A Maladype Színházról

különböző nevelési célokból szervezett programok helyszíneiként is szolgálnak.

Színterei a szellemi innovációt előmozdító programoknak, melyek elsősorban a kö-zönséggel történő közös párbeszéd, a kreatív együtt gondolkodás és a társadalmi-er-kölcsi normák vizsgálatának lehetőségét keresik, kutatják. A színház megváltozott társadalmi szerepéből következően alapvető feladatunknak tartjuk a színház és közönsége új szemléletű kapcsolatrendszerének és kommunikációjának tudatos épí-tését. Meggyőződésünk, hogy a korszerű, egészségesen fejlődő társadalom egyik alapfontosságú feltétele az élethosszig tartó tanulás, ezért a színházi nevelést sem csupán a diákság privilégiumának tekintjük, a műveltség és a személyiség állandó fejlesztése minden ember egyéni joga. Véleményünk szerint a kortárs színház meg-kerülhetetlen feladata, hogy a társadalom tagjainak a művészeteken keresztül olyan lehetőségeket kínáljon, melyben tudásukat, kreativitásukat, innovációs és kooperá-ciós készségüket kiteljesíthetik. Kiemelten fontosnak tartjuk, hogy a különböző generációk egy közös, mindnyájuk számára örömet jelentő élmény, teremtő munka során ismerjék meg, értsék meg egymás gondolkodásmódját, értékeit, elsajátíthas-sák az egymásra figyelés, a megértés „tudományát”. Ezért évek óta olyan szellemi műhely létrehozásán munkálkodtunk, ahol minden korosztály megszólíttatik, tevé-kenyen részt vehet társulatunk életében, nyitott párbeszéd formájában cserélheti ki gondolatait egymással a világról és a művészetről.

1.2. Új ködszurkálók: A Maladype nyitott színházi modellje

A múlt század második felében, Latinovits Zoltán írta Ködszurkáló című esszéjében:

„Köd telepedett a színházra. Ellepte a színpadot, gomolyog a nézőtéren. Jó lenne – ködszurkálóként – fényt hasítani, de legalább agresszív kérdőjeleket vésni ebbe a szélcsendes káoszba. Jó lenne az alapfogalmakat tisztázni, valamilyen koordináta-rendszert rajzolni” (Budapest: Háttér Kiadó, 1994). Latinovits a színházi világ belső kontextusairól negyvenöt éve leírt bírálata sajnos ma is érvényes. Kevesen vannak, akik saját útjukat járva megpróbálnak „fényt hasítani a szélcsendes káoszba”, és személyes felelősségvállalással, etikai hitelességgel, a művészi személyiség kvalitá-sának hitelével tudnak és mernek új utakon elindulni, új értékeket kijelölni, új szín-házi nyelvet keresni, új módon gondolkodni.

A Maladype Színház művészei új művésztípust képviselnek, más életszemléletű, más színházi identitású, a társadalommal, a köznapi élettel elevenebb, egyenran-gúbb kapcsolati rendszert fenntartó, a művészi „elefántcsonttornyot” lebontó új generációt. Színházi hitvallásuk, akarásuk azonban azonos tőről fakad a kivételes tudású nagy elődeikkel. A társulat különleges stílusa és a színház mibenlétéről al-kotott egyedi gondolkodásmódja aligha illeszthető bármiféle hazai színházi hagyo-mányba. Különleges értéket képező alkotómunkájuknak biztos alapja az innovatív szemléletű műhelymunka, melynek legjellemzőbb ismertetője a folytonos kísérle-tezés, új utak keresése. A kísérlet az ő esetükben nem cél, hanem az élő színjátszás

alkotófolyamatának fejlesztő eszköze. Újító törekvéseik fókuszában a színészi já-ték, a rendezői-társulatépítői koncepció, a színpadi esemény újraértelmezése és nem utolsósorban a nézőkkel kialakítandó lehetséges kapcsolatok aspektusai állnak.

1.3. A színész és néző viszonyának megújítása mint rendező elv

A XIX–XX. század fordulójától napjainkig a színházi kísérletek úttörői, formai újí-tói törvényszerűen jutottak el ahhoz a gondolathoz, melyet többek között az ezzel a témával szisztematikusan foglalkozó Grotowski is megfogalmazott: „A színház akkor képes megújulni, ha visszafordul saját lényegéhez: a színész és a néző kapcso-latához.” (Kékesi Kun Árpád: A rendezés színháza. Budapest: Osiris, 2007).

Az utóbbi években egyre divatosabb beszédtéma lett ez a kérdés a magyar színházi életben. Sokan beszélnek erről, de igen kevesen gondolják át a színházcsinálás for-radalmárainak eredményeit, elakadásaiknak konzekvenciáit. Még kevesebben pró-bálnak a mai emberi, társadalmi, színházelméleti és gyakorlati összefüggéseknek megfelelő, saját művészi koncepciójukba illeszkedő új megoldásokat megkeresni, vagyis: tenni és változtatni.

Balázs Zoltán, a Maladype Színház szellemiségét meghatározó rendező és társulat-vezető hosszú távú, minden momentumában összefüggő rendszert alkotott, egylé-nyegű koncepciót, filozófiát munkált ki, melynek rendezőelve éppen a színész és néző viszony működésének megújítása lett. Az elgondolás megvalósítása érdekében a Maladype társulata a kezdetektől lépésről lépésre következetesen formálta az alko-tók és a befogadók partneri viszonyát. Minden produkcióban a néző közreműködé-sére és fantáziájára épített, tágítani kívánta a közönségnek azon körét, amely megér-ti azt a fajta gondolkodásmódot, nyelvezetet mely előadásaiban kifejezésre jutott, egyszersmind ki akarta billenteni a nézőit a megfigyelő státuszából, abból a célból, hogy az alkotófolyamat részeseivé válhassanak.

