A történeti tudás útja a világiakhoz

Az ezredik esztend t követ id szakban a Francia Királyság területén azokkal az impulzusokkal és szellemi áramlatokkal összhangban, amelyek az egész nyugati kereszténységben a m vel dés területén kibontakoztak, virágzó latin nyelv kultúra, s ezen belül természetesen magas színvonalú latin nyelv irodalom és történetírás alakult ki. A folytatásban ennek részben a következménye részben egyik legf bb generálója a 12. századi reneszánsz lendületéb l szárba szökkent Párizsi Egyetem volt,^ŐőŐ mely a 13. század során mind nagyobb szerepet kapott, és fokozatosan a translatio imperii elmélet mintájára és az ahhoz szorosan

Őő3 CSERNUS, A keresztes háborúk résztvev i. Bárók és lovagrendek. in JOINVILLE (Balassi), 387-39ő.

ŐőŐ A Párizsi Egyetem indulását a „Notre-Dame Corporatio” létrejöttét l (11ő0) számítják, alapítását II.

(Fenséges) Fülöphöz (1200.01.1ő) és a pápai meger sítésekhez (III. Ince, 121ő és IX. Gergely, 1231) kötik.

1ő6 kapcsolódva fejl d translatio studii letéteményese lett.^Őőő Eszerint a három birodalomhoz – görög, római, frank – kapcsolódó tudás a frankok birodalmában lév Párizsban állapodik meg, és helyet kap a hatalom hármasában: Sacerdotium, Regnum, Studium. Ezzel Párizs a nyugati világ egyik legf bb szellemi központjává válik.^Őő6 Az is egyértelm , hogy a középkor

"legintellektuálisabb és legintellektualistább" századában, Roger Bacon és Szent Tamás korában, a szellemi fellendülésnek és a tudományosságnak a teológia, a jog és a természettudományok voltak a kiváltságos területei, és nem a história. A história szerepének a francia nyelv séggel szorosan összefügg növekedésének a jelei a 13. század során váltak fokozatosan láthatóvá, és igazi kibontakozásával a 13. század utolsó harmadáig várni kellett.

Ugyanakkor a fentebb említett három kulcsfontosságú területen a vulgáris nyelv el retörése a 13. század során még alig volt észlelhet (ez alól bizonyos esetekben a jog jelentett kivételt), miközben az értékrendben jóval a teológia és a tudományok mögött álló irodalom s történetírás terén a francia nyelv jól érzékelhet en offenzívába került. Ebben a folyamatban, általános tendenciaként, azt tapasztalhatjuk, hogy minden, ami az állammal kapcsolatos, vagy/és szélesebb közönséghez kíván szólni, fokozatosan a francia nyelv használata felé közelít. A latin nyelv és a francia nyelv ség – mint látni fogjuk, gyakran igen termékeny – kapcsolata, és a kapcsolatukat sokoldalúan befolyásoló hatásmechanizmusnak a rövid vizsgálata elkerülhetetlen a középkori francia nyelv történetírás fejl désének bemutatásakor.

Érdekes ez abban az összefüggésben is, hogy Joinville és a hozzá hasonló világi bárók generációja, elemi szinten – igen nagy valószín séggel – ismerte a latint, de az sem lényegtelen szempont, hogy használni – legalábbis Joinville történetének olvasása alapján – csak akkor használta, amikor valamilyen liturgikus kontextusban nyilvánult meg (imádság), vagy éppen ha egy-egy bibliai mondást, esetleg evangéliumi idézetet parafrazálva (esetleg részben latinul) közvetített. Emellett, annak ellenére, hogy az egyház ezt a folyamatot nem nézte jó szemmel,^Őő7 kísérletek történtek még a liturgikus szövegek népnyelvi változatainak elkészítésére is (amire

Őőő Jacques LE GOFF, La civilisation de l’Occident médiévale, Arthaud, Paris: 196Ő. 196-197.; Charles Homer HASKINS, The Renaissance of the Twelfth Century, Harvard University Press, Cambridge: 1927.; Serge LUSIGNAN, „Vérité garde le Roy”. La construction d’une identité universitaire en France (XIII^e-XV^e siècle),

