Az SOV alapszórend és következményei

Már Greenberg 1963-as dolgozatának sem csupán az volt a célja, hogy megállapítsa az emberi nyelvekben lehetséges illetve domináns alapszórendeket. A szórendi tipoló-gia kezdettől fogva abból a hipotézisből indult ki, hogy rendszeres összefüggés áll

378 Vö. például Bereczki 2003, 58.

379 Bereczki 2000, 38–39. Hasonló mondható el a zürjénnel kapcsolatban, ahol a váltás nyilvánvalóan orosz hatásra következett be.

380 Erről a kérdésről Havas 2005b-ben írtam, felfogásomat Honti 2008 vitatta. Amennyiben neki van igaza, ezt a legutolsó érvet figyelmen kívül kell hagyni – nincs perdöntő jelentősége. Maga a vitatott problémakör (a tárgyas ragozás eredete az uráli nyelvekben), bármily izgalmas és sokrétű is, nem függ össze a prenominativitás kérdéskörével, így a részletekre itt nincs okom kitérni.

fenn az alapszórend és bizonyos kisebb kételemű szintagmák (például jelző és jelzett szó , birtokos és birtok, főige és segédige stb.) belső szórendje között. Maga Green-berg így is fogalmazta meg erre vonatkozó univerzális állításait: ezekben a zömmel implikatív univerzálékban lényegében a három alapszórend egyike áll a „ha”, és vala-mely kisebb szintagma egy meghatározott belső szórendje az „akkor” oldalon, például

„A VSO alapszórendű nyelvekben a ragozott segédige mindig megelőzi a főigét, az SOV alapszórendű nyelvekben pedig követi” (16. univerzálé).³⁸¹ A három greenbergi alaptípusból való kiindulás azonban – eltekintve attól, hogy, mint említettük, utóbb nem is bizonyultak kivételtelennek – vagy háromféle elrendeződést jósolna a kisebb kéttagú szintagmákra nézve, ami persze lehetetlen, vagy azt, hogy a kisebb szintag-mákban két alapszórend – nevezetesen az I. és a III. – esetében következetesen egy-mással ellentétes sorrendet találunk, a II. esetében pedig vegyes előfordulást. A hetve-nes évek vizsgálatai azonban nem erre az eredményre jutottak. Elsősorban Lehmann (1973, 1978a, 1978b. 1978c) és Vennemann (1974a) munkássága alapján világossá vált, hogy az implikációs összefüggések szempontjából a három fő kategóriából (S, O, V) csak az utóbbi kettőnek van relevanciája, az alany elhelyezkedése közömbös a szin-tagmák szórendjének alakulására nézve. Így Greenberg három alaptípusából kettő ma-rad: OV (= SOV) és VO (= VSO és SVO). A háromról két típusra való áttérés előnye az is, hogy e kettőbe nyilvánvalóan a három ritkábban előforduló alapszórend is beso-rolható. A szakirodalom egy részében az OV típust később a receptív, a VO-t pedig az emisszív elnevezéssel illették.

A receptív–emisszív tipológia alaphipotézise tehát az, hogy a kisebb kéttagú szin-tagmák belső szórendje egy nyelvben harmonizál az O és a V elhelyezkedésével az adott nyelv alapszórendjében. Legteljesebb formájában talán Vennemann (itt most kis-sé adaptált módon ábrázolt) 1974-es táblázata tükrözi ezt a feltételezett összefüggést.

Ő a vonzatokat vagy módosítókat operátoroknak, a főtagokat (vagy fejeket, heads) pedig operandumoknak nevezi, és alapképlete szerint az OV nyelvekben a szórend kö-vetkezetesen: operátor–operandum, a VO nyelvekben pedig operandum–operátor. A

381 Greenberg 1963, 85., itt némileg rövidítve.

receptív nyelvekre nézve tehát az alábbi szórend adódik (míg az emisszívekben a bal és jobb oldali oszlop éppenséggel felcserélődne):

