A politikai korrektség

Sok esetben a manipuláció a következőképpen valósul meg: „elég a »varázsige«

kimondása, és amihez hozzákapcsolják, az a hallgató számára automatikusan azzá válik, amivé a minősítő fél kívánja” (BOTOND 2007: 153).

Annak érdekében, hogy az ember mégiscsak megpróbáljon jártasságot szerezni a világ dolgait illetően, ha ideje engedi, több újságba is belelapoz. Bár – mint ahogyan arra már a korábbiakban kitértem – az az általános tapasztalat, hogy a felfokozott életvitel okán a többség egyetlen forrásból tájékozódik, saját kutatásomban a kérdőív kitöltőinek mégis 74,4%-a állította, hogy ugyanazt a hírt többféle sajtótermékben is elolvassa. Úgy vélem, hogy ez az alaposság talán kiváltképp azokra a hírekre, eseményekre lehet érvényes, amelyek az adott személy érdeklődésének fókuszában vannak.

Ez a körültekintőbb tájékozódási igény szoros összefüggésben állhat azzal, hogy a kérdőívkitöltőim elsöprő többsége (95,5%) tapasztalta, hogy ugyanarról az eseményről más-más újságban eltérő tényeket közöltek. Fontos leszögezni, hogy itt nem az újságíró egyéniségéből és egyéni hangjából eredő különbségtételről és -észlelésről van szó, hanem arról, hogy alapvető adatokban nem egyeznek meg az egyes tájékoztatási csatornákon áramló információk. Ez a jelenség az általam megkérdezett legtöbb személyt zavarta (40%), sokakat szórakoztatott (29%), kicsit kevesebbjük természetesnek fogta fel (21%), többekből pedig felháborodást váltott ki (19%).

Mindez azt jelenti, hogy a médiáról mint egészről nekünk, felhasználóknak nincs kedvező benyomásunk, s a BAJOMI-LÁZÁR PÉTER ésBAJOMI-LÁZÁR DÁVID szerzőpáros által használt demokratikus deficit fogalom többféleképpen is létjogosult (BAJOMI -LÁZÁR–BAJOMI-LÁZÁR 2001).

A politikai korrektség (political correctness) eszméje – később mozgalommá növekedve – az Amerikai Egyesült Államokból indult hódító útjára, s abból a meggondolásból indult ki, hogy az érzékeny, bántó vagy sértő, esetleg tabunak számító kifejezések használata helyett tartalmi és hangulati szempontból – lehetőség szerint – megfelelőbb szavakat válasszunk gondolataink kifejezésére. Ez a meggondolás – érzékenységük miatt – természetesen kihatással volt a kisebbségekkel kapcsolatos, így dolgozatom szempontjából releváns nyelvhasználatra is.

Olyannyira így volt ez, hogy éppen e politikai korrektségre törekvő nyelvhasználat jegyében – bár jóval a modern PC-mozgalom életre keltése előtt – született meg a homoszexualitás szó is a 19. század végén.

Ez a gondolkodásmód a kutatásomban érintett másik kisebbség, a cigányság megnevezésével kapcsolatban is fordulópontot hozott: hazánkban a rendszerváltást követően a cigány szó helyett sokkal inkább a roma megnevezést kezdték használni.

Ennek a váltásnak az okát én egyrészt abban látom, hogy a cigány szóhoz az idők folyamán egyre több indulat és pejoratív jelentésárnyalat tapadt, másfelől azonban talán reflektálni kívánt arra a jelenségre, hogy a rendszerváltozás előtti időkben az etnikai kérdések tabunak számítottak, így az ezekről való tudósítás csak erősen cenzúrázottan jelenhetett meg az újságok hasábjain. Talán a – részben tudatosan formált – médianyelv így kívánta elérni, hogy a kisebbséggel kapcsolatos megnyilatkozásokban afféle tabula rasa történhessen. Ezt a szemléletbeli fordulatot követően természetesen tovább él(t) a nyelvhasználatban az eredetileg használt cigány alak is; egyes szóösszetételekben egyeduralkodó módon (pl. cigányzene, cigánykerék, cigánypecsenye).¹⁵

Bármilyen kisebbséget érintően a politikailag korrekt nyelvhasználat az én olvasatomban azt jelenti, hogy a lehető legudvariasabban és legtapintatosabban fejezzük ki mondandónkat, ügyelve arra, hogy az adott kisebbségi csoporttal kapcsolatban használt (leírt) jelzők vagy kifejezések csírájukban se hordozzanak pejoratív élt vagy negatív jelentéstartalmat. A kisebbség megnevezése (akár jelzői minőségben is), kizárólag akkor indokolt, ha az a mondanivaló szempontjából meghatározó, vagyis a leírt tartalomhoz szervesen hozzátartozik.