„Histoire Ancienne et Médiévale – No. őő”. Université Paris I. Panthéon, Publications de la Sorbonne, Paris:

1999. 22ő-266. Johan VERGER, Des nains sur les épaules des géants. Maîtres et élèves au Moyen-âge, Tallandier, Paris: 2006. Isabel IRRIBAREN, La théologie dans l’université médiévale. Lieux et renaissances de la reine des sciences, Revue des Sciences Religieuses (2013) No. 87/Ő. Ő03-Ő1ő.

Őő6 IRRIBAREN, Ő03, Ő08-Ő09.

Őő7 Jean Claude SCHMITT, Du bon usage du „Credo”, in Faire croire. Modalités de la diffusion et de la réception des messages religieux du XIIe au XVe siècle. Actes de table ronde de Rome (22-23 juin 1979) Publications de l’École Française de Rome, vol. ő1, Rome: 1981. 3ő0-3őő.

http://www.persee.fr/web/ouvrages/home/prescript/article/efr_0000-0000_1981_act_ő1_1_138ő (letöltve 2017.0Ő.0Ő.)

1ő7 Joinville Credo-jának bemutatásánál még visszatérünk). Az alábbiakban e kérdéssel kapcsolatban csupán a legáltalánosabb kérdésekre szeretnék utalni.^Őő8

A középkori latin és francia nyelv egymáshoz való viszonyának elemzésénél meglehet sen gyakoriak a széls séges megközelítések. A kor viszonyainak ismeretében aligha vitatható, hogy a "tudás világában él knek, egészen a 13. század elejéig, igencsak nehezükre esett azt elfogadni, hogy egy történeti m , mely méltó erre a névre, más nyelven is íródjék, mint Cicero, Svetonius vagy Sallustius nyelvén". Vagy – más oldalról közelítvén – a Biblia nyelvén, mint a szent nyelvek egyikén. Eközben született olyan vélemény is, mely sommásan kinyilvánította, hogy a 13. századtól a francia nyelvterületeken a "latin a filozófusok, a teológusok, a természettudósok és a jogtudósok," valamint az "egyetemi oktatás nyelve" maradt csupán. Az alaposabb vizsgálódás viszont arra enged következtetni, hogy bizonyos m fajoknál – különösen a történetírás esetében és a középkor két utolsó évszázadában – inkább a két nyelv együttes (s t, tudatos, szándékolt) létezése volt a jellemz , ami mind a két nyelvre kifejezetten megtermékenyít en, néhol pedig konkrétan is egymástkiegészít módon hatott.^Őő9

Noha – mint láttuk – a latin nyelv tekintélye (összefüggésben természetesen azzal is, hogy a latin a Szentírás nyelve, valamint hogy ekkor már hatalmas latin nyelv antik és keresztény szellemi produkció állt az írástudók rendelkezésére) az írás világában még hosszú ideig töretlen maradt, az egyeduralmát a történetírás területén fokozatosan elveszette. Nem kis mértékben azért, mert mindinkább egyértelm volt az ellentmondás a "közönség" színvonalasabb latin nyelvi ismereteinek hiánya és a szerz k azon törekvése között, hogy alkotásaik minél szélesebb körben válhassanak ismertté.

A problémát súlyosbította (és egyben a megoldás felé tolta), hogy a latin, mint az értelmiség – szükségképpen dönt en az egyházi értelmiség – nyelve, valójában nem hogy szélesebb tömegekhez nem szólhatott, de a színvonalas latin tudás hiánya gyakran komoly problémákat jelentett még a középkori politikai rendszer kulcsfontosságú pozícióiban lév világi méltóságvisel inek, köztük az uralkodók jó részének, s t (mint gyakran maguk mondják) még a latinul írók egy részének számára is.^Ő60 Mindeközben a „másik oldalról”, a befogadók részér l, a történetírás produktumai iránt mind er teljesebb érdekl dés nyilvánult meg.

