Az osztják ergativitás eredete

Kérdés mármost, mi lehet ennek az ergativitásnak az eredete? Négy lehetőséget fo-gunk megvizsgálni, több nem is igen adódik. Az első, hogy az ergatív szerkezet az osztják nyelv önálló életében keletkezett, belső fejlemény. A második, hogy kölcsön-zött jelenség. A harmadik elvi lehetőség a szervetlen örökség. Végül a negyedik: az ergativitás az osztjákban ősi, szervesen öröklött vonás.

a) Kétféle módja van annak, hogy az osztják ergativitást belső fejleménynek tekint-sük. Az egyik szerint esetleges, a másik szerint ha nem is szükségszerű, de minden-esetre más nyelvek által is példázott, lehetséges változások hozták létre.

aa) Véletlenszerű fejleménynek akkor tarthatnánk az osztják ergatív szerkezeteket, ha kontaminációról, kézenfekvő módon az aktív és a passzív mondat „összekeveredé-séről” lenne szó (a passzív mondat esetkonfigurációja plusz az aktív mondat verbum finituma). Valami ilyesmit mutat be Widmer 2000 a nyugati osztjákra nézve,²⁷⁶ ahol is a jelenség kizárólag dalnyelvi frázisok prózára való áttételekor jelentkezik, és a kutató szerint a nyelvérzék megtévedésének következménye: a passzív mondatnak (a név-mások kivételével) jelöletlen patiense arra indítja a beszélőt, hogy a függő esettel jelölt agens ellenére aktív igealakot használjon, ami azután természetesen ergatív szerkezet-hez vezet.²⁷⁷ Bárhogy álljon is a dolog, mindez a keleti osztjákra nem vonatkoztatható.

Ott az ergatív szerkezetek nem köthetők műfajhoz, stílushoz vagy tematikához, nem tekinthetők előzetes minták transzponálásának (nincs értelme azt mondani, hogy az er-gatív szerkezet valami „helyett” áll), egy tranzitív igével kifejezhető valóságösszefüg-gés visszaadására a háromféle szerkezet – a nominatív aktív, a nominatív passzív és az ergatív – egyenrangúan áll egymás mellett, és semmi sem utal arra, hogy a beszélő

„összekeverhetné” őket.

ab) Azt a kérdést, hogy lehet-e az ergatív szerkezet belső, ámde mégis szerves

276 Lényegében hasonlóképpen látta már korábban is egy sor jeles kutató, pl. Steiniz, Fokos-Fuchs, Patkanov stb., vö. Widmer i.m.

277 Ez tehát az ún. „hamis analógia” egy jelensége lenne (Widmer 2000, 127 szó szerint a „fälschlich”

kifejezést használja). Őszintén szólva nem nagyon szimpatizálok az ilyen magyarázatokkal – az ana-lógia sohasem „téves”, legfeljebb újszerű vagy (a nyelvész szemszögéből) nem kívánatos. Mindazon-által további érvelésünk szempontjából közömbös, hogy Widmer magyarázata helyeselhető-e. De még ha úgy lenne is, mindenképpen túlságosan messzire menő következtetés, hogy az uráli alapnyelv ergatív voltára vonatkozó feltevés pusztán ennek alapján elvethető lenne (i. m. 126).

lemény (akár) az osztjákban, az általánosság szintjén voltaképpen már az értekezés el-ső részében megtárgyaltuk (1.2.2.2.7.2.). Emlékeztetek a gondolatmenet végeredmé-nyére: nominatív szerkezet ergatívvá egyes esetekben talán átértelmeződhet, mégpedig bizonyos particípiumi formákat tartalmazó passzív szerkezetekből kiindulva. Verbum finitumot tartalmazó passzív szerkezet azonban nem alakulhat át ergatívvá; vagy a má-sik oldalról megfogalmazva: verbum finitumot tartalmazó ergatív szerkezet nem szár-mazhat passzív szerkezetből. Nos, minthogy az osztjákban valódi, ráadásul aktív rago-zású verbum finitumokkal felépülő ergatív mondatokkal van dolgunk, a passzív szer-kezetből való származtatása nem jöhet szóba, más nominatív  ergatív átalakulási le-hetőség pedig nem ismeretes.

