Retorikai terminusok

Regényeiben gyakran használ Jókai retorikai terminusokat, korabeli olvasói – akik még tanultak alapos retorikát – nyilván értették őket, s jókat somolyoghattak humoros alkalmazásukon.

„..és így ami rablásban, gyújtogatásban, öldöklésben ez idő alatt részt vevék, azoknak elősorolása által inkább captatio benevolentiae színét vonnám magamra, hogysem mint kötelességszerű bűnbevallást.” (Egy hírhedett kalandor a XVII. szá-zadból, 148) A jóindulat megnyeréséről, megragadásáról van szó, ez a fogás a be-vezetés fontos kelléke.

„Két hegyes bajsza, mint a vasvilla, mint a syllogismus cornatus szorítja sa-rokba az embert…” (A lőcsei fehér asszony I, 15; ez a szarvasokoskodás népszerű terminusa, tkp. a dilemma.)

„Óh, ebből olyan szép láncos szillogizmusokat tudnának szőni, fonni.” (Politi-kai divatok II, 130) A láncokoskodásról van szó, latinul: sorites, a magyar retorikák használták a soros terminust is, de leginkább poliszillogizmus néven ismeretes.

Idéz is egyet az És mégis mozog a föld előszavában: „Életföltétele volt a vis inertiae; a tétlenség ereje: »Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van, akinek jó lelki-ismerete van, az jó ember: tehát aki jól alszik, az jó ember.«” (Egyébként ez az elő-szó ragyogó példa a rövidség – brevitas – gondolatalakzatára.)

„Azon a napon előszoba és várakozási terem tömve, dugva van emberekkel, akik a maguk panaszát élőszóval is el akarják mondani. (Különös, hogy minden ember úgy bízik a declamatorius tehetségében.)” (Egy az Isten II, 211) A deklamáció a beszéd előadása, tkp. előadói tehetségükben bíznak az emberek.

„Danton felállt a kapukőre, s onnan kezdte el haranguirozni a katonákat: Áru-lás van! …” (Enyim, tied, övé I, 148) Az harangue francia terminus, Szeberényi re-torikájában találkoztam vele: „Az alkalmi beszédekhez számítandók még az ugy nevezett h a r a n g u e -ok, mellyeket talán s z ó z a t o knak lehetne magyarúl ne-vezni. Ezek a többi beszédektől leginkább abban különböznek, hogy valamelly rendkivüli eseménynél célszerü rövidséggel, tüzes, élénk, a kedélyekhez intézett

nyelven szólnak a hallgatókhoz, valamely cél elérése végett. Illyenek például: a for-radalmaknál a néphez intézett szónoklatok, a hadvezéréi katonáihoz a csata kez-detén, előljáróé alárendelt tisztviselőihez stb.” (Politikai szónoklat-tan, 1849, 70) A következő példa jobban eltér az eredeti helyesírástól: „Körülnéztem, megláttam Egressyt, mondám neki, hogy húzassa fel a függönyt, a színpadról akarom harangírozni a közönséget.” (A tengerszemű hölgy, 95)

A Névtelen várban olvasható: Nem volt hazugság, amit mondott, csak retorikai szabadság. „Hysteron proteron.” (I, 201; a hüszteron proteron idősíkváltás: a ké-sőbbit mondjuk előbb; itt Jókai tágabb értelemben használja.)

„Iván úgy lett bemutatva, mint egy Antiprométeusz, egy Mózes, egy Szent Fló-rián. Mindezek a hiperbolák és auxézisek az al pari-árfolyamnak igen nagy barát-ságot tevő retorikai képletek voltak.” (A fekete gyémántok II, 204; a hüperbolé túl-zás, az auxészisz nagyítás, stíluseszközök, sokféle megoldásuk lehetséges.)

„Élni kell! Ez volt az első tézis. Ez volt a feladat. A „quis? – „quid?” – „ubi?”

meg volt állapítva. De „quibus auxiliis?” Ez várt még megoldásra. Micsoda segít-séggel?” (A Damokosok, 90, Czirjék Boldizsár bajban van: beleesett az ojtozi tóba, s nem jöhet fel a felszínre, mert a parton lesik az üldöző rablók.)

„Eveline magánkívül volt, pörölt, jajveszékelt minden szisztéma nélkül; ha most megkaphatja Maszlaczky urat, kiássa a szemeit, minden argumentum a priori mellőzésével.” (Kárpáthy Zoltán II, 77, azaz minden előzetes érvelés, indoklás mel-lőzésével.)

„Kevés gondja volt a trópusokra, periódusokra, stílusa nem volt igen virágos, hanem hangzott ilyenformán: Uram!” (Kárpáthy Zoltán II, 86, Eveline ír egy felhábo-rodott levelet Maszlaczkynak.)

„Azután jönnek az ifjú gentlemanek, s bemutogatják egymást a házigazdának, ki mindezt természethű prozopopeával fogadja. Ezúttal nem paradoxon azt mon-dani: természethű prozopopea.” (Egy magyar nábob II, 58)

A legérdekesebb retorikai terminológia A három márványfejben olvasható (83). A waráng (varég) országgyűlés résztvevői hallgatnak, mert nem értenek egyet királyuk javaslatával.

„Az ellenkező nézet nyilvánítására pedig nem csekélyebb személy állt elő, mint Teuta királyné.

A nőknek mindenha kiváló osztályrészük volt az ékesszólásban. Megfoghatat-lan, hogy az újabb kori parlamentek nélkülözhetik e kitűnő képességű alkatrészt.

