123), amely lé
nyegében a pápaság diadala volt; az egyházi birtokba a birtokos csak a pápa. és az illető ország uralkodójának közös engedélyével invesztálható, vezethető be.
A magyar külpolitikának Kálm án és közvetlen utódjai alatt két iránya v a n ; 1. a László által megindított hódító politika folytatása dél, délkelet felé, és ennek kibővítése az északkelet felé való terjeszkedéssel, 2. a nyugati „nagypoli
tik ával” , a pápa és a császár harcával kapcsolatos állásfoglalás.
Kálm án befejezte Horvátországnak László által elkezdett meghódítását, és hódító hadjáratait kiterjesztette a dalmát városokra is. A dalmáciai szláv városok az Adriai-tenger partján már a 11. században fejlett kereskedővárosok voltak, az Adriai-tenger olasz városainak, főképpen Velencének versenytársai.
A 12. században a dalmát városok [Split (Spalato), Dubrovnik (Raguza), Jadra (Zara), Trau stb.] szoros kapcsolatot tartottak a Balkánon kiépülő szláv feudá
lis államokkal, Szerbiával, Bulgáriával. A velencei polgárság, amelynek ereje éppen a meginduló keresztes hadjáratok következményeképpen állandóan nö
vekedett, igyekezett hatalmát egykori versenytársaira kiterjeszteni, s a 12. szá
zadtól kezdve egyre inkább igyekezett ezeket a dalmát városokat hatalmi fősége elismerésére kényszeríteni. Kálm án hódítása megelőzte a velenceiek dalmáciai előretörését, s egy időre arra kényszerítette a dalmát városokat, hogy a magyar király hűbéri fennhatóságát ismerjék el. Velence erősödésével kapcsolatosan a dalmát városok politikájához tartozott, hogy időlegesen a magyar királynak ezt a hűbéri fennhatóságát játszották ki Velencével való harcaikban. A magyar ki
rályoknak végül is az a szerep jutott, hogy e városok érdekében igen sokszor teljesen feleslegesen pazarolják erejüket, felesleges hadjáratokba bonyolódja
nak Velencével. A magyar hódítás azonban a dalmát városok felett tulajdon
képpen soha nem jelentette ezeknek a városoknak végleges leigázását,, nem jelentette a „m agyar birodalom kiterjesztését az Adriai-tenger partjaira” , amivel a soviniszta magyar történetírás mindig érvelt, amikor ezeknek a harcoknak nagy jelentőségét hangsúlyozta.
Kálm án kezdte meg az északkelet irányába való terjeszkedést. Itt a köz
vetlen cél az oroszországi feudális széttagolódás következtében keletkezett, M a
gyarországgal közvetlen határos, halics-volhíniai fejedelemségbe való behatolás volt. E zt a hódító politikát Kálm án utódjai a 12. század folyamán állandóan folytatták, és ebből a célból szították a halicsi fejedelemségen belüli feudális
94
pártharcokat. A z itteni trónviszályokba beavatkozva, valam elyik trónkövetelő' családjával házassági kapcsolatba lépve, folytatták a királyok hóditó hadjára
taikat, amelyeknek során soha sem sikerült Halics végleges meghódítása, bár
mennyire címeik közé vették „H alics fejedelmének” címét is. A z oroszországi hadjáratok igen sok vérbe és pénzbe kerültek, az időleges sikerek nem sok hasz
not hajtottak még az uralkodó osztálynak sem. Ennek ellenére a magyar pol
gári történetírás, főképpen az ellenforradalmi korszakban, a „m agyar biroda
lom ” Árpád-kori egyik legnagyobb sikereként éppen ezeket a hadjáratokat könyvelte el.
A hódítást megindító Kálm ánnak halicsi hadjárata nem sok sikerrel járt.