Az aa) és ab) pont közös tanulsága tehát, hogy nem találunk olyan folyamatot, amely belső, szerves eredetűnek mutatná az osztják ergativitást.

b) Az a feltűnő tény, miszerint az ergatív szerkezetek a finnugor nyelvek között csak az osztjákra, s elsősorban annak is csak keleti nyelvjárásaira jellemzők, esetleg átvétellel (szinkrón elvű areális összefüggésekkel) is magyarázható. Tény, hogy az osztjákkal földrajzilag érintkező terület nyelveiben, általában a paleoszibériainak vagy paleoázsiainak nevezett nyelvek egy részében az ergativitás jellegzetesen megjelenik, a közvetlenül érintkező nyelvek közül külön is kiemelendő ebből a szempontból a tisz-tán ergatív csukcs nyelv. Többen úgy vélték, hogy az ergatív szerkezet az osztjákban éppen ezen nyelvek hatására alakult ki.²⁷⁸

Minthogy erre a hipotézisre konkrét bizonyíték vagy cáfolat aligha található, ismét érdemes általános nyelvészeti megfontolások alá vetni. A nyelvek egymásra hatásának oka az érintkezés, legproduktívabb közege pedig a kétnyelvűség. Érintkezésről már akkor is beszélhetünk, ha két nép pusztán alkalmi kapcsolatba lép egymással, például használati tárgyak cseréje révén: a nyelvek története számtalan példát nyújt többek kö-zött az ily módon megismert termékek nevének átkerülésére az egyik nyelvből a má-sikba. Még szorosabb kapcsolat alakulhat ki, ha két nép nemcsak egymás mellett, de bizonyos fokig együtt is él, amikor is akár nagyobb embercsoportok körében is kiala-kulhat kétnyelvűség. Részben eltérő kulturális adottságok esetén az egyik nyelv ilyen-kor a másiktól megtanult tevékenységi formának akár egész szókincsét is

278 Honti 1971, Katz 1980.

ti. Egy más vonatkozásban ugyanez a szituáció állhat elő, ha egy nép valamilyen okból egy másik nép társadalmi–termelési rendjébe tagozódik be, például hozzáidomul an-nak kereskedelmi szokásaihoz, vagy hódítás áldozataként kénytelen átvenni anan-nak tár-sadalmi szerveződési elveit és gyakorlatát. Ezek és az ehhez hasonló szituációk bősé-ges magyarázatot nyújtanak a különböző nyelvek szókincsének egymásba épülésére.

Más a helyzet azonban a grammatikai eszközök és különösen a mondatszerkezetek kölcsönzésével kapcsolatban. Ha megvizsgáljuk azokat az eseteket, amelyeket többé-kevésbé bizonyítottnak tekintünk, rendszerint azt látjuk, hogy az átvevő népnél a tár-sadalmi gyakorlat, a kultúra valamely szegmense korábban hiányzott, vagy megvolt ugyan, de történelmi, politikai vagy presztizs-okokból kizárólag a másik nyelven volt gyakorolható („funkcionális kétnyelvűség”²⁷⁹). Ilyen szituáció állt elő például Európa nem egy népénél a kereszténység felvétele után, amikor is a hitélettel kapcsolatos te-vékenység jó ideig latinul folyt, hasonlóképpen volt ez a törvénykezés és a joggyakor-lat esetében. A tudomány és általában a magasabb rendű szellemi közélet sokáig az adott államalakulat nagyobb presztizzsel bíró nyelvén működött, például az Osztrák Birodalom fennhatósága alatti területen németül; ugyanez mondható el egy sor esetben a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak nyelvével kapcsolatban. Mindez, természetesen, egyszersmind azt is jelentette, hogy az ebben az értelemben vett kétnyelvűség az anyanyelvű társadalomnak csak bizonyos privilegizált rétegeire volt jellemző. Amikor aztán mégis felmerült az anyanyelv használatának részleges vagy teljes bevonása e tár-sadalmi–kulturális szférák gyakorlásába (bibliafordítások, nemzeti öntudatra ébredés, politikai önállósulás), a befogadó nyelv használatának új formáit tudatosan vagy spon-tán módon igen gyakran az átadó nyelv sajátosságainak átültetésével oldották meg. Így – a kötött beszédmód követelményeinek megfelelően (bibliafordítás, jogi szaknyelv), az anyanyelv egyenrangúságát ezzel is bizonyítandó (tudományok), vagy egyszerűen mintakövető módon (választékos stílus) – lényegében tükörfordításokhoz jutottak, ez-zel, a szókincsen túl, egyszersmind korábban ismeretlen grammatikai eszközöket, mondatszerkesztési módokat is rákényszerítve az átvevő nyelvre. Így terjedtek el pél-

