Igenemi határozatlanság és prenominativitás

A particípiumok igenemi ambivalenciája más nyelvekben is megfigyelhető. Egy sor ilyen jelenség ismeretes például az indoeurópai nyelvek jelenében és múltjában. Az orosz начитанный человек vagy a német belesener Mensch jelentésében és formájá-ban egyaránt megfelel a magyar olvasott ember kifejezésnek, azaz a múlt idejű, formá-lisan passzív particípium aktív jelentésben szerepel bennük. Ennek az ellentétét képvi-selik például a német olyan kifejezései, mint melkende Kuh ‟fejős tehén‟, schwindeln-de Höhe ‟szédítő magasság‟. Az oroszban a múlt ischwindeln-dejű, -тый stb. végződésű particípi-um ma egyértelműen passzív, de indoeurópai előzményei aktívak voltak (védikus ga-tá ‟aki elment‟, mr-ga-tá ‟halott‟, szanszkrit bhuk-ta ‟aki evettt‟, pi-ta ‟aki ivott‟). A latin cenatus (< ceno) jelentése formája ellenére aktív: ‟aki ebédelt‟, potus (< poto) pedig ambivalens jelentésű, egyaránt lehet ‟megivott‟ és ‟ittas‟.³⁵⁹ A többször emlegetett -nt- particípiumok az indoeurópai nyelvek döntő többségében aktívak, ám a hettitában gyakran passzív (is) a jelentésük.³⁶⁰ Ehhez hasonló példákat más nyelvcsaládokból is felsorolhatnánk.

Mindazonáltal térjünk vissza a mi uráli nyelveink particípiumainak igenemi ingado-zásához, amely az előző pontban bemutatott példák alapján is láthatólag általánosan jellemzi ezt a nyelvcsaládot, jóval pregnánsabban, mint, például , az indoeurópai nyel-veket.

Mielőtt következtetésekre jutnánk e jelenség történeti-tipológiai jelentőségével kap-csolatban, előzetesen tisztázandónak látszik egy olyan kérdés, amely az uralisztikában implicit vita tárgyát képezi (tehát egymással nyíltan általában nem is konfrontálódó, mégis ellentétes nézetekben nyilvánul meg), nevezetesen hogy léteztek-e egyáltalán

358 Hajdú 1968, 51–52. alapján.

359 Erről a jeleségről részletesen lásd Haspelmath 1994, 160 és kk.

360 Lehmann 2002, 183.

particípiumok már az uráli, illetve finnugor alapnyelvben is. (Ez persze nem igazán a tipológus, inkább a történeti–összehasonlító nyelvész kérdése.³⁶¹) Az egyik megközelí-tés szerint az infinit igeformák kialakulása az alapnyelv felbomlása után történt meg, így aztán a finnugor particípiumok (ugyanúgy, ahogyan az infinitívuszok és a konver-biumok) ősi rendszere nem rekonstruálható.³⁶² Egy másik megközelítés szerint ez mégiscsak lehetséges,³⁶³ azzal a megszorítással, hogy az ily módon etimológiailag is kikövetkeztetett particípiumok mondattanilag vegyes funkciójúak voltak.³⁶⁴ A két né-zet szembenállása tipológiai szempontból csak látszólagos. Bár e sorok szerzője hajlik a második álláspont elfogadására (nevezetesen hogy legalábbis néhány etimológiailag kikövetkeztethető particípiumképzővel bizonyosan számolhatunk az alapnyelvben), a számunkra most lényeges kérdés nem az, hogy a konkrét képzőket, illetve rajtuk ke-resztül a particípiumokat az alapnyelvre nézve etimológiailag ki tudjuk-e következtet-ni, hanem hogy volt-e az alapnyelvnek particípiumrendszere. Nos, a tipológiai, ezen belül a történeti-tipológiai megközelítés erre a kérdésre még akkor is igennel tudna vá-laszolni, ha e rendszerből etimológiailag azonosíthatóan semmi sem maradt (volna) fenn. Az uráli nyelvek particípiumrendszereinek gazdagsága, e particípiumok alaki felépítésének és funkcionalitásának hasonlósága, beleértve az itt tárgyalt jellegzetessé-get, az igenemi ingadozást, olyan egységes képet mutat e nyelvekben, hogy ha ez mindegyikükben újítás lenne, akkor egymástól független párhuzamos fejlődésüket egyenesen csodának kellene tartanunk. Másfelől a particípiumok gazdagsága és jelleg-zetes „mellékmondatkiváltó” szerepe, mint szó volt róla, a világ jelenleg is megfigyel-hető nyelveinek tanúsága alapján összefügg az OV alapszórenddel (a receptív mondat-felépítéssel), úgyhogy ha az SOV alapszórendűnek kikövetkeztetett uráli vagy

361 Tipológiai szempontból ugyanis egy igenemileg ingadozó particípium megítélése – mint bármely tipológiai kérdésé – nem függ attól, hogy az adott jelenség megvan-e, s ha igen, etimológiailag roko-níthatóan van-e meg a vizsgált nyelvvel genetikusan összefüggő nyelvekben. Ahogyan a keleti osztják ergativitással kapcsolatban is szóba került, egy ősinek ítélhető nyelvi vonást nem tekinthetünk kevésbé ilyennek pusztán azért, mert az adott nyelv rokonai nem őrizték meg.

