A nyelvhelyesség stíluserénye

A nagy nyelvújító mozgalom Jókai születése előtt zajlott le. Így emlékezik meg róla Az elátkozott család című regényében (azért is idézem ezt a részletet, mert jellemző lírai kitérés):

„Lehajolhatsz, te árva nemzet, egész a fekete földig, széthullhatsz, elolvad-hatsz: mikor a legvégsőre jutottál, akkor is felébredsz újra, s megújítod létedet.

Mindezek ugyan nem regénybe való dolgok, s én biz elő sem hoznám ezeket, ha éppen elbeszélésem folyamához nem tartoznának.

De éppen ezen fordul meg történetünk egyik válpontja.

A legkeserűbb órákban, midőn alig pislogott az utolsó szikra a hamu alatt, a mi kis városunkban támadt egy igénytelen társulat, amely nevezte magát „Hazai nyelvművelő társaságnak”.

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram vezérlete alatt összeállotak a környék írástudói azon célból, hogy megpróbálják: vajon lehetne-e még magyar nyelven ír-ni.” (Az elátkozott család 148)

Mi a helyzet a Jókai-művek nyelvhelyességével? Természetesen nyelvezete lenyűgöző, Szabó Zoltán helyesen állapítja meg, hogy az élőnyelv könnyedsége jellemzi. Van néhány „szabálytalan” grammatikai megoldása, s ezt korabeli kriti-kusai élvezettel vesézték ki (azt se felejtsük el, hogy a 19. század utolsó harmada volt a purizmus nagy korszaka). Simonyi Zsigmond figyelmeztetett arra, hogy Jó-kai sokféle műveltségű embert beszéltet műveiben, nyelvhasználatát erre tekintettel szabad megítélni. Tolnai Vilmos is felsorolja jellemzőbb szabálytalanságait (Tolnai 1925: 96), az alábbit ő is elítéli:

Ha a több birtokoshoz egyenként egy-egy birtok tartozik, akkor a birtok egyes számba kerül, pl. az emberek leültek a helyükre és nem a helyeikre. Ilyenkor Jókai mindig több birtokot használ: „A rómaiak […] utat nyitottak neki, eltakarva arcai-kat a gyilkoló szikrák elől …” (Elbeszélések I, 248). Kissé humoros a következő példa: „…egy másik öv lazán volt keresztülvetve a tomporain” (Rákóczy fia 156).

A múlt időben történő egyidejűséget nem mindig veszi figyelembe, vagyis nem az -ó/-ő képzős igenevet használja, hanem a -t képzőst: „ahogy azt a csatában részt vett orosz tisztek is elhíresztelték” (A mi lengyelünk I, 7). „A vásárlátogató úri csoportot már közeledtében fogadta az eléjük futott cigánygyerekek csoportja”

(Rákóczy fia 129). „ha egyszer fokhagymát evett állapotban fog találtatni, menten nyugdíjaztatik” (Egy magyar nábob II, 78). Mindig őtet alakot ír őt helyett: „Oh, amaz ősz ember mégis nagyon jól megátkozta őtet!” (Párbaj Istennel és más elbe-szélések 24) „Ekkor aztán hát elkezdték őtet tisztelni” (A históriai tarokkparti 66).

Olykor kiteszi az implikált tárgyat: „Kossuth kivette az anya kezéből a gyermeket, a karjára emelve megcsókolta azt…” (A históriai tarokkparti 81). A töveket néha nominatívuszi, teljes alakjukban adja meg, pl. ezeret (Enyim, tied, övé I, 5), ezeré-vel (uo. 86).

A kötőszók használata olykor egyéni: „Mikor előjött, nem mutatott arcán semmit. Tudott uralkodni nemcsak másokon, de magán is” (Enyim, tied, övé II, 161). A nemcsak…hanem…is manapság alakult át, csaknem ez olvasható és hallha-tó mindig: nemcsak…de…is; úgy tűnik, ez a folyamat régebbi, mint ahogyan gon-doltuk. Beszéltnyelvi jelenség, hogy Jókai többször használja az amit az amely helyett: „Az ember álmodik dolgokat, amiknek nincs neve!” (Enyim, tied, övé II, 212, a beteg Áldorfay mondja, s nem azt mondja, hogy nevük, hasonlóan a mai beszélőkhöz.) Nem az ért valamin, hanem az ért valami alatt vonzat olvasható műveiben: „Tudjuk, hogy a gyermekek mit értenek kísértetek alatt” (Mire megvé-nülünk I, 21). Számításba kell azonban vennünk, hogy ezek a nyelvtani alakok többnyire a szereplők nyelvezetét jellemzik, nem lehet sommás ítéletet alkotni, ne felejtsük el: az „ő írott nyelve pedig általában a hétköznap beszéde” (vö. TOLNAI

1925: 95–96).

Az ikes igéket szabályosan ragozza: „Mayerné egyre nézte a leányt. Bámulni, gyönyörködni látszék benne” (Egy magyar nábob II, 38); „Flóra szelíden mosoly-gott, s inte szobaleányának, hogy eltávozhatik, miután lesz, aki helyettesíteni fogja”

(uo. 174). A létezik igealakot viszont iktelenül használja: „Ez most a legkisebb baj, ami rám nézve létez” (A régi jó táblabírák II, 97).

Érdekesség: holmieit ír több helyen is (tehát nem véletlen) holmijait helyett;

összetett szóként értelmezi ugyanis az alakulatot, ezért az utótagot toldalékolja (Szomorú napok 156; Mire megvénülünk I, 69, 203). Mindig férfia szóalakot ír; ez azért érdekes, mert a mai nyelvhasználatban gyakran látni férfija alakot az újsá-gokban (szerintem helytelenül).

