Innen szép nyerni, mondhatnánk. Aki ezt túléli, abból lesz valaki. Vagy nem. Van-nak szerencsések, akiknek a szülei gazdagok, és elkerülhetik az állami iskolát.
Olyanok is akadnak, akik kifognak egy jó tanítót vagy tanárt. Lehet, hogy a szülők vagy egy jó baráti társaság tudja pótolni, amit az iskola elmulasztott. Az is lehet, hogy a diák, akiről beszélünk egy zseni, és teljesen mindegy, hogy mit csinál az iskola, a tehetsége a betont is átviszi. Teher alatt nő a pálma, ahogy mondani szokás.
A baj csak az, hogy a diákok többsége egy olyan világba kerül, ahol minden válto-zik, és az iskolában szerzett tudással képtelenség érvényesülni. Mert mi a legfonto-sabb elvárás egy tizennyolc éves diákkal szemben? Hogy legyen felnőtt, és hozzon olyan döntéseket, mint például, hogy mit akar kezdeni az életével, hol akar tanulni, dolgozni, hol szeretne élni, kikkel és miből, tudjon együttműködni, értse meg, ha beszélnek hozzá, legyen nyitott, tanulni kész, és ne omoljon össze az első kudarc után, ami nagy valószínűséggel elkerülhetetlen lesz a számára.
Hogy is van ez? Legyen együttműködő? De hiszen ezt soha nem kérte tőle senki. Ült egy padban, és magolt, aztán vagy vissza tudta öklendezni az adathalmazt, vagy sem. Egyedül volt mindig, kivéve a szüneteket. Legyen alkalmazkodó? A megalku-vást, a meghunyászkodást beléverték, de mi a helyzet az adaptációval? Megérteni a helyzetet, felmérni annak előnyeit és hátrányait, megtalálni benne a hasznot és a feladatot, felépíteni a megfelelő szerepet és beleállni. Hogyan tudná mindezt a szerencsétlen, hiszen soha nem tréningezhette intézményes keretek között az önreflexiót és az érdekérvényesítést?
A gyermeknek azt mondjuk, hatéves korodig játszhatsz, utána ezt felejtsd el, és kezdd el a menetelést a felnőttkor felé. Tizennyolc éves korára sikeresen kiöljük a diákból a játékkedvet, a gondolkodás örömét, a természetes igényét az együttműkö-désre. Kiöljük a skilleket, és helyette egy rakás haszontalansággal töltjük tele a fejét, majd elvárjuk tőle, hogy helytálljon. Hogyan?
A demokratikus iskola első és legfontosabb állítása, hogy az iskola fókuszában a gyerek áll. Nem ő van az iskoláért, hanem az iskola van érte. Minden diák más, éppen ezért a legfontosabb kérdés, hogyan tudjuk egyben tartani ezt a sokféle embert? A tanító vagy tanár kompetenciái közül az első a közösségfejlesztés. Nem szétszedni kell ezt a sok személyiséget, hanem összerakni. De nem úgy, hogy merev szabályokkal és büntetéssel kényszerítjük ki a fegyelmet. A fegyelem hasznos lehet egy háborúban, de semmit sem ér a tanulási folyamatban. A diák akkor is tanul, ha történetesen üvölt, mint a fába szorult féreg, mert megtapasztal valamit. Például azt, hogy figyelnek rá, vagy sem. Eléri-e, amit akar, és ha igen, milyen áron, ha nem, miért nem? Ha egy tanár azt akarja, hogy a diákjai valóban tanuljanak valamit, akkor elsősorban a közösségre figyel.
A közösség nem pusztán a benne lévő emberek összessége, hanem egy magasabb minőségű életforma. Amikor egy tanár arra panaszkodik, hogy ő annyit foglalkozik a gyerekekkel, mindenkivel külön-külön is, és mégsem érzi, hogy előrébb tartanának,
akkor elfeledkezik arról, hogy nemcsak ő tanít, hanem a diákok is tanítják, ponto-sabban taníthatják egymást. A diákok egymás közötti interakciója épp annyira fon-tos, mint a tanárral fenntartott kapcsolat. A diákok látják, érzik és értik egymást.