Kálm án halicsi hódító politikáját utódja, II. István is folytatta, Szintén nem sok sikerrel, aminek fő okát a krónika abban látja, hogy egyik hadjáratán az urak egyszerűen megtagadták neki az engedelmességet, mondván, hogy „har- coljon egyedül” , ha neki tetszik. E z a tény különben a II. István alatti frakció
harcok élesedését is mutatja, s mutatja az Álmos-párt megerősödését, a K ál- mán-féle frakció gyengülését. Ennek következménye, hogy II. István halála után, miután Boriszt nem sikerült elfogadtatni az uralkodó osztály zömével, a m egvakított II. Béla került a trónra (1131). V ak Béla azután, valószínűleg fő
képpen sógorának, Belus szerb hercegnek segítségével, véglegesen le akart szá
molni a Kálm án-frakcióval. Erre mutat a krónika feljegyzése a híres aradi gyűlésről, amelyen állítólag 68 urat mészároltattak le.
A magyar külpolitika másik vonalában, mint említettük, a Nyugattal szem
ben való állásfoglalás kérdése áll. A z ezzel kapcsolatos fo probléma ebben a korszakban a pápával, az egyházzal szemben elfoglalt álláspont, az ún. grego- rianizmus kérdése. [Gregorianizmusnak a 11. század vége óta a V II. G ergely pápa (Gregorius) világuralm i politikájának követését értik.] Kálm ánról pol
gári történészeink jelentős része megállapította, hogy gregoriánus álláspontot foglalt el, és ezt egyházi neveltetésével, tudós, „K ön yves” voltával magyaráz
ták. Szerintük Kálm án volt az első a magyar királyok közül, aki az egyháznak a magyar állam ügyeiben nagyobb szerepet engedélyezett, aki az „apostoli”
király egyház feletti szerepét az egyház kiszolgálójának szerepével cserélte fel.
A z egyház szerepét vizsgálva megállapítottuk, hogy az egyház részvétele az ural
kodó osztály erősítésében, az állam létrehozásában igen jelentős volt. Ennek a ténynek a haladás szempontjából pozitív volta ugyan tagadhatatlan, de ugyan
ekkor le kell szögeznünk azt is, hogy a vallásos ideológia a nép elnyomását szolgálta történetünk e korai időszakában is. Ugyanekkor az első királyok, ami
kor püspökségeket, apátságokat alapítottak, ezzel az ország földjének jelentő' részét az egyház, a főpapság kezére juttatták ugyanúgy, mint az egész „katolikus N yugat-Európában” (Engels). A z egyházfők szerepe tehát az állam irányító szerveiben kezdettől fogva jelentős, eleinte úgy mondhatnók döntő. A z I. Ist- ván-féle „senatus” -ban a legfontosabb szerep az idegen származású egyházfőké lehetett, és nem véletlen, hogy az I. István nevéhez fűződő, állítólag fia számára megszerkesztett „Intelm ekben” azt ajánlja fiának, hogy fogadja el a királyok
„senior” -jaiul a püspököket. A „senior” szó az egész középkorban hűbérurat 9 J
jelent a vazalussal, a hűbéressel szemben. István nevében tehát a n. századi forrás arról beszél: a királyok felett álló, szinte hűbéruruk a püspök. A z egyház- nagyoknak a királyra gyakorolt erős befolyása, az egyháziak nagy szerepe az állam hatalmas szerveiben nem mond ellent annak, hogy első királyaink még bizonyos önállóságra törekedtek a pápai hatalommal szemben. Nem tudjuk el
dönteni, hogy mennyiben érvényesülhetett Istvánnak és közvetlen utódjainak idejében Magyarországon az akkoriban Európa-szerte gyakorolt „m agánegyházi”
elv. Bizonyos azonban, hogy uralkodóink a legkorábbi korszakban igyekeztek érvényt szerezni saját döntéseiknek az egyházi stallumok eladományozása terén.
Ezen a téren viszont nem Kálm án uralkodása, hanem a pápai világuralom meg
erősödése (a 12-13. század fordulóján) hoz a magyar királyokra nézve hátrányos változást.
