Jókai, a rokonszenves szónok

„Rokonszenves szónoki alaknak bizonyult, kinek szépen csengő hangja és férfias gesztusai kellemetes hatást gyakorolnak, ami nem kis szó annyi nagy szónok kö-zött, mint amennyi most a Házban van. Meglehetősen az általánosságok közt moz-gott, amit különben a szituáció is magyaráz. Új dolgot nem mond, se új érvelést nem használ, de a már ismert argumentumokat egyszerű, ízléses formában és félre nem magyarázható világossággal tálalja fel, menten azonban a retorika szemfény-vesztő eszközeitől.” (Mikszáth: Jókai Mór élete és kora II, 31)

Hosszú szünet után, 1861. április 2-án gyűlt össze az országgyűlés. „Már má-jus 22-én megtartja szűzbeszédét a határozat mellett, mélységes csöndben, nagy figyelem mellett.” A zsúfolt karzat meg volt elégedve, a képviselők ünnepelték, a sajtó is dicsérte. „Pedig e beszédnek egy nagy szépségét még nem tudhatták, hogy az, aki mondta, egész élete folyamán aszerint viselkedik majd.” Mikszáth a szónok hitelességét, éthoszát hangsúlyozza, s valóban az erkölcsiség a szónok legfonto-sabb tulajdonsága. (Mikszáth hosszan idéz ebből a beszédből.)

„…hatalmas jelszavakat tudott beadni a közönségnek az ő plasztikus nyelvén, mely mindenek fölötte áll, s ha nem mondhat is érdemileg új és meglepő dolgokat, olyan ruhába öltözteti a közelfekvő, sőt már esetleg használt argumentumokat, hogy roppant hatást idéznek elő; szóval Deák szerint Jókai olyan puskaporral is tud lőni, amellyel már lőttek egyszer. Ötletessége és humora pedig olyan nektár, mely még az ellenfélnek is élvezetet okoz.” (II, 66) S itt sorakoznak Mikszáth könyvé-ben a szellemes példák.

„Elfogultság nélkül beszélt, a lámpalázat nem ösmerte, közbeszólások nem za-varták, s egy-egy jóízű élcet oly komoly arccal tudott elmondani, mint senki más a Házban…” (II, 104–105). Mikszáth ezen az oldalon nagyon fontos jellemzést ad Jókairól: „Különben zárkózott és tartózkodó volt, soha senkinek sem beszélt a ben-ső dolgairól, holott a külben-ső élményeit szerette apró anekdotákká kihegyezni. Valódi érzéseit, bánatát, keserűségét, megalázódásait nem közölte senkivel. Magába zárta, mint a dió a gerezdjeit. Csakhogy az ő páncélja nem olyan csontszerű héjból kép-ződött, hanem napsugaras mókázásból.” (II, 105) Észre kell vennünk, hogy

érzel-meit nem közölte Jókai, de beleírta regényeibe. Mikszáth megjegyzi, hogy soha nem kritizált, nem bántott meg senkit. Pedig mindent nagyon is élesen és jól látott az emberi viszonylatokban és cselekedetekben. Hasonlóan ír Jókai szónoklatairól Névy László Jókairól szóló kismonográfiájában (1894). Névy alapítója volt a Pető-fi-társaságnak, elnökségére Jókait kérték fel, ezáltal is kapcsolatban voltak, hiteles tanú, mint Mikszáth. (Egyébként Jókai beszédei retorikai szempontból nincsenek feldolgozva, ezt Fried István is megemlíti [Fried 2005: 168]. Kitűnő disszertáció-téma!)

A mai világban szokatlan a mindennapi politikában részt vevő író, de ez nem volt szokatlan a 19. században.

Jókai egész életében szoros kapcsolatban volt a politikával: egyik vezéralakja volt a forradalomnak, lapszerkesztőként és újságíróként sokat küszködött a cenzú-rával, országgyűlési képviselőként tevékenykedett hosszú éveken át. Egyik kedves regényalakjáról írja az alábbiakat, de ez a jellemzés rá is érvényes, sőt: saját véle-ményét is beleszövi a regény menetébe:

„Ez ismeretlen új tünemény volt Kárpáthy Zoltán.

Költői vagy politikai volt-e a tér, melynek tehetségeit szentelé? – fogja kérdez-ni a közvélemény ítésze, mert a közvélemény előtt a politikus nevezetesebb ember, mint a költő.

Erre én felelni nem tudok, mert a határvonalt a kettő között nem ismerem.

