V
ékony hó szitált a reggelen, ahogy elhagytam Budapestet és simogató napsütés fogadott Rómában. A vámvizsgálat és a gépbe való beszállás idegtépő tortúra volt. Két leányt teljesen átkutattak, még a fenekükbe és a vaginájukba is bedugták az ujjukat. Én annyira féltem, hogy a kormány emberei megtalálják nálam diplomámat és egyetemi leckekönyvemet, és bizonyítják, hogy nem akartam visszatérni, hogy otthon hagytam ezeket a fontos okmányokat és csak hét dollár volt a zsebemben és semmi forint.Talán másnap Annuska felment a nénihez és az beengedte a szobámba. Annuska összeszedte a dolgaimat, beleértve a diplomát és a leckekönyvet. Többi értékeimet bátyám vitte el. Sok dolgot hagytam hátra, új televíziót, sátrat, fotó előhívó gépet, könyveket és Annuska és családom foggal és körömmel vitatkoztak a tulajdonjogon.
Lulu és Ahmed, és ezt a javára és becsületére kell, hogy írjam az arabnak, meglátogatták Annuskát, és amíg Lulu elterelte a figyelmét Ahmed magéhoz vette egyetemi okmányaimat. Nyilvánvalóan Annuska meg akarta tartani őket, hogy zsarolhasson velük.
Ahmed egyik egyetemi barátja, egy fekete Afrikából kicsempészte irataimat az országból és elpostázta nekem Olaszországba, és hetek múltával felvehettem őket a Latinai postán.
Kalandos és kockázatos utazása volt diplomámnak és leckekönyvemnek, de ezek a jövőmet jelentették külföldön. Semmi sem volt könnyű a kommunizmus alatt, ha nem sikerült volna kijuttatásuk, nehéz lett volna bizonyítani, hogy mérnöki diplomám van. Ötven évvel később ma is itt őrzöm őket a páncélszekrényemben.
*
A
z olasz vámon könnyen átvitorláztam és egy autóbusz bevitt minket Róma belvárosába. Ott beregisztráltunk egy kis családi penzióba napi háromszori étkezéssel. Nyolc napig bizton-ságban voltam és csodálatosan éreztem magam. Utána fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem. Dolgok előre nem tudása áldásos, tartja a közmondás és örvendtem, hogy sikeresen kijöttem Magyarországról, Annuska és az ÁVH hatáskörén kívül.A következő pár napot városnézéssel töltöttük és megnéztük az olasz főváros épí-tészeti gyöngyeit és műemlékeit és bőségesen ettünk és nyugodalmasan aludtunk a penzióban.
Még nem volt mögöttem elvágva az út, de Annuska feltehetően értesítette, a magyar államrendőrséget, hogy nem fogok visszatérni és hazaáruló lesz belőlem. Ez is mutatta, hogy mennyire szeretett. Három ÁVH kísérő volt harmincfős csoportunkkal és minden pillanatban éreztem figyelő szemüket a hátamon. Nem tolakodóan, még a kommunisták sem adtak sokat egy sértett feleség vádaskodásaira.
Mi lesz velem, tűnődtem, az utcán fogok aludni pénz nélkül és egy tömött bőröndöt cipelve? Kellett, hogy valami megoldást találjak, de fogalmam sem volt, hogy mit. Először elmentem a kanadai követségre és bejelentettem a fiatal tisztviselőnek, hogy Magyarországról való vagyok és Kanadába szeretnék kivándorolni.
– Pénze van? – kérdezte az illető angolos udvariassággal.
– Nincs, – ráztam a fejem.
Erre ideadta az Olasz Emigrációs Hivatal címét, ahol minden kivándorolni akaró olasz állampolgár adja be bevándorlási vízum kérelmét.
Ott ugyanaz a probléma, pénznélküliség az olasz nyelvtudás hiánya, gyenge angolság mindkét részről és a derék hivatalnok kérdezte, hogy milyen vallású vagyok.
Meg kellett néznem kis zseb szótáramban a religion angol szót mielőtt válaszolni tudtam.
– Római katolikus.
Erre elküldött a Charitas Segélyszervezet irodájába a város túlsó felébe. Az idős úriember tisztviselő ott sem tudott velem közös nyelvet találni. Szerencsémre rendőrség helyett keresett egy magyarul beszélő hölgyet a telefonon, hogy kérdezze meg, mit akarok.
A hölgy, Asztalos atya titkárnője, folyékonyan beszélt magyarul, olaszul és angolul.
– Asztalos atya, – magyarázta a hölgy csilingelően édes és barátságos hangján. – A magyar menekültek papja Rómában és környékén. Jelenleg a menekült táborokat járja, Latinán és Capuában, Nápoly mellett. Egy hét múlva jön vissza és vele kellene, hogy beszél-jen. Az atya tudni fogja, mit kell tenni. Van szállása, ahol elalhat egy hétig?
– Egy turistacsoporttal vagyok január harmadikáig, – feleltem, – utána nincs hol legyek és nincs pénzem.
