Turizmushoz kapcsolódó kutatások

Turizmushoz kapcsolódó kutatások az 1970-es évektől szaporodtak meg a turizmus tömegjelenséggé válásával párhuzamosan. A vizsgálatok érintik a közgazdaságtant, a földrajzot és a pszichológiát, a jogtudományokat, a marketinget, a biológiát, a szedimentológiát és a meteorológiát. A turizmussal kapcsolatban a politológia és az építészet mellett leginkább az antropológián és a szociológia tudományán keresztül szemlélik a szabadidő eltöltésével járó társadalomra és gazdaságra egyaránt ható jelenségeket.

Az idegenforgalomhoz kapcsolódó kutatások egyik csoportja a turizmus jelentőségét a turista szemszögéből vizsgálja, a másik pedig a társadalmi-kulturális hatásokat elemzi (Sharpley, 1994). Az antropológia valamilyen szinten lehatárolt kultúrával foglalkozik (ide tartoznak például Smith 1989; Bolles 1997; Duggan 1997; vagy Hitchcock 1997 munkái is), a kultúrák között lezajló cserefolyamatokra (Nunez, 1989), illetve a turisztikai desztináció fogadóközösségében végbemenő változásaira összpontosít (Pearce P. L., 1982).

Az antropológiai kutatásokon belül a kultúrák között lezajlott cserefolyamatokkal például Nunetz és Duggan, a fogadóközösségekben végbemenő változásokkal Pearce foglalkoztak, és emellett érintették az elszigetelt kultúrákat is. Jelentős kutatások születtek a szociológia terén is, amelyek a turizmus rendszerének elemzése mellett a turisták jellemzőire tértek ki (Pearce P.L.,1982). Demográfia ismérvekre gondolok: nem és kor szerinti összetételre, iskolai végzettségre, amely változók számos hazai kutatásban is fellelhetőek. A motivációira, attitűdjeire, illetve a turizmus társadalmi-kulturális hatásaira tértek ki Nunetz (1989) és Duggan (1997) műveikben, arra keresve a választ, hogy milyen inditatásból érkeznek a látogatók a célterületre, meddig maradnak ott és nemzetiségük, anyagi helyzetük mennyire befolyásolja döntéseiket.

Rácz Tamara 1999-ben publikálta vizsgálatait a turizmussal kapcsolatos kutatásokról a Keszthely- Hévíz Kistérséget választva elemzései színteréül. Többféle irányzatot különített el, ahol a rendszer főszereplői a turisták és a felkeresett turisztikai desztináció helyi lakosai, ide értve a turizmusban dolgozókat és a turisztikai vállalkozókat is, akik részt vesznek a turisták fogadásában (Rácz, 1999; Jafari, 1989). A kereslet és kínálat közötti kapcsolat tehát emberi, társadalmi kapcsolatokat is jelent. A vizsgálatok eredményei alapján négy csoportba lehet sorolni, amelyet Jafari 1987-es és Lengyel 1992-es kutatásai is alátámasztottak (Jafari et al.,1990; Lengyel, 1992).

1968). Ők azt vallották, hogy a turizmus élőmunka-igényes iparág, tehát munkahelyeket teremt, gazdaságélénkítő hatása általános.

Hangsúlyozták még a természeti és a társadalmi környezetre gyakorolt kedvező hatásokat is, amely szerint a turizmus hozzájárul a természeti és az ember alkotta környezet megóvásához, a hagyományok felélesztéséhez (Galeotti,1969; Peters,1969).

A turizmusnak csak a pozitív gazdasági hatásait emelték ki, köztük a külföldi devizabevételek növelését Waters (1967; 1969). Követői szerint multiplikátor hatása és általában a piacteremtés révén a turizmus összességében a gyors gazdasági fellendülés forrása. Ez az irányzat a kezdeti időszakban hallatta szavát, amikor a Világbank 1966-ban támogatást kezdett nyújtani a fejlődő országok turizmusának fejlesztéséhez.

