A
z 1988-as évben életem legostobább tévedését csináltam, amit valaha is a legjobban megbántam, hogy meghívtam a bátyámat és egész családját, feleségét Gabit, leányát, Krisztinát és fiát, Pétert egy teljes hónapra Mahopaci házamba teljes ellátással és minden költséget fizetett vakációra. Még a repülőjegyek árát is elküldtem nekik, oda vissza, Budapest és New York között.Jóságomat tiszta szívből jövő testvéri szeretetből tettem. Mr. Linden nyolcezer dolláros bónusz adott és pénz volt bőven. Furgont béreltem egy hétre és ide-oda fuvaroztam négy felnőttet és három gyermeket luxus kényelemben. Lehajtottunk Manhattan belvárosába, meglátogattuk a World Trade Centert és a Mystic Seaport látványosságot Connecticutban.
Kimentünk Montaukra a Long Island sziget legvégében egy teljes hétig, ahol lakást béreltem egyet nekik, egyet magunknak. A tengerparti homokos strand csodálatos volt és a világító-torony elképesztően impozáns, de semmi nem volt elég. Péter ragaszkodott, hogy szörf-deszkát béreljek neki és lefényképeztesse magát a hatalmas Atlanti hullámok hátán, hogy mutogathassa magát és dicsekedhessen a barátainak. Nem voltam hajlandó és Péter évekig gyűlöletes haragot tartott velem miatta.
Felvittem őket a Niagara vízeséshez és a sétahajóval elmentünk a zuhatag legszéléhez, ahol percenként millió tonna víz omlott alá félelmetes dübörgéssel. Kimentünk New Jersey-be a Waterpark vízi vidámparkba, ahol egész nap használhatták az összes szórakoztató járatokat.
Krisztina és Péter együtt játszottak és nem beszéltek a fiamhoz, mert Ricsi nem adta oda nekik hordozható zenegépét és ez volt az eredeti oka gyűlöletüknek.
Ellenséges érzéssel a szívükben mentek haza tőlünk. Gabi egy sor köszönetet sem irt, az ingyen nyaralásért, amíg fia, Péter nem jelent meg váratlanul és hívatlanul a házunkban Borsi Pista barátjával együtt.
– Nem is tudom, hogy miért nem jelentkeztem idáig, – írta Gabi, – de Péter és barátja Amerikában vannak és fogadjátok őket szeretettel, ha megjelennek nálatok.
Középiskolai végzése után 1992-ben Ricsi elment Svájcba és Magyarországra.
Magyarországon Péter egyenesen a szemére hányta.
– A szüleid bezártak a házukba és nem vittek sehova. Gyakorlatilag foglyok voltunk náluk.
Gusztáv és családja a lehető legpimaszabb és leghálátlanabb emberek voltak, akiket valaha ismertem. Soha többet nem lett volna szabad, hogy az életben beszéljek velük, de sajnos beszéltem, amiről majd a későbbiekben írok.
*
S
zeptemberben, az 1988-as évben, Ricsi megkezdte középiskolai tanulmányait. Erősen nyomtam, hogy jól csináljon és még csúnya vitába is keveredtem a tanulmányi tanácsadó főnöknővel, egy ocsmányan kövér és akadékoskodó bestiával. A tanrend, amit összeállítottak Ricsinek, a hetedik és nyolcadik periódusra, az iskolanap végére osztotta be a matematikakét óra volt, háromszor egy héten. Legtöbb diák elfárad a nap végére és nem tud koncentrálni a legnehezebb tantárgy anyagára. Miért kellett ezt az iskolának tenni? Ezt soha nem tudtam megérteni, ma sem. Abszolúte semmi értelem nem volt a döntésnek. Telefonáltam a tanul-mányi tanácsadó beosztottnak és előadtam véleményemet. Egy óra múlva a főnöknő hívott vissza és ocsmány és goromba hangon kitámadott. Soha életemben nem beszélt velem senki ilyen pimasz módon és teljesen megdöbbentem. Mi adófizetők finanszírozzuk iskolájukat és ez a vén ribanc istennek hiszi magát és engem utolsó szolgának tart. Az incidens a lehető legrosszabb fényt vetett az amerikai oktatási rendszerre. Fogalmuk sem volt, hogyan kell tanítani. Elvették a gyerekek kedvét a tanulástól és megutáltatták velük az iskolát. Meg voltam győződve akkor, és most is, hogy az európai oktatás lényegesen magasabb szín-vonalon áll, mint az amerikai.
