Simon de Joinville ’advocatus’ és ’ sénéchal’

Láttuk, hogy Joinville urainak további fölemelkedésében minden generációnak megvolt a maga feladata, de hazai és tengerentúli aktivitásával, valamint a családi kapcsolatok b vítésével s a hagyományok átörökítésével ebben különösen jelent s szerep jutott Simon de Joinville-nek (1180k-1233), Jean de Joinville apjának, aki a Szentföldön elesett fivérének a helyébe lépve örökölte meg a birtokot, és a sénéchal címre formált jogot. Mivel az korszaka kiemelked fontosságú – minthogy fia visszaemlékezéseiben is van rá közvetett és közvetlen utalás is,^16ő s további történetük egyes részei akkor érthet k meg mélyebben, ha az apa törekvéseinek hátterét ismerjük – ezért t kissé részletesebben mutatjuk be. Valójában Jean de Joinville szinte mindenben követi apja törekvéseit, és minden lényeges helyi kérdésben ugyanúgy jár el, mint . Az idején válik egyértelm vé, hogy a birtokok mellett a

163 JOINVILLE, 201ő., 77, őő8.; LUSSE, 1998, 17–18..

16Ő „titulis militiae famosissimus” – lovag, írja róla Albericus Trium Fontium, s „meillors chevaliers”-ként jelenik meg Guiot de Provins (11Őők.-1208) Champagne-i trubadúr költészetében, lásd Chronicon, MGH. SS. T. XXIII, 879. MONFRIN,199ő.VIII.

16ő Lásd JOINVILLE,201ő., Őő és 82, 83, 8Ő.

66 ek hatalmának két f bázisa a már korábban megszerzett, a területükön lév egyházak fölött gyakorolt avoué (’advocatus’) jogkör, valamint a sénéchali méltóság lesz. Az el bbi gyakori konfliktusokkal és már generációk óta meglév jog, az utóbbinak az esetében pedig Simon úr mindent a méltóság teljes birtoklásának rendelt alá, és a különböz konfliktusok során mindvégig következetes volt, amennyiben annak a félnek az oldalára állt, akit l e jog elismerésére garanciákat kapott, vagy „vonta meg h ségét” attól, aki ezt a jogát kétségbe vonta.

Robert de Sailly, majd Geoffroy halálát követ en, mivel a harmadik fiútestvér, Guillaume egyházi karriert választott (Reims érseke lesz), a címet és a hozzá tartozó birtokot a negyedik fivér, Simon örökölte (120Ő), aki folytatta el dei törekvéseit és azonnal nekilátott a Joinville-ek hatalma további konszolidálásának. Simon legfontosabb és nagy következetességgel végigvitt f célja pedig az volt, hogy a Champagne sénéchalja címet a családon belül – a birtokhoz hasonlóan – automatikusan örökl d vé tegye. Negyedik fiúgyermekb l örökössé lépvén el , akként is kellett viselkednie: els felesége, Ermengard nem Champagne-ból, hanem Lotaringia területér l származott, és a vele kötött házasság a hercegség területér l jelent s birtoktesteket csatolt Simon birtokaihoz (Vaucouleurs, Montiers-sur-Saulx), melyek egy része tehát nemcsak Champagne grófságán, hanem a Francia Királyságon is kívül esett.

Simon – mint Bar grófjának (II. Ferrynek) közvetlen vazallusa – ebben az id szakban belekeveredett a különböz határmenti, lotaringiai konfliktusokba, és azokban aktív szerepet játszott. Paradox módon Champagne sénéchalja bels területi hatalmi bázisának megteremtéséhez a grófságon kívüli birtokok is er sen hozzájárulhattak.

Els feleségét l három gyermeke született: Geoffroy, Isabelle és Béatrix.¹⁶⁶ Ermengard halálát követ en Simon igen el kel házasságot kötött (122Ő): felesége, Béatrix d’Auxonne, I.

