A protoakkuzatívtól a nominatív és a triadikus

Kezdjük az ábra kommentálását a „családfa” csúcsánál. A nominatív és triadikus felépítést, mint említettük, az akkuzatívusz megléte kapcsolja össze, s egyszersmind állítja szembe – mindenekelőtt – az ergatív sémával. Történetileg ez a helyzet először is arra utal, hogy az akkuzatívusz (a tárgy) keletkezése független a nominatívuszétól, és minden bizonnyal korábbi is annál. (A nominatív és a triadikus séma „közös őse”

tartalmazhatta a tárgyesetet, az alanyesetet azonban nem.) Az akkuzatívusz, mint mondtuk is, nem egyéb, mint a tranzitív ige melletti – agenssel szembeállított – patiens esete, és valószínűleg éppen ilyen minőségében vált ki az eredetileg differenciálatlan

nominatív triadikus ergatív aktív protoakkuzatív

prototranzitív protoaktív

differenciatív tematikus

protofőnév + protoige

mondatszó

(intranzitív és tranzitív igék mellett egyazon kategóriaként szereplő) patiens funkció-jából. Ha mindezt elfogadjuk, látnunk kell, hogy az ily módon létrejött séma inkább hasonlíthatott a triadikus, mint a majdani nominatív felépítésre, amennyiben benne a három betűvel jelzett funkció morfológiailag különbözött. Mint említettük, a triadikus rendszer az igék tranzitivitását redundáns módon jelöli. Miután elkülönböződött a P funkció, azaz létrejött a tárgy kategóriája, elhárult az akadály az A és az S funkció ösz-szeolvadása, azaz a nominatívusz kialakulása előtt. (Ez a folyamat túlnyomóan végbe is ment, de nem volt szükségszerű; ahol nem következett be, fennmaradt – és nyilván további tulajdonságokkal is bővült – a triadikus rendszer.) A kiegyenlítődés elvben kétféleképpen is végbemehetett: az agentívusz kiesésével (= a jelöletlen statívusz

átter-jedése az A funkcióra – az ábrán a belső nyíl) vagy, ellenkezőleg, a statívusz eltűnésé-vel (= a jelölt agentívusz átterjedése az S funkcióra – külső nyíl).⁹⁷

S intranzitív

A tranzitív P = tárgy

A triadikus és a nominatív séma egybevetése tulajdonképpen már önmagában is igazolja, hogy a tárgy ősibb kategória, mint az alany. Van azonban erre konkrét bizo-nyítékunk is, amelyre egy jellegzetes orosz mondatforma elemzésével szeretnék rámu-tatni.

Egy olyan típusú mondatot, mint például ‟a hullám elvitte a csónakot‟, az oroszban háromféleképpen lehet megszerkeszteni:

(22) (a) Волна унесла лодку.

(b) Лодка (была) унесена волной.

(c) Волной унесло лодку.

Az (a) mondat nominatív aktív szerkezetű: ‟a hullám elvitte a csónakot‟. A (b) no-minatív passzív: ‟a csónak elvitetett a hullám által‟. Ellenben a (c) se nem ez, se nem az, és magam nem ismerek olyan nyelvet, amelyre formatükröző módon lefordítható lenne. Passzív nem lehet, mert a patiens (a szemantikai tárgy) tárgyesetben áll benne (лодку), de aktív sem, mert az agens (a szemantikai alany) eszközhatározós alakú (волной). Olyan, mintha (a) és (b) kontaminációja lenne, de ez természetesen szóba sem jöhet, hiszen akkor értelmetlennek vagy hiányosnak kellene lennie (‟a hullám által

97 Az agentívusz (tehát a jelölt tranzitív agens) morfológiai átterjedése az intranzitív igék környezetébe régtől ismert – bár a legkülönféleképpen interpretált – jelenség az indoeurópai nyelvek esetében. Az a bizonyos -s, amelyről az ógrammatikusok óta már jó ideje kiderítették, hogy eredetileg nem az alany-eset, hanem a tudatos cselekvő (más interpretációk szerint az élő) megjelölése – vö ηί ‟mi?‟ versus ηίζ

‟ki?‟, két alakú melléknevek közös hímnemű és nőnemű alakja stb. –, eredetileg agentívusz lehetett.