Csak annyit tudok, hogy sohasem olvastam jellemzőbb, élethűbb, tanulságosabb regényeket, mint Széchenyi politikai iratai, és soha meggyőzőbb, áthatóbb politikai műveket, mint Eötvös regényei. A kettő csak együtt valami; kivált nálunk, magya-roknál, hol az egyik élete a másikét szüli.”(Kárpáthy Zoltán II, 94)

Jókai sok helyütt nyilatkozott a magyar költészet és a politika összefonódásá-ról, például a Politikai divatok előszavában. Ezt a természetes összefonódást meg-erősíti Takáts Sándor is: „Jókai mint író s mint politikus 1861-ig kivette mindenből a maga részét. Működésével megmutatta, hogy a politika és a költészet szépen megfér egymás mellett, különösen nálunk, ahol a nemzeti lelkület irányítói mindig a költők és az írók voltak. Eddigi szereplése szinte természtessé tette azt a lépést, hogy a jobb idők hajnalán folytassa szerepét a politika terén is. Vannak, akik azt állítják, hogy Jókait a hiúság és a dicsőség után való szertelen vágy terelte a politi-ka veszedelmes mezejére. De akik ezt állítják, tévednek. Jópoliti-kai nem volt hiú. Akik személyesen ismerték őt, igénytelen, szerény, igazságos, őszinte és előzékeny em-bernek ismerhették őt. Lelkének e nemes erényei mutattak neki utat és irányt a politikában is” (Takáts 1930: CV).

***

Utoljára Kossuth temetésén beszélt a Nemzeti Múzeumnál. Mikszáth írja: „Fölsé-ges beszédet mondott most, méltót hozzá és magához. Hallottuk szelíd, csengő

hangját, a szívek megmártódtak a hazafiúi érzések szent balzsamában, s a szónok, másoknak adandó helyet, egy-két vonallal hátrább lépett a tömeg közé – hogy soha többé ne kerüljön már szembeszökő előtérbe, csak még egyetlenegyszer e helyen – abban a helyzetben, amiben a másik van.” (Jókai Mór élete és kora II, 169)

A fenséges gyászbeszéd kapcsán felmerül a kérdés: milyen volt Jókai viszonya Kossuthhoz? Takáts Sándor írja: „Jellachich betörésekor Jókai Kossuth Lajossal, Egressy Gáborral, Csernátonyval, Rákóczival a népfölkelés szervezése céljából bejárta az Alföldet. Ekkor ismerte meg közelebbről Kossuthot, kiről aztán élete végéig mindig a legnagyobb magasztalással szólott. E toborzóútjok leírásában pél-dául így emlékezett meg Kossuthról: »Sok nagy időt megértem azóta, de ehhez hasonló napokat nem ismétel meg a történelem soha. Láttam azt a szellemóriást, aki a népet felköltötte halálos álmából, hallottam a szavait, amik hősöket teremtet-tek a békés polgárokból; hadsorok nőtteremtet-tek a földből elő; napok alatt százezer férfi állt fegyverben, zászló alatt, a haza védelmére, halálra elszánva. Ezek voltak az én mézesheteimnek legédesebb napjai«” (Takáts 1930: XXVIII). Tudjuk, hogy a sza-badságharc bukása után Kossuth nevét említeni sem volt szabad, az akkori retori-kák nem idézhették Kossuth beszédeit, csak később, a kiegyezés és a tantervi re-formok után. Tudjuk, hogy a kiegyezés és az azt követő politika ellentétes volt Kossuth elveivel, azt is tudjuk, hogy Jókai ellenzéki politikusból Tisza Kálmán és a kiegyezés híve lett, nyilván pragmatikus okokból. (Talán rá is vonatkozik a Török világ Magyarországon előszavában idézett mondás: „Mi is tudtuk volna, mit kelle-ne tennünk; de cselekedtük azt, ami lehetséges volt.”) De – ahogy Mikszáth is írja – negyvennyolcas eszméit, az ideált sosem tagadta meg. Erre tanúbizonyság utolsó beszéde, a Kossuth ravatalánál elmondott nekrológ (A históriai tarokkparti című kötetből idézem).

Kossuth ravatalánál (1894) Kossuth Lajos ravatala előtt állunk.

Láztól izzó agyam előtt az emlékezet ködfátyolán keresztül végigvonul egész titáni alakja, amilyennek őt ifjú szívvel, férfikora delén, sikerei dicsfényében láttam.

