Enthüméma

Az enthüméma retorikai dedukció, azaz retorikai szillogizmus. Két meghatározása van: 1. valószínűségen alapuló szillogizmus, 2. csonka, hiányos szillogizmus. A csonka szillogizmus is valószínű, mert a hallgatóság sokféleképpen egészítheti ki.

Az en thümo görög kifejezés, jelentése ’ami a gondolatban van’, innen az enthümé-ma terminus. Nem szoktuk lefordítani, mindenütt ez használatos. Nézzük meg a retorikák alappéldáját:

Nagy premissza: Minden athéni szeret vitatkozni.

Kis premissza: Szókratész athéni.

Konklúzió: Szókratész szeret vitatkozni.

Érvelésünk rendszeres, meggyőző a konklúzió, ám a formális logika szabályai szerint a bizonyíték, vagyis a nagy premissza nem cáfolhatatlan igazság: nem cá-folhatatlanul igaz, csak valószínű (biztosan vannak olyan athéni polgárok, akik nem szeretnek vitatkozni). A formális logika szerint az efféle következtetés rossz, hibás szillogizmus, de hát az emberek nem beszélnek a formális logika szabályai szerint tökéletes szillogizmusláncokban. Perelman fejti ezt ki hosszasan (Perelman 1982: 3), mondván, hogy furcsa volna, ha egy szónok a formális logika szerint érvelne, mint ahogy az is furcsa volna, ha egy matematikus mellőzné a szigorú logikát.

Enthüméma a csonka szillogizmus is, pl. ha ezt mondjuk: Szokratész halandó, mert ember. Hozzá gondolhatjuk a nagy premisszát: igen, hiszen minden ember halandó. Ez az együttgondolkodás az enthüméma lényege, ebben van hatása, Kos-suth alkalmazta zseniálisan – és Jókai.

Az enthümematikus érvelésben a nagy premissza gyakran valamiféle általános igazság, közvélekedés, Arisztotelész a gnóma ’bölcs mondás’ terminust használja.

Ha kimondjuk, akkor is csak valószínű, bár valószínűsége erős: mindenképpen igazolást látunk benne.

„– Jaj, csak vendég ne jönne! – sóhajt föl a kis menyecske. Az új házasok nem vendégszeretők.” (Szabadság a hó alatt II, 150)

Felírhatjuk szillogizmus formájában:

Az új házasok nem vendégszeretők.

Puskinék új házasok.

Puskinék ezért nem vendégszeretők.

„Blanka megszokta már az éjjeli utazást; azt hitte, mulatságból történik ez így.

Ösztön, sejtelem vagy talán az „otthon” utáni vágy súgta neki is, hogy sietni kell. S nagy veszély érzetében az asszonyok kitartása óriási.” (Egy az Isten II, 37)

„Még egyre kérem. Hozzon egyúttal egy üveg bort is; az orvos azt tanácsolta, hogy bort igyam, akkor elmúlik az álmatlanságom.

„A cseléd mindent elhitt szépen. Vannak asszonyok, akik örömest isszák a bort.” (Politikai divatok II, 56)

„Hanem voltak – kevesen –, akik tudták, hogy mi az; akik pedig nagyon keres-ték, sohasem tudták meg, hogy hol van. Mindig a fiatalság kezén volt az. S a fiatal-ság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.” (És mégis mozog a föld I, 15, a csittvári krónikáról van szó.)

„Imola egy ilyen véletlen találkozástól csak minden jót remélt, s azért hitt is benne, hogy az megtörténik.

S amiben az ember erősen hisz, hát az be is szokott teljesülni.” (Bálványos-vár, 142)

„– Bár te ne szeretnél olyan nagyon engem. – Ami annyit jelent, hogy ma is jól megkopasztották. A vesztő férfi szomorú hálótárs.” (A mi lengyelünk I, 187)

„Ha megtudja, még jobban fog rá haragudni. Az apró jótéteményeket elfelejtik az emberek; de a nagy jótéteményt nem bocsátják meg soha. Annak az elkövetőjét halálba gyűlölik. Add ide nekem azt a levelet.” (Tégy jót 113)

„Sohasem tanulta ezt a mesterséget. A szükség jó tanító. S a leleményes ész jó tanítvány.” (Enyim, tied, övé I, 96, Áldorfai Ince katonaságáról van szó.)