Idegen nyelvként a franciát választottuk. A tanterv azok számára lett kialakítva, akik már beszéltek franciául odahaza. A fiatal tanárnőnek fogalma sem volt, hogyan építse fel fokozatosan és módszeresen a nyelvtudást. Öntötte a tananyagot a diákokra, napi harminc-negyven új szóval és minden nyelvtani magyarázat vagy kiejtési szabály nélkül. Én négy évig tanultam franciául a gimnáziumban és nem tudtam lépést tartani a nemtörődöm és hozzá nem értő instruktorral.
Az első középiskolai év teljes katasztrófa volt és a második sem volt semmivel sem jobb. Ricsi jegyei a kettes szintre estek, néha egy hármassal közben. A középiskola a város távolabbi felében volt és Ricsinek az iskolabusszal kellett odamennie. Megrögzött kényszer mániákus betegségével Ricsi nem volt hajlandó átadni ülését a buszon egy zsarnokoskodónak és a szemétláda trógerivadék megütötte.
Megkerestem a kölköt az utcán és felelősségre vontam.
– Ha még egyszer megütöd a fiamat, megöllek.
Este a gazember megjelent a házunknál az apjával és a hatalmas embertorony szúrós szemmel rám nézett.
– Megfenyegetted a gyerekem, hogy megölöd?
– Igen, megütötte az enyémet és nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen.
– Maga ezt nem gondolja komolyan.
– De igen, mondja meg a fiának, hogy kérjen bocsánatot az enyémtől.
– Nem fogja többet megütni, ezt megígérem, – felelte az apa és behívtam őket a házamba. Egy percre leültünk a nappaliban és néhány semleges szót váltottunk. Elváláskor azt hittem, hogy békét kötöttünk. Az apa hatalmas termetű olasz maffiózó típus volt, Sclafani, talán valami rendőr vagy kikötői zsákhordó, vagy talán egy beavatott gengszter.
Hibát követtem el, hogy megfenyegettem a gyereket. Az iskolánál kellett volna bejelentenem vagy a rendőrségen és ügyvédet kellett volna fogadnom és pereljem a kölköt testi sértésért. De nem tudtam, hogyan és rettenetes árat fizettem tudatlanságomért. Soha ne kezdj el verekedni egy disznóval, mert a disznó csak jól szórakozik, és te csak mocskos leszel.
Később a kölök és a barátai hatalmas darab emberi ürüléket tettek a postaládámba és ismét felhívtam az apát és a rohadt tróger teljesen begurult.
– Sir, magának nincs semmi bizonyítéka és hagyja abba, hogy vádaskodik evidencia nélkül. Ha bármit is csinál a fiamnak, biztosíthatom, hogy soha többet nem fog sétálni az utcán, mint szabad ember.
Tízedik osztályra Ricsi nem volt hajlandó visszamenni a Mahopac középiskolába.
Fizettem az iskolaadót és lehetetlenné tették, hogy odajárjon. Micsoda egy ország, az amerikai fizikai munkás proletár magasabb iskolázottság nélkül a világ legszennyesebb szemete.
Arrogánsak, durvák és vadul védik a területüket, gyűlölik a bevándorlókat és bárkit, aki más, mint ők. Valódi elvetemült fasiszták és megígértem magamnak, hogy többet egyetlen egyet sem engedek belőlük a közelembe.
Tehát így volt az én annyira óhajtott kertvárosi középosztálybeli életem. Igaz, még sokat kellett, hogy tanuljak az emberi kapcsolatok területén, de kérem, mégiscsak van határa a gyalázkodásnak és a bosszúállásnak és külföldön született szomszédod gyűlöletének.
