A
2008-as esztendőben, George W. Bush elnökségének utolsó évében, Edit végül is rávett, hogy látogassuk meg Mari nővérét és férjét, Artúrt és családjukat, Beer Sheba városban, Izraelben. Akkor már az összes légitársaság gazdasági okokból és a maximum haszonért csak néhány központi repülőtérről repült Európába. Három hét hosszra terveztük az utat és négy bőröndöt vittünk magunkkal tele ajándékokkal. Egyszer Detroitban kellett átszállnunk, egy tengerentúli járatra Amsterdamig. Beadni és kivenni csomagjainkat és vonszolni őket a mozgólépcsőkön fel és alá, és levenni cipőnket és kiüríteni zsebeinket, nagy teher volt minden beszálláskor. Szinte elvesztettem karórámat Amsterdamban, ahol repülőnk a hatalmas légikikötő legtávolabbi sarkában landolt és bőröndjeinkkel együtt kilométereket kellett gyalogolnunk a Budapestre menő gép beszállási bejáratáig. Amerikaiak, mint egy Európai Unión kívüli ország állampolgárai, nemkívánatos elemenként voltak kezelve, mint afféle értéktelenek egy fejlődés alatt álló Afrikai országból.Ismételten elkövettük a tévedést és a Budai hegyek tetején foglaltunk szobát egy szállodában. Tágas és kényelmes lakást kaptunk és csodálatos panorámát hozzá, de micsoda nehézség volt oda felmenni és lejönni. Az első nap meglátogattuk a bátyámékat és leraktuk náluk a nekik szánt ajándékokat.
Másnap, vasárnap reggel repültünk tovább Tel Aviv felé. Az izraeliek csak vasárnap engedtek repülni a két ország között. Két napig szándékoztunk Izraelben maradni és így egy teljes hét lett belőle.
Artúr és Mária egy kis ház felében éltek. A másik felét bérbe kiadták és a lakbér Lacinak, Magyarországra költözött fiúknak ment. Minket leányuknak, Katinak a házánál szállásoltak el. Kati lakása maga volt a megveszekedett zsúfoltság. Az utcai bejárathoz való hozzáférés el lett torlaszolva temérdek kacattal, amit a nappali szobában a mennyezetig felhalmozva raktároztak. A hátsó udvaron keresztül kellett bemennünk, ami négy másik házzal közösen használtak. Utoljára ilyen nyomort csak Budapesten láttam Kőbányán, a legrosszabb proli helyen, ahol valaha laktam.
Az emeleten kaptunk egy kis szobát dupla széles matraccal a földön és azon aludtunk.
Alig tudtunk megfordulni és egy teljes hétig kellett tűrnünk ezt a kínlódást. Egy alkalommal, Kati leánya és családja jöttek látogatóba és szükségük volt a szobára a folyosó másik oldalán.
Eredetileg oda tettük csomagjainkat és most át kellett hordanunk mindent a mi kis szobánkba.
A fiatalok nem jöttek át és vaklárma volt az egész, ami mutatta, hogy mennyire nem voltunk nekik fontosak. Kati fertelmesen rossz szakácsnő volt és ehetetlen ételeket főzött.
Mindezek ellenére jól szórakoztunk Izraelben. Autóbusszal bementünk Jeruzsálembe és végigjártuk a falat az óváros körül. Megnéztük az imádkozó falat és bemerészkedtünk az arab bazár területére. Másnap Jaffában voltunk és Tel Avivban, ami legjobban Budapestre emlékeztetett. Kati jól tudott gyalogolni és szívproblémámmal alig tudtam vele lépést tartani.
Harmadik nap kocsival elhajtottunk a Holt Tengerhez és megmártottuk fáradt testünket a meleg sósvízben. Odafele az úton tevéket láttunk és Beduin sátrakat, ahogy ezer éveken át éltek a mi időnk előtt. Még teniszeztem is Élivel, Kati férjével, aki alaposan kiporolt.
Vasárnap visszarepültünk Budapestre. Malév járatunk négy órát késett, mert valami-féle katonai helyzet alakult ki a Ben Gurion reptér közelében. Néhány ülésre tőlünk pajeszos ortodox zsidó társaság okvetetlenkedett a legarrogánsabb módon. Egy fiatal nőt
kényszerí-országon? Ezt nem tudtam. Nem volt nekik Izrael elég jó? Még ott sem szerették őket, mert vallási okokból megtagadták a katonai szolgálatot.