Kezdetben csak a cselekvő élőkkel álló intranzitív igék szerkezeteire terjedhetett át, később minden élő (még később bizonyos formálisan elkülönülő, pl. hímnemű névszóknál szinte mindenfajta) alanyra.

Tulajdonképpen ezáltal jött létre a testes nominatívusz. Az ellenkező irányú kiegyenlítődésre – a fölös-legessé vált agentívusz eltűnésére – nehezebb példát hozni, hiszen itt egy zéró morfémáról kívánnánk belátni, hogy valaha testes morféma állt a helyén. Mégis, valami ilyesmi jöhet szóba azokban az egyébként dominánsan nominatív nyelvekben, ahol ma ergatívuszi jellegű szerkezeteket vélnek felfe-dezni, ez az ergatívusz voltaképpen az – egyébként eltűnt – agentívusz maradványa lehet (amely a maga részéről már maga is lehet az aktívusz örököse).

elvitte a csónakot‟). Ismeretes is egyébként ennek a szerkezetnek olyan interpretációja, miszerint a волной itt ténylegesen eszközhatározóként értendő, és a mondatból valójá-ban hiányzik az alany. Ez a titokzatos alany valamiféle – esetleg tabu-okokból megne-vezhetetlen – természetfeletti erő lenne, amely adott esetben a hullámmal mint eszkö-zével elvitte (elvitette) a csónakot.⁹⁸ Bármily fantáziadúsnak tűnjék is azonban ez az értelmezés, teljességgel tarthatatlan. Először is, minimális grammatikai érzékkel belát-ható, hogy a kétségtelenül passzív (b) mondat волной-a funkcionális értelemben ugyanaz, mint a (c)-é, a (b) esetében mégsem jutna senkinek eszébe azt ténylegesen e s z k ö z h a t á r o z ó n a k tekinteni (már csak azért sem, mert a (b)-nek van alanya: a csónak, aminek a hullám végképp nem lehet az eszköze). Másodszor, a mondat állít-mánya neutrumban áll – ily módon persze eleve kizárva, hogy a mondatban szereplő két, adott esetben egyaránt nőnemű főnév bármelyike az ő alanya lehetne –, a feltéte-lezett titokzatos „külső” alanynak tehát semleges neműnek kellene lennie, ami a mito-logikus világképre vonatkozó ismereteink szerint merőben valószínűtlen (egy termé-szeti őserőt nyilván élőnek, s így hím- vagy nőneműnek képzelnek el). De már eleve tévedés azt hinni, hogy az унесло semleges nemű alakja egyeztetésre utal. Az oroszban – a magyarhoz hasonlóan – vannak egyelemű („nulla valenciájú”) személytelen igék (вечереет ‟esteledik‟, смеркается ‟sötétedik‟ stb.), ezeknek a múlt ideje ugyancsak semleges nemben jelenik meg (вечерело, смеркалось). Az ilyen mondatokat senkinek sem jutna eszébe rejtett alanyúaknak tekinteni, és feltenni a kérdést: mi az, ami estele-dik? stb. Az oroszban a neutrum a múlt időben mintegy az ige „normál alakja”, amely-nek, hogy úgy mondjam, nincsen szüksége speciális kiváltó okra – éppen ahhoz kell determináló körülmény, hogy az ige n e semleges nemben álljon. Summa summarum a волной унесло лодку típusú mondatok se nem kontaminációk, se nem elliptikus szerkezetek.

Még egy megjegyzés a волной-jal kapcsolatban. Iskolai tanulmányaink, illetve bi-zonyos nyelvleírási hagyományok oly erősen beleverték a fejünkbe, hogy az oroszban az aktív mondat alanyát a szenvedő mondatban eszközhatározó esetbe „kell tenni”,

98 Ezt az értelmezést valószínűleg az is sugallhatta, hogy ez a mondatforma zömmel spontán természe-ti jelenségekkel kapcsolatos szituációkat ír le: дорогу занесло снегом ‟befútta az utat a hó‟, лес заволокло туманом ‟az erdőt beborította a köd‟, кепку сдуло с головы (ti. ветром) ‟a szél lefújta a sapkát a fejemről‟ stb. A глаза заволокло слезами ‟szemem könnybe lábadt‟ típus esetében azonban már nehezebb lenne őserőkre gyanakodni.

hogy már eszünkbe sem jut rácsodálkozni: ugyan miért éppen eszközhatározó esetbe?

