Hipotézisek a jelöletlen tárgy keletkezéséről

Mint a fejezet bevezetésében említettük, az uralisztika általánosan elfogadott tételei közé tartozik, hogy az uráli (s következésképpen a finnugor, a szamojéd) alapnyelv ismerte mind az *-m akkuzatívuszi esetvégződéssel jelölt tárgy, mind a jelöletlen tárgy kategóriáját. Erre természetesen abból a tényből következtetnek, hogy az uráli nyelvek döntő többségében ma megfigyelhető ez a jelenség, még ha a jelöletlen és jelölt tárgy disztribúciója nem követ is egységes elveket. Kondratyjeva, aki ebből a szempontból nemrég (2010, 101–117) végigtekintette azokat az uráli nyelveket, amelyekben ma funkcionál ez a megkülönböztetés, arra a következtetésre jut, hogy a mai uráli nyel-vekben a leginkább a tárgy határozottsága/határozatlansága, illetve élő/élettelen volta dönti el a kétféle forma közötti választást, de ezeken kívül más tényezők is hatnak, mint például a tárgy totális vagy részleges volta, a tranzitív cselekvés aspektuális vo-natkozásai vagy a mondat aktuális tagolása, azaz a topik–komment viszonyok (117).

Mindezek alapján – ezt már én teszem hozzá – a jelölt és jelöletlen tárgy alapnyelvi szembeállításának pontos grammatikai vagy szemantikai/pragmatikai elvét valójában nem tudhatjuk kikövetkeztetni; nyilván az itt felsoroltak közül játszott szerepet egy vagy több tényező, de még azt sem lehet teljességgel kizárni, hogy az alapnyelvben a két forma fakultatíve élt egymás mellett. A motiváció továbbá akár egy nyelven belül is változhatott a legkülönfélébb grammatikalizációk következtében, így még ha a jelö-letlen tárgy használatának nagyfokú egyöntetűsége lenne is kimutatható az uráli

223 A második értelmezés szerint a szóösszetételben nem szerepel tárgy.

224 A lív összetett szavak e szempontból még külön vizsgálatra szorulnának, nemkülönben a finnségi körön kívül eső lapp nyelv összetett szavai, ahol az egyes számú alakoknál a jelöletlenség ugyancsak specifikus lenne. Az általam ismert szakirodalomban erre nézve nem találtam eligazítást.

vekben, ebből akkor is csak óvatos következtetéseket lehetne levonni az alapnyelvi ál-lapotokra nézve. A legáltalánosabb vélemény ennek ellenére tudni véli, hogy az uráli, illetve finnugor alapnyelvben a jelöltség a tárgy határozottságát, a jelöletlenség pedig a határozatlanságát tükrözte.²²⁵ Ez a megkérdőjelezetlen feltevés legalábbis az uráli alapnyelvre nézve meglepő, hiszen annak a fényében, amit a kérdésről a fentiekben (2.1) a szamojéd nyelvekről mondtunk – itt Tyerescsenko klasszikus álláspontjára gondolok – , akár az ellenkezőjét is gondolhatnánk, ti. hogy a jelöletlen tárgy volt a határozott, s a jelölt a határozatlan. Egyébként a határozatlan–határozott disztribúció feltételezése nem alternatíva nélküli, volt, aki az *-m-et identifikációs elemnek tekin-tette,²²⁶ felmerülhetne, hogy a testes végződés eredetileg topikalizáló eszköz volt,²²⁷ vagy hogy afficiens és efficiens tárgy, netán belső tárgy és accusativus obiectivus megkülönböztetéséről van szó²²⁸ stb. Mindezen variánsok közös vonása, hogy bármi legyen is a szembenállás logikája, az alapnyelvben eszerint létezett, sőt, talán túlsúly-ban volt a tárgy jelöletlensége.

Ehhez az általánosnak nevezhető meggyőződéshez képest meghökkentő, hogy az egyes nyelvek vagy nyelvcsoportok jelöletlen tárgyának megvilágításakor a szakiroda-lomban törpe minoritást képeznek azok a szerzők, akik ezt a jelenséget – vagy leg-alább annak valamelyik típusát – protouráli jelöletlen tárgyból vezetnék le.²²⁹ Az álta-lános benyomás inkább az, hogy jórészt az egyes nyelvek vagy nyelvcsoportok belső fejleményének tartják, és semmi esetre sem kezelik egyképpen a jelöletlen tárgy kü-lönböző típusait.

225 Vö. többek között Wickman 1955, 146; Collinder 1960, 239; Hajdú 1966, 65; Osnovy 243 kk. A maga „ergativista” elképzelésének megfelelően, továbbá tipológiai megfontolásokból (igaz, részletes érvelés nélkül) Katz 1980, 398 kizárja ezt az értelmezést.