„Nem is álmodta [Damiani Júdás, Raguza rettoréja], hogy Pirro Bennessa leg-nagyobb hívéből hogy változott át elbuktató ellenségévé. […] Az idegen zsarnok ütése nem fáj úgy, mint a honfitársé.” (A három márványfej 284)

„Sára asszony az ujjain tudta volna elszámlálni Decebálnak a gyöngeségeit.

Ilyen dologban az asszonyok emlékezete bámulatos.” (A kiskirályok II, 207)

„Hajh, ha az ember szolgálattevő segédkezek nélkül ellehetne, milyen sokáig élne a világon!

Isteni eszme a demokrácia, hanem a hozzá való anyag szerfölött emberi.”

(Szerelem bolondjai I, 82)

„Malvina hogyne engedett volna ezen óhajtásnak? Ez olyan felhívás, amit tel-jesíteni szokás. Hölgyek különösen szeretnek költségvetéseket csinálni. Elfogadta az irónt és tárcát, s sajátkezűleg jegyzé a teendőket.” (Szerelem bolondjai I, 177)

„Hogyan? Gashko bej attól félt, hogy az öreg hetvenkilenc éves Ali még föltá-madhat sírjából, s leemeli halott kezével magáról azt a nehéz márványlapot? Van-nak emberek, akikről nem lehet elhinni, hogy meghaltak, és ha el vanVan-nak temetve, még akkor is félnek tőlük.” (A janicsárok végnapjai 63)

„Örült neki még a kuruc is. Bele voltak már fáradva a háborúba. Ki mit óhajt, hamar elhiszi.” (Szeretve mind a vérpadig II, 80)

„Szedjük össze a közénk szórt pénzt. S mert nincs gazdája, nem tudjuk, ki ad-ta, fordítsuk igazi helyére: építsünk rajta tanyai iskolákat. | Lázadó tapsvihar követte ezt az indítványt. Nagy tömegben a lelkesedés ragadós. Az emberek csak egyen-ként önzők, együtt nagylelkű a nép.” (Az élet komédiásai II, 13)

„Gazdag embert, eszes embert, jó embert, még szeretetreméltó embert is ele-get árulnak a világ piacán, de érdekes embert nagyon keveset. […] Mikor egy nő egy ilyen férfival találkozik össze, a legelső indulat, amit érez vele szemben: a ha-rag, a félelem. Haragszik rá, mert fél tőle. Mindenki gyűlöli az erőset. De a gyűlö-letben ragaszkodás van.” (Az élet komédiásai II, 22, a hercegné mondja Líviának, Zárkány Napóleonról és Rafaeláról van szó.)

„Hanem ha puszta utánzás lett volna a dolog, úgy az hamar paródiává silá-nyult volna. Csupán oly nagy lángész, mint Petőfi, kísértheté azt meg, hogy egy, a

magyarra nézve oly idegen, természettől távol álló modort, eszmejárást oly hamar meghonosítson. A nyelv bűbája s az önteremtő költészet hatalma volt vele. Oly erőt tudott a magyar nyelvben fölfedezni, aminőről azelőtt senki sem álmodott. S az erő hódít.” (Írói arcképek 95, Az én kortársaim)

„Annak az embernek, aki „mindent tud”, az a nagy veszedelme van, hogy sok ember van a világon, aki csak „egyet” tud, de azt az egyet jobban tudja, mint ő; ő mindent tud, de félig; ez pedig csak egyet tud, de egészen. – S azt nem jó felinge-relni!