Mindezt azért tartom fontosnak, mert – GERŐ ANDRÁS-sal egyetértve – vallom, hogy a leírt szavaknak önsúlyuk van, s ezek befolyásol(hat)ják a véleményalkotást: „ha a beszédünk elindul egyfajta kánonban, egyfajta menetben […] kialakul az a

15 A cigány és a roma alak sajtónyelvi és szakirodalmi használatáról a disszertáció 4.1.1.2. fejezetében részletesebben szólok.

beszédmód, amelynek szellemében nem lehet bizonyos dolgokról elfogadott módon másként beszélni, mint ahogy” (MTI2004a).

Ez minden esetben felelősséget és megfontoltságot kíván a tollforgatóktól, de kiemelten így van ez a kisebbségekkel kapcsolatos megnyilatkozások esetében, amelyek szélsőséges indulatok gerjesztői vagy katalizátorai lehetnek, s amelyek végső soron azt eredményez(het)ik, hogy a rémhírből egyszer csak pogrom, a pletykából pedig észrevétlenül népirtás lesz.

Ezen felismerés tudatosításának fontossága fokozottan érvényes akkor, amikor birtokában vagyunk annak az ismeretnek, hogy a szavak miképpen válhatnak tettekké,hiszen nagyjából hetven év politikai antiszemitizmusa elegendő volt ahhoz, hogy aztán végül a hitleri érában intézményesüljön a hátrányos megkülönböztetés. Azt kell szem előtt tartani tehát, hogy minden a szavakkal kezdődik, így első lépcsőben minden a nyelvhasználat milyenségén múlik.

Ezt realizálva a politikai korrektséget zászlajára tűző irányzat abból indult ki, hogy a nyelv használata befolyással van a gondolkodásra. Hitük szerint a politikailag korrekt fogalmazásmód elejét veheti hibás következtetések levonásának, megakadályozhatja a sztereotípiák kialakulását, illetve máshonnan nézve: a nyelvhasználat hozzá is járulhat a közbeszéd eldurvulásához.

Lényegesnek tartom, hogy ezt az eszmeiséget a nyelvészek, a politikusok és az oktatók mellett (akik talán a leginkább érintettek ennek a tudatosításában) a gyakorló újságírók is magukévá tegyék.

A HVG online portálján a píszí vonatkozásában olyan beszédmódról olvashat(t)unk, „amely a többség és kisebbség egymással kapcsolatos jogos, legitim problémáira egyaránt nyitott. Mely egyikkel sem akar a másik rovására kivételezni. S amely egyikből sem akar univerzális, örök mártírt vagy bűnbakot csinálni” (PAPP 2010).

Természetesen nem muszáj a PC-nyelv elvakult hívének és követőjének lenni, azonban vannak olyan témák, amelyekkel kapcsolatban az érzékenység ezt megkívánja, s meglátásom szerint a kisebbségekkel összefüggő tájékoztatás ilyen. Igaz ugyanakkor, hogy ez az írott vagy íratlan szabályozás könnyen átcsaphat szélsőségekbe, amelyek túlzásokhoz vezet(het)nek, s a PC túlhajszolása mindenképpen káros. Véleményem szerint ebbe a túlszabályozott kategóriába esik 2013 őszének az az eseménye is, amikor Németországban átnevezték a cigánypecsenyét rasszista jellege miatt. Az ajánlás szerint e megnevezés helyett inkább a kisebbségi pecsenye vagy az etnikai szelet megjelölés volna kívánatos. Hasonló tendenciáról számolnak be az amerikai lapok is a he/she

névmások körültekintőbb használatával kapcsolatban, valamint olvashatunk példákat arról is, hogy ilyen meggondolásból egyes helynevek átnevezésének lehetősége is felmerült.

Én úgy hiszem, hogy ebben a kérdésben (is) a helyes arányok megtalálása, s a szabályozó eszmék meghatározása volna a cél. Nem tartom követendőnek, s meglehetősen furcsa is lenne, ha a jövőben romaútra menne az a falat, amit félrenyelünk, romakereket vetnének a kertben játszó gyerekek, s afroamerikai csók lenne a jól ismert édesség neve.

A PC-elvakultság imént említett túlzásai mellett reális félelem lehet az is, hogy valamely fogalom vagy dolog az eredetitől nagyon elrugaszkodó módon történő körülírása kommunikációs nehézségekhez vezethet, s mint ilyen, a megértés gátjává válhat.

Noha világosan látszik, hogy a politikailag korrekt nyelvhasználat ab ovo eufemizál (hiszen végső soron egyfajta szépítő körülírással van dolgunk), nem hinném, hogy ebben a problémák elkendőzése, a ki nem mondás lenne a mozgatórugó. A sejtető utalás természetszerűleg alkalmas lehet bizonyos lényegi elemek elhallgatására, de nem gondolom, hogy az irányzat alapelveiből kiindulva ez lenne benne a meghatározó elem, mint ahogyan azt sem hiszem, hogy a politikai korrektség célja az orwelli újbeszélig történő eljutás lenne. Ezekkel szemben én célként az arra való törekvést látom, hogy a kommunikációnkban igenis jelenjen meg a szándékolt nyelvi tapintat.