Étienne-nek, Burgundia és Auxonne grófjának, valamint Béatrixnak, Châlon grófn jének a leánya volt.¹⁶⁷ Ebb l a házasságból három fiú és két leánygyermek származott, nevük megválasztása – a korábbi hagyományoknak megfelel en – a rokoni-kapcsolati háló¹⁶⁸ meger sítését szolgálta és szimbolizálta.

166 Geoffroy, az els szülötteknek kijáró név és a Joinville-birtokok örököse, még apja életében, utód nélkül halt meg (1233. május 1. e.).

167 Béatrixnak ez a második házassága, els férjét l, Aimon de Faucignyt l elvált. Simont ez a házasság Burgundia grófjaival és Châlon grófjaival hozza szoros rokoni kapcsolatba, ami a további felemelkedés szempontjából fontos körülmény: a Joinville-ek rokoni-kapcsolati hálója tehát egyre szélesebb, egyre szilárdabb és s r bb.

168 Mindennek van jelent sége. A második házasságából született legid sebb fiú Jean de Châlon grófnak (Béatrix bátyjának) keresztnevét, öccse pedig a családban szokásos Geoffroy nevet kapja, melyet ekkor még apja els házasságából (1209) származó bátyja-féltestvére is visel. A harmadik fiú, Simon az apja nevét és Mornay

67 Simon de Joinville-nek egyáltalában nem volt könny elérnie h n áhított célját, a sénéchal méltóság örökletessé tételét, hiszen ahogy e méltóság súlyának növekedése országos szinten zavarta a francia királyt, ugyanez a szituáció a territoriális fejedelemségek esetében is kialakulhatott. (Ami viszont a királyt nem föltétlenül zavarta). Jól lehetett ezt látni a már többször említett „champagne-i örökösödési háborúk” kapcsán, ahol a szembenálló feleknek megvolt a maguk igazsága (a „maguk jogalapja az örökösödésre”), és az, hogy kik állnak melléjük, az már a támogatók egyéb motivációin múlott. A sénéchal pedig nem a gróf, hanem a grófság méltóságvisel jeként viselkedett, és a gróf szorult helyzetét saját pozícióinak a stabilizálására használta föl.

A grófság régensn je ekkor Navarrai Blanka, aki feltételekkel ugyan, de ígéretet tett arra, hogy fia (IV. Thibaud) nagykorúvá válásakor majd visszatérnek az örökös sénéchali méltóság kérdésre, ám a grófn (nem is teljesen alaptalanul) nem bízott Simonban, ezért – sénéchalja h ségét garantálandó – biztosítékokat követelt¹⁶⁹ t le. A bizalmatlanság valóban indokolt is volt: az els champagne-i örökösödési háború során (1216–1218) Simon átállt Érard de Brienne oldalára, ahonnan csak az tántorította el, hogy a Navarrai Blanka oldalán álló koalíció több gy zelmet aratott támogatottja fölött. Ennek hatására Simon fegyverszünetet kötött, és h ségesküt tett a régensn nek. Az Érard de Brienne és Navarrai Blanka/IV. Thibaud közötti konfliktusra Jean de Joinville is kitér a krónikájában.¹⁷⁰

A békeszerz désben Simon (aki kijelenti, hogy azért szállt szembe a régensn vel, mert az nem ismerte el örökjogát a sénéchal méltóságra) céljának elérése érdekében kemény feltételeket vállalt: harcolnia kell Érard de Brienne ellen, Joinville várát fivére, Langres püspöke kezére adja, azzal, hogy a várat h tlenség esetén át kell adnia a grófn nek, s ez esetben örökre elveszti jogát a sénéchal méltóságra is. Továbbá (ami ebben a korban igen gyakori) Simon ígéretet tesz¹⁷¹ arra, hogy keresztesnek áll: e téren pedig – mint láthattuk – immár komoly családi hagyományokra támaszkodhatott. (Simon úr az Érard de Brienne elleni

uradalmát kapja, a legifjabb, Guillaume pedig egyházi pályára lép, mint nagybátyja, Langres püspöke, majd Reims érseke; Guillaume ez utóbbinak a nevét (és hivatását) örökli (Besançon dékánja lesz). A lányok közül Helvis apai nagyanyjának nevét örökli, Marie-t pedig, nyilván utalással apja nevére, Simonette-nek is hívták.

