V
alahogy mindig mániám volt, hogy egy városban lakjak ahol hegyek vannak és egy hatalmas folyó, éppen úgy, mint az én szeretett Budapestemen, ami annyira hiányzott nekem.A térképen kinéztem magamnak Oregon államban Portland városát és gondoltam, hogy elmegyek oda és ott próbálom meg szerencsém. Az esti nyelvleckén, a helybeli De Witt Clinton középiskolába, a Bronxban egy öreg házaspár is tanácsolta.
– Menjen nyugatra, fiatalember, nyugatra.
Megvettem a repülőjegyet és ismételten készen álltam nekivágni a világnak, anélkül, hogy bárkinek is szólnék. Szerencsére őrangyalaim másképpen gondolták. Néhány nappal elutazásom előtt, Mrs. Rédey a Nemzetközi Professzionista Menekült Ügynökség dolgozója telefonált. Az ügynökséget eredetileg Einstein maga alapította a Második Világháborút követően és kiváló hírben álltak. Hosszú idővel ezelőtt, álláskeresés végett kapcsolatba akartam lépni velük, de nem válaszoltak. Mrs. Rédey hívása teljesen váratlanul ért.
Mrs. Rédey megadta a Samuel Schlossberg cég számát és mondta, hogy keressem Jakab György magyar születésű főmérnököt.
Micsoda jó szerencse, örvendtem, egy magyar főnök és elmentem az interjúra az E.
148th utcában a Dél Bronx szívében.
Mr. Cohn, György főnöke helyben felvett jelentős fizetésemeléssel, 175 dollárral egy héten. Visszaadtam a repülőjegyet és maradtam az albérlős házban, és senki nem tudott semmit második menekülési próbálkozásomról.
Schlossberg régi és megalapozott gépészeti szerelő vállalat volt és azonnal beledobtak a New Yorki magas épületek komplikált gépészeti rendszereinek sűrűjébe. A tervező mérnök felületes munkát csinált és, hogy temérdek pénzt spóroljunk a költséges gépeken, mint a hatalmas keringtető szivattyúk és az abszorpciós hűtőgépek. Mr. Cohn teljesen újra terveztette velem az egész alagsori géptermet.
Egy kisebb rajzteremben ültettek le egy beállítható rajzasztalhoz. Rajtam kívül György és egy magyar nő is volt a szobában. Mr. Cohn mellettünk egy oldal irodában működött és állandóan a telefonon beszélt és ajtaja előtt Carolina, egy fiatal kikapós olasz titkárnő unatkozott. Később még két magyar csatlakozott tervezési csoportunkhoz és angolságom határozottan romlott.
Éva, egy szőke rajzolónő kivételével, az összes magyarról kiderült, hogy budapesti zsidók. Sokat nem váratták magukat és elkezdtek piszkálni. Ügyetlen diplomata lévén, sajnálatosan felhoztam a magyar közhitet, hogy a zsidók csinálták a kommunizmust. Micsoda ostobaság. Tényleg gondoltam, hogy elhagyják ötezer éves vallásukat miattam?
Válaszképpen kitámadtak, hogy ismerjem be, hogy az összes magyar antiszemita.
Feszült lett a hangulat, de a fizetés jó volt és vitatkozásaink ellenére zsidóim kiváló információforrásnak bizonyultak.
Egyik vasárnap délután a Baptistáknál, a reggeli istentisztelet és a délutáni imaóra között telefonhívást kaptam. Egy fiatal férfihang üdvözölt és fogalmam sem volt, hogy ki az illető.
– Szia, Levente, – mondta az illető örömtől elfúló hangon, – itt Feri és Klári. Itt vagyunk Amerikában.
– Pardon, – feleltem, – honnan kellene, hogy ismerjelek?
– Budapestről, édesanyám Grétike a munkatársad volt az Energia Gazdálkodási Intézetnél.
A visszaemlékezés azonnal beugrott. Grétikének volt egy bátyja és egy húga Amerikában és akkoriban a legnagyobb titokzatossággal mesélte, hogy testvérei mennyire sikeresek és milyen boldogok az Atlanti óceán túlsó oldalán. Én beismertem neki, és ő volt az egyetlen, akinek elmondtam, hogy nem fogok visszatérni olaszországi utamról. Grétike bemutatott a fiának, Ferinek és célzott, hogy Feri is tervezi, hogy nyugatra szökik, és nagyon jól tudnánk segíteni egymást az idegenben. Grétike ideadta a bátyja címét és megkért, hogy kint olaszból értesítsem, hogy Feri is ki akar menni Amerikába feleségével, Klárival.