A kétkedő irányzat a turizmus fejlődésének kedvezőtlen következményeire teszi a hangsúlyt (Harrington, 1974; Jafari, 1974; Matthews, 1975). Eszerint a turizmus szakképzettséget nem igényel, emellett szezonális munkahelyeket teremt, tönkreteszi a természeti környezetet, áruvá változtatja a fogadó közösségeket és kultúrájukat, deviáns társadalmi viselkedéshez vezet (UNESCO, 1976; Boissevain, 1979; Farrell, 1979;

Erisman, 1983; Smith, 1989).

A fent említett irányzat az általam vizsgált üdülőkörzetben a tömegturizmus negatív hatásaként jelentkezett. A nyári szezon rövid ideje miatt az idényfoglalkoztatás jelentős és ahol sok ember megfordul, kevésbé figyelnek oda a környezet megóvására és a tisztaság fenntartására. Turner & Ash (1975) azon elméletével, miszerint ez prostitúcióval jár együtt a turizmus megjelenése nem értek egyet, nem lehet általánosítani minden térségre ugyanúgy. A szó átvitt értelemében azonban van igazság, hiszen sok esetben a helyi lakosok feladják –„áruba bocsátják”- saját kényelmüket azért, hogy a turisták igényeit kielégíthessék. Anyagi megfontolásból kiköltöznek akár még saját otthonukból is a nyári időszakra -kényelmetlenebb körülmények közé-, szálláshelyet biztosítva az idelátogatóknak.

Az alkalmazkodó irányzat a ’80-as években alakult ki. Ezen irányvonal az alternatív turizmus típusok fejlesztését támogatja, amely tiszteletben tartja a fogadó közösség társadalmi-kulturális, természeti és ember alkotta környezetét, de ugyanakkor a turista számára új élményt jelent (például Britton, 1977; Chow, 1980; Rodenburg, 1980;

Murphy, 1985; Duffield & Long, 1981). Elkülöníthetők az intézményesített turisták, amely csoporton belül megkülönböztethetünk „szervezett tömegturistákat”, akik utazási irodák segítségével érkeznek a turisztikai desztinációkba és „egyéni tömegturisták”, akik családdal esetleg barátokkal önállóan szervezik meg útjukat a célterületre. A nem intézményesített turisták csoportjába a felfedezők és a vándorok tartoznak (Cohen 1979, 1989).

A Balaton térségére a ’80-as években az intézményesített turizmus volt a jellemző. A belföldi és a külföldi turisták is nagy számban érkeztek, a tömegturisztikai termékek alig különböztek, a fogyasztók árérzékenyek voltak. Az első időszakban kifelé az elzártság, belföldön, pedig a szociálturizmus volt meghatározó. Ezt a folyamatot a többi szocialista országgal megkötött vízummentességi megállapodások, valamint a nyugati országokból meginduló szervezett utazások jellemezték. Később fokozatosan szabaddá vált az egyéni utazás is. 1980-as évek végére gyakorlatilag mindkét irányban szabaddá vált az utazás, belföldön pedig kifejlődtek a magántelkek és nyaralók is. A turisztikai kínálat fejlesztése kereslet igényeitől elmaradt. Több 5 éves tervben a turizmust egyedül a szállodafejlesztési előirányzat képviselte. Ennek az volt az oka, hogy a politikai

nyitást követően nem voltunk felkészülve a látogatók tömegére, akiknek legalább szálláshelyet kellett biztosítani.

A megismerésen alapuló irányzat is a '80-as években látott napvilágot, amelynek célja egyrészt az, hogy a turizmus kutatását tudományos alapokra helyezze, másrészt pedig az, hogy kapcsolatot tartson fenn a többi irányzattal annak érdekében, hogy sikerüljön megteremteni az egyensúlyt a különféle megközelítések között. Követői közé tartoznak többek között Pigram (1980); Pearce D.G.(1981, 1993); Mathieson & Wall (1982);

Pearce P.L. (1982; 1994) A kutatások irányultságát, alapvető megközelítési módját illetően is lényeges változások történtek az elmúlt évtizedekben. A turizmus összetettségének fokozott felismerése elvezetett az ún. tudásalapú kutatói irányzat kialakulásához, s amely a turizmus belső szerkezetének, külső kapcsolatrendszerének, hatótényezőinek együttes megismerésére törekszik (Jafari, 1987).