169 A kialakult helyzetet jól mutatja, hogy pl. Simont öccse, Guillaume, akkor még Langres püspöke, megfenyegette, hogy kiátkozza és birtokait interdictum alá veszi, ha a sénéchal nem teljesíti a régensn és fia, Thibaut gróf iránti kötelezettségeit.

170 Lásd JOINVILLE, 201ő., 78 és az ahhoz tartozó 98. sz. jegyzet.

171 A megállapodásra 1218. június 7.-én került sor. LUSSE, 1998, 21.

68 harcban viszont ezután sem buzgólkodott,¹⁷² de sénéchalként jól szolgálta a champagne-i grófi család érdekeit, és a többi vállalt kötelezettségét is teljesítette.)

Simon de Joinville, paradox módon, akkor léphetett nagyot áhított céljának elérése irányába, amikor egy katonai összecsapást követ en a vesztes oldalon állt: h ségét bebiztosítandó, Navarrai Blanka régensn elismeri örökjogát a sénéchali méltóságra, melyet a nagykorúvá lett IV. Thibaud el bb részben felülbírált, majd végérvényesen elfogadott.¹⁷³ Thibaut gróf még 122Ő-ben módosított anyja és Simon megállapodásán, a sénéchali méltóság ügyét összekötvén a nekik teend kizárólagos h ségesküvel (homagium ligitum). Tekintettel azonban arra, hogy Thibaut csak ímmel-ámmal vett részt a katharok elleni harcokban (s t, onnan csapataival együtt elvonult), VIII. Lajos a Brienne-ek trónigényének elfogadását kezdte mérlegelni. Ebben a helyzetben a champagne-i gróf hirtelen fontosnak látta a hasonló körülmények között elbizonytalanodásra hajlamos Simon sénéchal h ségének bebiztosítását, és további feltétel nélkül elismerte Joinville urának a sénéchal méltóságra vonatkozó örökös jogát. Ennek id pontja – 1228. június 1. – a Joinville család kiemelkedésének újabb fontos dátuma lett.

Simon de Joinville tehát elérte, amit annyira akart, s amire utódai – különösen a fia – is oly büszkék lesznek majd. Az, hogy ez a méltóság milyen nagy becsben volt a Joinville-ek körében, jól látható majd abból is, hogy Jean de Joinville a Szent Lajosról írott m vében a királlyal folyamatosan sénéchalnak szólíttatja magát. S t, a szöveg tanúbizonysága szerint a király mindig sénéchal-ként emlegeti, akár úgy, hogy maga intézi szavait Joinville-hez, akár úgy, hogy másoknak beszél róla. Ezzel szemben maga Jean de Joinville a könyvében el deit egyszer sem mondja sénéchalnak, saját magára vonatkozóan két alkalommal, és leggyakrabban a „Joinville ura” valamelyik változatát használja.^17Ő A cím fontosságára azonban maradandó formában is utalni kívánt, amikor megalkotta Joinville urainak clairvaux-i sírfelclairvaux-iratát, amclairvaux-ir l a kés bb, m veclairvaux-inek részletes bemutatása alkalmával lesz még szó.^17ő

A keresztes hadjáratokban való részvétel ebben az id szakban (különösen Franciaországban) szinte megkerülhetetlen, és többnyire önként vállalt kötelesség, a lovagi

172 Talán az sem volt mellékes, hogy Simon szövetségben állt az Érart-t támogató Lotharingiai herceggel, valamint hogy Érart és Simon rokonok is voltak, hiszen I. Érard de Brienne volt mindkett jük dédapja. A konfliktus történetét megtaláljuk Albericus Trium Fontium leírásában is, idéziLUSSE, 1998, 21., ŐŐ. sz. lj.