Teuta királyné apróra szétszedte Dávid király enunciációit. Kitűnő dialektikával fordította visszafelé annak a hipotéziseit. Ad absurdum dedukálta a következtetése-it, kimutatva a hysteron-proteron téves alkalmazását. Kellő helyen alkalmazott pá-tosszal, emelkedő klimaxszal fokozta fel a hallgatóság susceptibilitását az egész nemzetre kiterjedő megszégyenítés iránt; a szárazabb kedélyek számára konkrét számítással tüntette ki a nemzetgazdászati nagy hátrányokat, melyek az annektált nyájak visszatartásából erednek […]”

Az argumentumnak megfelelő érv terminus viszonylag kései (nagyon valószí-nű, hogy Névy László használta először). Szeberényi Lajos Politikai szónoklat-tanában a bizony, bizonyok terminust használta érv, érvek jelentésben. Ebből lett Jókainál a bizonyoz, azaz érvel: „Tanúskodnak róla iskolai bizonyítványaim,

amik-ben a matematika, geometria, hidraulika tantárgyakból „eminens” kalkulus van följegyezve; de még jobban bizonyoznak mellette a nagy göngyölegre menő rajza-im […]” (Öreg ember nem vén ember 51)

Végezetül a legfontosabb tudnivaló: a retorikai érvelés mindig ad hominem, az emberhez szól, a hallgatósághoz. „ezzel minden ember előtt ad hominem be lesz bizonyítva, hogy mindaz igaz, amit elbeszélek, hogy te valóságos özönvíz előtti ember vagy, mert hisz a lábad most is benne van az özönvíz előtti kristályban.”

(Egész az északi pólusig 139) A feltehetőleg retorikai iskolázottságú őrnagy ekképp oktatja a katonaiskolás növendéket: „…hogy ad hominem szóljak, a memória és a fantázia olyan két egymást abszorbeáló fogalom, mint a tankönyv meg a hang-jegy.” (De kár megvénülni! 82) „…s nincs bíró, aki a perükben ítéletet tudjon hoz-ni, mert mind a kettőnek igaza van – ad hominem.” (Névtelen vár I, 125) A szép Mikhál tiltakozik: „– De én nem mehetek ahhoz, aki megkért tőled. Mert nem sze-retem. S nem szeretem azért, mert mást szeretek. | E szóra kihullott a hosszúszárú

„phayca” a tudós szájából. | Ez „argumentum ad hominem”. Emberre szóló indok.”

(Szép Mikhál 17)

„Én aztán körüljártattam tekintetemet a megyeház termének falain, s amint ott megláttam a sorban felaggatott hírhedett hősök régiségtől fakó arcképeit, egyszer-re fölébegyszer-redt bennem az ősi virtus: a szónoki tehetség. S tartottam egy olyan bar-bológiai szónoklatot ex tripode, hogy bámult és lelkesült bele az egész gyülekezet;

ad hominem bebizonyítva, hogy legdicsőbb főpapjaink Pázmány Péter, Eszterházy prímás, Bakács Tamás bajuszt, szakállt viselének: ellenben sima arcot hordott Corvin Mátyás király; Illésházy nádor borotvált ajkkal hirdeté a haza szabadságát, s Nádasdy Tamás bajusztalan arccal hordá a magyar zászlókat diadalról diadalra.”

(Nincsen örödög 75)

Az ad hominem érvelést össze szokták keverni az ad personam érveléssel, ez utóbbi a személyeskedés, kerülendő; az ad hominem érvelés szükséges: a szónoklat nem lehet pusztába kiáltó szó. (Teljesen természetes, hogy Jókai „hallgatóságá-nak”, olvasóinak ír, gyakran meg is szólítja az olvasót.) Például a Zentay–Tóth-féle A meggyőzés csapdái című könyvben (Typotex 2002) a 223. oldalon lévő „Kislexi-kon”-ban ez olvasható: „argumentum ad hominem: az érvelő személyének megtá-madása”. Ez természetesen nem igaz, argumentum ad personam tétel viszont nem szerepel a kislexikonban. A tévesztés oka valószínűleg az, hogy a szerzők az in-formális logikai szakirodalomra támaszkodnak, többek között Douglas Walton művére – könyvük alcíme: Informális hibák és visszaélések a mindennapi meggyő-zésben –, s nem ismerik a retorikai szakirodalmat. De Walton sem ismeri: „Some major informal fallacies” cím alatt ezt írja: „Personal attack in argumentation is always dangerous and often leads to heightened emotions and bitter quarrels instead of reasoned discussion of an issue. The fallacy of argumentum ad hominem is said to be committed when one criticizes an argument by attacking the arguer

personally instead of considering his argument on its real merits” – (A személyes támadás mindig veszélyes az érvelésben, és gyakran felkorbácsolt érzelmekhez és keserű veszekedésekhez vezet a téma értelmes megvitatása helyett. Az argumen-tum ad hominem hibáját akkor követik el, amikor valaki úgy bírál egy érvet, hogy személyében támadja az érvelőt, ahelyett, hogy érvét valódi érdeme szerint ítélné meg.) (Walton 1989: 20). A Retorikai lexikon a retorikai szakirodalom alapján tár-gyalja az „ad” érveket, eligazít ebben a kérdésben.

A felsorolt példák ragyogóan bizonyítják, hogy Jókai otthonosan mozgott a re-torikaelméletben is, ismerte a klasszikus és a korabeli szakirodalmat, valamint a retorikai terminológiát.