226 Grünthal 1941, 278.

227 Annak analógiájára gondolhatnánk ezt, ahogyan a finn és az osztják névmási -t akkuzatívuszt egye-sek mutatónévmásból származtatják (Kulonen 1999, 63–71; lásd még a későbbiekben 2.2.2.2., 259.

lábjegyzet), vagy – a magyarban a tárgyeseti -t-t – expressis verbis – topikjelölőből (Marcantonio 1988, 156. kk.).

228 Ez utóbbi elképzelés Zsilka „transzformációs csoport” -koncepciójából indul(hat)na ki, 1973, 44.

skk. (1981, 72 skk.).

229 Kivételek például: Setälä 1926, 23; Grünthal 1941, 291–292; Itkonen, 1971–72, 184.; ide vehető Korompay 1991, 284–285, aki az ősmagyar jelöletlen tárgynak az uráli alapnyelvre való visszavezet-hetőségét, úgy látszik, triviálisnak tartja.

A magyarázatok egyik végpontján a „passzívum” melletti előfordulása áll a finnségi nyelvekben, amit kivétel nélkül mindenki a mondatszerkezet újraelemzéséből szár-maztat. Általános a meggyőződés, hogy a ma „passzívnak” vagy személytelennek fel-fogott igealak eredetileg műveltető vagy reflexív képzővel ellátott aktív – egyesek sze-rint finit – képződmény volt, s a szóban forgó főnév alanya volt az igének. Az alany (jelöletlen) tárggyá való átértékelése nem korábbi, mint a közfinn korszak.²³⁰ A másik végpontot a particípiumokkal alkotott összetett szavak jelöletlen tárgya alkotja, ame-lyet legalábbis nem szokás alanyra vagy különösen lekopott végződésű jelölt tárgyra visszavezetni, igaz, a (jelöletlen) birtokos eredeztetés mindig elővehető.²³¹

A jelenség minden más típusának magyarázata a két végpont között helyezkedik el:

a szerzők különböző gondolatmenetekkel ugyan, de azt igyekeznek bemutatni, hogy a jelöletlen tárgy eredetileg vagy nem egészen tárgy, vagy éppenséggel egészen nem az.

Az infinitívusz melletti előfordulásról például Wickman a következőt írja: „Ez való-színűleg örökség az ősi időkből, amikor az igenév jelenlegi tárgya nem valóságos tárgy volt, hanem jelző vagy egy összetétel első tagja”.²³² Kiparsky ugyanerről a jelen-ségről bemutatja, hogy ősi, és a finnségi nyelveken kívül megvan az észak-orosz nyelvjárásokban, a lettben, a litvánban, az ócsehben, az óbolgárban és a szanszkritban, s mindezt igen réginek tekinti, mindazonáltal meggyőződése, hogy az indoeurópaiban és a finnségiben egymástól függetlenül keletkezett (a balti eseteket esetleg finnségi kölcsönzésnek tartja), és egyetértőleg idézi Endzelin lett grammatikáját: „Amikor az

230 Lásd Lehtinen 1984; Keresztes, 1996 és az ott felsorolt szakirodalmi előzmények. Érdekességként megjegyzem, hogy némileg hasonló átrendeződés–átértékelődés történt a középkori latinban is a klasz-szikus latinhoz viszonyítva. A VIII. századból származó rétiai Lex Curiensisben ilyen mondatokat ol-vashatunk: illum servum ignibus concremetur ‟ez a szolga égettessék meg‟ (de szó szerint: ‟ezt a szol-gát‟), eum teneatur obnoxius ‟(ő) tekintessék bűnösnek‟ (de szó szerint ‟őt‟), antequam de ipsa causa eos interrogentur ‟ (ők) előbb kérdeztessenek ki az ügyről‟ (de szó szerint ‟őket‟). A jelenség lényege, hogy passzív igealak előtt a névszó várt nominatívusza helyett egyértelműen akkuzatívuszi forma jele-nik meg. Figyeljünk fel arra is, hogy ezek mind agens nélküli (avagy általános agensre utaló) monda-tok, ami ugyancsak a finn fejleményekre emlékeztet. (Közvetlen forrás: Plank 1985, 289.)

231 Nem mintha történetileg komolyan vehetnénk. A favágó első eleme elemezhető ugyan genitivus obiectivusként, de csak grammatikai értelemben, szemantikailag itt nem lehet szó eredeti birtokvi-szonyról. Ezért van az, hogy jelölt birtokos esettel a (a fának a vágója) a szerkezet igen kényszeredet-ten hangzik, birtoklásmondatként pedig (a fának van egy vágója) egyenesen abszurdum. És azt se fe-lejtsük el, hogy a favágó főnév alapalakjában nem tartalmaz, és nem is tartalmazhat Px-et, ami birtok-viszony esetén a magyarban kötelező lenne.