279 A szociolingvisztikai irodalomban kétnyelvű diglossziának (a diglosszia tágabb értelmében) avagy kiegészítő kétnyelvűségnek is nevezik ezt a nyelvi helyzetet.

dául a magyarban a latinizmusok, germanizmusok – többek között a mondat felépíté-sében is (passzív szerkezetek, múlt idejű particípiumok állítmányi használata stb.)²⁸⁰

Az átvételnek ez a képlete azonban nyilvánvalóan alkalmazhatatlan olyan kétnyel-vűség esetében, amikor két, lényegében azonos világban, azonos társadalmi és kulturá-lis körülmények között élő, igen hasonló mindennapi tevékenységet folytató nép (pél-dául két rénszarvastenyésztő nomád pásztornép) érintkezik egymással. Hogy az ugor együttélésből kivált osztjákok és például a közelükben élő csukcsok létmódja és társa-dalma alapjában különbözött volna egymástól, merőben valószínűtlen. Még ha – per-sze az akkori viszonyoknak megfelelően – tömeges volt is közöttük az érintkezés, sőt a kétnyelvűség, akkor sem képzelhető el, hogy a társadalmi cselekvés bizonyos szeg-menseiben egy osztják kénytelen lett volna a csukcs nyelvet használni, saját nyelvében nem találva erre megfelelő eszközöket. Tételezzük fel: tökéletesen kétnyelvű volt, s ha csukcs közegben beszélt, csukcsul, ha osztjákban, osztjákul gondolkodott. De hogyan fordulhatott volna elő (különösen hosszú időn át és gyakorta), hogy csukcsul gondol-kodva beszéljen osztjákul? Mely nyelvi szituációkban „kényszerült” volna rá, hogy csukcs mondatszerkezeteket erőltessen rá az anyanyelvére?

Mindehhez hozzátehetjük még azt a nehezen cáfolható körülményt is, hogy az oszt-ják nyelvnek „nem volt szüksége” az ergatív szerkezetre. Egy tárgyas igével alkotott mondatformát az osztjákban ki lehetett fejezni nominatív aktív és/vagy nominatív passzív szerkezet segítségével, ha ehhez még az ún. ditranzitív (három valenciás, azaz a recipienst is kötelezően kifejező) igéket is hozzá vesszük, akkor ez a szám még meg is kettőződik, tekintettel arra hogy ilyenkor az objektum és a recipiens egyaránt tárgy-

280 Más kérdés, hogy mondatszerkezetek átvétele csak akkor bizonyult lehetségesnek, ha erre az átve-vő nyelvben mutatkozott „fogadókészség”, azaz az új szerkezet egyes elemei már korábban is léteztek az adott nyelvben. A finn bibliafordítás nehézségeit a passzív szerkezetekkel például e fogadókészség hiánya okozta: mivel a finn passzívum kialakulásának az a folyamata, amely az ige eredetileg alanyi kiegészítését tárggyá értékelte át, jóval korábban lezárult, a latinos passzív szerkezet függő esetben lévő agensét fordításkor nem sikerült a finn szerkezetbe beemelni (például a liber a puero legitur má-sodik főneve azért „nem fér el” a finn szerkezetben, mert a kirja luetaan főneve nem alany, hanem tárgy, az igealak pedig vagy elve szerint alanytalan, vagy legalábbis rejtett alanyúnak minősül, és így egy másik agens már sem alany-, sem függő esetben nem járulhat a szintagmához). A magyarban vi-szont nem merült fel ez a nehézség, lévén, hogy a könyv olvastatik főneve megmaradt alanynak, és így az agens, függő esetben, elvben hozzátehető: a fiútól vagy a fiú által. Más kérdés, hogy ez a mondat-forma a magyarban mennyire használatos – de nem elvileg adaptálhatatlan.

