Ergativitás a finnben?

Sokkal tágabb terett kapott a szakirodalomban egy másik uráli nyelv, nevezetesen a finn – legalább részleges – ergativitásának kérdése.²⁵⁰ Minthogy itt nem a téma törté-netének áttekintése, hanem lényegének bemutatása a feladatunk, most csak egy ilyen elképzelést ismertetünk, amely a hagyományos elemzési keretben talán a kérdés leg-pregnánsabb kifejtésének tekinthető. Terho Itkonen ide vonatkozó tanulmányáról van szó.²⁵¹

Itkonen abból az elterjedt – bár nem kivételtelen – felfogásból indul ki, miszerint a finnben alapvetően kétféle mondat létezik: nem-egzisztenciális avagy normális mon-dat, illetve egzisztenciális mondat.²⁵² A normális mondatban egy intranzitív vagy egy tranzitív ige mellett szerepel egy alany, a tranzitív igék esetében pedig ezen kívül egy tárgy is. Az igealak mindig az alannyal egyeztetődik. Az alany a prototipikus esetek-ben a mondat témája (ha a névszón nincsen Px, az egyes számban ^-ra, a többesben -t-re végződik), a tárgy pedig vagy partitívuszban áll, vagy egy akkuzatívusznak nevezett esetben, amely egyes számban vagy a nominatívusszal, vagy a genitívusszal egyezik meg, többes számban pedig mindig a nominatívusszal, kivéve a személyes névmáso-kat, amelyek akkuzatívuszban számra és személyre való tekintet nélkül -t végződést kapnak (vö. pl. minä näin hänet ‟láttam őt‟). Ezzel szemben az egzisztenciális monda-tok olyan, mindig intranzitív mondamonda-tok, melyek az alanynak valamely helyen (esetleg időben) való létezését, keletkezését, elmúlását vagy módosulását fejezik ki. Állító formáiban az alany nominatívuszban áll, ha deszignátuma oszthatatlan egész vagy a szóba jöhető egyedek teljes halmaza, partitívuszban, ha részhalmaz. Általában a loká-lis (temporáloká-lis) a téma, az alany pedig rematikus helyzetben van. Az ilyen mondatok-ban a finit igealak nem kongruál az alannyal, hanem mindig egyes szám harmadik

250 A kérdés történetének összefoglalását lásd Nelson 1998-ban.

251 Itkonen 1993.

252 Az egzisztenciális mondatok különállását először Jespersen mutatta ki (1924, 155). A finn nyelv-tanokban a szóban forgó megkülönböztetés Ikola 1954 óta általános, a „normalilauseet” –

„eksistentiaalilauseet” terminuspárt pedig Hakanen (1972, 36) vezette be. (Vö. Hakulinen–Karlsson 1995, 95.) Hogy ez a kettős felosztás nem kivételtelen, jól tükrözi az utóbb említett szerzők felfogása is, akik hat alapvető (és egy sor további) mondatszerkezetet különböztetnek meg a finnben (93. kk.), melyek közül az egzisztenciális csupán az egyik. Ugyanott arra is rámutatnak, hogy a normális–

egzisztenciális szembeállítás határai nem élesek.

személyben áll. Normális intranzitív mondat például a pojat juoksevat pihalla ‟a fiúk az udvaron futkároznak‟, ellenben egzisztenciális a pihalla juoksee poikia ‟az udvaron fiúk futkároznak‟.

Normális mondatok esetében három kritérium érdemel figyelmet. Az első: bár a többes számban a tárgy, ha nem részleges, alakilag mindig megegyezik a nomina-tívusszal, egyes számban ez csak akkor van így, ha az ige vonzati környezetében nin-csen másik főnév nominatívuszban (mint az előző fejezetben is utaltunk rá, ez utóbbi helyzet áll fenn az első és második személyű felszólító módú igealak, a – pontatlanul – passzívnak nevezett igealakok és egyes esetekben a főnévi igenév melletti pozícióban).

A második kritérium szerint a személyes névmások ettől eltérően viselkednek: mint szóba került, ezek akkuzatívuszban mindkét szám minden személyében -t végződést kapnak. Mindez természetesen a kijelentő mondatokra vonatkozik. Tagadó mondatok-ban ugyanis a tárgy minden esetben partitívuszba kerül – éppen ebben áll a harmadik kritérium.