Azon magasztos nagy eszméknek, melyek kortársaimmal együtt engem is örök híveikké avattak fel, ő volt a vezére az ígéret földének, az állami utópiának Mózese: a szabadság hitvallásának prófétája. Azon közharcosok sorába tartozom, kik nem vakbuzgó, de látnoki odaadással követték vezérüket abba a harcba, mely egy új, egy szent, egy dicső Magyarország kivívásáért küzdetett – elébb a szó ha-talmával.

És annak a hatalmas szónak is ő volt a fölkentje. Soha olyan szónokot nem fog a föld többé teremni: ki meg tudja gyújtani a jéghegyet, s el tudja oltani a Phlegetont szónoklata bűverejével.

S amit a teremtő erejű szó, amit a világgyújtó ember létrehozott; az egységes Magyarország, a szabad nép, a jogegyenlőség, a felszabadult gondolat, az örökké

megmarad, s mindezek a kincsei egy újjászületett nemzetnek Kossuth alakjától el-választhatatlanok.

De a sors magasabb árt követelt tőlünk, mint szavakat és eszméket. Tetteket és áldozatokat. S amilyen nagy volt a sors követelése: olyan nagy volt a nemzet ál-dozatkészsége.

A történelem ingyen nem adja a diadalokat. A magyar nemzetnek keresztül kellett menni a vér- és tűzkeresztségen, hogy létjogát bebizonyítsa. Azokat a lapjait a történelemnek, amikre a nagy dicsőséges küzdelem van felírva, mindig lelket emelő érzéssel fogja olvashatni az utókor, s megtalálja bennük a vezéralakot.

A harc bizonyított, de nem nyert. Egyet kifeledtünk ideális számításunkból: azt, hogy Európa közepében lakunk; ránk mindenki nehezedik, mi senkire sem támasz-kodunk.

Újból kellett kezdeni a munkát; más alapon építeni fel a rombadőlt ideált. Az egész nemzet hozzájárult e munkához.

Csak ő maga maradt meg a régi alapkő őrének.

És látta hazáját mindig távolabb-távolabb haladni az ő sziklájától, mint egy úszó szigetet. Látta az új pálmaerdőket felvirulni rajta, látta a jóllét palotáit emel-kedni rajta, s mentül szebbnek látta a hazát, annál messzebb tűnt az előle.

És maga a haza is csak úgy látta őt már, mint egy Memnon-szobornak köd-alakját a láthatáron, ki néha megszólal.

És látni fogja még ezután is. – Kossuth hamvát akármely kő alá temessék, az a monumentális ködalak ott marad a láthatáron.

A nemzet nem adhatott neki életében semmit. Egy elmúlt álmot visszaálmodni lehetetlen. S őneki kevesebb nem kellett. Egy más csillag lakója volt már, aki nem a mi érzékeinkkel érez. Most már nincs előtte se múlt, se jövendő, tud mindent; lát-ja tükörből a mi világunkat.

Appellálhatunk az elhunyt nagy szelleméhez.

Kérhetjük, hogy szállja meg az engesztelődés ihletével, fájdalmasan szeretett hazája fiainak lelkületét. Mi emberek vagyunk mind, kicsinyek és nagyok: földi indu-latokkal háborgó a vérünk, szenvedélyeink ösztöne téveszti meg akaratunkat; de ő már a menny lakója, ki nem vitt el innen magával egyebet, mint azt a végtelen hon-szerelmet, mely az idvezülteket visszaköti a földhöz. Emeljen fel bennünket magá-hoz ennél az erőnél fogva.

A magyar nemzet okos és nagy. Mutassa meg a magyar nemzet ez alkalom-mal, mily nagy tud lenni, ha senki nem emeli; milyen okos tud lenni, ha senki nem tanácsolja; milyen helyes úton tud járni, ha senki nem vezeti; saját érző szívén, sa-ját helyes eszén kívül.

Gondolja meg a magyar nemzet, hogy a kerek világon csak egy bizonyos jó barátja van: saját maga; s csak egy félelmes ellensége: saját maga; válasszon ben-ne!

Valamennyi gyászlobogón elöl, melyet a nagy halott ravatala előtt fog vinni a gyászolók tábora, egy fehér zászlót lobogtasson a nemzet; az engesztelődés fehér zászlóját; az alkotmány oszlopai iránti hódolat szeplőtlen fehér zászlóját. In hoc signo vinces.