*
A
ugusztus végén 1989-ben, Ricsi váratlanul bejelentette, hogy nem megy vissza a Mahopac középiskolába. Barátja, Szilágyi Tamás már korábban kimaradt és Ricsi nyilvánvalóan vele együtt akart tekeregni. Tamás Szilágyi Feri barátom fia volt, és Ferit végtelenül bosszantotta, hogy az én fiam még mindig tanul az iskolában. Sietve nekiálltam, hogy találjak a fiamnak egy másik iskolát. Egyszer kapcsolatba léptünk a John Jay állami középiskolával a Westchester megyei Lewisborough kerületben. Kérésemet alátámasztva állítottam, hogy házat szándékozom venni kerületükben és rövidesen odaköltözünk és szeretném, ha a fiam az új helyen kezdené a tanévet. Nem sikerült, szigorú szabályok korlátozták, hogy nem fogadhattak el diákokat egy másik iskolakerületből és tízezer dollárt kértek szemeszterenként. Fajüldöző vagy nem, az elmélet maga volt a hagyományos amerikai életfelfogás. Ha nem fizetted a helybeli iskolaadót, a gyerekeid nem járhattak iskolába abban a kerületben, hacsak nem a Szövetségi kormány fuvarozza őket oda iskolabuszokon valamelyik fekete szegénynegyedből.Következőnek a St. Lukács magániskolát próbáltam meg New Canaan városban, Connecticutban, ami egy nagyon magas presztízsre tartott és drága iskola volt agyonkényez-tetett és elrontott gazdag tinédzserek számára.
Az iskolaigazgató hosszasan elbeszélgetett velem. Szerette volna tudni, hogy milyen kényszerítő körülmények késztettek, hogy iskolát változtassak a tizenegyedik osztály kezdetén. Nem akartam félrevezetni, gondolván a legokosabb elmélet az őszinteség, és többek között említettem neki, hogy Ricsinek tekintélytagadás problémái vannak.
– Remélem, hogy ezt nem bátorítja benne, –nézett rám szigorúan a WASP, – vagy igen?
– Természetesen, hogy nem, – ráztam a fejem, de nem elég meggyőzően. A kérdés meglepett, és saját neveltetésemet és iskolázottságomat vontam kérdőre. Az iskolaigazgató udvariasan kikísért és hamis mosollyal az arcán kezet nyújtott.
– Sajnálom, de nem vehetjük fel a fiát ilyen hirtelen és ilyen kérdéses magatartással.
Következőnek a John F. Kennedy katolikus középiskolánál álltunk meg, Somers városban, New York State államban. Az igazgatónő, egy disztingvált kinézetű idősebb apáca közölte velem, hogy idegen nyelv sikeres tanulása kötelező a végzéshez. Tudtam, hogy Ricsi soha nem fog átmenni franciából és érdeklődtem, hogy lenne-e valami más út is az érettségi-hez.
– Egyetlen út, – felelte a tisztes apáca, – hogy befejezze képzőművészeti programun-kat, ami nem lesz könnyű, mert a művészeti oktató ugyanaz, mint a leány labdarúgócsapat edzője és felettébb szigorú és magas követelményei vannak.
Nem volt más választásom el kellett fogadnom az ajánlatot és beírattam a fiamat a hírhedt edző kizárólagosan leányokból álló osztályába.
A tanítónő egy hirtelenharagú kövér leszboszi apáca volt. Rettenetesen bosszantotta, hogy kényszerítve lett befogadni fiamat kiváltságos és elkényeztetett leányai közé.
– Diákjaim a legjobb Ivy League egyetemek művészeti fakultásaiba folytatják tanulmányaikat, – figyelmeztetett a félelmetes apáca. – A maga fia el kell, hogy érje a mi színvonalunkat és elfogadhatóan kell viselnie magát.
– Természetesen, – bólintottam, de ennek ellenére hamarosan problémák alakultak ki.
Az apáca szabadon választott tárgyú művészeti feladatot adott diákjainak és másnap be-hívatott maga elé.
– A maga fia ezt rajzolta, – mondta és gyilkos szemekkel meredt rám.
A rajz egy élethű pingvint ábrázolt. A pasztellrajz magas és gondosan kicirkalmazott és eredeti színekben tündöklő igazi mestermunka volt. Lassú reagálási reakciómnak és korlátolt felfogásomnak köszönhetően, nem jöttem rá azonnal, hogy Ricsi pimaszul gúnyolja a félelmetes leszboszit.
Egy darabig nézegettem a rajzot majd a legártatlanabb módon az apácára emeltem a tekintetemet.
– És?
– A maga fiából soha nem lesz képzőművész, – visított rám a hírhedt homoszexuális.
– Ezt garantálom magának. Lehet, hogy valahol majd csatornatisztító lesz vagy drogkereskedő, de soha semmilyenféle hivatásos művész.