173 Az 122Ő. június Ő-én kelt dokumentum szerint f h bérurától megkapja a méltóságot, melynek örökölhet ségér l Simon úr halálát követ en lesz majd döntés.

17Ő Saját magáról, mint sénéchalról: JOINVILLE,201ő., 1, 19., mint Joinville uráról (messire, sire, seigneur) 8Ő, 109, 260, 301, 362, Ő13, Ő30, 67ő, 676, 680, 766. Arról pedig, hogy más tartományokban is voltak sénéchalok, egyáltalában nem esik szó nála.

17ő Lásd err l CSERNUS,A tipikus és kivételes, in JOINVILLE, 201ő., 282. 21. sz. lj.; és JOINVILLE,201ő.,1,19.

69 életforma természetes velejárója. Mindez persze nem jelenti azt, hogy id nként ne kellett volna a fogadalmat tev lovagot fogadalmára emlékeztetni, esetleg emlékezetét felfrissíteni és a keresztes hadjáratba indulásban nagyobb serénységre ösztökélni. Ennek egyik módja volt a fogadalom megújításának kikövetelése, a másik (súlyosabb esetben) a fogadalom teljesítésére vonatkozó egyházi (nem ritkán pápai) felszólítás, s t annak még ennél is nyomatékosabb változata, ami azt is jelenthette, hogy a fogadalom teljesítéséig egyházi átokkal sújtják a késleked t. Simon úr esetében – aki e téren koránt sincs egyedül¹⁷⁶ – mindhárom változatra sor került. Gyakran el fordult az is, hogy a keresztes hadjáratra indulásnak a feltételül szabása azért következett be, hogy a szóban forgó személyt (legalább átmeneti id re) eltávolítsák otthonról. Ebben tehát az egyháznak helyi és egyetemes szinten is fontos szerepe volt, hiszen a fogadalom, vagy az önkéntes, esetleg kevésbé önkéntes vállalás nem teljesítése kiátkozást vont maga után. Általa beavatkozott a politikába, s t, az átok alóli feloldozás alkalmával a kiátkozott személyt l az egyház adományokat várt el. Egy ilyen esetre utal Joinville, amikor az egyházi vezet k panaszkodását említi.¹⁷⁷

Simon els szentföldi keresztes fogadalma minden bizonnyal az V. keresztes hadjáratra vonatkozott, melyet III. Honorius pápa 1213-ban hirdetett meg, majd 121ő-ben meger sített, s amely 1217-ben indult meg a Szentföld irányába. Simon urat a pápa 1216-ban figyelmezteti fogadalma megtartására, majd 1218-ban a Navarrai Blanka régensn vel kötött, már említett megállapodásának egyik pontja is a keresztes hadjáratban való részvétel kötelezettségének a vállalása volt. S noha az egyházi átok azért sújtotta, mert a Châlon püspökségéhez tartozó egyházi területeket pusztított, a pápa az interdiktum alól csak 1218 decemberében, közvetlenül a Szentföldre való indulása el tt oldozta föl.

Emellett el deihez (és kortársaihoz) hasonlóan Simon de Joinville részt vesz az albigensek elleni keresztes hadjáratban, ahova urát, IV. Thibaud grófot kíséri el (1209–1210), és ahonnan valószín leg Simon de Monfort-nak a hadjárat vezet jévé történ kinevezését (1209 augusztusa) követ en nem sokkal, a gróffal és több más „északi úrral” együtt visszatér Champagne területére. Teljesíti viszont szentföldi keresztes fogadalmát is, melynek tiszteletben tartására a Navarrai Blanka pártján álló pápa azért is figyelmeztette (1216), hogy

176 Így pl. II. Frigyest a vele súlyos konfliktusban lév pápák ezért sújtják egyházi átokkal: el bb IX. Gergely – aki az aacheni koronázáskor tett vállalását kéri számon t le – 1227-ben, majd IV. Ince, aki – immár más összefüggésben – a császárt kiátkozza, és az ellene harcolókat kereszteseknek tekinti (12Őő, lyoni zsinat).