Áldott legyen a föld, mely e nagy szellem hamvait betakarja, s áldottak lesznek e hamvak!

(1894. március 21-ikén)

Jókai személyes kapcsolatban volt Kossuthtal a szabadságharc kezdetétől, az alföldi toborzóúttól egészen a végzetes bukásig. Ez a kapcsolat jogosítja fel a sze-mélyes hangvételre, az emlékezésre. A beszéd bevezetése több mint emlékezés:

hitvallás, Jókai és kortársai „örök hívei” Kossuth magasztos eszméinek.

A nekrológ a bemutató beszéd kategóriájába tartozik: a bemutatás pedig dicsé-ret, mégpedig jellemzés, elsősorban az eszmék és a tettek felidézésével. A magasz-tos eszmék bibliai párhuzamot idéznek fel – Kossuth „az állami utópiának Mózese”

(antonomaszia) –, ezáltal a beszéd fennkölt, ünnepélyes stílusúvá lesz. Fennköltté teszi Kossuth szónoklatainak és eszméinek felidézése is: „az egységes Magyaror-szág, a szabad nép, a jogegyenlőség, a felszabadult gondolat, az örökké megma-rad”. Az eszmék tetteket követeltek, „a harc, bizonyított, de nem nyert” – jelzéssze-rűen, elvontan utal a szabadságharcra, és egy máig érvényes indokolást fogalmaz meg: „Egyet kifelejtettünk ideális számításunkból: azt, hogy Európa közepén la-kunk; ránk mindenki nehezedik, mi senkire sem támaszkodunk.” (Itt Kossuth nagy, haderőmegajánlási beszédének főérvét idézi, s később is visszatér ehhez a gondo-lathoz.) Hasonlóképpen jellemzi az új időket, Kossuth elszigetelődését: háromszo-ros anaphora (az és ismétlésével, polüszündetonnal) érzékelteti a vezér eltávolodá-sát, a haza hozzá való viszonyulását jelenben és jövőben. Ez a három mondat fel-idézi Jókai egyik gyakori stílusbravúrját: a háromszoros (tag)mondat-egyenlőséget (trikólon). Az első egység a látta anaphorikus ismétlésével ismét stílusbravúr: „És látta hazáját mindig távolabb-távolabb haladni az ő sziklájától, mint egy úszó szi-getet. Látta az új pálmaerdőket felvirulni rajta, látta a jóllét palotáit emelkedni raj-ta, s mentül szebbnek látta a hazát, annál messzebb tűnt az előle.”

A beszéd csúcspontja Kossuth szellemiségének felidézése: „Appellálhatunk az elhunyt nagy szelleméhez.” A középponti gondolat felidézi Kossuth nagy beszédét, melyet a haderő megajánlása ügyében mondott, s melyben azzal indokolta meg a nemzeti hadsereg felállításának szükségességét, hogy egyedül vagyunk, senkire sem támaszkodhatunk; a sorsunk a mi kezünkben van. Jókai ezt mondja: „Gondolja meg a magyar nemzet, hogy a kerek világon csak egy bizonyos jó barátja van: saját maga; s csak egy félelmes ellensége: saját maga; válasszon benne!”

A befejezés az engesztelődésre hívja fel a figyelmet, hiszen csak így élhetünk tovább. Ismét egy vallásos mozzanatot idéz, Nagy Konstantin jelmondatát: „In hoc signo vinces” – „E jelben győzöl”, azaz Krisztus követésében. Az utolsó mondat az imádság emelkedettségét sugallja: „Áldott legyen a föld, mely e nagy szellem hamvait betakarja, s áldottak lesznek e hamvak!”

1.2. Beszéde március 15-én

Most nincs arra lehetőség, hogy bemutassuk és elemezzük Jókai nevezetes politikai beszédeit. Egyet mégis bemutatunk és elemzünk. Ez talán a legrövidebb magyar szónoklat, egyúttal talán az egyik leghatásosabb: hozzájárult a március 15-ei

forra-dalom sikeréhez. Azt a változatot veszem alapul, amelyet Mikszáth közölt Jókai-könyvében; Jókai maga egy visszaemlékezésében a 12 pont bevezetéseként közli (Cikkek a forradalom évéből, 6). (Elemzem a Klasszikus magyar retorika c. köny-vemben is.)

„Testvéreim, a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennün-ket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk és boldogulni kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket tőlünk eddig elvontak, s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek, mindenkivel.”