Kockázatos lett volna egy amerikai címet leírva átvinni a határon és inkább memorizáltam a nevet és a számot. A menekülttáborból írtam a nagybácsinak, Rudi volt a neve, hogy jön Feri és Klári és én is rövidesen érkezem és szeretném felvenni vele a kapcsolatot.
Rudi bácsi soha nem válaszolt és soha nem is találkoztam vele, kivéve 35 évvel később, Grétike temetésén. Rudi bácsi segített Ferinek és Klárinak átmenni Ausztriából Németországba, ahol a menekült táborban tűrhetőbbek voltak az állapotok és munkát is vállalhattak. Később Amerikában Rudi legalább húsz mérnöki munkahelyre elvitte Ferit és végül talált is neki egy remek állást a híres Gibbs és Hill Hőerőmű tervezőintézetnél. Rudi bácsi nekem soha nem segített. Nekem öt évembe került, hogy olyan munkakört találjak, amit Rudi két hét alatt szerzett unokaöccsének.
Ennek ellenére örvendtem, hogy megtaláltuk egymást Ferivel és Klárival és kihagytam a délután ima összejövetelt. Elmentem Jackson Heights kerületbe, Plachy Sylvia és Bródy Eliot lakására és Feri és Klári ott vártak rám. Valószínűleg a Wolcott hotelből küldhettem üzenetet Rudi bácsinak, hogy Sylvián keresztül megtalálhatnak engem.
Sylvia lakásától gyalog mentünk tovább az ő lakásukra, Lefrák Citybe. Emily a nagynéni és férje Pali bácsi találták nekik ezt a lakást és bebútorozták miután levitték őket Floridába egy kéthetes vakációra.
Ez egy teljesen más kezdet volt, mint az enyém és sajnálatosan valamiféle felsőbbrendűségi komplexumot adott nekik. Szerencsém volt, hogy egyáltalán szóba álltak velem. Ennek két oka lehetett. Egyszer, hogy nemsokára megszereztem a hajtási engedélyt és vettem egy használt kocsit. Másodjára, Klárika a csinos és kikapós kis feleség vad szerelmi affért kezdett Pali bácsival, a zsidó pszichiáterrel. Ferinek egy darabig szüksége volt rám, hogy vigasztaljam.
*
M
árcius elejére kitanulmányoztam a középiskolai autóvezetési tankönyvet, megtanultam az autóvezetés szabályait és fényes sikerrel letettem az írásbeli vizsgát. Nagy örömmel sietve rohantam egy autóvezetési iskolába, ahol egy spanyol instruktor kipróbálta vezetési képessé-gemet.– Ember, – mondta röhögve, ahogy meglátta, hogy még a kormányt sem tudom tartani. – Magának sok gyakorlatra van szüksége.
– Mennyire?
– Legalább harminc óra húsz dollárjával, hatszáz körül összesen.
– Köszönöm, ezen még gondolkoznom kell, – feleltem és kikászálódtam kocsijából.
Odahaza az albérlős háznál elmondtam Miskának, hogy mennyit kért az instruktor.
– A feliért megtanítom, – nézett rám Miska, – beleértve a kocsink használatát és hogy elvisszük a vezetői vizsgára, amíg sikeresen át nem megy rajta.
Miska kiváló tanítónak bizonyult. Nagyon ügyesen megtanított. Ötven évem az utakon nagyobb baleset nélkül bizonyítja oktatási képességeit.
Hamarosan vettem egy használt kocsit és a szabadság teljesen új látóhatára bonta-kozott ki előttem. Az első két hónapban hajtottam, mint egy láncait letépett őrült, beleértve négyszáz mértföldes utakat hétvégeken. Kindy tanácsára felhajtottam New York állam felső részére, egy Evangélista Táborhoz a Schroon Tó egyik szigetén, az Élet Világa Biblia Szervezethez. Ott másodszor is konvertálni akartak Újra Született Kereszténynek, de meg-tagadtam. Egyszer szükségből ott aludtam és másnap, ha nehezen is, de megszabadultam tőlük és eljöttem szigetükről.