177 Az egyházi méltóságok, Gui de Mello-val, Auxerre püspökével az élen, azért panaszkodnak, mert az egyházi átokkal sújtott személyek nem buzgólkodnak b nük megváltásán és a királytól várják el, hogy az adományt tenni vonakodókkal szemben föllépjen. JOINVILLE,201ő.,61,670.

70 távol tartsa a champagne-i örökösödési küzdelmekt l.¹⁷⁸ Az els champagne-i örökösödési háború egy részében¹⁷⁹ azonban – mint láttuk – Simon maga is aktív szerepet vállalt.

Egyébként éppen a grófságon belüli, illetve közvetlen környezetében zajló konfliktus a magyarázata annak, hogy az V. keresztes hadjáratban – a Jean de Brienne-nel lév kisebb kontingens mellett – a szokásosnál jóval kisebb volt a Champagne-ból származó résztvev k aránya.

Simon de Joinville a keresztes hadjáratokba indulása el tt (ahogy ezt már korábban is láttuk) a hozzá tartozó, illetve a vele kivételes kapcsolatban álló egyházaknak kegyes adományokat tett (a f bb kedvezményezettek: Saint-Laurent, Écurey, Mathon, Clairvaux, Saint-Urbain, La Crète). Valószín leg is ahhoz hasonló rituálét követett, mint amelyet fia, Jean de Joinville oly szemléletesen ír le a saját, Szentföldre való indulása el tt.¹⁸⁰

A keresztes hadjáratra készül lovagok többnyire súlyos költségekbe verték magukat; nem történt máshogy Simon úr esetében sem, akinek ezért tetemes adósságai keletkeztek. A keresztes hadjáratban való részvétele viszont rövid volt, de sikeres: a sereg jó részénél kés bb érkezett, és korábban távozott. Részt vett Damietta ostromában és elfoglalásában (1219.

november ő.), és minden bizonnyal a pápai legátussal konfliktusba került Jean de Brienne csapataival együtt hagyta el a keresztes sereget (1220. február), tehát nem került fogságba, mint sok társa, és nem vált áldozatává a terepet nem ismer keresztesek Kairó elleni sikertelen támadásának és katasztrofális visszavonulásának.¹⁸¹

Simon de Joinville mint Champagne sénéchalja részt vett azokban a konfliktusokban is, melyek IX. Lajos uralkodásának kezdetén, Kasztíliai Blanka régenssége idején zajlottak, s melyek során az angol király beavatkozásával a helyzet gyorsan nemzetközivé szélesedett.

Mint láttuk, a gyermek király és az „idegen” királyné (Kasztíliai Blanka) régenssége ellen fellép bárói csoportok szembenállása alaposan megosztotta az országot, miközben a f szerepl k egy része er sen ingadozott az egymással szemben álló pártok között. Közülük a

178 LUSSE, 1998, 23.

179 Mint láttuk, az ún. els champagne-i örökösödési háború Érard de Brienne-t és Philippa de Champagne-t, II.

Henri gróf kisebbik leányát állította szembe Navarrai Blanka régensn vel és IV. Thibaud gróffal (1216–1222), a második champagne-i örökösödési háborúban pedig Alix de Champagne ciprusi királyn (I. Hugó ciprusi király özvegye), II. Henri gróf id sebbik leánya követeli magának a grófságot (1231–123Ő). Tehát mindkét

„trónkövetel ” IV. Thibaud unokan vére volt. Csak itt Alix behívásával a Thibaud-val szemben pártüt bárók játszottak kezdeményez szerepet. Lásd JOINVILLE, 201ő., 76, 77, 78, 82.