A retorikai szituáció ismeretes, mindhárom összetevője megvalósult: a szük-séghelyzet létrejött; az ügyben érdekelt és döntésre kész hallgatóság, azaz a nép gyülekezik; a vezetőket a körülmények megszólalásra késztették. A konkrét hely-zetet el kell képzelnünk: „Az orvosifjúság dacára, hogy leckeóra volt, otthagyván professzorait, az udvarra tódult, hol Jókai ismételte rövid beszédjét” – írja Mik-száth, s lábjegyzetben kiegészíti a tényeket: „Egressy Gábor úgy írja le mint szem-tanú a jelenetet: Jókai szavai rémítő lelkesedést idéznek elő a népben” (Jókai Mór élete és kora, 122). A kis rögtönzés miniatűr remekmű, tettre buzdító tanácsadó beszéd. A testvéreim megszólítás a lehető legközvetlenebb: egységet teremt a szó-nok és hallgatósága között. Az első mondatban enthümémát alkalmaz a szószó-nok: az előadások hallgatásánál komolyabb teendőkre szólít a pillanat (megszemélyesítés és metonímia egyben, mely a jelenlevőséget teremti meg). A második mondat ok-kal való magyarázata az elsőnek – kitehetnénk a hiszen kötőszót, de a kötőszóhi-ánnyal (aszündetonnal) tömörebb, izgalmasabb a kapcsolás. A második mondatban egészről részre érvelés van, az implikált premissza: mi is Európa népei közé tarto-zunk. Ez is enthüméma: a hiányt a hallgatóság valószínűleg gondolatban kiegészíti.

A tagmondatok határán lévő kettőzés (anadiplószisz) funkciója az összetartozás hangsúlyozása. A felszólító mondat a célok megfogalmazása. A befejezés a cselek-vésre való felszólítás, a jogok követelése pedig mindenkire vonatkozik. Az utolsó szó az egységet hangsúlyozza – mindenkivel –, Jókai biztosan szünetet tartott előt-te, s nyomatékkal, erősen mondhatta. A rögtönzésnek megvan a klasszikus szerke-zete: megszólítás, tétel, bizonyítás, befejezés a cselekvésre való felszólítással. A szónok és a hallgatóság egységét a beszédet keretező szavak és az enthümémák biztosítják. A beszéd hatását a korabeli feljegyzések és maguk a márciusi esemé-nyek tanúsítják. „Jókai sohasem tudta feledni márciusi szónoklatának emlékét” – írja Sőtér (1941: 50), de nemcsak a szónoklat emlékét, hanem a forradalom eszmei-ségét sem. Erről ő maga is sokat ír, regényeiben, visszaemlékezéseiben.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy Mikszáth szemére hányják, hogy Jókai-könyve nem tartalmaz regényelemzéseket, vö. az utószóval, 209. o. De miért le-gyenek benne elemzések, amikor az írónak más célja volt: Jókai Mór élete és kora, erről szól a könyv.)

1.3. Szónoklatok műveiben

Jókai műveiben számos szónoklatot olvashatunk, komolyat és tréfásat (paródiát) egyaránt. A Kárpáthy Zoltán megyei követválasztási jelenetében tökéletes leírást kapunk az érvelési lehetőségekről (logosz, éthosz, pathosz), az etikusan meggyőző és a manipulatív szónoklatokról. Egyszerű stílusban beszél Szentirmay Rudolf:

„Beszéde halk, csendes menetű, semmi színpadi fogások, semmi mesterséges öm-lengés, egy tökéletes logikai egész az elejétől végig, mely éppen egyszerűségénél fogva hat; egy kristályprizma, mely minden oldalról átlátszó, s minden oldalra szivárványt vet. Velős mondatai meggyőzők, határozottak, állításai hozzáférhet-lenek. Nem mond többet, mint amennyit éppen kellett, nem sérti, nem vágja ellene-it, de meggyőzi” (Kárpáthy Zoltán II, 103). Kárpáthy Zoltán is ragyogó szónok, de más: „Ah, mint tud ez bánni a szívekkel! S valóban érzi, amit mondott”, s hatására

„megrendül a terem” (uo. 105); „beszédében sokkal több a költészet, mint a logika, éppen azért sokkal veszedelmesebb az, hangja a leglágyabb kérelemtől, mely a honfiszíveket megszelidíti, egész a viharos zengésig hajlékony, mely a tömegeken uralkodik (uo. 101). Szentirmay a logosszal hat, Kárpáthy Zoltán a pathosszal, s nagy igazság, hogy az érzelmi hatás mindig erősebb, mint az észérvek, legalábbis tömegek előtt. Manipulatív, megtévesztő Kőcserepy beszéde: állandóan mosolyog,

„gyönyörű színjátszó” (Kárpáthy Zoltán II, 104).