– Szuper, – csicsergett a hölgy, – érezze jól magát, amíg a csoporttal van. Ha vége van utazásának jöjjön a szállodába, ahol Asztalos atya lakik és várja meg ott. Tudatom Margit főnővérrel, hogy maga érkezik és adnak magának addig szállást és étkezést.
– De nincs pénzem, hogy fizessek érte, – motyogtam restelkedve.
– Semmi baj, – válaszolta elnézően a hölgy, – a szállodát kifizetik a Katolikus Adakozás Alapítványból, amit a Kelet Európából érkezett menekültek részére tartanak fent. Itt a szálloda neve és címe, Casa di Santo Stefano, Via del Casaletto 481.
Ez hosszadalmas és körülményes módja volt, hogy megtaláljam honfitársaimat Rómá-ban, de sikerült és nyugodtan élvezhettem a turistaút hátralévő részét. Elvégre fizettem érte.
A túra hátralévő napjaiban lementünk Nápolyba, meglátogattuk Capri szigetét és Sorrentót és remek szilveszteri mulatságon jót ittunk és táncoltunk.
Az utolsó vacsorán a penzióban, mielőtt a többiek befejezték az étkezést, megragad-tam a bőröndömet és szaladtam az autóbusz megállóhoz és senki nem vett észre.
Másnap reggel a csoport visszament Budapestre nélkülem. Ez már komoly bűnügyi kihágás volt és innen már nem volt visszafordulás, hosszú ideig, talán harminc évig is.
Asztalos atya visszaérkezett a menekülttáborokból és titkárnője levelet irt a rendőrséghez, amiben menedékjogot kértem Olaszországban.
Mialatt vártam a tisztelt atyára, több emberrel is beszélgettem a szállodában, beleértve Máriát, aki a Szabad Európa Rádió Római kirendeltségén dolgozott. Valamint megismerked-tem a politikai tudományok öreg professzorával San Diego Kaliforniából és egy csudabogár figura festővel, aki húsz éves bolíviai száműzetésből nemrégiben jött vissza Európába.
Lezseren elmeséltem élettörténetemet mindenkinek, aki meg akart hallgatni, és részleteztem munkahelyi tapasztalataimat és a hatalmon lévő kommunista funkcionáriusok visszaéléseit. Mária adott egy ötezer lírás olasz bankjegyet, talán tíz dollár értékben és interjúnak hívta beszélgetésünket.
A kommunista rendszer bukása után minden összegyűjtött adat és információ a disszidensekről és a rendszer feltételezett ellenségeiről nyilvánosságra lett hozva, azok számára, akiket ez érintett. Én is kikértem a rólam irt dossziét és szóról szóra megtaláltam ott, amiket akkor mondtam.
– Serfőző Levente nem tért vissza a turistaútról és hazaárulóvá lett, – írták, és a rövidség kedvéért csak a lényeget írom ide. – Nyugati kémügynökségek kapcsolatba léptek vele és Serfőző meggyalázta a mi nagy orosz felszabadítónknak hadseregét, bemocskolta munkahelyének személyzetisét és igazgatóját, és lealacsonyító módon beszélt társadalmi téren elért szociális eredményeinkről és a javak igazságos szétosztásának gyakorlatáról. Serfőző
urat beosztottuk a volt Horthysta tisztek, a kapitalista és földbirtokos kizsákmányolók, és más reakciósok elemek kategóriájába.
A levél dátuma 1969. január közepét jelzett, Csonka ÁVH alezredes aláírásával. Két héttel az után, hogy nem tértem vissza olaszországi turista utamról, egész hátralévő életemre el lettem kárhoztatva apáim földjén, ami minden bizonnyal az enyém volt és nem a kommunizmus aljas szekértolóié.
Abban az időben nem tudtam erről a levélről és a következményként velejáró reakciós beosztásomról. Csak éreztem, hogy az összes hidat felégettem magam mögött és bármilyen nehéz is lesz nyugaton, hazámba többet nem térhetek vissza.
Ennek a logikus következtetésnek ellenére Annuska többször is megpróbált visszacsalni és mézédes hangon noszogatott, hogy menjek el a Magyar Követségre és ott majd segítenek visszatérnem hűséges kebelére. Feltehetően Annuska mosolyogva és örömmel nézte volna, ahogy letartóztatnak a repülőtéren és vasba verve elvezetnek és rövid bírósági tárgyalás után kémkedésért kivégeznek.
Még ma is borsódzik a hátam, ha erre visszagondolok, különösen megfontolva, amikor nehézségeim voltak a kezdetben, komolyan fontolgattam, hogy pontosan azt fogom csinálni, hogy hazamegyek.
*
J
anuár hatodika körül 1969-ben, jelentkeztem a Római rendőrség idegeneket ellenőrző osztályán a Termini pályaudvarhoz közel. Ott kikérdeztek, hogy miért maradtam Olaszban nyolc napra szóló vízumom lejárta után és miért nem akarok visszatérni Magyarországra. A vizsgálódetektív elkobozta magyar útlevelemet és egy zsúfolt szobában váratott reggel tíztől este tízig minden folyadék vagy élelem nélkül.Késő este két olasz civil ruhás rendőr jött és valahogy megértették velem, hogy menjek velük. Ha az idegeneket ellenőrző bizottságnak dolgoztak, nem értettem hogyan nem beszéltek egyetlen szót sem angolul. Együtt egy jugoszláv gyerekmolesztálóval és tinédzser áldozatával felültünk egy Trieszt felé menő vonatra és visszamentünk a Jugoszláv határra.