Mert a szaktudós kegyetlen és irgalmatlan fenevad!” (Egy ember, aki mindent tud 113)

„A jószágigazgatók, a gazdatisztek egészen földesuruk példáját követték a prédálásban, s legtiszteségesebb ember volt közöttük az, aki azt, amit ellopott, leg-alább megtakarította; a legtöbb azt sem tette: a lopott pénznek gyors forgalma van.” (A szegénység útja 72)

„Ő már tudta azt, hogy az az utcai fizionómia milyen jó barometrum, s a járó-kelőktől elhullatott szóban mennyi prófécia van. Csak a meglepett ember s az elej-tett szó mutat igazat.” (Fekete gyémántok I, 158)

„A felolvasás után, aki a neofitát legelébb üdvözlé, kezet szorítva véle, és

„nagy érdekű” értekezését megdicsérve, az Sámuel apát volt.

Szintén tudós. Hogyne lenne tudós!

Egyszerre világosság támadt Iván agyában.

Rájött, hogy mi érdeme van az akadémiai tagsághoz.

Itt van a titkos pártfogó és felfedező! Ezt Sámuel apát barátságának köszön-heti. No, ez is jól van. Apró ajándékok erősítik meg a barátságot.” (Fekete gyémán-tok I, 167)

„Emánuel barátunk tökéletes gavallér. Még ugyan nem több tizenhárom éves-nél, hanem azért dicsekedhetik vele, hogy kiképzett dandy. […] Némely főrangú ifjú sohasem volt gyermek, mert kicsiny korától fogva gavallérnak nevelték.” (Kárpáthy Zoltán I, 30)

„A pillanat szorultságában még ő sürgeté azt, amit néhány nap előtt vissza-utasított. Óh, jól tudta ezt előre Maszlaczky úr, hogy így fog következni, ismerte ő már a maga emberét. Az ügyvédnek szükséges pszichológnak lennie.” (Kárpáthy Zoltán I, 76)

„Határidő lőn kitűzve; az elmúlt, nem tartatott meg. Lett hahota és gúnykiáltás!

A lustaság, a részvétlenség szeret mindig pesszimista lenni, hogy ne legyen kény-telen valamiben segíteni, inkább előre kimondja rá, hogy nem lesz belőle semmi.”

(Kárpáthy Zoltán I, 7, a pesti színház építéséről van szó, 1837 augusztusának vé-ge.)

Nagyon sokszor indokol Jókai hasonló módon, s így találkozik a közvéleke-déssel, mondhatjuk: a közbölcsességgel. Ha erre ráérez az olvasó, örömmel tölti el, ha nem, akkor észre sem veszi ezeket a sok humort is tartalmazó enthümémákat.

Idézzünk itt is egy példát Mikszáthtól:

„Az Akadémiába nem juthatott be minden ember, de ebben még találhatott vi-gasztalást (hogy nem minden ember kálvinista és unalmas), ám a Kisfaludy

Társa-ság tagjainak száma is meg volt kötve. Pedig az író is szeretne valami címet nyom-tatni a névjegyére – hiszen ő is magyar ember.” (Jókai Mór élete és kora II, 112)

Az enthüméma tökéletesen megfelel a józan ész (common sense) követelmé-nyének, a gyakorlati okoskodásnak, amelyet a szociolingvisztika így jellemez: „A gyakorlati okoskodás arra a módra utal, ahogyan az emberek felhasználják köznapi tudásukat, és ahogyan ezt a tudást mindennapi életvezetésükben alkalmazzák: mi az, amit feltételeznek, mi az, amit soha nem kérdőjeleznek meg, hogy választják ki azokat a dolgokat, amelyekkel foglalkoznak, s hogyan illesztik egymáshoz a társa-dalmi érintkezésben a köznapi tudás különböző darabkáit, hogy fenntartsák a

’normális’ látszatokat. Ez egészen más, mint a logikus gondolkodás vagy a tudo-mányos hipotézisek megfogalmazása és ellenőrzése – ezeket formális körülmények között sajátítjuk el, s nagyon speciális célok elérésére szolgálnak.” (Wardhaugh, 1995: 228)