A latin nyelvr l a vulgáris nyelv irányába történ váltás természetesen nem kizárólag a latin és a francia, hanem általában véve a latin és a népnyelv problémájaként jelentkezett. Noha a

Őő8 BOURDÉ--MARTIN, 18-22., GUENÉE, Histoire et culture..., 2ő-36., LE GOFF, Az értelmiség..., 119-133, 1ő1-16ő., U .: La civilisation..., 378- 391

Őő9 GUENÉE, Histoire et culture..., 226, 303, ZINK, Introduction..., 11-1Ő., U ., Littérature..., Ő3-66, 237-2Ő1.

Ő60 GUENÉE, Histoire et culture..., 31ő-319., ZINK, Littérature..., 190-191.

1ő8 dolgok természetéb l következ en ez a váltás nem hirtelen következett be, a francia nyelv esetében az igénymegjelenésének és érvényesülésének bizonyos fázisai, s t, egyes vélemények szerint szinte még a "döntés pillanata" is rekonstruálhatónak t nik.^Ő61 Mivel az ezredik esztend t követ századokban (még a 12. században is) Franciaországban az írott kultúra igazán csak latin nyelv kultúra lehetett, a népnyelven született produkcióknak az írás világába való belépése korántsem volt zökken mentes, s t, csak bizonyos visszaesések (színvonal-esések) árán volt elképzelhet . A 12. század második felére fokozatosan bekövetkez változás felgyorsulására jelent s hatással volt a történetírás iránti mind komolyabb érdekl dés.

Mintegy évszázad kellett azonban ahhoz, hogy a népnyelven már létez , de még nem írott kultúra kett s irányú fejl désen menjen keresztül. Egyrészt, hogy írott kultúrává legyen, másrészt hogy a szóbeli hagyomány által meg rzött információk utat találjanak az írás világába, beemel dhessenek a latin majd francia nyelv szövegekbe is. Mivel – a fentebb már említett okokból – a latin par excellence hitelesebb, mint a népnyelv, a francia nyelv történetírás a hitelesség tekintetében kezdetben még "küls támogatásra" (dönt en latin referenciákra) szorult:

ezért számára a korábbi vagy kortárs latin nyelv munkák egyrészt konkrét forrásként, másrészt a tekintély forrásaként jelentek meg. Jellemz volt, hogy a vulgáris nyelven született m vek esetében szerz ik továbbra is gyakran hivatkoztak a legfontosabbnak tekintett latin nyelv alkotásokra (els sorban a Szentírásra). A "Régiek" tekintélyhordozó funkciója a szellemi élet minden területén érvényesült: ebben az esetben a teológia valójában egyfajta

"történetfilozófiaként" is értelmezhet .^Ő62

A probléma megoldására voltak „latin” kísérletek is. A középkori latin történeti munkák szerz i, akik kezdetben hagyták el törni a virtuóz latinságú antik szerz kkel szembeni (többé-kevésbé indokolt) „kisebbségi érzésüket”, törekedtek nyelvi hiányosságaik kiküszöbölésére:

el bb tehát latin nyelven igyekeztek minél tökéletesebbet és szélesebb körben megérthet változatokat alkotni. Kés bb viszont, amikor látták, hogy a közönség a pallérozottabb latin

Ő61 Magától Einhardt-tól tudjuk, hogy már Nagy Károly, hogy a "régi királyok történetei veszend be ne menjenek", vulgáris nyelvre íratta át a rájuk vonatkozó szövegeket, s hogy frank nyelvtant íratott, hogy a Nagy Alfréd-korabéli Angliában, ahol a misszionáriusok tevékenysége is a népnyelv alkalmazását segitette el , maga Nagy Alfréd nem csak lefordította népnyelvre Beda egyháztörténetét, s íratott egy angolszász krónikát, hanem maga ültette át Orosius-t angolra. Ezeknek a kísérleteknek azonban, történeti okokból, nem lehetett kimutathatóan megtermékenyít hatása a szóbanforgó "vulgáris nyelvek" fejl désére, amit egyebek mellett bizonyít az a tény, hogy még a fentebb említett angol krónika is latin fordításban maradt az utókorra. Robert BOSSUAT, Eginhard, in D.L.F., 2ő2., LAVISSE, II./1. (Kleinklausz, A.), 3Ő8. EINHARD, Vita Caroli Magni, (HALPHEN-kiadás XXIX. fej., 82-83), idézi GUENÉE, Histoire et culture..., 220., Antonia GRANSDEN, A.: Historical Writing in Twelfth-Century England,