gyá válhat az osztják mondatban.²⁸¹ Négy különböző lehetőség mellé mi szükség lett volna egy ötödikre, ha az eleve nincs meg a nyelvben?

c) Röviden elintézhetjük a diakrón elvű areális összefüggés feltételezését is, azaz a szubsztrátum-elméletet. Eszerint a paleoázsiai ergatív nyelvek szubsztrátumként szol-gáltak volna a csak később rátelepedett ugor nyelvű népesség nyelve számára, más-szóval a mai osztjákok, legalább részben, elugorosodott „ócsukcsok” lennének, akik eredeti nyelvüket elfelejtették ugyan, de annak néhány vonása, esetünkben az ergati-vitás, szervetlen örökségként átmentődött a mai osztják nyelvbe.²⁸² Ez a feltételezés korántsem abszurd, ám egy egész sor ettől független bizonyítékot kellene találni, hogy valószínűsíthető legyen. Ezeknek híján egy ilyen gondolatmenet a bizonyítandó okoza-tot pusztán egy másik, ugyancsak bizonyításra szoruló okra vezetné vissza. Ugyancsak problematikus annak magyarázata, hogy egy ilyen szubsztrátum, ha egyszer egész Szi-bériában honosnak gondoljuk, hogyan hagyhatott nyomot az osztják nyelvnek pusztán a mai keleti nyelvjárásaiban? Nem igazán gondolom, hogy jelenlegi ismereteink alap-ján egy ilyen hipotézist komolyan kellene vennünk.

d) Végeredményben tehát egyetlen lehetőségünk marad: elismerni, hogy az osztják nyelv ergatív szerkezetei, bármily korlátozott területen figyelhetők is meg, csakis szer-ves örökséget képezhetnek, azaz ősi, prenominatív vonás zárványszerűen megőrzött reliktumai.²⁸³ „Külső” igazolásként szolgálnak ehhez a következtetéshez a történeti tipológia általános elvei, ahogyan azokat az értekezés első részében ábrázoltuk, nem-különben az ettől eltérő magyarázatok kizárása. De ide vonható egy belső megfigyelés is, nevezetesen az a figyelemre méltó tény, hogy az ergatív és a passzív szerkezetek-ben ugyanaz az eset szolgál az agens megjelöléséül, nevezetesen a lokatívusz. Ez ön-magában is jelzi, hogy az agens lokatívuszi megformálása ősibb, mint a passzív ige-nem elkülönböződése az aktívtól. Ha pedig így van, akkor az osztjákban az ergatív mondatformának, amely aktív igealakkal épül, legalábbis ősibbnek kell lennie, mint a passzív szerkezetnek. A szó egzakt értelmében egy ilyen történeti-tipológiai hipotézis

281 „Ő nekem kabátot varrt”, „ő engem kabáttal varrt” és ezek passziválása.

282 Az ilyen nyelvi történések iskolapéldájául a francia nyelvnek azt a vonását szokás felhozni, hogy számneveinek rendszerében egy ősi kelta huszas számrendszer őrződött meg, és váltotta fel az eredeti latint.

283 Emlékeztetek a szkematogóniai „családfára”: az ergatív szerkezet nem előzménye a nominatívnak, de elvében ősibb annál (korábban „ágazott le” a mondatszerkezeti fejlődés törzsfájáról).

persze sohasem bizonyítható, de minden egymástól független érv, mely azonos irányba mutat, növeli a valószínűségét. Különösen, ha az alternatív magyarázatok mindennél csak valószínűtlenebbnek mutatkoznak.

2.2.3. Konklúzió

Azt találtuk tehát, hogy az uráli nyelvek ergatív szerkezeteire vonatkozó korábbi megfigyelések és feltételezések az osztják nyelv kivételével nem állják meg a helyü-ket. A szó klasszikus (történeti-tipológiai) értelmében vett ergatív szerkezeteket ebben a nyelvcsaládban kizárólag az osztjákban lehet felfedezni. Ott viszont ősieknek kell lenniük. Ám ősiek csak abban az esetben lehetnek, ha prenominatív reliktumok. Mint-hogy azonban minden más uráli nyelv tisztán nominatív típusú, minden jel szerint már az uráli alapnyelv is az volt. Eszerint az osztják nyelv ősibb, mint saját elődje? Ez így nyilván logikai abszurdum.