232 „This is probably a heritage from ancient times, when the present object of a verbal noun was not a real object but an attribute or the first part of a compound.” Wickman 1955, 73.

infinitívusz még élő esetalak volt, az infinitívusz által kifejezett cselekvés tárgya nyelvtani alanyaként és nominatívuszként jelenhetett meg, és azután is, hogy az infini-tívusz tisztán igei formává lett, tárgya még mindig nominainfini-tívuszban álló nyelvtani alanyként jelenhet meg, amennyiben az infinitívuszt egy módhatározó determinál-ja.”²³³ Számomra nem világos, hogy az infinitívusz élő esetalak volta miért magyaráz-ná a tárgy alany voltát, különösen, ha az infinitívusz eszerint nem is volt ige, úgyhogy a magyarázat inkább csak petitio principii. Hasonlóan állunk a felszólító mód melletti jelöletlen tárggyal. Janhunen például ezt írja: „Minthogy az uráli tárgy normális esete [sic!] az (*-m formájú) jelölt akkuzatívusz, a felszólító mondatok nominatívuszi tárgya közvetlenül sugallja egy történelem előtti szintaktikai átrendeződés lehetőségét. Nem kell azt gondolnunk, hogy a szinkrón nominatívuszi „tárgy” mindig is tárgy volt.

Minthogy az alan yra jellemző jelöletlen nominatívuszi esetben áll, sokkal valószí-nűbb, hogy egykor a mondat alanya volt.”²³⁴ A „minthogy” szóval bevezetett előfelte-vés azonban nyilvánvalóan előítéletes, hiszen miért is lett volna a protouráliban a tárgynak „normálisabb” esete a jelölt tárgy, mint a jelöletlen?, és így Janhunen követ-keztetése merőben kétes.²³⁵ Ráadásul bárhogyan értékeljük is az imperatívuszi tárgyat, ugyanez nem vonatkoztatható minden további nélkül a jelöletlen tárgy egyéb előfordu-lásaira. Például a mordvinban és a szamojéd nyelvekben a tárgyas verbum finitum melletti használatát aligha magyarázhatjuk az alany átértékeléseként, másfelől leg-alábbis furcsa lenne lekopott akkuzatívuszi végződésről beszélni olyan nyelvek eseté-ben, amelyekben az akkuzatívusz végződése egyébként nem kopott le. A számnevek tárgyi jelöletlenségére pedig végképp nehéz lenne átértékelési magyarázatot találni.

233 „Als der Infinitiv noch eine lebendige Kasusform war, konnte das Objekt der durch den Infinitiv ausgedrückten Handlung als grammatisches Subjekt und Nominativ erscheinen, und auch nachdem der Infinitiv zu einer rein verbalen Form geworden ist, kann sein Objekt noch immer als grammatisches Subjekt im Nominativ erscheinen, wenn der Infinitiv durch ein modales Adverb bestimmt ist.”

Kiparsky 1959–60, 334.

234 „Since the marked accusative (in *-m) is the normal case of the object in Uralic, the nominative object of imperative sentences immediately suggests the possibility of prehistorical syntactic

restructuring. There is no need to assume that the synchronic nominative „object” has always been an object. Rather, since it is in the unmarked nominative case of the subject, it is likely to have been the grammatical subject of the sentence.” Janhunen 2000–01, 78–79.

235 Janhunen egyébként két magyarázatot lát az átértékelődésre, az egyik – általa is kevésbé valószínű-nek tartott – változat szerint eredetileg ergatív szerkezetekről van szó (semmilyen komoly érvet nem tud mellette felhozni, egyébként, mint láttuk, az ergatív szerkezetekben a – legtöbbször jelöletlen – abszolutívum éppenséggel nem „alany”); a másik szerint a „passzívummal” párhuzamos átértékelődés-ről van szó – ismét: nem világos, hogyan.

Valójában a finnségi „passzívum” esetétől eltekintve nincs okunk azt gondolni, hogy a jelöletlen tárgy egyéb uráli előfordulásai ne lennének ősi, az alapnyelvre visz-szavezethető szerkezetek. Az, hogy egyes esetekben más nyelvcsaládok is felmutatják a hasonló jelenségeket, természetesen nem utal közös eredetre, ez mindazonáltal nem zárja ki, hogy a jelöletlen tárgy mindegyikükben ősi jelenség.