Ha azt mondom, книга пишется автором ‟a könyv íratik a szerző által‟, bármely megoldást értelmesebbnek kellene találnom, mint azt, hogy ebben a mondatban a szer-ző eszköznek tekintessék (és ha igen, ugyan kiének?). A zavar végső oka tulajdonkép-pen magának az insztrumentálisznak az elnevezésében van, amely azt sugallja, hogy ennek az esetalaknak az e s z k ö z kifejezése a par excellence funkciója. Eközben ezt a formát nyelvek egész sorában használják a legkülönbözőbb határozók megjelenítésére;

időhatározóként: tavasszal, ősszel, reggel, éjjel stb., módhatározóként: szeretettel, ha-raggal, joggal stb.; az oroszban például helyhatározóként is: мы шли лесом ‟erdős te-repen mentünk‟ stb. stb. Hagyományosan ilyenkor metaforikus használatról beszélnek, de gondoljunk utána: vajon mi valószínűbb, az eszközből metaforizálódik a körülmény (pl. egy időhatározó), vagy fordítva, az eszköz értelmeződik úgy, mint a cselekvés egy meghatározott körülménye? Számomra nyilvánvaló, hogy csak az utóbbi magyarázat tartható: amit insztrumentálisznak nevezünk, eredetileg egy igen tág értelmű körül-ményhatározó, amely magától értetődő módon alkalmazható hely-, idő-, mód- stb. vi-szonyok jelölésére, így aztán – többek között – az eszköz megjelölésére is. Az orosz passzív mondatokban, éppúgy, mint az itt vizsgált sajátos mondatszerkezetben, az insztrumentálisz nem jelent semmiféle eszközt, hanem ősi, általános körülményhatáro-zói szerepében lép fel, és valóban azt is fejezi ki: a patienssel végbemenő történés va-lamely fontos körülményét (paszszív mondatoknál annak legközvetlenebb

okát/okozóját: az agenst).⁹⁹

Ily módon a волной унесло лодку olyan szerkezet, melynek insztrumentáliszban ál-ló tagja sokkal inkább emlékeztet az agentívuszra, mint egy nominatív mondat eszköz-határozójára, nem is beszélve annak alanyáról. Ez a szintaktikai alakulat egy olyan ősi mondatfelépítés reliktuma, amelyben felépítésének elve szerint nem szerepel alany, viszont nyilvánvalóan van benne tárgy. Hasonlít egy triadikus séma tranzitív sorára;

99 Azt hogy itt semmiképpen nem a prototipikus értelemben vett eszközhatározóról van szó, jól mutat-ja, hogy ténylegesen valamely eszköz igénybevételének megjelenítése esetén a szerkezet nem hasz-nálható: ^(*) молотом убило человека legfeljebb azt jelenthetné, hogy a nagykalapács rázuhant az em-berre, minek következtében az illető meghalt, de az, hogy ‟az embert kalapáccsal ölték meg‟ semmi-képpen sem fejezhető ki ezzel a szerkezettel. Az insztrumentálisz itteni körülményhatározó voltának további bizonyítéka, hogy az orosz nyelvjárásokban más függő esettel alakult félakkuzatív szerkezetek is előfordulnak, például у волков (prep. + PlGen) съедено (part.pf.neutr.pred.) корову (SgAcc)‟a far-kasok megették a tehenet‟ (Creissels 2006, 22).

mindenesetre: prenominatív mondatforma. Az akkuzatívusz már létrejött, a nomina-tívusz még nem állt elő – quod erat demonstrandum.¹⁰⁰

Az imént tárgyalt tárgyas, de alanytalan mondatformát a leíró nyelvtani hagyomány a személytelen szerkezetek közé szokta sorolni, én azonban különlegességére és a to-vábbiakban kifejtett vizsgálódások szempontjából vett fontosságára való tekintettel szeretném külön számon tartani. Megjelölésére feltételesen a félakkuzatív terminust alkalmazom. A mondatformák fejlődésének azt a kikövetkeztethető szakaszát pedig, mely közös előzménye a triadikus és a nominatív sémának, és amelyben az akkuzatí-vusz valamikor kialakult, protoakkuzatívnak nevezem.