"Speculum" XLVII, 1972, 29-ő1.

Ő62 V.ö. GUENÉE, Histoire et culture..., 27-33., LE GOFF, La civilisation..., 36ő-371., U .: Az értelmiség..., 17-21., BOURDÉ-MARTIN, 18-22.

1ő9 nyelvet még kevésbé érti, ráadásul ez nem egyszer olyan hallgatóság volt, mely a latin nyelvben ugyan kevésbé volt járatos, de amelynek egyébiránt komoly politikai befolyása volt, a szerz k törekvései is módosultak. Egyre nyilvánvalóbbá vált ugyanis, hogy a korábban célként megjelölt és olyannyira vágyott, igényesebb latin szöveg csak nagyon kevesek (egy sz k egyházi, egyetemi és értelmiségi elit) számára válhat hozzáférhet vé: potenciális közönsége ellenben nem, hogy nem gyarapodott, hanem épp ellenkez leg, inkább besz kül ben volt.

Más megoldást kellett tehát találniuk, s ezt a "más megoldást" az írástudó értelmiség képvisel i tudatosan keresték is. Így a szélesebb közönség felé fordulásnak egy kezdeti, mondhatnók "kísérleti" fázisában, a történetírás terén volt egy átmeneti id szak, amikor egyes szerz k, mint pl. Giraud Le Cambrien (Girardus Cambrensis) 1187-ben, elegend nek érezték azt, hogy m veiket könnyített latin nyelven írják meg, illetve készítsenek egy könnyített latin nyelv változatot is. Mivel pedig ezt követ en nem sokkal bebizonyosodott, hogy a "vulgarizátorok"

még mindig túlbecsülték az általuk megcélzott szélesebb közönség latin nyelvi ismereteit, és mivel a várt eredmény ezúttal is elmaradt, Giraud 1209-ben már arról értekezik, hogy a legjobb az lenne, ha m vét egy "mindkét nyelven m velt ember" lefordítaná a nép nyelvére.

Fejtegetésével egyszerre két lényeges felismerést is dokumentált. Megjegyzéséb l egyrészt látható, hogy a népnyelv ismerete számára már a m veltség egy formájaként jelent meg, másrészt kit nt, hogy a m megfelel diffúziójához a népnyelvi változat elkészítése lehet a követend út. Ezzel a következtetésével Giraud mester szinte pontosan a századfordulóra helyezked két évtized idejére lokalizálta a történeti szövegek "bilingvizmusának" biztosítása érdekében megfogalmazódó történetírói igényt, amit nyilvánvalóan csak megel zhetett egy, a közönség részér l megnyilvánuló várakozás, s – mint látni fogjuk – követni fog az ugyanebbe az irányba mutató, világosan megfogalmazott fejedelmi szándék is, melynek a megvalósítását az uralkodó a saint-denis-i apátsághoz fogja majd rendelni.^Ő63 Érdekes (s ma már mondhatnánk szimbolikus) módon ez az id pont egybeesik a két els – és kizárólag franciául író – francia történetíró, Geoffroy de Villehardouin és Robert de Clari aktivizálódásának kezdetével is.^Ő6Ő A Saint-Denis-ben írandó hivatalos és bilingvis Capeting-monarchia-történet összeállításának befejezésére azonban még mintegy hetven esztend t kell majd várni.