A Maladype gondolatserkentő, érzéki színháza ennek a manifesztációnak a jegyé-ben járja a maga útját ma is. Természetesen a kezdeti időkjegyé-ben a színháznak saját közönségét kellett megtalálnia, és azokat a módszereket kellett felfedeznie, melyek segítségével a nézőt kibillentheti a beidegződött színész-néző viszonyrendszert érin-tő színházi megszokásokból. Az alkotókat és befogadókat elválasztó virtuális határ tágítását elsősorban előadásaikkal alapozták meg.

1.4. A rendező mint játékmester

A társulat már a 2001-es első bemutatótól kezdve a nézők teljes érzelmi és intellek-tuális valóját kívánta megszólítani. A résztvevők affektív ráhangolódásának érdeké-ben a társulatvezető-rendező mintegy játékmesterként fogadta az előadásokon a

nézőket, szóba elegyedett velük, hellyel kínálta őket. A nézők a nézőtér ajtajának kitárásakor azonnal a játszott darab világába, hangulatába csöppentek, egy olyan közös térbe, ahol a játszók (színészek, zenészek) felkészült állapotban várakoztak.

Az említett játékmesteri funkció később a 2004-es Négerek előadásban tovább gaz-dagodott azzal, hogy a rendező, Balázs Zoltán, Archibald szerepében bonyolította az eseményeket, irányította a játékot. (A 2007-ben bemutatott Leonce és Léna előa-dásban a rendezői tevékenység lehetséges határait – játékmester szerepében –, tartalmában és formájában szélesebbre tágította.)

1.5. A színész és a néző látványtérbe emelése

Balázs Zoltán már az első rendezésétől kezdve túllépett a hagyományos színházi terek használatán, az előadásokat (kevés kivétellel) olyan látványtérbe helyezte, mely egyszerre foglalta magába azt a teret, melyet a színészek, és azt a teret, melyet a nézők foglaltak el – a színházi fény ekkor még jelezte a színészek játékterének határait. Az így létrehozott intim tér eredményeképp a színész és a néző egymás aurájába került, a testközeliségben a színész leszállt a piedesztálról és a maga konk-rét testiségében, esendő emberségében mutatkozott meg, ugyanakkor ebben a hely-zetben színészi játékának mimikai és gesztusbeli finom megoldásai kerültek fókusz-ba. A játékosok testi közelsége miatt a néző egy olyan sajátos közegbe került, mely egyszerre volt nyilvános és privát. Ugyan a néző a hagyományos szerepének megfe-lelően továbbra is saját biztonságából figyelhette a játékot, metakommunikatív síkon mégis megindulhatott egy intenzív nonverbális párbeszéd, és mindez együtt segít-hetett egyfajta közösségi érzés létrejöttében.

A Maladype társulata munkamódszerével, merész formai és tartalmi újításaival, előadásaival, társulatépítő céljaival mindig a halott, a biztonságos színház ellen dol-gozott. A társulat első öt évének eredményeit végiggondolva megállapítható, hogy az alapkoncepcióban kitűzött célok megvalósítása jó irányba haladt, de az igazi kibontakozáshoz tovább kellett lépni, hatékonyabban kellett erősíteni a színház mű-vészei és nézői közötti egyenrangú partneri viszonyt, ezért célszerű lett új kapcsola-ti rendszert és információs bázist kiépíteni, új érintkezési formákat, a művészetek minden ágát érintő tartalmakat és kommunikációs stílust keresni. Az addig megtett út tanulságait megfontolva teljesen új színházi szemléletet és gyakorlatot kellett kialakítani, mely természetesen számolt a független társulat speciális adottságaival, sajátos feltételrendszerével.

1.6. Közbevetés

A megújítási folyamat szempontjából nem szabad figyelmen kívül hagyni Balázs Zoltán színészi minőségében szerzett tapasztalatait sem, melyeket a Tim Caroll rendezte Hamlet címszerepének eljátszása (a Bárka Színház előadása, 2003) során

összegzett. Caroll rendezői koncepciója folyamatos improvizációra és a közönséggel való együttes játékra épült. A 2003 és 2006 között játszott nyolcvanhat előadás során minden este más és más Hamlet született meg a színészek és a közönség együttes játékában. Az alkotók közül senki sem tudta előre, hogy az előadás a meg-határozott szabályrendszer keretein belül hogyan működik majd, milyen szakmai meglepetéseket okozhat, és a permanens improvizáció a maga fegyelmezett szabad-ságával hová vezet. A váratlanul, pillanatról pillanatra kialakult, kiszámíthatatlan helyzetekre adott rögtönzései közben hihetetlen mennyiségű konkrét tapasztalatot szerzett a színész és néző közös, véletlen vezérelte játékának működéséről, lehetsé-ges jó megoldásairól és gátló tényezőiről is. A Hamletben kipróbált önálló színészi megoldásainak tanulságai és a közös játék során a partnerekkel (színész és néző) szerzett impressziói is erős hajtóerői lehettek annak az innovációnak, melyet rende-zői metodikájában Balázs Zoltán továbbfejlesztett, fokról fokra kialakított és terv-szerűen tovább formál ma is. Nevezetesen, hogy a színészt és a színészi játékot, valamint a színész és a néző kapcsolatát összehangolt struktúrában szemléli.