Itkonen szerint a normális mondatok tárgyára vonatkozó kritériumok érvényesek az egzisztenciális mondatok alanyára is. Az első annyiban, amennyiben (egyes számban, illetve többesben nem részleges alany esetén) ott is nominatívusz lép fel, és ott sem szerepel másik főnév alanyesetben. A második: bár egzisztenciális mondatban szemé-lyes névmás csak

korlátozottan jelenhet meg alanyként, amikor ez mégis megtörténik, ugyancsak -t vég-ződés lép fel: niin kauan kuin minulla on sinut, tunnen itseni onnelliseksi ‟amíg csak itt vagy nekem te, boldognak érzem magam‟.²⁵³ Hogy a harmadik kritérium az egziszten-ciális mondatok alanyaira is áll, triviális. További párhuzam: ahogyan a normális mon-datokban a finit ige nem kongruál a tárggyal, úgy az egzisztenciálisakban sincsen egyeztetés az alany és az állítmány között.

253 A minulla on sinut a finn nyelvtanok tradíciója szerint ugyan nem egzisztenciális, hanem birtokló mondat (omistuslause), de szerkesztési szempontból Itkonen itt (alighanem joggal) azonos típusúnak értelmezi. A birtokló és az egzisztenciális mondatok hasonlóságára nézve lásd a következő „nem-normális” – normális szembeállításokat: meillä on sinut : sinä olet meillä ‟itt vagy nekünk te‟ : ‟nálunk vagy‟; liikkeellä on johtaja : johtaja on liikkeellä ‟az üzletnek van vezetője‟ : ‟a vezető az üzletben van‟ stb. A finn akadémiai nyelvtannak tekinthető Iso suomen kielioppi szerint a birtokló mondat az egzisztenciális mondat altípusa (ISKo 2004, 852.)

Így hát a normális (tranzitív) mondatok tárgyára és az egzisztenciális (intranzitív) mondatok alanyára ugyanaz a megformáltság jellemző, továbbá az ige is ugyanúgy vi-szonyul hozzájuk. Itkonen szerint ez pontosan ugyanolyan helyzet, mint ami az ergatív nyelvek intranzitív illetve tranzitív mondatait jellemzi. „A finn nominatív : partitív/ak-kuzatív szembenállás lényegében megfelel az ergatív nyelvek ergatívusz : abszolutí-vusz szembenállásának.”²⁵⁴

Vannak különbségek is. Míg az ergatív nyelvekben általában az abszolutívusz jelö-letlen és az ergatívusz jelölt, addig a finnben fordítva van: a nominatívusz jelöjelö-letlen, az akkuzatívusz pedig hol jelöletlen, hol jelölt (a partitívusz mindig az). A finnben te-hát a nominatívusz a szembenállás jelöletlen tagja, míg az ergatív nyelvekben a neki megfelelő ergatívusz mindig jelölt. „Ebben az értelemben a finn alanyi és tárgyi esetek rendszere egy megfordított ergatív rendszert képez.”²⁵⁵ A második különbség pedig az alanyok két osztályba sorolásának mikéntjében fedezhető fel: az ergatív nyelvekben tranzitív és intranzitív mondatok állnak szemben egymással, míg a finnben normális és egzisztenciális mondatok, és így az intranzitív alanyok nagy részének megformáltsága egybeesik a tranzitív alanyokéval (tudniillik jelöletlen nominatívuszban áll).

Itkonen gondolatmenete kétségtelenül szellemes, de megítélésem szerint több tekin-tetben mégiscsak téves. Először és legfőképpen: azt a posztulátumot, miszerint a finn-ben a nem-egzisztenciális és egzisztenciális mondatok megkülönböztetése elvfinn-ben vagy rangban megelőzné az intranzitív illetve tranzitív mondatokét, semmivel sem támasztja alá. Abból, hogy az egzisztenciális mondatok intranzitívak, természetesen nem követ-kezik, hogy az intranzitív mondatok egzisztenciálisak. Valójában az egzisztenciális mondatok csak az intranzitív mondatok egy alfaját képezik, s nem tekinthetők az in-tranzitív mondatok prototipikus eseteinek. A nem egzisztenciális („normális”) intranzi-tív mondatok viszont pontosan úgy viselkednek, ahogyan az egy nominaintranzi-tív nyelvtől elvárható: alanyuk, ha van, a tranzitív mondatokéhoz hasonlóan nominatívuszban áll, a finit igei állítmány pedig mindig a nominatívuszban álló szóval egyeztetődik. Vesd össze:

254 „…the Finnish opposition nominative: partitive/accusative corresponds in essence to the opposition ergative : absolutive of ergative languages.” Itkonen 1993, 311.

255 „In this sense the Finnish system of subject and object cases is an inverted ergative system.” Uo.

312.