OPERÁTOR OPERANDUM

O V

határozó ige

főige segédige

melléknév főnév

vonatkozó mellékmondat főnév

birtokos főnév

számnév főnév

determináns főnév

melléknév összehasonlító morféma

viszonyítási etalon középfokban álló melléknév nominális szintagma adpozíció³⁸²

Ez az általánosítás tehát azonos elvi alapon magyaráz egy sor olyan implikációt, melyeket Greenberg még egymástól függetlenül ábrázolt. Ugyanakkor az elképzelés-nek megvan a maga ára is: bizonyos értelemben az O–V viszony elveszti kitüntetett szerepét, hiszen maga is csak egyike az operátor–operandum viszonyoknak. Történeti-tipológiai szempontból ellenben továbbra is nyilvánvalónak látszik, hogy ha van ösz-szefüggés ezek között a jelenségek között, akkor az alapszórend mégiscsak meghatá-rozó. Azonkívül egyes kategóriák besorolását később kétségbe vonták, pl. a segédigét többen operátornak tekintik, míg itt főtag.³⁸³

A tipológiai kutatás az elmúlt évtizedekben mind elméletileg, mind a világ nyelvei-nek ilyen irányú tanulmányozása alapján kritikailag felülvizsgálta a Lehmann–

Vennemann-féle megközelítést. Dryer például, 1992-es tanulmányában, 625 nyelv alapján a VO/OV sorrenden kívül 24 további szintagmatikus elempárt vizsgált, és nem

382 Viszonyítási etalon (standard of comparison): amivel melléknév- vagy határozófokozáskor össze-hasonlítunk valamit (például a ház ebben: a jegenyefa magasabb a háznál). Determináns: például mu-tató névmás vagy névelő. Adpozíció: elöljárószó vagy névutó.

383 Szintaktikai értelemben Vennemann felfogása igazolható: ahol van konjugáció, ott egy segédige + főige szerkezetben rendszerint a segédige a verbum finitum, s ezzel az állítmány magva. (Kivételek persze lehetnek, ilyen például a magyarban a feltételes mód múlt idejében a verbum finitum + a válto-zatlan alakú volna segédige – már amennyiben ez utóbbi valóban segédigének minősíthető.)

egyes nyelveket hasonlított össze, hanem nyelvcsoportokat (genera) hat széles nyelvi areálban. A szerző végülis cáfolja az operátor–operandum felfogást, tehát azt a nézetet, hogy a vonzatok következetesen a főtagok adott oldalán helyezkednek el. Szerinte ez az elképzelés ugyanis csak hat elempár esetén állja meg a helyét, más elempárok azonban – például a jelző–jelzett szó szerkezet – egyáltalán nem úgy működnek, aho-gyan a táblázatjósolná, sőt, egyes elempárok kifejezetten ellentétesen működnek.

Dryer mindazonáltal úgy véli, hogy más megközelítéssel mégiscsak található sza-bályszerűség azoknak a szintagmatikus elempároknak a viselkedésében, amelyek har-monizálnak a V és az O egymás közötti sorrendjével. Hogy a receptív és az emisszív sorrendre nézve ne kelljen minden összefüggést kétszer és implikatív módon megfo-galmaznia („ha az alapszórend OV, akkor...; ha az alapszórend VO, akkor...”), beveze-ti a „verb patterner” és az „object patterner” terminusokat, amelyet magyarul talán ige-rendűnek és tárgyige-rendűnek nevezhetünk. Igerendű egy kéttagú szintagmának az az eleme, amely VO nyelvekben elöl, OV nyelvekben hátul szokott állni, tárgyrendű pe-dig értelemszerűen a másik elem.³⁸⁴ Dryer arra a meglátásra jut, hogy az egyszerű, nem-szintagmatikus (ágrajzban : nem elágazó) konstituensek – például a módhatáro-zók, a segédigék – általában igerendűek, ellenben a bonyolultabb, belső szerkezettel rendelkező, azaz szintagmatikus (elágazó) összetevők – mint például az alárendelő szerkezetek – tárgyrendűek. Jól érzékelteti ezt az a különbség, amelyet egy emisszív nyelvben, mint például az angol, egy egyszerű és egy vonzatos melléknév használatá-ban látunk, vö. a rich country ‟egy gazdag ország‟ versus a country rich in natural resources ‟egy természeti kincsekben gazdag ország‟. Minthogy a szintagmatikus ösz-szetevők tárgyrendűek, a melléknévnek, ha saját vonzatot kap, egy VO nyelvben a fő-név jobb oldalára kell kerülnie (míg ugyanez nem állna egy OV nyelvre, például a ma-gyarra, ahol a sorrend ilyen esetekben is: a melléknév vonzata – melléknév – főnév).