A latinból a francia nyelv történetírásba az átmenetet így a vulgarizáló kompiláció és a 13. század elejét l nagy er vel beinduló fordítások jelentették. Az ismeretek szélesebb körben való terjesztésének, a "vulgarizálásnak" az igénye egyre inkább általános jelenséggé vált. Miután

Ő63 Giraud Le Cambrien fejtegetését (GIRALDI CAMBRENSIS, Opera, ed. BREWER, J. S., V. pp. Ő10--Ő11.) idézi GUENÉE, Histoire et culture..., 220., BEAUNE, Naissance..., 113-172.

Ő6Ő Clari munkájára lásd: CSERNUS, 2013. 1ő-13Ő.

160 az ismeretterjesztésnek az a formája, mely a könnyített latin változat létrehozását célozta meg, nem hozott átüt sikert, elérkezett a fordítások ideje. Ezt úgy is kell fölfognunk, mint egy újabb kísérletet arra, hogy a "papok tudománya" (’oeuvres de clergi’) a világiakhoz is eljusson. Az olyan m vek iránti igény, mint a "La fontaine de toutes sciences" (12ő0k.), az "Image du monde"

(12Őők.) vagy a maga korában igen színvonalas összefoglalásnak tekinthet "Livre du secret aux philosophes" mindenki számára egyre nyilvánvalóbb módon megnövekedett. Szinte minden tudományban (jog, orvostudomány, természettudományok, hadm vészet stb.) születtek sikeres fordítások, melyeknek létrehozásában már olyan, a korban is jól ismert szerz k nevét fedezhetjük fel, mint a Roman de la Rose folytatójaként közismert Jean de Meung-ét (megh.130ő), aki Vegetius "De Re Militare" c. m vét fordította franciára "Art de Chevalerie" címen (128Ő).

Ennek a "m fajnak" az egyik legkiemelked bb alkotása egy olyan enciklopédia, mely a már említett firenzei Brunetto Latini franciaországi tartózkodásának a "mellékterméke" volt, a

"Li Livre dou Trésor", ami tulajdonképpen nem más, mint egy több, eredetileg latin nyelv forrásból merít fordítás. Benne, Brunetto tudomány-felosztása szerint, helyet kapott a teológia, az etika, a geográfia, a retorika, a csillagászat és a természettudományok mellett a történelem és a politika tudománya is. A 13. század tehát e téren is a szintézisek világa. A többnyire latinból fordított, igen népszer (bár többségükben közepes színvonalú) "enciklopédiák" pedig mind a francia nyelv el retöréséhez, mind pedig a francia nyelven terjed tudás kibontakozásához hozzájárultak.^Ő6ő A „tudományos” történeti munkák francia (’langue vulgaire’, ’langue romane’) nyelven történ megjelenését tehát nem kis részben ugyancsak a latin nyelv m vek fordításának illetve adaptálásának és vulgarizálásának is köszönhetjük, melyeknek jelent s hatásuk volt a kor írástudóinak m veltségére.

A történetírásban a népnyelv emancipációjának újabb fázisát annak a csaknem két évszázadon át él gyakorlatnak a kialakítása hozta meg, melynek értelmében a hivatalos francia historiográfia az uralkodói szándéknak megfelel en, párhuzamosan alkalmazta a latint és a franciát. Ennek a sajátos és koncepciózus „bilingvizmusnak” az elfogadásához és elfogadtatásához kétségtelenül szükség volt egy lényeges mentalitásbéli változásra – mely egyértelm en csak a 13. században következett be –, amelynek igen fontos eleme volt, hogy elfogadta, de legalábbis tudomásul vette, hogy történelmet, mely valóban méltó erre a névre (és amely még az uralkodónak is kedvére van), lehet – s t, kell – francianyelven is írni. A vulgáris

Ő6ő Noha ezeknek a korai vulgarizációs munkáknak a szellemi színvonala nem egyenletes, elterjedtségük és népszer ségük egyértelm en kimutatható; - mindezt a szóban forgó m vek száma és a ránk maradt kéziratok mennyisége egyaránt alátámasztja. Ezt igazolják a legelterjedtebb kéziratok számáról készített kimutatások is, GUENÉE, Histoire et culture..., 2ő0-2ő2.; Francis J. CARMODY, Brunetto Latini (Brunet Latin) in DLF., 1ŐŐ-1Őő.; FAVIER, Dictionnaire..., 6Ő2.; ZINK, Littérature..., 173-17Ő.