(6) Pojat juoksevat pihalla. ‟A fiúk futkároznak az udvaron.‟

(7) Pojat syövät leipää/leivän. ‟A fiúk kenyeret esznek / megeszik a kenyeret.‟

Mivel az ehhez hasonló nominatív mondatpárok tipikusnak tekinthetők a finnben, ez a nyelv semmiképpen sem nevezhető ergatívnak. Ami a két alapeset jelöltségét ille-ti, Itkonen helyesen látja, hogy egy jelölt intranzitív és egy jelöletlen tranzitív alany szembenállása a fordítottja lenne annak, ami egy ergatív nyelvben szokásos,²⁵⁶ csak-hogy – mint az imént láttuk –, a finnben nem egy intranzitív és egy tranzitív, hanem egy speciális (egzisztenciális) fajtájú alany áll szemben minden más (intranzitív és tranzitív) alannyal, ami egyszerűen nem vethető össze az abszolút : ergatív szembenál-lással.

Megjegyzendő még, hogy azokban az ergatív nyelvekben, amelyekben az igealak kongruál a bővítményeivel, vagy két irányban – A és P – egyeztetődik, vagy ha csak egyben, akkor mindig az abszolút esetben álló taghoz igazodik, tehát intranzitív mon-datok esetén az „alanyhoz” (S), tranzitívaknál a „tárgyhoz” (P). A finn egzisztenciális (tehát intranzitív) mondatok esetében viszont az igealak éppenséggel nem kongruál az alannyal. (Persze a tárgyhoz igazodás sem működik a tranzitív mondatoknál, még a nominatívusszal megegyező akkuzatívusz esetében sem.)

Mindezek alapján véleményem szerint el kell vetnünk azt a nézetet, hogy a finnben fellelhetők az ergativitás jelei.²⁵⁷ Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy az egziszten-ciális mondatok ne érdemelnének speegziszten-ciális vizsgálatot, nemkülönben a rejtélyesnek tűnő minulla on sinut szerű szerkezetek. ²⁵⁸ (A megoldás talán az alanyi státusz

256 Mint láttuk (1.2.1.2.2. (6)), vannak olyan ergatív nyelvek, amelyekben az abszolút eset is jelölt, nemcsak az ergatívusz; olyan esetragokkal bíró ergatív nyelv azonban, amelyben az ergatívusz jelölet-len jelölet-lenne, nem ismeretes. Az sem fordul elő, hogy egy nominatív nyelvben a jelölt akkuzatívusz (III.

funkció) terjedjen át az intranzitív alanyra (I. funkció) – vö. Anderson 1980, 353.

257 Azt gondolom, hogy alrendszerként sem, mint Nelson 1988 véli. Természetesen nem a szóban for-gó jelenségek különösségét vitatom, hanem ergatív értelmezésüket.

258 A birtokló mondatokban megjelenő -t végződésű személyes névmási alannyal kapcsolatban kétféle magyarázattal találkoztam, jobbára szóbeli közlésekben, minthogy a leíró nyelvtanok a jelenséget rendszerint csak tudomásul veszik. Az egyik szemantikai természetű: ezek szerint bármi legyen is a birtokló mondat formája, a birtoklás mint szemantikai tartalom tárgyra irányul, s ez manifesztálódik a tárgyeseti alakban. Ezt a felfogást erősen kétesnek tartom, hiszen a finnugor nyelvekre általánosan jellemző a birtoklást jelentő tárgyas ige (habeo) hiánya vagy legalábbis ritka, relatíve későn keletke-zett volta, s így a birtoklás tárgyra irányultságának képzete is legfeljebb másodlagosan állhat elő;

más-kérdőjelezése irányában keresendő.²⁵⁹) Mindazonáltal a nem-nominativitás megítélé-sem szerint egyikkel kapcsolatban megítélé-sem jöhet szóba, különösen a „jelöletlen ergatívusz”

képtelensége miatt.