Másik alkalommal Ferit és Klárit elvittem a barátaikhoz, Popovics Janihoz és Marihoz, Oyster Bay városban a Long Island szigeten. A németországi menekült táborban ismerkedtek össze és egy életre barátságot kötöttek. A Popovics házaspár akkor bérelt ki egy szép lakást és felettébb büszkék voltak rá. Feri adta nekik a pénzt a foglalóra és Popovics Jani elrendezte, hogy a pénzt rokonai Magyarországon forintban fizessék ki Grétikének. Grétike vigyázott Frank és Klári kisleányára és tervezték, hogy majd ha lehet, kihozzák Amerikába.
Ezek az emberek utálták a nagyvárost és helyzetemet a Bronxi albérlős házban a világ szemétládájának tartották, bár felettébb meg voltak lepődve, hogy mennyi pénzt takarítottam meg és tettem be a bankomba. Használt kocsim is lenyűgözte őket és hogy nekem volt egyedül hajtási engedélyem.
Tizennyolc hónappal disszidálásom után itt össze kellene hasonlítanom, ahol akkor voltam, és amit elvesztettem. Albérleti szobában laktam, ami lényegesen kisebb és szegénye-sebb volt, mint amit otthagytam Budapesten. Nem volt panoráma kilátásom a Budai Hegyekre és a Dunára, és nem voltak barátságos munkatársaim. Nem volt társam, akit szerethettem volna, semmi ilyen nem volt, ami lehet, hogy némi előnyt is jelentett, ahogy nem kellett félnem attól, hogy egy barátnő beszökik a szobámba és a házigazda kidob. Család helyett ott voltak a baptisták, ami jobb volt, mint a saját családom az arabbal, aki húgom jóvoltából tanyát vert ősi otthonunkban. Apám az arabot imádta és engem gyűlölt Annuska iránt való szerelmem miatt. A magam embere lettem, de mekkora árat fizettem érte. Voltak barátaim, de mind házasok voltak, és az ötödik kerék lettem és vesztegettem drága időmet és benzinemet, hogy vittem őket mindenhova és anyanyelvemen beszélhettem velük.
Kellett volna, hogy menjek magyar bálokra és rendezvényekre és keressek magamnak egy magyar leányt, de Baptisták rossz szemmel nézték az ilyesmit és ritkán jutottam el bármi táncos összejövetelre. Egy ilyen ritka estén egyszer táncoltam egy csinos kis német nemzetiségű lánnyal és le akartam ülni asztalukhoz. Egy másik leány, aki a Baptista templom leányszállójában lakott a kapu felett, elzavart az asztaltól, hogy az asztaltársaság nem engedte meg, hogy leüljek. Ah, a nők gonoszsága milyen mérhetetlenül határtalan, amikor féltékenységről és bosszúról van szó.
Egy másik alkalommal lementem a híres Roseland Dancing City klubba, a W. 53rd utcában.
Impozáns bálterem fogadott és táncosok színes forgataga és vérpezsdítő zene. Sikerült is beszélgetésbe elegyednem egy lengyel származású lánnyal Brooklynból. Reményteljes kezdet, de a lány tíz percen belül otthagyott. Talán nem ajánlottam fel, hogy italt veszek neki.
Az én hibám volt, az én saját ostoba zsugoriságom.
Valaki, egy cseh fiú a munkahelyemen javasolta, hogy próbáljam ki a prostituáltakat.
Ilyesmihez nem volt gyomrom és nagyon féltem a nemi betegségektől. Egyetlen egyszer szólítottam meg egy kihívóan öltözött nőt a Broadway és a W. 47-es utca sarkán és meg-kérdeztem, hogy mennyit kér. Húsz dollár, felelte és felmért magának, de nem volt nálam pénz és felajánlottam, egy másnap kifizetem.
Erre kinevetett, egy utcasarkon álló lotyó nevetett rajtam és ilyen mélyre süllyedtem.
Megpróbáltam, de lelkemben valami nálamnál erősebb megakadályozta, hogy tudatom végzetes tévedést csináljon.
