A sajtó felel ő ssége

Noha közhelynek tűnik, nem lehet elégszer kidomborítani, hogy a tömegtájékoztatásban mekkora szerepe van a sajtónak, illetve hogy milyen „hatalmas a szólni tudók felelőssége” (CSEPELI 1998: 8). Mindez természetesen nem új keletű gondolat, hiszen például BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE is „kiemelt fontosságot

tulajdonított a sajtónak, jól látva annak népnevelő, világnézet-formáló erejét” (PASKA

2012: 73).

Nem meglepő tehát, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Újságírói Etikai Kódexében az etikus magatartás ismérvei mellett éppen a felelősség kérdése kap nyomatékot: „…az etikus újságírói magatartás négy alapelvét, amely: a tisztesség, a függetlenség, a megbízhatóság és az érzékenység. […] Az újságírók, mint állampolgárok számára, a sajtószabadság jogokat és kötelezettségeket jelent, de az újságírói szakma egyben előjogokkal és felelősséggel jár.”

Újságíróként nem csupán arra kell (kellene) figyelemmel lenni, hogy a mondandó nyelvileg igényes legyen (nyelvhelyességi és stilisztikai kritériumok), hanem arra is, hogy a tájékoztatás kiegyensúlyozott módon történjen. Ez a kívánalom az Országgyűlés által 2010-ben elfogadott törvény¹¹ hatályos változatának szövegezésében is megjelenik: „A tájékoztatási tevékenységet végző lineáris médiaszolgáltatások kötelesek a közérdeklődésre számot tartó helyi, országos, nemzeti és európai, valamint Magyarország polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről, vitatott kérdésekről az általuk közzétett tájékoztató, illetve híreket szolgáltató műsorszámokban kiegyensúlyozottan tájékoztatni. E kötelezettség részletes szabályait a törvény az arányosság és a demokratikus közvélemény biztosítása követelményeinek megfelelően állapítja meg.”

Ez az elvárás valójában nem volna más, mint a tárgyilagosság, ami azt jelenti, hogy „a tárgyi közlés céljához kapcsolódó információk, argumentumok érzelmektől és törekvésektől mentesek” (BARLAI–SZATMÁRINÉ 1997: 66). Emellett azonban arra is figyelmet kell fordítani, hogy bizonyos szavaknak van-e jelentéstöbblete, esetleg nem használták-e őket egykor más kontextusban, amitől jelenkori használatuk aggályos vagy veszélyes lehet; időről időre „meg kell küzdenünk a jó szavakért” (CSEPELI 1990: 7).

Amit olvasunk vagy hallunk az egyes médiumok csatornáin keresztül, befolyással van ránk, még akkor is, ha ez nem tudatosul bennünk: „A média adja a szánkba a szavakat, amiket kiejtünk, a gondolatokat, amelyeket megfogalmazunk […] és amit magunk is fenntartunk mindennapos beszélgetéseinken, interakcióinkon keresztül”

(SILVERSTONE 2008: 21).

Elcsépelt megállapítás, hogy az újságíró szakma felhígult, de – többek szerint – részben ez az oka annak az állapotnak, ahol most a mai magyar újságírás tart. Noha

11 2010. évi CIV. törvény a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól 13.§.

1992-től az újságírók több mint fele diplomás volt, ez mégsem eredményezte a szakma presztízsének emelkedését, még akkor sem, ha 2006-ban a médiában dolgozók 32%-a kommunikáció, média vagy újságírás szakon végzett (SIPOS 2010: 195).

Minden egyes médiumra azért is nehezedik kiemelt felelősség, mert az emberek a mai rohanó világban mindenre a legminimálisabb időt és energiát fordítják (képesek fordítani), így általában egyetlen forrásból értesülnek a világ eseményeiről: „az elitek számára a média csupán egy információforrás a sok közül, míg a »tömegeknek« az információ kizárólagos forrása” (BAJOMI-LÁZÁR 2006b: 131).

A kérdéskörben lüktető feszültség ott érhető tetten, hogy míg „az újságírók legfontosabb feladata a hiteles, kritikus és felelős tömegtájékoztatás” (lenne), addig a Gallup nevéhez fűződő 2005-ös és 2006-os nemzetközi felmérés tanúsága szerint hazánkban tíz válaszadóból csak minden harmadik gondolja úgy, hogy a média magas színvonalú és tisztességes munkát végez (BAJOMI-LÁZÁR 2010: 94–95).

Kisebb kérdőíves felmérésben¹² magam is feltérképeztem a sajtóval kapcsolatos általános olvasói szokásokat valamint benyomásokat. A felmérés – többek között – azzal a tapasztalatszerzéssel zárult, hogy eredeti, hagyományosnak tekintett hitelesség- és objektivitásfogalmaink átalakulóban vannak, s ezzel párhuzamban az elvárásaink is formálódnak. Ezt az attitűdváltást tükrözi, hogy a kérdőívkitöltők 25,3%-a szerint az objektivitás nem fontos ismérve egy újságcikknek, amivel még akkor is igen nehéz azonosulni, ha elfogadjuk, hogy „a teljes objektivitás […] mítosz és annak is kell tekinteni” (CSÁKVÁRI–MALINÁK 1998: 275).

Az objektivitás-szubjektivitás kettőse részben azzal magyarázható, hogy az újságírók elsősorban csak szükségszerű torzításokat tartalmazó, objektív tájékoztatást tartanak kívánatosnak, míg „a nagyközönség jó része a saját szubjektív (ám szubjektíve objektívnek hitt) álláspontjának megerősítését várja a médiától” (BAJOMI-LÁZÁR 2010:

97).