161 nyelv fejl désének és a közönségigényeinek a nyomása volt tehát az egyik jelent s összetev je a francia nyelv történetírás további kibontakozásának, míg a másik, az el bbit l nem teljesen független komponens az ugyanebbe az irányba ható politikai szál, a nemzeti monarchia koncepcióját kiteljesíteni kívánó fejedelmi szándék kinyilvánítása volt. Bernard Guenée elemzése arra enged következtetni, hogy Saint-Denis Apátsága ebben a folyamatban nem egyszer végrehajtó volt, hanem a koncepció megfogalmazásában, kidolgozásában és megvalósításában egyaránt aktívan részt vev szellemi m hely, melynek két kulcsfigurája abban az id szakban az apát, Mathieu de Vendôme és a Roman des Roys compilátor-szerz je, Primat (Primatus) volt. (Róluk a kés bbiekben még lesz szó).^Ő66

A saint-denys-i történetírók számára ehhez a monumentális vállalkozáshoz kiindulópontként és szilárd támaszként a rendelkezésére álló korábbi, magas színvonalú latin nyelv történetírás gazdag tárháza szolgált. Mindenképpen figyelemreméltó viszont, és a történetírás mind nagyobb politikai fontosságára is utal, hogy ez a bilingvizmus kialakulásához vezet kett s igény a történetírással – és csak a történetírással – szemben fogalmazódott meg (például az adminisztrációval szemben pedig nem). Mindenesetre a tömegesen megjelen fordításokat és a francia nyelv történetírás megszületését a 13. századi megújulás és szintézis egyik fontos megnyilvánulásának szokás tekinteni.^Ő67

Egyre gyakrabban fordult el , hogy a történetírásnak, amelyt l mind inkább elvárták egy uralkodó vagy éppen egy adott uralkodócsalád hatalmának legitimációját is, éppen az uralkodó (vagy fejedelem) kívánságára születtek vulgáris nyelv változatai, hiszen a legvilágosabb és a leghatásosabbnak t n érvrendszer sem érhetett sokat, ha ez az erénye csak egy sz k kör el tt tárulhatott fel. Franciaországban ezek az uralkodói igények – természetesen nem véletlenül – kapcsolódtak a dinamikusan el retöt Capeting-monarchia lendületes, 13. század során kibontakozó fejl désének folyamatához.^Ő68

Valójában tehát az itt leírt átalakulás megközelít leg azt az id szakot öleli föl, melyet hosszú élete során Joinville átélt. Ebben magának a sénéchalnak és m vének is fontos szerep jutott, hiszen elbeszél és történetírói tevékenységével maga is aktívan és kivételes tehetséggel kapcsolódott be a folyamatba. Arról nem tudunk, hogy Joinville saját története elkészítéséhez

Ő66 GUENÉE, Comment on écrit.., 10, 2Ő-27. Mathieu de Vendôme (megh. 1286) Lajos király káplánja, s két ízben is régens, kora egyik igen befolyásos személyisége volt.

Ő67 ZINK, Introduction..., pp. 81--82., U ., pp. 17ő--181, 186--188, 190--191., GUENÉE, Histoire et culture..., pp. 3ő--38., EHRARD--PALMADE, p. 12.

Ő68 ZINK, Introduction..., 18-22, 88-89., U ., Littérature..., p. 190., az állami intézmények kialakulására FAVIER, Le temps..., 137-1őŐ, 177-223. LAVISSE, III./1. (Luchaire, A.), pp. 122--28Ő., és III./2. (Langlois, Ch.-V.), 322-339., ELLUL, J.: Histoire des institutions françaises de l'époque franque à la Révolution,

„Thémis”, Paris, 1987. 2Ő7-269., RICHARD, Saint-Louis, 277-320, Ő28-Ő37. LE GOFF, 1996. ő9-87.