362 A fő érv természetesen a mai uráli nyelvek particípiumképzői etimológiai összefüggésének (állító-lagos) hiánya, illetve a meglévő képzők etimológiai egybeesése bizonyos nomenképzőkkel.

363 Az utóbbi álláspontot kéviseli, hat–hét etimológiailag azonosítható particípiumképzőt kikövetkez-tetve az alapnyelvre, például Szerebrennyikov 1964, 163–176, Janhunen 1982, Cipanov 1997.

364 Ez az állítás csak látszólag áll ellentétben a tanulmányunk első részében kifejtett tétellel, nevezete-sen hogy a particípiumok ősi alapfunkciója a predikatív. Nyilvánvaló, hogy történeti értelemben már az uráli alapnyelv is jóval későbbi ennél a szóban forgó ősi állapotnál.

ugor alapnyelvben nem lettek volna particípiumok, akkor ez a nyelv megintcsak pél-dátlan unikum lett volna a világ nyelvei között. Mindezek alapján a bizonyítás terhe arra hárul, aki tagadja a particípiumok meglétét az alapnyelvben. Ezen túl fontos látni, hogy a rendszer logikája abban az esetben is folyamatosan fennmaradhat, ha elemei közben lecserélődtek. Távoli analógia lehet ebből a szempontból az orosz nyelv,

amelyben eredeti funkciójában egyetlen saját, azaz keleti szláv particípium sem maradt fenn, e nyelv jelenlegi particípiumrendszere késői átvétel az egyházi szláv ~ ószláv, tehát egy délszláv nyelvből, mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ez az átvétel csakis azért lehetett sikeres, mert az új elemek könnyedén beleilleszkedhettek a régi rendszer logi-kájába. Hasonlóképpen, egy uráli nyelv valamely jelenlegi nyelvtani jelensége akkor is követheti a rendszer ősi logikáját, ha maga ez az elem anyagát tekintve újítás az adott nyelvben.³⁶⁵

Az uráli nyelvek gazdag particípiumrendszere, a tanulmányozott nyelvi példák és az itt kifejtett érvrendszer alapján tehát arra a következtetésre kell jutnunk, hogy particípi-umok már az uráli alapnyelvben is léteztek,³⁶⁶ igenemi tekintetben pedig a meghatáro-zatlanság jellemezte őket.³⁶⁷ Ezt az álláspontot sok kutató magáénak vallja vagy vall-hatja. Ami azonban az inkriminált igenemi határozatlanságot illeti, ezt rendszerint szó-képzéstani okokkal magyarázzák. Jellegzetes például Szerebrennyikov véleménye:

„Mindezen legarchaikusabb particípiumok megkülönböztető vonása abban áll, hogy nem volt bennük idő- és igenemi differenciáció. Ezt a tulajdonságukat aránylag köny-nyű megmagyarázni. Genetikailag mindezek a particípiumok igéből képzett főnevekre mennek vissza, az igéből képzett főnév pedig, természetesen, nem különböztethette

365 Így például a magyar -k többesjel ebben a funkciójában a magyar nyelv önálló története során ke-letkezett. Ebből azonban nyilvánvalóan nem lehet levonni azt a következtetést, hogy a magyar vagy elődnyelvei korábban nem ismerték a többes számot. (Különösen, ha tudjuk, hogy a magyarban van az alapnyelvre visszavezethető többesjel is: az i.)

366 Bereczki 2003, 58 úgy nyilatkozik, hogy csak egyetlen particípiumi szerkezet vezethető vissza tel-jes bizonyossággal az alapnyelvre. Mint látható, a magam részéről mind történeti, mind tipológiai megfontolásokból úgy látom, hogy ha anyagilag nem következtethetők is ki, a particípiumos szerkeze-tek bizonyára sokkal gazdagabban voltak képviselve az alapnyelvben.