180 Uo., 120, 122.

181 Damietta ostromát és elfoglalását a Joinville-krónika is említi Uo., 16ő. Pelagius pápai legátus megakadályozza Damietta elcserélését Jeruzsálemért, és a harc folytatására ösztökél, ami katasztrofális vereséghez vezet. A VII. keresztes hadjárat idején az események egy részét Joinville elbeszélésében megismétl dni látjuk (a Nílus áradását leszámítva).

71 legjelent sebb személyiség, II. Mathieu, Lotaringia hercege és Flandria grófja mellett, éppen a Joinville-ek f h bérura, IV. Thibaud, Champagne grófja (s majd Navarra királya) volt.

Noha ez Joinville interpretációjában nem jelent meg ilyen markánsan, kezdetben Thibaud is a Lajos és Blanka királyné pártjával szemben álló bárói csoporthoz csatlakozott, majd – viszonylag hamar – átállt az pártjukra, s leghatalmasabb f úri támogatójuk lett. A lázongó bárók erre nem egyenesen uralkodójukra támadnak, hanem az ket „eláruló” és az átállásával az uralkodó hatalmát konszolidáló Thibaud gróf ellen.¹⁸² Ennek jegyében keresték meg 1229-ben a bárók (és Thibaud gróf Champagne-on belüli ellenfelei) Alix de Champagne „ciprusi királyn t”, és biztatták, hogy lépjen föl a grófságra vonatkozó igényeinek érvényesítése érdekében. Ezzel megnyílt a champagne-i örökösödési háború második szakasza, amely egyben ekkor már az ifjú király és támogatói ellen irányult és a velük szembeni közvetett offenzívának is része volt.¹⁸³

A belháborút, mely a felek között váltakozó sikerrel folytatódott, s komoly pusztítással és veszteségekkel járt, Kasztíliai Blanka ügyes politikával (és pápai támogatással) igyekezett átvészelni. A bárói lázadás eseményei pedig a gyermek királyból fokozatosan igazi uralkodót faragtak. (A mintegy tizenöt esztend n át tartó, harcokkal, fegyverszünetekkel és békekötésekkel tarkított küzdelem majd csak a Taillebourg-nál vívott csatát – 12Ő2. július 21.

– követ en jut végérvényesen nyugvópontra.)^18Ő

A konfliktusnak azonban 1230-ban volt egy olyan fejezete, melyben Simon sénéchal jelent s szerepet játszott. Mint láttuk, a fellázadt bárók megtámadták a champagne-i gróf birtokait, és komoly károkat okoztak. Thibaud elkeseredésében még arra is rákényszerült, hogy felégesse saját városait, elkerülend , hogy javaik az ellenség kezére jussanak. Eközben a Thibaud gróffal szövetséges urak (köztük Simon de Joinville és sógora, Jean de Châlon) Bar hercegének földjein pusztítottak (1229). A hadm veletek során veszélybe került a champagne-i „f város”, Troyes is, melyet a lázadó bárók részér l északi és délkeleti irányból fenyegetett támadás (1230 augusztusa).

Mivel Champagne grófjának csapatai Provins alatt súlyos vereséget szenvedtek t lük, és a gróf, támogatást keresve a királyi udvarba menekült, Troyes ki volt szolgáltatva a

182 IV. Thibaud (Le Chansonnier ’a Dalnok’) korának egyik legkit n bb költ je, aki különösen nagy hódolattal (s t a kortársak szerint annál is többel) viseltetik Kasztíliai Blanka királyné iránt, múzsájának tekinti, és több költeményt ír hozzá. A bárói küzdelmekre lásd RICHARD, 1983, 17–ő0; LE GOFF, 1996, 7Ő–131. Joinville krónikájában számos utalást találunk ezekre az eseményekre. JOINVILLE, 201ő., 79–88.

