Klimov: Tyipologija jazikov aktyivnogo sztroja (1977)

Ez a könyv mintegy újrafelfedezte, pontosabban először mutatta be részletesen az aktív nyelveket, és domborította ki ezek tipológiai jelentőségét, elsősorban szinkrón, de el nem hanyagolhatóan a minket itt most közvetlenül érdeklő diakrón szempontból is. Lényegében Klimov munkájával vett át a nominatív szerkezet sokáig plauzibilisnek tűnő ergatív eredeztetésének a helyét az a koncepció, amely szerint az indoeurópai (te-hát dominánsan és prototipikusan nominatív) mondattani típus valójában az aktív rend-szer örököse (amiként egyébként az ergatív is).¹⁵⁹

Klimov szerint az aktív nyelveken belül három fázis különböztethető meg: a korai aktív nyelvek, amelyekben az aktív–inaktív szembenállás helyett még élő–élettelen dichotómia van, a voltaképpeni aktív (mérvadó, „etalon-”) nyelvek és a kései aktív nyelvek, amelyekben megindult a nominatívvá vagy ergatívvá válás (Klimov értelme-zésében a szubjektum–objektum viszony kialakulása). A végső fázisban lexikai újítás-ként megfigyelhető a melléknév megjelenése (kiválása az ige kategóriájából). Ennél is fontosabb, hogy átalakul az igék megoszlása az aktív–statív skálán. Az etalonstádium-ban is vannak olyan élőkkel kapcsolatos, ámde szemantikailag statív igék, amelyeket aktív módon ragoznak (pl. a guaraniban ‟áll‟, ‟ül‟, ‟fekszik‟, ‟alszik‟), később egyes igéknél ingadozás áll elő, illetve régebben statívnak mutatkozó igék átsorolódnak az

159 A szkematogóniai elméletben fentebb különbséget tettünk az aktív és a protoaktív mondatfelépítési elv között, mégpedig azon megfontolásból, hogy a ma létező aktív nyelvek szerkezete mint olyan már ugyancsak „leágazás”, és a tranzitív szerkezetek történeti előzményét az aktivitás elvének megjelené-sében kell keresnünk (a „családfa” törzsén). Klimov gondolatmenetével ez nem lenne összeegyeztet-hető, mert ő az aktív elv felbomlását és a nominatív, illetve ergatív elv felé történő átstrukturálódását maguknak az aktív nyelveknek a belső változása útján kívánja bemutatni. Ezt a koncepciót tudomásom szerint a későbbiekben senki sem tette magáévá.

aktívak közé, pl.a dakotában az ‟él‟, ‟gyors‟, a tupi-guaraníban a ‟megöl‟ és a ‟meghal‟

egyaránt aktív, ellenben a sziú, muszkogi, irokéz nyelvekben az utóbbi (már – mond-ja Klimov –) statív. A szerző szerint itt az aktív–statív szembenállás fokozatosan in-tranzitív–tranzitív szembenállásnak adja át a helyét, mégpedig oly módon, hogy az ak-tív igék kezdenek megoszlani intranziak-tív és tranziak-tív változatra. Ugyancsak az intranzi-tív–tranzitív szembenállás előállására utal az indoeurópai passzív igenem keletkezése, ami ott már az adatolható időkben ment végbe. Mind az indoeurópai, mind az ergatív nyelvek tekintetében egy sor kutató megállapította, hogy bennük az igék tranzitív–

intranzitív differenciációja egy korábbi cselekvés–állapot (tehát végeredményben ak-tív–statív) megkülönböztetésre megy vissza. A protoindoeurópai (és a protokartvél) állapot olyan helyzetet tükröz, amelyben az aktivitásviszonyokat mindenekelőtt a név-szók megformálása tükrözi, míg az igealakok már átorientálódnak a nominatív viszo-nyok ábrázolására. Mind a nominatív, mind az ergatív nyelvekben előfordul, hogy a nem-akaratlagos cselekvések és állapotok esetében olyan struktúrákkal találkozunk, amelyeket a nyelv alapvető mondatfelépítési elve nem motivál. Gyengül az aktív és inaktív főnevek szembeállítása. Posztaktív tendencia az aktív nyelvekben, amikor a statív ige töve kezd nem-állítmányi (hanem jelzői) funkcióban megjelenni – ez a mel-léknév kialakulása felé mutat. (Az elkülönülés szórendileg is megfigyelhető, a nem-predikatív statív igék prepozitív, a nem-predikatívak posztpozitív helyzetben állnak.) A muszkogi nyelvekben (Klimov szerint: már) nincs inkluzív–exkluzív megkülönbözte-tés a többes szám első személyben. Néhány sziú nyelvben megfigyelhető a birtokos és visszaható névmások előállása. Ide vonható a közvetlen és közvetett objektum kialaku-ló megkülönböztetése is. Az aktív nyelvek belső fejlődése során megfigyelhető továb-bá az igeragozás kiegyenlítődésének tendenciája, mégpedig mindig úgy, hogy az aktív (és így a szubjektum-orientált) elv terjed át a statív igékre. Azokban az aktív nyelvek-ben, ahol még érezhető az osztályozó–személyes ragozás, az ige a tisztán személyes ragozás felé tendál. Ami az esetrendszert illeti, Klimov szerint ez csak az ergatív és a nominatív típusban¹⁶⁰ jöhetett létre, amelynek így a korai (nem-ragozó) aktív állapotra kell visszamennie. A deklináció előállásának strukturális feltételei csakis akkor jelen-nek meg, amikor az osztályozás stabil felosztása átadja a helyét a szubjektumok és