367 Ugyanígy ingadozhattak az igeidők tekintetében, a legvalószínűbben csupán folyamatos illetve be-fejezett voltuk tekintetében álltak szemben egymással. Az igeidők bizonytalansága azonban – szemben az igenemével – nem látszik prenominatív vonásnak, ezért ezzel a kérdéssel nem foglalkozunk.

meg ezeket a jegyeket.”³⁶⁸ A particípiumoknak főnevekre való visszavezetése e gondo-latmenetben egy kicsit még a szokásos levezetésen belül is meglepő (hiszen még csak nem is melléknevekről van szó), mindazonáltal ez így is csak részesete annak a téves logikának, amely az („egyszerű”) névszói kategóriákat feltétlenül ősibbnek kívánja te-kinteni, mint a („komplex”) igenévi kategóriákat. Ahogyan e kérdést egyszer már érin-tettük, ha egy particípiumképző etimológiailag azonos egy nomenképzővel, az valójá-ban nem azt bizonyítja, hogy az előbbi az utóbbira megy vissza, hanem azt, hogy az adott képző mindkét kialakult kategóriánál ősibb, azaz egy olyan stádiumban csatlako-zott az adott tövekhez, amelyben a szófaji differenciáció még nem létezett, vagy leg-alábbis nem teljesedett ki. Ha egyszer a particípiumok mindenekelőtt predikátumok voltak, akkor képzőjük eredetileg nyilvánvalóan predikátumjelző, méghozzá olyan, amely kezdetben bármely leendő szófajú tőhöz csatlakozhatott, ide értve a predikatíve használt nomeneket is, különösen – bár nem kizárólag – azokat, amelyek később mel-léknevekké lettek. Mint kifejtettük, e képzők alkalmazására elősorban olyan prediká-ciók esetén kerülhetett sor, amelyek az alany valamely szokásos, rendszeres, állandó jellemző jegyét fejezték ki. Ha ez a képző nominális tőhöz járult, akkor az ilyen predi-kátumból később (képzett) főnevek vagy melléknevek kristályosodtak ki (és persze megörökölték a tövek névszói kategóriáit), ha pedig igeihez, akkor particípiumok jöt-tek létre (amelyek ugyanígy megtartották az igetőhöz társuló kategóriákat, többek kö-zött a vonzatszerkezetet). Az etimológiailag azonos nomen- és particípiumképzők te-hát nem egymásra, hanem közös előzményükre vezethetők vissza, mely még nem szó-fajt, hanem funkciót jelzett. Ugyanez lehet a magyarázata egy sor más uráli képzőelem látható vagy kikövetkeztetett szófaji közömbösségének is.³⁶⁹

A particípiumok igenemi ingadozása tehát a particípiumképzők egykori igenemi közömbösségére vezethető vissza. Talán hajlamosak lennénk ezt úgy értelmezni, hogy egy ilyen képző eszerint bármely igenemű igetőhöz hozzájárulhatott. Ez azonban me-rőben valószínűtlen. Ha csak a nyelvekben legáltalánosabban megfigyelhető három

368 «Отличительная особенность всех наиболее архаических причастий состоит в том, что они не имели временной и залоговой дифференциации. Такая их особенность сравнительно легко объяснима. Генетически все эти причастия восходят к отглагольным именам существительным, а отглагольное имя существительное, естетственно, не могло различать этих признаков.»

Szerebrennyikov 1964, 172–173.

369 Vö. Osznovi 1974, 330 kk.

igenemet (aktívum, medium, passzívum) tételezzük is fel, nyilvánvaló, hogy ezeket állandó jellemző jegyként predikálni nem egyformán kézenfekvő, különösen egy pasz-szív jelentésű igetőről nehéz elképzelni, hogy olyasmit fejezzen ki, ami valamely szubsztanciának állandó, visszatérő, jellegzetes jegye (amikor is egy szubsztanciát te-hát az jellemezne leginkább, hogy rendszeresen ugyanaz a dolog történik vele).³⁷⁰ A particípiumképző igenemi közömbössége csakis arra utalhat, hogy a nyelvtörténet azon korszakában, amikor predikátumjelként a (leendő) igék tövéhez járult, az igenem tekintetében maguk ezek a tövek is közömbösek voltak, még egyszerűbben szólva, az igéknek még nem volt igeneme.

Ezzel tehát nem kevesebbet állítunk, mint hogy az igenem történetileg létrejött ka-tegória, mégpedig későbbi, mint az igei állítmány. Ennek a tételnek nyilvánvalóságát akkor láthatjuk be, ha felidézzük magunkban a prenominativitás fogalmát, illetve azt az utat, ahogyan az igei állítmány és a hozzá kapcsolódó nomen(ek) viszonya történe-tileg alakult. Az ige mellett eredetörténe-tileg agensek és patiensek léteztek, maga az igerago-zás is ezt a szemantikai szembenállást tükrözte az aktív és a statív ragoigerago-zás megkülön-böztetésével (protoaktív stádium). A tranzitivitás előtérbe kerülésével az intranzitív igék alanyánál megszűnt az agens jelleg speciális kifejeződése; ami eddig általában volt az agens jelölője, mostantól fogva már csak a tranzitív agenst jelölte (idővel pedig bármely, a tranzitív ige mellett A funkcióban álló entitást). Valójában ez volt az első lépés a valódi alany kategóriája felé: a prototranzitív szerkezetben (mely leginkább az ergatívra hasonlíthatott) az intranzitív igék alanya és a tranzitív igék alanya még kü-lönbözött ugyan egymástól, de lényegében már alanyok, és nem agensek vagy