Ebben az értelemben beszél tehát Dryer jobbra elágaztató és balra elágaztató nyel-vekről. Képlete szerint a receptív nyelvek alapjában balra elágaztatók (a bonyolultabb alárendelt elemek a főtagoktól balra sorolódnak), míg az emiszszívek jobbra elágazta-tók. Ezt a hipotézist azonban – konkrétan az alárendelő szerkezetekre nézve –

384 Így például azt az összefüggést, miszerint a birtokos szerkezetben OV nyelvekben a birtokos–

birtok, VO nyelvekben a birtok–birtokos szórend az általános, egyszerűen úgy mondhatjuk, hogy a birtokos tárgyrendű, a birtok pedig igerendű.

ban a korábbi vizsgálatok sem támasztották alá.³⁸⁵ Az derült ki ugyanis, hogy az ige-kezdetű (VSO és VOS) nyelvekben szinte kizárólagos az NRel, azaz a posztnominális (továbbá jobbra elágazó) alárendelő szintagma; az igeközepű (SVO és OVS) nyelvek érdekes módon döntően ugyanezt a sémát követik (holott logikailag ambivalenciát várnánk bennük e tekintetben), azaz a VO  NRel összefüggés érvénye általános; el-lenben az OV nyelvekre a várt RelN, tehát prenominális (illetve balra elágazó) aláren-delő szintagma feltételezett túlsúlya e nyelvek elegendően széles választékát vizsgálva nem igazolódott. 603 nyelvre kiterjedő adatbázisának alapján Dryer már 1991-ben arra jutott, hogy az igevégű nyelvekben mindkét séma általános, sőt, egy véletlenül válasz-tott igevégű nyelv prenominálisnak bizonyulási esélye csak 43 %. Ráadásul az igevégű RelN nyelvek csaknem fele areálisan egy területre korlátozódik: Eurázsiára.

Engedtessék meg mindazonáltal némi fenntartással élnem ez utóbbi megállapítá-sokkal kapcsolatban. Nem ártana differenciáltabban viszonyulni a receptív nyelvek és az alárendelő szintagmák viszonyának kérdéséhez, és nem összemosni az alárendelés különböző stratégiáit. Nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy ha kizárólag a parti-cípiumos megoldásokat vizsgálnánk, akkor az OV – a várakozásnak megfelelően – mégiscsak egyértelműen RelN-nek (és balra elágazónak) mutatkoznék. A fent említett kutatók nem tették meg ezt a megkülönböztetést, holott nagyonis lehetséges, hogy a vonatkozó névmásos megoldás affinitása az NRel szórenddel egyszerűen a vonatkozó névmás anaforikus természetéből (pontosabban az anaforikus megoldásnak a vonat-kozó névmás használata iránti preferenciájából)³⁸⁶ adódik; másszóval a vonatkozó névmás használata az alárendelő szerkezetben dominánsan posztnominális használattal jár, az alapszórendtől függetlenül. Particípiumos megoldás esetén azonban – ezt leg-alább hipotetikusan feltételezhetjük – aligha jelenik meg dominánsan NRel egy OV nyelvben.

Témánk szempontjából mindez oda vezet, hogy az SOV (tehát OV) alapszórendű-nek kikövetkeztetett uráli illetve finnugor alapnyelvben döntően prenominális és balra elágazó szerkezeteket kell feltételeznünk, különösen a mondatértékű (szintagmatikus)

385 Vö. pl. Kuno 1974; Mallinson–Blake 1981, 261–371; Keenan 1985; Dryer 1991.

386 Anaforikus megoldás más típusú, például személyes vagy mutató névmás segítségével is lehetsé-ges, és vannak is olyan nyelvek, melyek így járnak el (például perzsa, arab, héber, kiribati, kera, urhobó).

alárendelések esetében. Hogy ez valóban így van-e, arra nézve természetesen akkor tudunk nyilatkozni, ha megvizsgáljuk e szempontból a mai uráli nyelveket.