Ebből az elméleti keretből kiindulva megállapítható, hogy a turizmus önálló tudományág, amelynek érdekében a későbbiekben tárgyalandó transzdiszciplinaritást emeli ki a jelenleg még erőteljesen érvényesülő multidiszciplinaritás helyett.

A turisztikai desztinációk esetén ismérvcsoportokat hoztak létre Graburn (1983) és Cohen (1984). A turizmusban a teherbíró képesség „egy helyszín, üdülőhely vagy régió képessége a turizmus befogadására minőségromlás nélkül". A maximális látogatószám nem járhat elviselhetetlen következményekkel (Cooper et al.,1993).

Véleményem szerint egy turisztikai célterületek attól függően különíthetők el, hogy a kikapcsolódni vágyó embereket mi motiválja az utazás során. Disszertációmban többek között arra keresem a választ, hogy a turizmushoz leginkább kapcsolódó ágazatok fejlesztése elegendő-e a vendégkör megtartásához, vagy komplex élménycsomagra van szükség.

Mill & Morrison (1985) szerint: „A rendszer egymással kapcsolatban álló és közös célokért együttműködő részek együttese.”

Ennek alapján a turizmus egy sor egymással kapcsolatban álló személyből, szervezetből, tárgyból és tevékenységből áll, amelyek egy közös célt szolgálnak, egy közös célért tevékenykednek, ez pedig a változatosság-igény által motivált és állandó környezetétől ideiglenesen távol lévő ember, a turista szükségleteinek a lehető legteljesebb kielégítése. A rendszer főbb jellemzői közé tartozik, hogy nyitott; összetett;

változatos és dinamikus. A szervezetek mind függetlenek egymástól, de a turista igényeinek kielégítésben együttesen játszanak szerepet.

Magyarországon 1986-ban új gazdasági mechanizmus indult el, amely a szolgáltatások területén is fellendülést eredményezett. Fokozatosan fejlődött ki egy fizető-vendéglátó hálózat, a monopolhelyzetben lévő állami utazási iroda (pl.: IBUSZ; Express;

Cooptourist). Az állami szálloda- és vendéglátó ipari vállalatok, (a Hungária és a Pannónia) mellett létrejöttek megyei vendéglátó ipari vállalatok is. Komoly fejlesztési program valósult meg, amelynek legfontosabb részét egy magyar-osztrák szállodafejlesztési hitel konstrukció képezte. A magánszektor felé is ekkor történt a legjelentősebb nyitás. Az egyre inkább kiéleződő hitelválság erősen befolyásolta a hazai gazdasági és politikai döntéseket.

A nyugati beutazó turizmus szerepének jelentőségét felmérve az állam fokozatosan feloldotta az egyéni forgalomban még meglévő korlátokat, de továbbra is problémát jelentett a turizmus fejlesztésében is az általános infrastruktúra elmaradottsága és a szolgáltatások fejletlensége, ezen belül a szocialista kereskedelemre jellemző hiányhelyzet.

Azzal együtt, ahogy a turizmus elemzése fejlődött, az egymást követő irányzatok több új tényezőt is figyelembe vettek. Ezek között szerepelt az utazás motivációja;

időtartama és a megtett távolság (Lengyel, 1987; 1992).

Sessa (1987), Aser & Jafari (1988); Butler & Wall (1988) kutatásai alapján még az sem állítható, hogy a turizmussal foglalkozó tudományágakon belül konszenzus lenne a vizsgált jelenség mibenlétét illetően, sok esetben csupán egymás meghatározásainak ismerete, nem pedig elfogadása a jellemző (Dann et al., 1988; Inskeep,1991;

Przeclawski, 1993).