A két olasz detektív jó hangulatban volt, állandóan röhögtek és kacsingattak, mintha jól szórakoztak volna azon, hogy nem értjük egymást. Nem értettem a dolgot ezekkel az olaszokkal, nagyon furcsa humorérzékük lehetett.
Triesztnél az öreg jugoszlávot visszadobták hazájába és engem felvittek a Padriciano menekült táborba, Trieszt felett a hegyekben. Ott a szabad világban töltött életem első napján bezártak karanténba, vastag acélrudak és vasajtók mögé. Ott voltam, diplomás mérnök jó munkahellyel Budapesten és egy remek albérlettel, most minden irat és pénz nélkül, ahol nem beszéltem a nyelvet, külföldön bezárva.
Furcsa módon akkor nem éreztem semmi megbánást. Örvendtem, hogy sikeresen kiszöktem a kommunista államból. Most úgy vélem, hogy teljesen felelőtlen idióta voltam, de a boldogak az ostobák és a szegények, állítja a Biblia.
Másnap reggel kiengedtek a táboron belül és elhelyeztek egy szobában hat emeletes dupla ággyal és tíz mafla szlovák bunkóval és egy magyar férfivel Budapestről, akinek műbútorasztalos volt a szakmája.
Néhány nap még és még több interjú egy bizottság előtt, ahol egy magyar grófnő tolmácsolt, hogy magyarázzam meg, hogy miért nem akarok visszatérni Magyarországra.
Elmondtam, hogy nem akarok egy kommunista diktátor államban élni. Ez nem lehetett elég nyomós ok, mert nem adták meg a politikai menekült státuszt csak, mint gazdasági mene-kültet fogadtak be.
Ha azt mondom nekik, hogy el akartam kerülni a katonai szolgálatot, a bizottság megadta volna kissé jobb politikai menekült rangot. Hogy el akartam kerülni a magyar
katonai szolgálatot alapjában igaz volt. Éppen abban az időben hívtak be a sorozóbizottsághoz egy hat hónapos tisztképzői tanfolyam előzeteseként, de erre nem gondoltam. Nem a katona-ság miatt jöttem ki magyarból, és túlkatona-ságosan becsületes voltam érdekeim ellenére.
Interjú után kezembe nyomtak egy vacak kis igazolványt, hogy profugo voltam, vagy menekült olaszul és életem megindult visszafordíthatatlan pályáján. Szabadon kimehettem a táborból és beadhattam kérvényemet bármelyik emigránsokat befogadni hajlandó országba.
Alapjában négy ország közül választhattunk, Svédország, Ausztrália, Kanada és az Egyesült Államok. Nem akartam Svédországba menni, hogy túl hideg és tanuljak meg egy nyelvet, amit csak három millió ember beszél. Kanada és Ausztrália nem akarták elfogadni bevándorlási kérvényemet, amíg el nem váltam feleségemtől. Férfiak, akik otthagyták feleségüket nem léphettek be oda.
Egyedül Amerika maradt, módszeres és érthető folyamatukkal és náluk adtam be bevándorlási vízumkérelmemet. Hat hónapi várakozás a menekült táborban és olasz menekült útlevelem a fehér amerikai belépési vízummal hozzácsatolva, ami feltételes tartózkodást adott két évig, megérkezett és mehettem az ígéret földjére. Más választás híján el kellett, hogy fogadjam, bár Amerikában már akkor véres zűrzavar uralkodott, a Vietnámi háború, JFK elnök megölése, Róbert Kennedy és Martin Luther King orgyilkossága és lázongások az utcán, ez mind nem számított nekem. Olaszországból és a menekülttáborból akartam minden-képpen kikerülni, ahogy lehetett. Az olaszok csak, mint mezőgazdasági napszámost engedtek a földeken dolgozni vagy egy gyárban, mint segédmunkást, és nem használhattam mérnöki diplomámat és tudásomat.
Mindig megragadtam a munkaalkalmat, szorgalmasan és becsületesen. Bármit is kívántak tőlem megtettem és keresett pénzemet félretettem. Mire Amerikába megérkeztem és a JFK repülőtéren New York Queens kerületében átmentem a vámvizsgálaton háromszáz dollár volt a zsebemben, amit kérdésükre büszkén be is jelentettem.
– Honnan van ez a pénze? – kérdezte a vámtiszt.
– Dolgoztam Olaszországban és félretettem.
– Fiatalember, – nézett rám az idős férfi, – gratulálunk, maga sikerre fog menni ebben az országban.
Kedvesen biztató szavak, de még nagyon messze voltam attól, hogy révbe érjek valahol és elkezdjem építeni jövőmet.