Visszatértünk a Domenika hotelbe és egy napig pihentünk. Gusztáv és Gabi átjöttek és a teraszon kávéztunk és csodáltuk a panoráma kilátást. Edit felszedett valami csúnya betegséget Izraelben és magas lázzal feküdt az ágyban.
Gabi kiirt penicillint és az ő biztosító kártyájára kiváltottuk. Másnap Gusztáv és én meglátogattuk ifjúságunk fontosabb állomásait. Elmentünk az Andrássy út 66 Terror háza múzeumba. Az Államvédelmi Hatóság régebbi főhadiszállása rémségesen ijesztő hely volt.
Egy felvonó levitt minket a pincébe, ahol az akasztófa még mindig állt, amin rengeteg hazafi vesztette el életét. A fényképezés tiltva volt, de azért kattintottam egy párat. Még ma is megvannak. Tinédzser koromban még ennek a helynek említésétől is jeges félelem futott végig a hátamon.
A következő nap kellemesebben telt el. Megnéztük az új Nemzeti Színházat, Pest déli részén a Duna mellett, közel a Haller utcához, ahol édesanyám született és nevelkedett.
Csodálatosan benyomás, rengeteg szobor és a Budai hegyek felséges koszorúja, de nagyon hiányzott nekem a közel ötven évvel ezelőtt lebontott régi Nemzeti Színház épülete Budapest belvárosában.
Edit jobban érezte magát és földalattival és autóbusszal kimentünk a Rákoskeresztúri köztemetőbe, a szüleim sírjához. Onnan elgyalogoltunk a 301-es parcellához, ahol a kommunista terror áldozatai voltak eltemetve. Tisztességesen újra temették őket és méltó sírköveket és kereszteket kaptak. Lefényképeztem a magyar Orleansi Szűz nemzeti hősnő, Tóth Ilona sírját, a szerencsétlen sorsú 1956-os magyar miniszterelnök Nagy Imre és Maléter Pál, a felkelés katonai vezetőjének emlékműveit, és egy hatalmas márványtáblát az 1956 utáni megtorlás és az 1945 és 1953 közötti bosszúállás kivégzett áldozatainak neveivel.
Az utolsó nap kimentünk a Városligetbe és onnan a 75-ös trolibusszal a Tüzér utcáig, a Honvéd Klub sporttelepéig, ahol fiatal éveimet töltöttem, mint válogatott atléta. Ismételten számos fénykép és szinte otthon éreztem magam.
Vissza a Domenika hotel felé tüsszögni kezdem a mozgólépcsőn felfele és keservesen kezdtem magam érezni. Órákon belül súlyos beteg lettem magas lázzal. Maradt még némi penicillin Edit gyógyszereiből és azokat bevettem és túléltem az éjszakát. Másnap reggel, ahogy megígértük, mennünk kellett Szihalomra, hogy meglátogassuk Rózsit és Istvánt magyarországi házukban.
Már vártak ránk a vasútállomáson és elhajtottunk a bájos kis faluhoz, a nagy Magyar Alföld peremén.
Csinos és szépen berendezett otthon, kivéve nem volt sem a folyóvíz sem a csatorna bevezetve, és megkértek, hogy ne zuhanyozunk le és ne mossuk túl sokáig a fogunkat.
Totálisan beteg voltam és rettenetesen izzadtam és sehova sem tudtam kimenni velük.
Sajnálatos veszteség és Rózsi nyíltan engem hibáztatott, hogy beteg lettem.
Két nap múlva jobban éreztem magam és kocsival megindultunk Székelyudvarhely felé, Erdély túlsó oldalán. Kellemes benyomással volt rám a szuper országút a Hortobágyon keresztül, a nagy Kálvinista főváros, Debrecen felé. Ebédre megálltunk Berettyóújfalun és a történelmi katolikus nagyvárosnál, Nagyváradnál átléptük a határt. Jobban kezdtem magam érezni, szerettem az utazást és ámulattal néztem az előttem kibontakozó szépséges erdélyi tájat, ami egyelőre Román terroruralom alatt szenvedett.
Pihenőt tartottunk és a Királyhágón a Telegdy étteremben szendvicset ettünk. Örvend-tem, hogy Telegdy Nóra, a név, amit kedvenc hősnőmnek választottam, valódi történelmi név volt. Mindenki beszélt magyarul, akikhez hozzászóltunk és ez is jól esett. Később megálltunk Tamási Áron, a székely nemzet híres írójának gazdag faragásokkal ékesített síremlékénél.