Jókai hősei minden stílusnemben tudnak beszélni: egyszerű és fennkölt stílus-ban egyaránt. Hatásos, rövid, egyszerű stílusú az a szónoklat, amelyet Baradlay Richárd mondott katonáinak hazaindulásuk előtt (l. 196). Az Enyim, tied, övé főhő-se, Áldorfai Ince nagyszerű, fennkölt szónoklatban biztatja szerzetestársait a sza-badságharcban való részvételre. Hasonló lendületes, fennkölt stílusú szónoklatok olvashatók a Székely asszony c. szabadságharcos elbeszélésben (Elbeszélések I, 102, 105). Hatásos az a szónoklat is, amelyet az élelmet hozó delnő mond a vizsgá-latot lefolytató három megyei tisztviselőnek, de ez a szónoklat annyira fennkölt stílusú, hogy majdnem komikussá válik, mert megsérti az illőség elvét, nem illik sem a szenvedő emberekhez, sem az egyszerű táblabírákhoz (Régi jó táblabírák I, 51–55).

A csata előtti buzdítást a régi retorikák harangue-nak nevezik [francia, kiejté-se: arang, ’szónoklat’]. A Batu kán elleni összecsapás előtt Bojóti Simon „mellén páncéllal, kezében pallossal” beszél a nép előtt (Elbeszélések I, 213, Százszorszé-pek). Ilyen szózat olvasható pl. a Tsong-nu és a Kelet királynéja c. elbeszélésekben (Elbeszélések I, 169, 241), az utóbbiból Zenóbia beszédét idézem:

„– Vitézek! szabad rónák, hódíthatlan bércek szülöttei! A harc napja megvir-radt, az ellenség előttünk áll! Ő lánccal kínál bennünket, mi kínáljuk vissza karddal.

Nem első ellenség ez, aki ellenünk jő, rohanjunk rá, hogy legyen utolsó. – Előttünk a dicsőség, hátunk mögött a gyalázat. – Előre!”

A csata előtti szózat paródiája az a beszéd, amelyet Balahó Mátyás mond a harcosok előtt, mintegy ellentétezve Ocskay igényes beszédét. Végig hazudik, tú-loz, uszít, de feltüzeli az embereket. „Így kell a sokaságnak beszélni, vitéz ezredes-kapitány uram, nem úgy, ahogy kegyelmed cselekedte. Ha az ember a hazáról be-szél a hadinépnek, elbúsulja magát, elszomorodik rajta. A búsulástól pedig az em-bernek csak az ivókedve jön meg. […] Így kell azokat felpaprikázni” (Szeretve mind a vérpadig I, 135).

Tréfás szónoklat olvasható A kőszívű ember fiai elején vagy a Politikai divatok első kötetében (95). Meglehetősen parodisztikus az a szónoklat, amelyet János úr mond az agáregyesület alapító ülésén (Egy magyar nábob II, 128–131). A Mire megvénülünk II. kötetében (66. kk.) szerepel egy „férfitivornya” leírása: „Az első felvonást megkezdik a tósztok.” […] „Később tüzesebb szónoklatok jőnek:

hazafikeservek általános kifakadásai.” […] „Azután a paroxizmus egyre fokozato-san halad fölfelé. Aki eleinte szónokolt, most már dadog, belesül, s káromkodással vágja ki a kudarcot; amott ül egy, ki már harmadszor kezdett valami beszédhez, de a múltakért gyászoló keserv annyira elfojtotta érzelemtől túláradó keblét, hogy mindannyiszor könnyekben tört ki az általános hahota közepett.” A tudálékos, tel-jesen érthetetlen szónoklat paródiája hallható a hírhedett piaci szónok, Mátyás mes-ter szájából (Szomorú napok 170).

A tanácsadó beszédek sajátos fajtáját képviselik a kampánybeszédek. Az élet komédiásai első kötetének végét egy korteshadjárat leírása tölti ki: Alienor

A tanácsadó beszédek sajátos fajtáját képviselik a kampánybeszédek. Az élet komédiásai első kötetének végét egy korteshadjárat leírása tölti ki: Alienor