Azt a hipotézist, miszerint az uráli alapnyelv ergatív lett volna, egyébként egyedül Katz 1980 kockáztatta meg,²⁸⁴ ám – az osztják példáktól eltekintve – tévesen elemzett vagy értelmezett adatokból kiindulva.²⁸⁵ Az uráli alapnyelv nominatív voltára nézve, mint említettük, bőséges bizonyítékkal rendelkezünk, elegendő csak a nominatívusz

*- , a jelölt tárgy feltételezhető *-m esetvégződésére gondolnunk, vagy a kikövetkezte-tett ősi igei személyjelekre, amelyek a tranzitív igék esetében is az alannyal, s kizáró-lag vele, egyeztették az igei állítmányt²⁸⁶ – ez már önmagában is arra utal, hogy a protouráli nyelv mondatai döntő többségükben nominatív felépítésűek voltak. Részle-ges ergativitásra sem gyanakodhatunk, amennyiben ezen valamely grammatikailag vagy szemantikailag definiálható használatot értünk (tehát például hogy egyes ige-időkben vagy éppen a cselekvőképességi hierarchia meghatározott szintjein lévő

284 Ő is inkább csak tanulmánya címében – a szövegben már részleges ergativitásról beszél.

285 Így például, mint említettük, kellő megindokolás nélkül nyilvánítja ergatív eredetűeknek a Dózsa vezette parasztság, isännän kutsuma vieras stb. típusú particípiumos szerkezeteket, továbbá tévesen, illetve nem meggyőzően értelmez bizonyos egyes szám harmadik személyű névmásokat a magyarban és a finnben.

286 Mint említettük, ergatív nyelvek esetében, ha létezik bennük igei egyeztetés, s az egyirányú, az ige mindig az abszolút esetben álló szóval, azaz tranzitív igék esetén a nominatív logika szerinti tárggyal kongruál.

agensek esetén az ergatív felépítés szabályszerűen megjelent volna). Mindazonáltal egy megoldás mégis marad a problémára, s véleményem szerint éppen ez is a plauzibi-lis. Minthogy az osztják nyelvben e jelenség megfigyelhető, s mint a fentiekben bemu-tattuk, az eredetére nézve minden más feltételezés elesvén, csakis öröklött lehet, vala-milyen szinten meg kellett lennie az osztják minden kikövetkeztethető elődnyelvében, fel egészen a protouráliig (hiszen ezen elődnyelvek bármelyikére igaz a tétel, hogy no-minatív nyelv, s hogy benne az ergativitásnak öröklöttnek kell lennie). Az uráli alap-nyelvben tehát jelen volt az ergativitás valamely formája, pontosabban már benne is létezhettek az ergatívra emlékeztető prototranzitív reliktumok (az S és az A funkció ősi különbsége, amely egy még korábbi – protoaktív – periódusban az aktívusz és a

statívusz különbségére mehetett vissza).

Ne felejtsük el még egyszer megemlíteni, hogy természetesen az osztják

félakkuzatív szerkezetek is a prenominatív múlt örökösei, csak fiatalabb múlté, mint az ergatív mondatforma, hiszen már tartalmazzák az akkuzatívuszt. A félakkuzatív mon-dat agentívusza pedig ugyanannak az ősi aktívusznak az örököse, mint az ergatív mondat ergatívusza, illetve később, immár „posztnominatíve”, a passzív szerkezet agense.

Minden látszat ellenére az a tény, hogy az uráli alapnyelvnek csak egy leánynyelv-ében maradt meg a félakkuzativitás illetve az ergativitás, nem csökkenti állításunk va-lószínűségét.

Az uráli nyelvek száma korántsem olyan nagy, hogy itt a nagy számok törvénye értel-mében ötven százalékos megmaradásra kelljen számítanunk (ráadásul a hagyományos – schleicheri értelemben vett – családfa-modell értelmében ez az ötven százalék való-jában minden egyes elágazásra be is bizonyosodik²⁸⁷).

287 Tudniillik az első elágazásnak az uráli–finnugor kettéválást, a legutolsónak a keleti osztják leválá-sát tekintve. Természetesen ez csak mellékszál – az osztják ergativitás ősi voltának bizonyítása nem szorul rá erre a családfa-modellre.