A leszboszi megtartotta a szavát. Kifizettem háromezer dollár tandíjat és Ricsit egyetlen tantárgyból sem engedték át és semmi creditet nem adtak neki az érettségi felé, pedig a Regents’ állami vizsgát nyolcvan százalékos jó eredménnyel tette le. Évvégén próbáltak rábeszélni, hogy írassam be még egy tanévre vagy küldjem le egy bentlakásos katolikus iskolába Yonkers városba, Westchester megyébe a speciális igényű, fejlődésben visszamaradt kriminális diákok közé.
Szó sem lehet róla, gondoltam, más tervek voltak a fejemben és soha többet nem beszéltem abból az iskolából senkivel.
*
M
iután egy leszboszi apáca rajztanár kioktatott, a dolgok megvilágosodtak előttem. Eljött az ideje, hogy Darienbe költözzünk. Mr. Linden évek óta noszogatott, hogy költözzek cégéhez közel és csökkentsem le az ingázási időt. Felesége, Phyliss, részállásban magánzó ingatlan ügynök már mutatott is néhány eladó házat. Február közepén feltettük Mahopaci házunkat eladásra és elkezdtünk házakat keresni Connecticutban. Hamarosan egy fiatal pár jelent meg és kedvező ajánlatot tettek, amit elfogadtunk. A nő nercbundában jött ki hozzánk, hogy megnézze a házat. Azt hittem, hogy tele vannak pénzzel és megbízhatóknak látszottak és felvettem egy ügyvédet, hogy bonyolítsa le az adásvételt ezer dollár munkadíjért.Eljött az ideje, hogy aláírjuk a szerződést, és hogy a vevők letegyék tíz százalékos foglalót. A vevők hetekig húzták az időt és minden alkalommal valami más kifogást találtak.
Makacs faggatásaimra végre beismerték, hogy nincs pénzük és a nagymama, aki ígérte őket kisegíteni meggondolta magát.
A business abbamaradt és ügyvédem nem adta vissza ezer dolláromat. Ki akartam venni a pénzt a kötelező egy százalék letétből, ami ajánlatuk elfogadásakor le kellett volna, hogy tegyenek és ez a pénz sem volt sehol. Valahogyan az én ingatlanügynököm visszaadta a hazug vásárlónak a letétet.
Kérdőre vontam ügynökömet, hogy az ügyvéd, akit javasolt nem hajlandó visszaadni az ezer dollárt, a kis nő pimaszul visszavágott.
– Rendben, én ajánlottam, de maga elfogadta.
Rövid időn belül Mrs. Mongon, az ingatlanügynököm talált egy másik vevőt, ezúttal Queens, New York Cityből. Megvolt az inspekció és némi kisebb reparálással sikeresen átestünk rajta. Ez a vevő is állandó kifogásokkal jött elő, hogy még nem írja alá a szerződést és nem teszi le a tíz százalék biztosítékot.
Időközben találtunk egy házat Darienben, ami megfelelt igényeinknek és a távollévő tulajdonos képviselőjével megegyeztünk az árban. Éppen el akartuk határozni a véglegesítési dátumot és vártuk a mi vevőnk aláírását, amikor este hat óra körül Mrs. Mongon megjelent a házamnál.
– A vevők ügyvédje, – közölte velünk, – még egy újabb kitételen akarja az aláírásukat.
Elvesztettem a türelmemet és ráordítottam Mrs. Mongonra.
– Mondja meg a kliensének, hogy a ház többé nem eladó. Most jöttem haza munkából és még nem vacsoráztam. El kell vinnem a fiamat Mount Kiscóba a pszichiáteréhez. Elegem van az egészből. Mindenki marad, ott ahol van.
Szegény Mrs. Mongon kifutott a házamból. Este tíz körül telefonált, hogy a vevők, New York kókler zugügyvédjük tanácsa ellenére, aláírták a szerződést és a ház el van adva.
Pár héten belül kiköltöztünk és a vevők beköltöztek, három generáció belőlük, a kellemetlenkedő nagyszülőket is beleértve. A nagypapa meg találta egyik üzleti névjegyemet a fiam volt szobájában és kitartóan hívogatni kezdett, hogy mondjam meg neki, hogy hol van az ajtócsengő transzformátora és kitámadott, hogy a garázsba bejött a víz, egy egyszer száz év alatt előforduló erősségű eső után.
Senki nem mondta, hogy könnyű egy házat eladni.