Tekintettel arra, hogy itt eltérő igények és elvárások feszülnek egymásnak, nem jöhet létre maradéktalan elégedettség. A valós és meg nem kerülhető probléma azonban szerintem ott van, hogy a Sajtószabadság Központ felmérésében azt tapasztalta, hogy a válaszadók a napilapok tájékoztatását csupán 5%-ban gondolták teljesen tárgyilagosnak, s 46%-ot inkább tárgyilagosan tájékoztatónak véltek. Hitelesség tekintetében pedig ugyanez a két komponens 3% és 42% volt (BAJOMI-LÁZÁR–BAJOMI-LÁZÁR 2001). A

12 A kérdőíves felmérés 2010 decemberében folyt 100 fő bevonásával (Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola, valamint Atalanta Oktatási Központ hallgatói).

Freedom House 2015. áprilisi jelentésében arról számol be, hogy „csak minden hetedik ember él olyan országban, ahol a politikai eseményekről megfelelő tájékoztatás van”

(MTI 2015).

Én ugyanerről – a fentiekben hivatkozott felmérésben – a következő arányokat mértem: válaszadóim 26,9%-a vélte úgy, hogy az általuk olvasott újságok sem hitelességi, sem objektivitási tekintetben nem megbízhatóak. 37,6%-uk szerint a sajtó hiteles, ám objektívnek nem mondható. További 6,5% vélekedett úgy, hogy a sajtó objektív, de nem hiteles, és rajtuk kívül volt még 29%, amelyik nem bízott meg sem az olvasottak hitelességében, sem azok objektivitásában.

Ezek a felmérési adatok elgondolkodtatóak. Hiszen ha az olvasott hírt/híreket, illetve az azt/azokat megjelentető orgánumot/orgánumokat nem tartjuk mérvadónak – és fennáll a lehetősége, hogy nem is az/azok, – akkor hogyan érhetjük el az áhított jól informáltságot, méghozzá a valós adatokon és információkon nyugvót? Ugyanis, ha a sajtó hamis tényeket közöl, torzít vagy manipulál, akkor az olvasónak félinformációi lesznek féligaz eseményekről, ami nem csupán etikátlan, hanem felelőtlen és megengedhetetlen is. S mindezt végiggondolva egyáltalán nem meglepő az, ha az emberben a következő MARK TWAIN-i (vagy legalábbis neki tulajdonított) mondat idéződik fel: „Ha nem olvasol újságot, tájékozatlan vagy. Ha olvasol, félretájékozott.”

Valójában ugyanezt fogalmazta meg RAFFERTY a következő módon: „The man who never looks into a newspaper is better informed than who reads them, inasmuch as he who knows nothing is nearer the truth than he whose mind is filled with falsehoods and errors” (idézi HACHTEN 2001: 29).¹³

A sajtóban időnként tetten érhető manipuláció tudatosan hibás érvelésen alapul, amely érvek „akadályozzák a hallgatók vagy olvasók ösztönös kritikai szövegértelmezését”, továbbá „nem megalapozott, logikailag helytelen következtetés levonására késztetnek” (ÁRVAY 2007: 3). ZENTAI ISTVÁN megfogalmazásában

„manipulációnak azokat a befolyásolási folyamatokat nevezzük, ahol a célszemély nincs tudatában a befolyásoló szándékának, de végül mégis annak megfelelő reakciót ad”

(idézi BÁRTHÁZI 2008: 445).

13 Az idézet magyarul így hangzik (a saját fordításomban): „Az az ember, aki soha bele sem néz egy újságba sem, jobban tájékozott, mint az, aki olvassa őket, mivel az, aki semmit sem tud, közelebb van az igazsághoz, mint az, akinek a feje tele van valótlanságokkal és hibákkal.”

Sok esetben a manipuláció a következőképpen valósul meg: „elég a »varázsige«

kimondása, és amihez hozzákapcsolják, az a hallgató számára automatikusan azzá válik, amivé a minősítő fél kívánja” (BOTOND 2007: 153).

Annak érdekében, hogy az ember mégiscsak megpróbáljon jártasságot szerezni a világ dolgait illetően, ha ideje engedi, több újságba is belelapoz. Bár – mint ahogyan arra már a korábbiakban kitértem – az az általános tapasztalat, hogy a felfokozott életvitel okán a többség egyetlen forrásból tájékozódik, saját kutatásomban a kérdőív kitöltőinek mégis 74,4%-a állította, hogy ugyanazt a hírt többféle sajtótermékben is elolvassa. Úgy vélem, hogy ez az alaposság talán kiváltképp azokra a hírekre, eseményekre lehet érvényes, amelyek az adott személy érdeklődésének fókuszában vannak.

Ez a körültekintőbb tájékozódási igény szoros összefüggésben állhat azzal, hogy a kérdőívkitöltőim elsöprő többsége (95,5%) tapasztalta, hogy ugyanarról az eseményről más-más újságban eltérő tényeket közöltek. Fontos leszögezni, hogy itt nem az újságíró egyéniségéből és egyéni hangjából eredő különbségtételről és -észlelésről van szó, hanem arról, hogy alapvető adatokban nem egyeznek meg az egyes tájékoztatási csatornákon áramló információk. Ez a jelenség az általam megkérdezett legtöbb személyt zavarta (40%), sokakat szórakoztatott (29%), kicsit kevesebbjük természetesnek fogta fel (21%), többekből pedig felháborodást váltott ki (19%).

Mindez azt jelenti, hogy a médiáról mint egészről nekünk, felhasználóknak nincs kedvező benyomásunk, s a BAJOMI-LÁZÁR PÉTER ésBAJOMI-LÁZÁR DÁVID szerzőpáros által használt demokratikus deficit fogalom többféleképpen is létjogosult (BAJOMI -LÁZÁR–BAJOMI-LÁZÁR 2001).