162 használt volna föl konkrét latin nyelv munkákat. Úgy t nik, meg sem fordult a fejében, hogy más nyelven kellene kommunikálnia az t körülvev világgal, mint franciául. (Ezt egyértelm en alátámasztja a kés bb részletesebben bemutatandó Credo, melynek a lényegi része, hogy a latin nyelv Hiszekegyet is népnyelven kell hozzáférhet vé tenni a lelki támaszra szorulók számára.) Mint majd látni fogjuk, a hitelesség, a valódiság (’le vrai’) kérdése t is er teljesen foglalkoztatta, de nála már föl sem vet dik, hogy annak alátámasztása érdekében latin nyelv referenciákhoz forduljon. Moralizáló megjegyzései alkalmával ugyan használ latin idézeteket és parafrazál „szent mondásokat” – melyeknek eredete hol azonosítható, hol nem^Ő69 –, de ezt nem azért teszi, hogy m vének hitelességét hangsúlyozza. Számára ehhez elég volt az „témoin”- vagyis a „szemtanú” szerepe, s hangsúlyozhatta, hogy megadatott neki a tanúságtétel lehet sége.

Más a helyzet viszont a Grandes Chroniques, illetve a Királyok Könyve (Roman des Rois) francia változatával kapcsolatban, hiszen az el bbib l (erre maga Joinville is hivatkozik, és a szövegek összevetése teljességgel igazolja, amit mond) jelent s részeket emelt át saját m vébe.^Ő70 Azonban a hivatkozás itt sem a hitelesség érdekében történik, hanem csupán referenciaként, tehát jegyzet-funkciója van.^Ő71

Említettük, hogy az olyan francia nyelv történetírás, mely nem fordítás és nem kompiláció, a 12. század legvégén, illetve a 13. század elején keletkezett. Az els ilyen alkotások azonban nem köt dtek (közvetlenül legalábbis nem) a királyi központokhoz. Bölcs jüket a nagyratör f úri udvarokban – Aquitánia, Champagne, Flandria – ringatták, melyeknek gazdagsága, kulturális igényei és szellemi atmoszférája vezetett el a megszületésükhöz. Ez a körülmény is fontos leképezése a kor társadalmi és politikai er viszonyainak és a nyugati világ szellemi fejl désének: a f úri központok kulturális kisugárzásuk tekintetében és – gazdasági, társadalmi, politikai – súlyuknak megfelel en, a m vel dés kivételesen fontos központjaivá is váltak, s annak fejlesztésében is elöl jártak.

A királyi udvarban a folyamat lassabban haladt el re, ott még több mint fél évszázadig szinte kizárólag a latin nyelv történetírás hagyományai uralkodtak. Ebben az összefüggésben pedig talán már nem meglep , hogy a francia nyelv történetírás legels produktumai nem a szorosan vett Francia Királyság területér l, még kevésbé a sz k értelemben vett "île-de-france-i régióból" származnak, noha annak a m veltségi jellemz it mutatják. A f úri udvarokban

Ő69 Joinville szövegének fordításakor igyekeztem utánajárni a szövegeiben lév idézeteknek, illetve referenciáknak, s ahol ez sikerült, a fordításhoz csatolt jegyzetekhez illesztettem ket. Egyébként Joinville hivatkozik a „szaracénok törvényeire” is.

Ő70 JOINVILLE, 201ő., 768.

Ő71 Amikor forrásairól beszél, annyit mond csupán, hogy amit leírt, azt „egy francia nyelven írott könyvben”

találta. Uo. 77 és 768.

163 megjelen francia nyelv történetírás a f úri-bárói büszkeség és autonómia kifejezésének igényét

163 megjelen francia nyelv történetírás a f úri-bárói büszkeség és autonómia kifejezésének igényét