Ottó, Edit testvérbátyja és felesége, Magdi tárt karokkal üdvözöltek és néhány napig megosztották otthonukat velünk. Ottó nagy mesemondónak bizonyult és sziporkázó viccein
sokat nevettünk. Ottó utolsó tagja volt a régi családnak, aki még mindig az ősi lakban élt. A többi részt eladták, ahogy a testvérek vagy meghaltak, vagy elköltöztek. Ottó felvitt minket kocsiján egy dombtetőre, felséges kilátással a városra, ahol szüleik nyugodtak békében.
Másnap István vitt el minket az ezeréves Magyar határig, a régi Románia és közöttünk, Gyimesbükk városba Erdély fejedelmének, Rákóczy herceg várának romjaihoz.
Csodálatos volt és emlékezetes, kár hogy István nem mondta meg előre, hogy hova megyünk.
Jobban értékeltük volna, ha tudjuk. Hazafele megálltunk a Csíksomlyói katedrálisnál, ahol kikértük és megkaptuk a Szűz Mária áldását.
A negyedik nap estélyén felültünk egy Budapest felé tartó távolsági autóbuszra.
Megfoghatatlan furcsa menetrend beosztás, egész éjszaka hajtottunk a sötétben az erdővel borított Erdély kanyargós útjain és éjfél után megérkeztünk a határhoz. Ismételten útlevél-vizsgálat és a mi amerikai útlevelünket nézegették a leghosszabban. Utána megindultunk Budapest felé, ahova a kora hajnal előtti sötét hidegben érkeztünk meg.
Reggel öt óra lehetett, amikor behúztunk a Budapesti autóbusz állomásra. Semmi nem volt nyitva és nem volt aprópénzünk, hogy jegyet váltsunk a földalattira. Végre egy újságárus kinyitott. Vettünk egy újságot és lett elegendő pénzérménk fejenként egy villamosjegyre.
Furcsa magyar szokás, egy a sok közül, ahogy a Deák téren át kellett szállnunk egy másik járatra, a jegyszedő automaták ismételten kérték jegyeinket.
Semmi nem volt nyitva és elegünk volt és fizetés nélkül átsétáltunk a kapun. Kemény büntetést kockáztattunk, ha elkapnak, és ahogy kibukkantunk a Moszkva téren a föld gyomrából, ott álltak az ellenőrök a mozgólépcső tetején és várták a törvény megszegőit, akiknek nem volt jegyük vagy bérletük. Szerencsére túl korán volt és nem figyeltek fel ránk a bőröndökkel, a nyilvánvalóan külföldi potyautasokra.
Rövid pihenőt tartottunk Gusztávéknál és délután kettő fele megjelentünk a Domenika hotel recepciós pultjánál, hogy kivegyük előre lefoglalt szobánk. A recepciós hölgy, Erzsi asszony szavai szerint, hátizsákjainkkal és meggyötört kinézetünkkel, valamiféle sötét kontinensről érkezett menekültekre emlékeztettünk.
*
H
osszú utunk utolsó estjén a Magyar állami Operaházba mentünk az Andrássy úton. Jóval előre lefoglaltuk a jegyeket egy Carmen előadásra, amit mindenki kitűnő választásnak tartott.Az utolsó pillanatban, mennyire tipikus, az Opera bejelentette, hogy a Carmen elmarad és a Zorba a Görög balett előadás lesz megtartva helyette. Micsoda becsapás, rengeteg pénz és előkészítés egy teljesen unalmas táncra, amit a harmadik emeleti páholy messzi távolságából nézhettünk.
Az előadás előtt a Callas kávéházban találkoztunk az Operaház mellett. Mi érkeztünk meg elsőnek és éppen egy erős dupla feketét szürcsölgettünk, amikor Gusztáv és felesége, Gabi és Péter és felesége Viki megérkeztek.
Guszti leánya, Krisztina nem volt sehol és Péter telefonált neki.
– Hol vagy? Vettünk jegyet neked és férjednek is. Mi a probléma?
– András nem akar jönni.
– Akkor gyere egyedül.
– Rendben, jövök taxival.
Krisztina fél óra múlva befutott. Férje, Giró Szász András, kormányszóvivő nem tisztelt meg minket jelenlétével. Ez előjátéka volt egy sokkal rosszabb rokoni kapcsolatnak, ami soha nem jutott a nullánál tovább bármi pozitívumba. Évekkel később elváltak, de Péter és András jó barátok maradtak, mivel Andrásnak kiváló kormánykapcsolatai voltak.
Péter eladta András jegyét az ajtónál. Soha semmi nem ment a kárba az ő parancs-noksága alatt.