Sok idegenben élő fiatal férfi, szülőhelyüktől messze távol és egyedül, belekeveredtek a másodkézből levetett sex iparral és elszórták nehezen keresett pénzüket örömlányokra és néha még telefonos sexre. Az én tapasztalatom a pénzéhes nőkkel, jóval később jött és sokkal nagyobb áron. Nem veszítettem el rajta mindent, de szükségem volt egy közel totális fiaskóra, ami végül is rendes, családszerető embert csinált belőlem.
*
É
va, a szőke nő munkahelyemen javasolta, hogy tegyek fel házassághirdetést az egyik New Yorki magyar újságban. Éva néhány évvel idősebb volt nálam és még mindig fiatalnak nézett ki, de volt egy nagyon idős férje, aki imádta és tenyerén hordozta. Éva nagyon erkölcsösen és prűden viselkedett és tartotta a távolságot, de mégis gondolta, hogy az rendben van, hogy nőkkel ismerkedjek újsághirdetés útján.Hirdetésemre négy választ kaptam. Akkora már egy kis lakást béreltem egy ötemeletes bérház földszintjén, a Parkside Place utcában nem messze a Baptistáktól. Péter Gizi volt ott a házmester és közvetítésével alkudoztam a háztulajdonossal, Mr. Lombardi úrral. A New York City bérszabályozási törvény szerint a bér nem lehetett több mint havi száz dollár és Gizi segített, hogy berendezzem a kis lakást utcáról összeszedett bútorokkal vagy más bérlők kidobott dolgaival. A baj az ilyen bútorzattal a tucatnyi jól fejlett svábbogár, amik hamarosan komoly problémába szaporodtak. Ennek ellenére hirdettem magam, mint mérnököt, lakással, kocsival és jó állással. Ez a leírás talán jól hangzott Budapesten, de New Yorkban nem sokat nyomott a latban.
Az első leány, aki válaszolt egy bájos és kedves természetű kis tanítónő volt Carteret, New Jerseyből. A telefonon és mikor személyesen is meglátogattam, jól megértettük egymást.
Szüleinek nagyon tetszett, hogy magyar vagyok, és hogy megtarthatják nemzeti identitásukat a következő nemzedékre is. A Cartereti tanítónő lett volna a legjobb választás, de akkor nem tudtam felismerni szerencsémet, még ha bele is botlottam volna és kapcsolatba léptem a többi válaszadóval is.
A második leány Budapestről való volt, közel ahol mi laktunk és egy idős zsidónőnél élt a Forest Hill városrészben egy elegánsan berendezett lakásban. A lány túlságosan rámenős és kacér volt és volt egy boyfriendje, akivel nemrégiben szakított. Talán csak annak az orra alá akarta dörzsölni, hogy bármikor le tud akasztani egy másikat, ha akar.
A harmadiknak volt egy kisbabája és elvárta, hogy éppen annyira szeressem gyerme-két, mint őt. Nem álltam készen egy ilyen árukapcsolásra és soha nem kértem tőle találkozót.
Magdi volt a negyedik és a Second Avenue-n találkoztam vele a Corvin könyvesbolt előtt. Családja Kolozsvárról jött és már volt egy házuk New Brunswick városban, New Jerseyben. Magas és mosolygós, Magdi hiba nélkülinek látszott és első látásra beleszerettem.
Magdival való viszonyom egész életemre döntő hatással volt rám és megérdemel egy külön fejezetet önéletrajzomban, amit sorjában és időben részletesen le fogok írni.
Időközben, mielőtt feladtam a hirdetést felvettem a kapcsolatot Békefi Ildikóval, akit Mélyépterves munkahelyemről ismertem és volt némi szerelmi kapcsolatunk. Levélben elmagyaráztam neki, hogy csak azért vettem el Annuskát feleségül, hogy távozási vízumot szerezzek, ami nem volt száz százalékos hazugság, de nagyon feszegette az igazság határait.
Ildikó levélben válaszolt, hogy megérti döntésem és megbocsát. Péter Tóni írta alá a szpon-zoráló dokumentumot, amit oda és visszaszóló repülőjeggyel együtt elküldtem Ildikónak és meghívtam, hogy lakjon nálam Bronxi lakásomban, legyen a feleségem és éljük le együtt életünket.
Nagyon sokat akartam markolni, mint az egyszeri szarka és sokfelé próbálkoztam, ami biztos recept volt a teljes bukásra, amit teljességgel megérdemeltem.