Megfelelő segítséggel kialakíthatják a maguk világát, amelyben elhelyezhetik magukat és a másikat. Gyakran hangzik el, hogy a diákok maguktól is kialakítják a saját közösségeiket. A klikkjeiket igen, de a közösségüket csak megfelelő külső segítséggel képesek létrehozni. A közösség létrehozása, fenntartása és működtetése ugyanis szakértelmet igényel, amelyet tanulnunk kell. Amennyiben ezt egy tanár érti, és felkészült a feladatra, a diákok partnerévé válhat, és ugyanez történik fordít-va is: létrejön egy együttműködő közösség, amely már önmagában is annyi élményt és tapasztalatot generál, amely felér bármely tantárggyal.
A jelenlegi iskolai intézményeknek csak elenyésző hányada tekinthető közösségnek, mert ahhoz, hogy egyáltalán közösségről beszélhessünk, a szereplőknek aktív részt-vevőkké, törvényalkotókká és joggyakorlókká kellene válniuk. A magyar állami iskolarendszer nem ismeri a diákok jogait, sőt kifejezetten a jogfosztottságra épül, hiszen a diákoktól eleve alkalmazkodást vár el, és soha nem végez igényfelmérést:
utasít és megvon. Az iskola akkor közösség, ha a diák beleszólhat az intézmény ügyeibe, ha ezt nem teheti meg, akkor nincs közösség. Ha azonban nincs közösség, vagyis a diák nem érdekelt az iskola ügyeiben, ezen keresztül a tanítás folyamatá-ban, akkor teljesen mindegy, hogy mit tanítanak, rendszerszinten nem lesz hatékony az oktatás. Ahhoz, hogy egy iskola hatékony legyen, közösségi módon kell, hogy működjön.
A közösség pedig akkor fenntartható, ha demokratikus, mert csak a demokratikus, vagyis bevonó és átlátható formák teszik érdekeltté a résztvevőket a rendszer hosszú távú fenntartásában.
Az én állításom tehát az, hogy ha nem tesszük érdekelté a diákot a tanulásban, ha nem tesszük partnerré az oktatás folyamatában, ha nem engedjük, hogy aktív alakí-tója legyen az iskolának, amelyben napjai egyharmadát tölti, akkor soha nem válik felnőtté, és teljesen értelmetlen rajta számon kérni bármit is, hiszen azt sem érti, hogy minek kellene egyáltalán tanulnia.
A közösség fejlesztésének egyik leghatékonyabb eszköze a dráma. A drámai helyzet egy élethelyzet sűrített, stilizált formája, amely lehetőséget ad arra, hogy laboratóriumi, vagyis biztonságos közegben vizsgáljuk meg, hogyan tudnánk helyt-állni különféle konfliktusokban. A dráma nemcsak arra jó tehát, hogy az irodalom fontos szövegeit megismerjük, hanem arra is jó, hogy az egyes tudásanyagok hasz-nát felismerjük. Minden tudás a hasznán keresztül mérettetik meg. Az a tudás, amely haszontalan, értéktelen. A dráma felismerteteti az egyes tudásanyagok szük-ségességét, és alkalmazásuk módját. A demokratikus oktatási mechanizmus azt a jogot is megadja a diáknak, hogy kellő körültekintéssel, önreflexióval és közösségi tapasztalással eldöntse, mire van szüksége, és mire nincs. A dráma veszélyes terep,
mert nem pusztán a diák, hanem a tanár szerepére is rákérdez, és kifordítja, áttetsző-vé teszi azt. Tanár legyen a talpán, aki kibírja a demokratikus alapú oktatást. Ha azonban kibírja, akkor nyugodtan elmehet politikusnak, mert nem fog diktatúrát játszani a demokrácia álarcában.
Egy demokráciában leginkább a társadalmi igény telíti tartalommal az államot.
Amennyiben a közösség úgy érzi, hogy az állami intézmények által nyújtott szolgál-tatás színvonala romlik, képviselőin keresztül arra ösztönzi a kormányt, hogy az változtasson jelenlegi gyakorlatán. Ha nem érzik az emberek, hogy amit az iskolá-ban útravalóul kapnak, az haszontalan, akkor vagy minden rendben van, vagy semmi sincs rendben.