183 Joinville részletesen beszél Alix Champagne-ra vonatkozó jogairól. JOINVILLE, 201ő., 78–79, 86–88.

18Ő Uo., 100–101. A csatában – noha fiatal korára való tekintettel a küzdelemben bizonyosan nem vehet még részt –, igen élményszer leírásából ítélhet en, minden valószín ség szerint jelen volt (vagy róla színes beszámolót hallhatott) Jean de Joinville is.

72 támadóknak. A város polgárai Joinville urához fordultak segítségért, aki egy bravúros hadm velettel megel zte a támadókat, bevonult Troyes-ba, s ezzel megmentette a várost.^18ő A királypártiak – nem kis mértékben éppen a király bátor kiállása miatt, ami egyben jelent sen növelte is az ifjú uralkodó presztízsét – végül további harcok nélkül elérték, hogy a felkel k békét kössenek (1230 szeptembere).¹⁸⁶ Ezt követ en pedig a király békebíráskodhatott – ami egész uralkodása során kedvelt foglalatossága volt, és a róla már kortársai szemében is kialakult uralkodóképnek az egyik legfontosabb komponensét jelentette. A békebíráskodás egyébként, azon túlmen en, hogy tovább növelte a király tekintélyét, olyan lehet ség volt, mely az uralkodó számára konkrét haszonnal is járhatott. Így történt ez a Thibaud és Alix közötti örökösödési konfliktus esetében is, aminek eredményeképp mindhárom fél nyert valamit – a legtöbbet valószín leg a királyi hatalom.¹⁸⁷

Közben Simon úrnak is gyarapodott a birtoka, mivel a felesége hozományaként kapott és Burgundia grófságához tartozó Marny birtokáért h ségesküt tehetett a burgundi grófnak.¹⁸⁸ Mindez mutatja, hogy a birtok-gyarapodás jogilag nem ment mindig egyszer en. A h ségeskük szerteágazó szövetében a nagyh bérurak kontrollálni kívánták a rendszer m ködését és meg kívánták rizni központi szerepüket. A h ségeskük hierarchizálódása ekkorra már széleskör en elterjedt jelenség, és a homagium ligitum megkövetelése a királyi hatalom konszolidálásának az eszközévé is tudott válni. Simon de Joinville-nek ez az esete jó példa a vazallusi rendszer és a territoriális fejedelmek és vazallusaik egymás közötti konfliktusainak bonyolultságára, hiszen lehettek ugyan Champagne-on kívül is h bérbirtokai (jelen esetben a Burgund Grófság területén), de azoknak elfogadása (az eskü letétele) f h bérúri hozzájáruláshoz volt köthet . Az érintettek igyekeztek módot találni arra, hogy a h ségeskük ne kerüljenek konfliktusba egymással. (Ezt tették lehet vé h béri esküknek a már említett változatai, amelyek meghatározzák, hogy ki vagy kik ellen nem kötelesek harcolni, de id nként még azt is, hogy – a félreértések elkerülése érdekében és nyomatékosításképp –

18ő Az összet zés hevességér l és Troyes városának megmentésér l részletesen beszámol Uo., 79–8ő. (A katonai akció egyébként bravúros teljesítmény volt, tekintve, hogy Troyes és Joinville között tetemes a távolság, légvonalban mintegy 80 km.)

186 Uo., 8ő–86. A király nem volt hajlandó megfogadni emberei tanácsát, hogy személyét ne tegye ki a veszélynek és ne vegyen részt a harcokban, mondván: „ha emberei ellen harcot vívnak, az nem lehet, hogy ne legyen velük”. Uo., 8ő.

187 Alix lemondott a grófságra való igényér l, és ezért egyszeri Ő0 000 livre-et kapott, majd további évi 2000-re

187 Alix lemondott a grófságra való igényér l, és ezért egyszeri Ő0 000 livre-et kapott, majd további évi 2000-re