Lehetséges, hogy Jókai népszerűségének az is az oka, hogy érvelése találko-zott az emberek mindennapi, gyakorlati érvelésével, gondolkodásával? Együttgon-dolkodásra késztette olvasóit. Ez nem jelenti azt, hogy kereste a hatást – ezzel is szokták vádolni –, mindössze annyit, hogy úgy érvelt, ahogyan általában az embe-rek: példával, enthümémával, értékekkel. A gyakorlati érvelést pedig egyrészt meg-figyelhette a mindennapi életben, másrészt elsajátíthatta a retorikai és a dialektikai tanulmányokban. (Előfordul, hogy enthümémát alkalmaz a regény lezárásában, l.

136, 138.)

A 20. század hatvanas éveiben kibontakozó pragmatika „felfedezése” többek között az implikáció (vagy implikatúra, mint a recept helyett a receptúra), vagyis a ki nem mondott állítás. Valószínűleg nem ismerték az enthüméma fogalmát. Van-nak a szövegben ki nem mondott állítások, ezt jól tudta Jókai, sőt még egyik sze-replője beszédét kiegészíti a ki nem mondott állításokkal, vagyis tudomásunkra hozza a Marion nevű gonosz vénkisasszony hátsó gondolatait, „implikatúráit” (a kétes hírű családból származó, polgári származású Mayer Fanny ellen van számos alattomos kifogása):

„– Megbocsát, kedves szomszédnő – kezdé a félbehagyott szót Marion kis-asszony valami oly mesterséges hangon, melyet a szónoklattan még nem határo-zott meg, s mely örökké azt a gyanút gerjeszti az emberben, hogy a beszélő vala-mit forgat a szájában, avala-mit restell lenyelni. – Megbocsát, kedves szomszédnő, chère voisine – mert mi itt lakunk a Kárpáthy család jószága mellett (értsd: ez nem a te jószágod, nem férjedé, hanem a Kárpáthy családé), hogy oly bátrak valánk önt becses foglalkozásában háborítani (mivel tudnál te foglalkozni?); mert ámbár ne-künk be kellett volna várnunk, hogy Kárpáthy János úr mutassa be nálunk előbb szeretetre méltó nejét, ez a rendes szokás (ezt te talán nem is tudod, hogyan tud-nád?); minthogy utunk azonban éppen erre vezetett (tehát ne gondold, hogy ide in-dultunk), nekem különben is egy régi perem van Kárpáthy János úrral (tehát nekem köszönöd, hogy bennünket látsz és a pernek, nem Rudolfné jóságának, ahogy gondolod) – bizony régi per már, még én akkor fiatal voltam, alig gyermek, haha.

Tanácsolták, hogy úgy vessünk véget a pernek, hogy én menjek nőül Kárpáthyhoz, de még fiatal voltam, csaknem gyermek, haha, nem vehettem rá magamat, haha;

hibáztam, milyen gazdag volnék most, jó parti! (értsd: János úr már akkor is vén ember volt, mikor én a te idődben voltam, de én nem adtam el magam gazdagsá-gért, mint te). No de ön is szerencsés kópé, Kárpáthy, valóban önnek semmi pana-sza sem lehet a sors ellen. Ily szeretetre méltó nő, mint az öné, oly kincs, aminőt ön sohasem érdemelt meg. (Bízd el magadat, ostoba! Ne gondold, hogy azért di-csérjük szépségedet, mintha az érdem volna; szégyelld magadat, hogy szépséged tett úrnővé.)” (Egy magyar nábob II, 102–103)

Jókai humoráról sokat ír a szakirodalom, főleg anekdotáira hivatkoznak. Nem fedezték fel, hogy mennyi humor rejlik érvelésében: példáiban és enthümémáiban, sőt zárójeles implikatúráiban is.