Példa (paradeigma)

A példa (görög: paradeigma, latin: exemplum) tehát retorikai indukció, azt is mondhatjuk, hogy lerövidített indukció. Az induktív következtetés során lépege-tünk, esetről esetre, míg végül általánosítunk. Egy tömegekhez szóló beszédben nemigen lehet tényeket megfigyeltetni, hosszadalmas volna, képtelenek volnának az emberek kitartó figyelemmel kísérni. Ezért pótolhatja a beszéd elején az adato-kat a példa, akár több is. (A beszéd végén viszont elegendő egyet alkalmazni, mert ott tanúvallomásként működik, s elegendő egyetlen szavahihető tanú.) Elegendő tehát egyetlen ugrást végezni, elegendő egy hasonló esetet mondani, ez a példa.

Arisztotelész történeti és kitalált példát különböztet meg, a kitalált példa is kétféle:

parabola és mese (Rétorika 1393b, 1394a).

Hosszabb példázatok, mesék is olvashatók Jókai műveiben. A kőszívű ember fiai-ban egy mesebeli lény, a krák (egy hatalmas tengeri lény, a kraken óriáspolip) lázadásával, történetével magyarázza az 1848-as forradalmak kitörésének okait. Az új földesúr végén olvasható retorikai példa – Mikor a medve kijön a barlangjából – az öreg Garanvölgyi feléledését érzékelteti (296).

Jókai Mór A kőszívű ember fiai c. regénye a szabadságharcról és a Baradlay fi-úk sorsáról szól (több fordításban a könyv A Baradlayak címet kapta). A március 13-ai bécsi forradalom leírását Jókai egy fiktív példával vezeti be. Írhatott volna történelmi fejtegetést, de unalmas lett volna, meg elterelte volna a figyelmet a re-gény fő vonalától; inkább egy érzékletes példát alkalmaz (I, 149). Kitalált történet, mese, de élénken fogalmazza meg az igazságot, azt, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben már nem lehet tovább tűrni a kiszolgáltatottságot és a kizsákmányo-lást:

A krák

„A régi kor természettudósai beszélnek egy csodaállatról, amelynek neve

„krák”.

Pontopiddan norvég tudós le is írta e szörnyeteget.

A krák egy töméntelen nagy tengeri állat, mely lenn a tengerfenéken lakik, s melynek néha-néha eszébe jut a vizek színére felemelkedni.

Mikor aztán rengeteg nagy háta felemelkedik a hullámok közül, befedve ten-geriszappal, telenőve tengeri fügével, tengeri tulipánnal, korallerdővel, akkor a penguinok, kormoránok azt gondolják, hogy ez valami új sziget, odatelepednek, ott fészkelnek, rondítanak a hátán; a krák engedi azt békével.

Idő jártával aztán belepi a fű a hátát; a hajósok meglátják: „ni, milyen szép zöld sziget!” kikötnek rajta, birtokukba veszik, házat építenek rá; a krák mindazt tűri szépen.

Azután elkezdik a hátát fölszántani, bevetik árpával; a krák engedi a hátát szántatni, boronáltatni, legfeljebb akkor, mikor tüzet raknak rája, gondolhat annyit magában, hogy milyen nagy baj az, mikor egy ilyen nagy állat nem tudja a hátát megvakarni.

A hajósok mindig jobban találják magukat rajta, már kutat is ásnak a hátán, s ugyan örülnek rajta, mikor víz helyett zsírt meregetnek fel a kútból. A krák engedi szivattyúztatni a zsírját, hiszen van neki elég.

A hajósok a gazdag szigetre raktárakat építenek, vámot, rendőrséget impor-tálnak rá, talán még részvénytársulatokat is alapítanak föléje. Egyszer aztán, mikor már az eleven húsáig lefúrtak, a krák azt gondolja, hogy de már ennek fele sem tré-fa, s visszaszáll a tenger fenekére. Vele együtt madár, ember, hajó, raktár és rész-vénytársulat.

Ilyen napjai voltak a kráknak 1848-iki március közepén.”

Az emberek leginkább a kitalált példa parabola válfaját kedvelik, főleg ha hu-morosak is; Jókai gyakran alkalmazza, s olvasói bólogathatnak: milyen igaza van, így szokott lenni.