160 A triadikus mondatfelépítés nem szerepel Klimov koncepciójában.

jektumok szerinti labilis felosztásnak. Az akkuzatívusz az inaktív esetre megy vissza, amely eredetileg a ráirányultságot fejezte ki.

Az indoeurópai (nominatív) szerkezet aktív eredetére utal Klimov szerint a protoin-doeurópai nyelv egy sor más jelensége is. A teljesség igénye nélkül íme még néhány az általa kiemeltek közül.

– A közvetlen és közvetett bővítmények differenciálatlansága, az infinitívusz és a kopula feltételezhető hiánya, a melléknév viszonylagos elkülönületlensége, az indoeu-rópai szuppletív igék (amelyeknek köre Klimov szerint az aktív nyelvek igei dubletjei-re emlékeztet).

– A konjugáció nem-teljes volta.

– Az actio fellépése az idő helyett.

– A semleges nemű szavak szám-megkülönböztetésének hiánya (vö. hogy még az ógörögben is a többes számú semleges nemű alany után egyes számban áll az állít-mány). Ez utóbbi kapcsolatba hozható az aktív nyelvek azon tulajdonságával, hogy némelyikükben csak az aktív osztály névszóinak van többese, illetve hogy az indoeu-rópaiban csak az -s jellegű eset állítódik szembe a nem ilyennel (vagyis hogy a neutrumban nincs nominatívusz–akkuzatívusz megkülönböztetés), ill. pl. a hettitában csak az élőknél lép fel az -an  -om genitívusz.

– Az indoeurópaiban is kimutatták, hogy a fák és növények nevei élőnek számítot-tak, vö. hogy ezeknek a jó része hím- vagy nőnemű. (Klimov itt valami olyasmit vet fel, hogy valamiféle ősi „természeti” aktivitásszemléletről van szó, ami később átadta a helyét egy társadalmi értelemben vett aktivitásszemléletnek.)

– Az indoeurópai igerendszerre nézve is eredeti aktív–mediopasszív szembenállást feltételeznek, ami talán az aktív nyelvek centrifugális–immanens (azaz aktív–statív) szembenállására megy vissza.

– Az indoeurópai ige a ragok két sorozatát mutatja. Az egyik a Sg1 ^*-m, Sg2 ^*-s, Sg3 ^*-V formát mutatja és az injunktívuszra utal (jelentő és felszólító mód, különböző idők egybemosódó formája, pl. az óindben), a másik a ^*-H(V), ^*-tH(V), ^*-V formát a perfektumban, ez Klimov szerint talán az aktív nyelvek aktív–statív ragozási dichotó-miájával asszociálható.

– Az indoeurópaiban a genitívusz (és a datívusz) kései fejlemény – Klimov szerint ezek szubjektum–objektum-viszonyokat feltételező esetek, és érthető az eredeti hiá-nyuk, ha az eredeti szembeállítás inaktív–aktív (és nem ergatív–abszolút) eset volt. A genitívuszt az indoeurópaisták is a partitívuszi jelentésből származtatják.

– Az akkuzatívusz az inaktív esetre megy vissza, amely eredetileg a ráirányultságot fejezte ki.

– A törökségi (tehát ugyancsak nominatív) nyelvek kutatói is úgy látják, hogy a tranzitív–intranzitív szembenállás kései jelenség, korábban egyazon igék lehettek ilye-nek is, olyanok is, és ezt megelőzőleg inkább aktív–inaktív megkülönböztetés lehetett bennük.

Nem állítanám, hogy Klimov mindezen megfigyeléseit minden esetben alapos és meggyőző példaanyag vagy könnyen követhető kifejtés kísérné, de érvei oly nagyszá-múak, hogy ha ezek közül néhány tévesnek vagy interpretáció-orientáltnak bizonyulna is, az alapkoncepció bizonyítottságához nem férhet kétség. A mű érdemei a prenomi-nativitás tematikájának kidolgozásában elvitathatatlanok.

1.3.2.2. Gamkrelidze–Ivanov: Indojevropejszkij jazik i indojevropejci I–II. (1984)