K ülpolitikailag Kálm án azt a helyes vonalat követte, hogy a császárral szemben a pápa mellé állt, ami a magyar függetlenség érdekét szolgálta. A né
met-római császárság volt az állam megalakulása óta annak függetlenségét leg
közvetlenebbül fenyegető veszély, ennek gyengítése tehát mindenképpen helyes külpolitika. Hogy ekképpen Kálm án bizonyos engedményekre kényszerül az invesztitúra vonalán, ez természetes, de lényegileg erre kényszerült ebben az időpontban Európának minden katolikus állama. A pápai behatolás jelentősége és annak súlya csak a Kálm ánt követő időkben vált fontossá, és ekkor már természetesen a régi politika nem volt helyes. M eg kell jegyeznünk, hogy K á l
mán törvényei a papok nősülésének kérdésében m egközelítik a „gregoriánus”
álláspontot. Kálmán ugyan nem vezeti be a teljes papi cölibátust, de a püspökök nősülésének m egtiltásával egy lépéssel hozzájárul az egyházi nagybirtok sértet
lenül egy kézben való maradásához.
A feudális állam Kálm án idején és az őt követő évtizedekben sokkal erő
sebb, mint létrejöttekor: I. István uralkodásának korában. E z nemcsak a külső funkció, a más államok területére való terjeszkedés tekintetében mutatkozik, hanem a belső erőszakszervezet lényegesen fejlettebb voltában. A z István idején még csak csíráiban létező királyi tanács állandósult. A Kálm án idején tartott tarcali gyűlés bevezetőjének szerzője, Albericus arról beszél, hogy a király „ösz- szehívta az ország előkelőit” (regni principibus congregatis) és a „senatus” ha
tározatai alapján hozta meg a törvényeket. A feudális földtulajdon monopóliu
mának, a feudalizmus teljes kibontakozásának megfelelően az egyházi és a v i
lági nagybirtokosok legjelentősebb képviselőit érthetjük ezeken a „prin- cepsek” -en. M ég nem látjuk az országos főméltóságok (nádor, országbíró, vajda, bán stb.) szerepének teljes állandósulását, de nyilvánvaló, hogy ezek a tiszt
ségek már alakulóban vannak. D e a kálmáni törvények részletesen szabályoz
zák az igazságszolgáltatás rendjét, és megmutatják, hogy ezen a téren elég széles hálózat épült ki. A bíráskodás rendjében megkülönböztetik az egyházi és a világi bíráskodást, bár az egyháznak igen nagy szerep jut a világiak feletti bí
ráskodásban. Ennek bizonyítéka az ún. zsinati bíráskodás; a kálmáni I. törvény 2. cikke elrendeli, hogy kétszer egy évben (május i-én és szeptember 29-én) mindegyik „püspökség területén zsinatot kell tartani, amelyen úgy az ispán,
9 6
illetőleg ispánok, mint a többi tisztségek viselői az ő püspökükhöz összegyűlje
nek” , s itt bíráskodnak a világi urak felett is. A későbbi pontok szabályozzák ennek a bíráskodásnak rendjét. E z a bíróság azonban csak a nagyobb urak fe
lett ítélkezik, a kisebb urak vagy a „népek” felett a megyésispán bírósága ille
tékes a megye ismertetett szervezetének keretei között. E z a törvény szabá
lyozza, hogy a bírák poroszlói és a perekben szereplő tanúk csak birtokosok, tehát urak lehetnek. M ár nincsen szó a „váltságdíjakról” , csupán a bírósági illeték megfizetéséről. (I. törvény 32. c.) Szabályozza ez a törvény az ún. isten
ítéletek, a tüzesvas- és forróvíz-„próbák” helyét, am elyeket csak püspöki szék
helyeken vagy a nagyobb prépostságoknál lehet tartani. A feudális széttagoló
dás erősödésével, a nagybirtok terjeszkedésével szükségszerűen változott meg a hadszervezet rendje is. A kálmáni törvények még megmutatják a királyi megye várkatonai szervezetének fennállását. E z a haderő nyilvánvalóan még a köny- nyűlovas hadszervezet m aradványa, és valószínűleg ilyen lehetett a király alsóbb kísérete, a királyi „m ilesek” -ből, „serviensek” -ből kiállított királyi sereg is.
Em ellett azonban bizonyára egyre nagyobb jelentősége van a nehézfegyveres lovasságnak, amely a világi nagybirtokosok magánhadseregének magját alkotta.
A király törekvését a nehézfegyveres páncélosok számának növelésére mutatja az I. törvény 40. cikke, amelyben kötelezi a „comes” -eket páncélosok állítására.