Gyakran leír olyan nyelvújítási szóalakokat, amelyek később visszaszorultak.

Előfordul a rag+képző sorrend szövegeiben, ezek tömör szerkezetek ugyan, de szabálytalanok: „az ez oldalróli sáncok nem voltak ugyan a seregek száma, de annál inkább ágyúk által védve” (Forradalmi és csataképek 59, A két menyasz-szony); „Tarnaváry is helyeslé Zoltán felszabadíttatását a gyámsága alól; hihetőleg örült, hogy megszabadult e nyakára nőtt fiúróli felelősségtől” (Kárpáthy Zoltán II, 47); „Egy komor, túlvilágra gondoló férfi lett belőle, mint akinek jobbja már el-zsibbadt a halállali kézszorítás miatt” (A régi jó táblabírák II, 25).

Ritkán használ olyan nyelvújítási szavakat, amelyek nem állandósultak, pl. re-gényeiben a nők horgacsolnak, nem pedig horgolnak; papírszőnyeg olvasható re-gényeiben a tapéta helyett (A régi jó táblabírák I, 66); nyugóra (Az élet komédiásai I, 146); „amit a természettudomány a maga anyagi mozderejére visszavezet” (Az élet komédiásai I, 82). Használta a kígyóút leleményt a szerpentin helyett, de ez sem lett mai szókincsünk része, pl. a branyiszkói kígyóút (A históriai tarokkparti 89). Korai műveiben előfordul a szerpentina (Forradalmi és csataképek 170). Az eunuchra kitalált egy szellemes szót: kappanőr: „Azután [jött] egy négylámpásos dereglye. Ezen vannak az eunuchok. (Nevezzük magyarul „kappanőr”-nek – nem is

új szó: Diószeghy találta fel az „arnica” számára.)” (Aki a szívét a homlokán hordja 164, 172, 173). „Maszlaczky úr zsebeiből előkereste az idézett rondítmányt (impú-rum)” (Kárpáthy Zoltán II, 89, ma piszkozat a neve). A némber szavunknak nem volt pejoratív jelentése Jókai korában: „Előbb megcsinálta, azután elrontotta; ilyen-formán rettegés volt reá gondolni mind a házasságon kívül, mind az azon belül élő férfiaknak és némbereknek” (A régi jó táblabírák I, 155). Ezzel szemben előfordul, hogy pejoratív jelentésben használja a némbert: A nő és a némber a címe A régi jó táblabírák egyik fejezetének; a tárgyaláson a bíró rávezeti Lenczinét, hogy Krénfy becsapta, s a nő őrjöngeni kezd (II. kötet, a gyilkossági per tárgyalásáról van szó).

Néha érdekes szóelvonásokat alkalmaz: „Kicsinnyel vagy magasabb nálamnál.

Minden ruhám rád fog illeni. S ez nagyon jó bugyola lesz neked” (Egy játékos, aki nyer 169). „És – mindez csak hazugság, világbolondítás, szemfényvesztő kápra”

(A régi jó táblabírák I, 56); „zila tekintettel nézett a kedves barátnéjára” (A lőcsei fehér asszony II, 121).. Olykor csatlakozik a nyelvhelyességi vitákhoz:

„Tulajdonképpen nagy kérdés, hogy szabad-e még ezt a szót, „labda”, hasz-nálnom? Miután a nyelvtisztítók szerint a „da” végző a magyarban jogosulatlan, s mint ilyen, ünnepiesen letiltatott, száműzetett és kiakolbólíttatott: azóta a „zárda” – zárosház; – a „járda” – talpaló út; – a „csárda” – ivóház, – a „csorda” – marhagyüle-kezet, – a „borda” – oldalcsont; – a „konda” – sertéssereglet; – a „bunda” – szőrmedvény; – a „kaloda” – lábtiló; a „csoda” – bámulvány; a „micsoda” – mizé? – a „duda” – nyeggető síp; – ősi „Buda” – is csak úgy kerülte el a megtalpaltatást, hogy „Pest” hozzávarratódott. – De mi lesz a „dadából”, aki elöl is „da”, hátul is

„da”?

Ezóta már a „labda” is bizonyosan „gömbce”.”

(Lenci fráter és más elbeszélések 136)

Ne felejtsük el, hogy Jókai lapszerkesztő is volt, s ebben a minőségében gyak-ran korrigálhatta mások írásait. Élénken festi le a korrektor tevékenységét Az élet komédiásaiban, hiszen a főhős, Zárkány Napóleon pályája kezdetén újságíróként tevékenykedik: „Ő egyedül szedegette egyik papírlebbencset a másik után elő, melyeknek mindegyikén ott volt először a szedőgyerek ujjainak helye, másodszor a masiniszta hüvelykének a nyoma, harmadszor a főszedő tenyerének önlenyomata, s kergette végig a sorokat. És aztán elgondolkozott magában, hogy milyen furcsa az, hogy a dicsőség útja itatós papirosból van. | Írni meggyőződésével ellenkező dol-gokat, s azokat még ki is korrigálni és a többiek hallatlan gallimathiásait is elolvas-ni és kitatarozelolvas-ni, s szégyenleelolvas-ni magát maga előtt. Ha szidják, haragot színlelelolvas-ni, ha dicsérik, azért, amit ő maga megvet, azt még meg is köszönni. Azonban ez a nagy-ság útja” (i. m. 126). A gallimathiás halandzsát, értelmetlenséget jelent, Babits is használta ezt a terminust Irodalmi nevelés c. esszéjében, ma már elfelejtődött.