Noha vannak többé-kevésbé világosan deklarált elvárások, számos esetben valójában csak az íratlan normák jelentenek támpontot a nyelvhasználatban. Éppen ez okból teljesen egyetértek azzal a kijelentéssel – amelyet az egyik legnépszerűbb internetes hírportál, az Index munkatársa fogalmazott meg – miszerint „az illemszabály és a törvény közé lehet elhelyezni a píszi-t” (idézi SZEGŐ 2010). Ugyanis a helyes, leginkább értéksemleges tartalom kifejezésére irányuló törekvés tulajdonképpen valahol az egészséges etikai érzéknél kezdődik. Más szóval – GALGÓCZI LÁSZLÓ-t idézve –: aki politikailag korrekt, az társadalmilag becsületes (GALGÓCZI 2004).

A fentiek nyomán azt mondhatjuk, hogy a szóhasználatot általában (le nem írt) erkölcsi vagy ízlésbeli egyéni preferenciák mozgatják, ami viszont kiemelten lényeges a sajtónyelv vonatkozásában, hiszen „az újságíróerkölcs nem egyszerűen az újságírók erkölcse, hanem egy társadalmi csoport valóságos viszonyainak tükröződése e csoport tudatában, s más csoportokhoz, rétegekhez fűződő kapcsolataiban” (FODOR 1971: 123).

Annak érdekében, hogy az érzékenyítő szó-, illetve nyelvhasználat mégiscsak kívánalom legyen – egyben a kérdés fajsúlyát bizonyítandó – több nyelvi orientációjú előírás már jogszabályi szinten jelenik meg. Ezek közül – meglátásom szerint – az elmúlt évek egyik legnagyobb vívmánya a holokauszt tagadásának büntetőjogi kategóriába emelése volt.

Emellett vannak olyan törvénymódosítási javaslatok, amelyek a „másik oldalról”

kísérelnék meg valamely szóhasználat szigorú keretek közé szorítását. A Jobbik például 2010 őszén olyan változást kívánt bevezettetni, amely alapján börtönbüntetéssel lehetett volna sújtani mindazokat, akik a „cigánybűnözés” létezését tagadják. Történt ez annak ellenére, hogy az Országos Kriminológiai Intézet korábbi, még 2009-ből származó állásfoglalása deklarálta a „cigánybűnözés” kategória használatának tarthatatlan voltát (BERNÁTH 2014: 103).

A kisebbségekkel kapcsolatos nyelvhasználat során egyfelől a politikailag korrekt megfogalmazásra, valamint a gyűlöletbeszéd elkerülésére kell törekedni, ugyanakkor biztosítani kell a véleménynyilvánítás szabadságát, márpedig éppen ezen jogok és értékek kereszteződéséből szoktak kialakulni a legélesebb viták. Érezhető ugyanis, hogy a sajtószabadság alapvető joga és a nyelvi uszítás, a gyűlöletbeszéd között néha igen keskeny a határ.

Azt, hogy mennyire vékony az a mezsgye, mik sem bizonyítják jobban, mint a médiahatóság és a bíróság ebben a témában hozott döntései. A KOLTAY ANDRÁS által ismertetett esetekben (KOLTAY 2013) több ízben a roma, a zsidó vagy a homoszexuális kisebbséggel kapcsolatban állapítottak meg jogsértést (gyűlöletbeszéd).

Véleményem szerint a sajtószabadság nem ott és abban érhető tetten, hogy nem kell dolgokat elhallgatni, hanem abban, hogy a tájékozódás és tájékoztatás a legkülönbözőbb csatornákon lehet szabad. Ám ennek korántsem kellene, illetőleg szabadna azt jelentenie, hogy bárki bármiről bármit és bárhogyan írhat. CSEPELI

GYÖRGY szerint „félreértése a szólásszabadság demokratikus alapjogának, ha valaki arra az álláspontra helyezkedik, hogy az előítéletes beszéd ártalmatlan, s a véleménynyilvánítás körébe tartozik” (CSEPELI 2008: 3).

Nem értek egyet azzal, hogy „a nyelvben tetten érhető diszkrimináció elleni küzdelem nem a nyelvészet feladata” (idézi KONTRA 2004a: 93). Épp ellenkezőleg: azt gondolom, hogy – még ha áttételes módon is – a nyelvészetnek a stilisztika eszközeivel harcolnia kell egy toleránsabb, demokratikusabb, egyszersmind élhetőbb társadalomért,

s inkább osztom SÁNDOR KLÁRA álláspontját, aki azt hangsúlyozza, hogy nem lehet valami „kicsit politikailag nem korrekt” (SÁNDOR 2004: 96).