Nem sokkal Kálm án ideje után, II. G éza idején hallunk a király „kiválasztott vitézeiről” , akik az osztrákokat megverik, ezek alatt nyilvánvalóan nehézfegy
vereseket kell értenünk, különösen miután ezeket szembeállítják a besenyők és székelyek „rossz és csúf” , tehát már elavultnak tekintett könnyűlovas seregé
vel. Természetesen a 12. század folyamán, de még a későbbi időkben is a ma
gyar király hadseregének jelentős részét teszik ki a könnyűlovasok, akik részben a várkatonaság maradványai, továbbá a székely határőrök, de részben az egy
kor az országot támadó és levert pusztai nomád népek, besenyők és kunok ma
radékai, akiket a királyok mint haderőt állandóan felhasználták. A 12. századi magyar hadszervezettel foglalkozik Magyarországról szóló leírásában O ttó frei- singi püspök, a német-római császárságban ekkor uralkodó Hohenstaufen-család rokona. Freisingi O ttó a második keresztes hadjárattal vonult át M agyarorszá
gon, és így bizonyos személyes tapasztalatok alapján ír az ország viszonyairól.
Írásán azonban átvonul az a régi ellenséges hangulat, ami még a kalandozások korabeli német krónikákból sugárzott: a magyarok szörnyetegek, durva, alantas lények. Am it a hadszervezetről mond, egyaránt alátámasztja többi forrásada
tainkat: a király és a magyar urak csapatainak egy része már a feudális hadi- technikát tette magáévá. Sokszor idézett, de még ma sem eléggé tisztázott a német püspöknek leírása, hogy a magyar „colonusok” közül minden 9-ik a 10-iket vagy a 7-ik a 8-ikat felszereli fegyverekkel, és hadba szállás idején a se
regbe küldeti, míg a többiek otthon maradnák a „föld művelésére” . Bár a co- lonus kifejezés a korabeli németországi szóhasználatban jobbágyot jelent, való
színűnek tekinthető, hogy Freisingi O ttó utalása a várkatonai szervezetre vo
natkozik, amely ekkor még (a 12. század közepén), némileg változott formában, fennállott.
7 97
A z úri csoportharcok a század közepén élesedtek. A z egyházi nagybirtok nem akar lemondani arról a vezető szerepről, amelyet az államalapítástól eltelt 150 évben játszott, viszont az egyre erősödő világi nagybirtok szembeszáll az egyháziakkal, és a század 40-es éveitől a 70-es évekig e két szemben álló birto
kos réteg küzd a hatalomban való részesedésért. A z úri csoportharcok élesedése II. G éza uralomra jutása után fokozódott; egyházi és világi nagybirtok, egymás és a király, illetve királyok ellen folytatott kíméletlen harcukba ebben az idő
ben kezdenek fokozott mértékben idegen, külföldi hatalmakat bevonni saját pártjuk erősítésére. A keletről és nyugatról az ország függetlensége ellen indí
tott támadások ebben a korszakban erősebbek, mint valaha; az úri frakciók éppen ezeket az erősödő tám adásokat használják fel saját hatalmuk növelésére.
A magyar királyok ez időben folytatják az I. László idején megkezdett és Kálm án alatt kifejlődött hódító politikát elsősorban az orosz földek felé. A ma
gyar „nagybirodalm i” gondolat egyik jelentős történész képviselője, Pauler G yu la úgy látja, 1146-ig helyes volt a magyar hódító politika, „m ert előkészítette az utat arra, hogy a független, de elszigetelt Halics előbb-utóbb M agyarország hatalma alá kerüljön” . Pauler szerint II. G éza uralma alatt ezt a „sógorsági”
érzelmeken alapuló politika váltotta fel, amely „cél nélküli” , haszontalan had
járatokba keverte M agyarországot. Valójában természetesen ez a politika v á l
tozatlan volt K álm ántól IV . Béláig: a „sógorsági” , dinasztikus kapcsolatok te
remtették meg az alapot az orosz ügyekbe való beavatkozásra, az egész idő
szakban „haszontalan” , de főképpen igazságtalan és értelmetlen hadjáratokban pazarolták az erőt és vért Halics meghódításáért. Paulernek és a polgári törté
nészeknek azért tűnik olyan céltalannak éppen a II. G éza idején folytatott orosz hadjárat, mert ebben az időben a dinasztikus hódító hadjáratokban leplezetle- nebbül mutatkoznak meg a „sógorsági” kapcsolatok, mint előzőleg.