patiensek voltak. Ez volt az első „alkalom” arra, hogy az igenem kategóriája kialakul-jon, mégpedig mint új eszköz az ige és a hozzá kapcsolódó nomen szemantikai viszo-nyának kifejezésére, amelyet régebben a patiens–agens megkülönböztetés képviselt. A végső lökést természetesen az egyetemes alany létrejötte adta meg, amely a nomenen nemhogy az agens–patiens-viszonyokat, de még az intranzitív–tranzitív megkülönböz-tetést is felszámolta.³⁷¹

370 Ilyen példa lehetne a magyarban a fejős tehén – ám talán nem véletlen, hogy a fejős nem particípi-um, hanem valóban deverbális melléknév, és nem is nagyon lehet predikálni (^?*ez a tehén fejős).

371 Márminthogy ez történt a nominatív mondatforma kialakulása során. A lényeg ugyanis nem a no-minatívusz mint olyan létrejötte, hanem egy szemantikailag közömbös szintaktikai szerkezet

megme-Az igenemi megkülönböztetés ily módon mintegy kompenzációként keletkezett. Ezt a megfogalmazást persze nem kell szó szerint értelmezni. A valóságos folyamat nyil-ván nem úgy ment végbe, hogy egy eltűnt eszköz helyett, mintegy kárpótlásul létrejött egy másik (ilyen nyelvtörténeti folyamatok nincsenek, a nyelv nem ismer sem nosztal-giát, sem teleológiát – minden, ami benne történik, okok és következmények láncola-ta). Az agens–patiens, intranzitív–tranzitív megkülönböztetés felszámolódása és az igenemek kialakulása egymáshoz képest és párhuzamosan mehetett végbe, és magának az igenemi elkülönböződésnek is megvan a maga belső története. (Az első változás a medialitás – nem-aktivitás – morfológiai kifejeződése, és ily módon az aktív és és a mediopasszív igenem kialakulása lehetett, a második pedig ez utóbbinak kettéválása mediális és passzív igenemre.³⁷²)

Egyfelől az egységes nominatívusz létrejötte, másfelől az igenemek kialakulása és megszilárdulása tehát egymással összefüggő, párhuzamos fejlemény. A mondatszerke-zet történeti alakulásának azon a pontján, amikor az általános, absztrakt nominatívusz mint az alany par excellence esete megszilárdult, az igenemeknek is készen kellett áll-niuk. Ha tehát az uráli nyelvekben a particípiumok arról tanúskodnak, hogy kialakulá-sukkor az igei predikátum igeneme még kialakulatlan kategória volt, ez egyszersmind arra is következtetni enged, hogy az egyetemes alany, az absztrakt nominatívusz kate-góriájával ugyanez lehetett a helyzet.

Összegezve mindezt, a következőkre jutunk. Az uráli nyelvek particípiumainak igenemi ingadozása ősi igenemi közömbösségükre utal, ez pedig arra, hogy kialakulá-suk a nominatív mondatszerkezet végső megszilárdulásánál korábbi periódusra tehető.

A particípiumok ebben az értelemben tehát prenominatív reliktumok az uráli nyelvek-ben.³⁷³

revedése, amely a nominális összetevőkön már nem jelez(het)te az agens–non-agens megkülönbözte-tés. Ugyanez a mondatfelépítési rigiditás az ergatív nyelvekben is hátteréül szolgált az igenemek ke-letkezésének.

372 Ezt a sorrendet jól példázza a görög igeragozás, amelyben a passzív paradigma láthatólag nem egyéb, mint a mediális formák kiegészítése egy további képzővel – már ahol ez egyáltalán megtörtént, hiszen a passzív paradigma jó fele nem is vált el a mediális paradigmától (ún. mediopasszív alakok).

373 Kiegészítésül: az igenemi ambivalencia más deverbális képződményekben is megmutatkozik, nem-csak a particípiumoknál. Ilyen például a magyarban a szántás, a vetés, az írás stb., amely egyaránt le-het az aktív cselekvés és a passzív eredmény megnevezése. Ide vonható továbbá a genitivus

subiectivus/obiectivus kérdése is (bármely nyelvben), amennyiben ez is azonos szintagmatikus (eset-leg szóösszetételi) alakulatok igenemi ambivalenciáját mutatja. Mindezek a jelenségek azonban nagy