A Balaton Kiemelt Üdülőkörzet jelenkori társadalmát az alkalmazkodó irányzat jellemzi leginkább, amely békés egymás mellett élést tesz lehetővé a látogatók és az őslakosok között. A helyi lakosok érdeke, hogy környezetük szebbé tételével és a vendéglátás helyes elsajátításával marasztalják az idelátogatókat, hiszen nemcsak jelenlegi megélhetésük múlik ezen, hanem jövőbeli kilátásaik is. A „lábon járó reklám”

mindennél többet ér, és ami még fontosabb: ha elégedett a szolgáltatással, visszatér.

A fent említett irányzatok érdeme, hogy megindították a tudományos igényű turizmuskutatást. Mindegyik irányzat elismeri, hogy a turizmus egy hatalmas méretű összetett tevékenység, amelynek fejlődését tanulmányozni kell, hiszen bármilyen fejlődés járhat kedvező és nemkívánatos következményekkel is.

A modern turizmus alig több mint két évszázada alakult ki a térségben az iparosodás és az urbanizációs folyamatok elterjedésével. Ezzel egy időben bővültek a szállás- és étkezési lehetőségek, az új technikai eredmények pedig elősegítették az átalakulást (Sharpley, 1994). Elkülönült a „látogató” meghatározása is, amely magába foglalja a

„turistát”, aki legalább 1 egész napot eltölt a célterületen és a „kirándulót”, aki 24 óránál kevesebbet tartózkodik a turisztikai desztinációban (Lengyel, 1992).

A nemzetközi statisztikai kiadványok azon turisták számát tudják nyomon követni, akik legalább egy éjszakát eltöltenek egy regisztrált szálláshelyen. Uticéljuk lehet szabadidő eltöltés, üzleti út és a családi nyaralás mellett kiküldetés vagy konferencia is. A kirándulók célja lehet csupán egy hajókirándulás is a Balatonon.

Kialakult a turizmus modern értelmezése. Eszerint: „A turizmus magába foglalja a személyek lakó- és munkahelyen kívüli minden szabad helyváltoztatását, valamint az azokból eredő szükségletek kielégítésére létrehozott szolgáltatásokat” (WTO, 1989). Ez a speciális rendszer, amely a keresletet jelentő turistát, és a kínálatot megtestesítő turisztikai szektort foglalja magába, nyílt rendszerként kölcsönhatásban áll a társadalmi, kulturális, politikai, gazdasági, természeti és technológiai környezet elemeivel (Tasnádi, 1998).

A Vienna Centre (European Centre for Coordinationof Research and Documentation in Social Sciences) nemzetközi összehasonlító kutatási projektjének keretében készült egy

jelentős vizsgálat a turizmus magyarországi társadalmi és kulturális hatásairól (Rátz 1999). A kutatás hét országra terjedt ki (Bulgária, Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország és Spanyolország). A projekt célja egyrészt a turizmusnak a fogadóközösségre gyakorolt pozitív és negatív társadalmi-kulturális hatásainak longitudinális vizsgálata volt, másrészt pedig a kapott eredmények összehasonlító elemzése (Bystrzanowski 1989, Jafari et al. 1990). A kutatás összességében vizsgálta a lakosoknak a turizmussal kapcsolatos attitűdjeit, a turizmusnak tulajdonított pozitív és negatív aspektusokat, a turizmus hatásait számos társadalmi és viselkedési változóra vonatkozóan, valamint a helyi lakosok és a turisták között a lakosok által észlelt különbséget, a turistákkal kialakított kapcsolatot.

A magyarországi kutatás magában foglalta a turisták és helyi lakosok kérdőíves megkeresését Sárváron 1985-ben, illetve helyi lakosok mélyinterjú formájában való megkérdezését Sopronban és Bükkfürdőn, valamint Dunaújvárosban (mint ipari jelleg kontroll-régióban) 1991-ben. Az 1985-ös megkérdezés 258 turistára és 253 lakosra terjedt ki. A turistákat nemzetiségük és az általuk igénybe vett szálláshely típusa szerint csoportosítva, a lakosokat pedig a turistákkal való kapcsolatuk alapján a turizmusban dolgozók, szobakiadók, a turistákkal laza kapcsolatban lévők csoportjaiba sorolta (Gergely 1989).