A feudalizmus kialakulásának legkorábbi szakaszában a széttagolódás fő haszonélvezője az egyház volt. E z a helyzet a 11. század vége óta a feudalizmus teljes kibontakozásával a világi nagybirtok javára m egváltozik, ugyanakkor, amikor az egyházi birtok politikai jelentősége - a pápai világuralom törekvései
nek hatására - megnő, és az egyes egyházi birtokok érinthetetlcnsége a cölibátus következményeképpen állandósul. A pápaság világuralm i törekvései a 12. szá
zadban egyre fokozódnak, a pápák a katolikus uralkodók „hű'béruraivá” és ez országok kül- és belpolitikájának irányítóivá igyekeznek válni. A pápaság v i
láguralomért folytatott harca a 12. század közepén Hohenstaufen I. Barbarossa Frigyessel folytatott küzdelemben élesedik, s e harc győzelmes kimenetele erő
sítette meg Európa összes katolikus országai felett a pápai főhatóságot. A z egyházi főméltóságok viselői, a főpapok, az egyházi nagybirtokok tulajdonosai ebben a korszakban készséges kiszolgálói a pápai világuralomnak, hiszen ez az illető országban saját hatalmuknak a központi királyi hatalommal szemben való erősödését jelentette. U gyanakkor egészen természetes, hogy ezeknek az egy
házi nagybirtokosoknak szembe kell kerülniük az ugyan a királyi hatalmat csorbító, de az egyházi birtok rovására is növekedni igyekvő világi nagybir
tokkal. Ezen természétesen mit sem változtat, hogy a főpapi stallumok birto
98
kosai ebben az időben már ugyanazokból a családokból származnak, mint j i világi nagybirtokosok. Viszont azt is természetesnek kell tekintenünk, hogy ami
kor az egyházi nagybirtok hatalmát a királlyal és a világi nagybirtokkal szemben a pápa hatalmának védőpajzsa alatt növeli, a világi nagybirtok hasonló erős védőpajzsot, külföldi támaszt kíván magának szerezni a királlyal és az egyház
zal szem ben.<A világi nagybirtokosság jelentős részének ezt a törekvését hasz
nálja fel Mánuel bizánci császár, amikor a magyar területekre akarja kiterjesz
teni hatalmát.
Mánuel nem az első külföldi hatalom, amelyet a világi nagybirtokosság frakcióharcai során maga mellett akar felvonultatni. M ár II. G éza uralomra ju
tásakor az ellene lázadó magyar nagyurak Borisz trónkövetelésének érdekében a szomszédos osztrák hercegséghez fordultak. A magyarok betörései ellen kiépí
tett Ostmark ebben az időben már a német-római császárságon belüli feudális széttagoltság következtében egyre inkább önálló fejedelemséggé fejlődött a Babenbcrg-ház uralma alatt. Innen, Ausztriából indultak ki a 12. század második felétől kezdve a német hatalmi törekvések M agyarország felé, amelyek azután a Habsburgok uralomra jutása után állandósultak. Jasomirgott Henrik osztrák herceg támogatja Boriszt, de G ézának feudális seregével sikerült (1146) győzel
met aratnia az osztrák herceg és a vele szövetséges magyar urak felett.
Mánuel azonban a római katolikus vallással szemben a „schismát” a görög
keleti vallást, a pápasággal szemben a pápa nélküli egyházat jelentette. A nyu
gati források ebben az időben arról beszélnek, hogy a magyar király követni fogja a görög császár = példáját, „aki, mint állítják, a rómaiak kapzsisága miatt szakadt el az igazi hittől” .
A pápa tehát és az őt képviselő magyar egyházi nagybirtok Mánuelban és a mögötte álló magyar nagybirtokosságban, illetve az ezek által állított trón- követelőkben teljes joggal saját hatalmi törekvései közvetlen támadóját lát
hatta, és látta is. M ánuel viszont kitűnően használhatta fel a magyar világi nagy
hatta, és látta is. M ánuel viszont kitűnően használhatta fel a magyar világi nagy