felől ebben az esetben a minulla on… főnévi „tárgyának” is akkuzatívuszban kellene állnia, ami soha-sem fordul elő. A második magyarázat grammatikai: az on Sg3 állítmány mellett tőle különböző sze-mélyű névmás nem állhat alanyesetben. Ez már kézzelfoghatóbb indoklás, de ez sem magyarázza meg, miért éppen tárgyesetbe kerül a névmás (éppoly ellentmondás ugyanis azt feltételezni, hogy egy olyan par excellence intranzitív igének, mint az olla, egyáltalán lehet tárgya). A magam részéről egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy az a -t végződésű forma, amelyet ma a személyes névmások (és a kuka/ken kérdőnévmás) akkuzatívuszának tartanak, eredetileg is az. A minut, sinut, hänet -t-jét ha-gyományosan a meidät, teidät, heidät analógiájából származtatják, aholis a -t „természetesen” a többes szám jele lenne, s minthogy a többesben a nominatívusz és az akkuzatívusz megegyezik, így egyben a többes akkuzatívuszé. Elgondolkodtató azonban két körülmény. Egyrészt, hogy a me, te, he már eleve többes számú (többséget jelentő) alak, és így nem is olyan magától értetődő egy külön többesszámjel utólagos hozzájuk csatlakozása – különösen csakis akkuzatívuszban. Egyébként ezek az alakok törté-netileg már voltak többesszámjellel ellátottak, hiszen szóvégi glottális zárhangjuk egy valamikori *-k-ra megy vissza, amely eredetileg a megfelelő egyes számú PP-khez járult. Így a meidät stb. kialakulása először egy többesszámjel lekopását, majd egy másik többesszámjel agglutinálódását felételezné, ami legalábbis különös folyamat lenne. Az sem makulátlan magyarázat, ha a többes számú PP-k esetében a -t hozátétele okaként az akkuzatívusznak a nominatívusztól való elkülönítésére gondolunk. A főne-veknél miért nem lépett fel ez az igény? Vagy az egyes számú PP-knél miért nem volt erre jó a genitívusz jele – tulajdonképpen a valamikori *-m akkuzatívusz n-né vált morfémája –, ahogyan a fő-nevek esetében? Másrészt be kell látnunk, hogy ettől az eredezetéstől mint koncepciótól eltekintve semmiféle független bizonyítékunk sincs arra, hogy az egyes számú alakok csak később, a töbes számúak analógiájára jöttek volna létre. Engedtessék meg tehát saját hipotézisem megfogalmazása. Ez a -t nem az a --t. A minu-t s-tb. végén megjelenő --t fel-té-telezésem szerin-t erede-tileg egy nyoma-tékosí-tó formáns, esetleg a t- kezdetű mutató névmások rokonságából, s csak véletlenül azonos alakú a többesszámjellel. (Hasonló véleményen van Kulonen 1999, 63–71.) A minut stb. eredetileg hangsú-lyos változata lehetett a minä stb. alakoknak, mint pl. a moi stb. a je-nek a franciában. Ezek a -t végű névmások eszerint a birtokló mondatokban eredetileg nem akkuzatívuszban állnak, hanem egy ősi de-terminált nominatívuszban. Egyeztetési problémák pedig azért nem merülnek fel, amit az alább követ-kező jegyzetben kívánok argumentálni: a birtokló mondat (pl. a minulla on sinut) -t végű névmási eleme valójában nem alanya a mondatnak. Persze nem is tárgya, hanem az on sinut állítmány része.

(Ahogyan például a minulla on hevonen/hevoset/hevosia ‟van egy lovam / nekem itt vannak a lovaim / lovaim vannak‟ esetében is. A hevonen on minulla és a minulla on hevonen mondatoknak nemcsak aktuális tagolását, hanem szintaktikai szerkezetét is különbözőnek látom.) Ugyanezeket a hangsúlyos névmási alakokat használhatták a „normális” mondatokban tranzitív igék mellett is (vö. francia aime-moi ‟szeress engem‟ stb., ahol szintén az eredetileg nominatívuszi hangsúlyos névmási alakból – c’est moi ‟én vagyok az‟ – lett akkuzatívusz), s így vehették fel aztán a -t végű személyes névmási alakok az akkuzatívusz funkcióját. (Ha ez így történt, akkor a személyes névmások tárgyeseti végződése ter-mészetesen a többes számban sem azonos eredetű a főnévi többes szám -t jelével.) Továbbá, ha elfo-gadjuk, hogy a finnben a „passzív” igealak aktív szerkezetből értékelődött át, akkor nem zárható ki, hogy a minut kutsutaan kylään ‟engem vendégségbe hívnak‟ személyes névmási alakja az ősi nyoma-tékos nominatívuszi (nem pedig a ma ugyanígy hangzó akkuzatívuszi) formát őrizte meg – mi több, akár katalizátora is lehetett a mondatrész átértékelődésének.

259 Erről a kérdésről a finn nyelvészek között is vita folyik, vagy legalábbis folyt (ennek áttekintését l.

Sands–Campbell 2001, 267). Magam azokhoz csatlakozom, akik szerint legalábbis nem egyértelmű, hogy az egzisztenciális mondatok „alanya” valóban alanynak elemzendő-e. Saját érvelésem a követke-ző. Ha a sataa, sataa vettä, ulkona sataa vettä ‟esik / esik az eső / odakint esik az eső‟ típusú monda-tokat (a finnben) alany nélkülieknek tekintjük, s ennek megfelelően a vettä partitívuszi formát nem tekintjük a mondat alanyának, akkor miért olyan egyértelmű, hogy a pihalla juoksee poikia igét követő

2.2.2.3. Ergativitás az osztjákban