„Mikor aztán Richárd megint leszállt az udvarra, a világért sem veszekedett a bohó öreggel a megjáratásért. Minden tréfát fel szokott venni és mindenkitől. Az oroszlán nem használja körmeit vakarózásra, mint a kutya.” (A kőszívű ember fiai II, 121)

„Trenk Frigyesnek már eddig is elég sok volt a rováson. De ő azt soha életé-ben nem akarta észrevenni, hogy vétett valamit. Tökéletes macska volt, aki meg-eszi a kanárimadarat, s aztán bámul rajta, hogy már most miért üldözik őt? Hisz a kanárimadár jó volt.” (Trenk Frigyes, 179)

„Féltek a harctól, s elestek a harc előtt. Aki az omló hófuvatag elé áll, hogy ezt feltartóztassa, elgázoltatik.” (Török világ Magyarországon II, 137, Teleki mondja Apafinénak.)

„Klatopil Vencel csupa szabadkozó nyájasság volt.

– Megint itt vagyunk, uram. Elfogtak, láncra vertek. Kénytelen voltam kapitu-lálni.

Gondoltam. Mikor már a kiéheztetett várőrség a lóhúsra szorul.” (A tenger-szemű hölgy, 201)

„Rapsonné elérté a lefőzést. Ez kemény dió volt az ő fogatlan szájának.

– Hiszen tudod, édes mézem, hogy a kérő legény tuhudun hiten van.

– Ugyan tudom. Éppen ez a nagy baj. Hogy házasítsunk össze egy galambot meg egy kígyót, mikor az egyik csak repülni tud, a másik csak kúszni.” (Bálványos-vár, 64)

„Ejnye bizony, ugyan jó szemed van, hogy holdvilágnál is meglátod. Én nem vettem eddig észre. Egész Torda meg Nagy-Enyed jön szemközt. Azok is meg-kezdték az elmúlt estén a menekülést, hogy felhasználják az éjszakát. Ezen az úton ma keresztül nem törünk. – Hanem hát azért ne búsulj. Rossz róka az, ame-lyiknek csak egy lyuka van.” (Egy az Isten II, 40)

„Mikor a vízirózsa elvégzi virágzását, lehúzódik a víz alá, s aztán új bimbó jön fel helyette, mely kelyhét kitárja. Ilyen lesz a magyar nemzet? Amíg meleg víz van a forrásban, a nimféa ki nem vész soha a tóbul: hát amíg meleg vér van a magyar szívben, kiveszhet-e a nagy emberek faja a nemzetből?” (Fráter György II, 81)

„Mint a szép gyümölcsben, melyet a féreg meglepett, látta erjedni a rohadást az egész nemzetben. Tán az almának a férge is azt hiszi magáról, hogy ő annak az almának a fejedelme?” (Fráter György I, 226)

Ankerschmidt mondja doktor Grisáknak (Az új földesúr, 97):

„– Hallja, doktor úr. Látta ön már, mikor egy kutyának hat kölyke van, aztán csak egyet akarnak belőle megtartani, amelyik legkövérebb, a többit pedig elássák elevenen?

A doktor bámulva néze rá e kérdés után; mit akar vele?

– No hát azt mondom önnek, hogy olyan elevenen elásott fölösleges kiskutyá-nak lenni sokkal kegyelmesebb fátum, mint lenni azon asszonyság vőlegényének.

Jójcakát, doktorkám.”

„Arra gondolt, hogy találhat valakit, aki hírt mond neki Serena felől. … Tíz-ezernyi ellenség közül megtalálni és elfogni azt, aki a szentmihályi borzalomrul hírt mondhat. Hát aki sorsjegyet vesz? Az is azt hiszi, hogy hátha százezer közül az övét húzzák ki?” (Enyim, tied, övé I, 81)

„Amíg a daviditák vezérei fennhéjázó merészséggel keresték a világ oroszlán-jait a leküzdésre, el is feledkeztek egy ős ellenségről, a mosszori knézről, akinek a haragját már-már semmibe sem vették.

Pedig nem feledi a kígyó farka levágását.” (A három márványfej, 277)

„Most már patakban omlik a vér! […] És ebben az ő komédiajátszásának is ré-sze van.

A gyermek játszik a tűzzel, tapsol a légbe szálló csepűlobogványnak, s csak akkor ijed meg, mikor kigyúl a ház, s a kigyúlt háztól leég a fél város.” (Az élet ko-médiásai II, 198, Zárkány Napóleonról van szó és a porosz–francia háborúról, a re-gény 1870-ben játszódik.)

„Ön nem ismeri Rafaela hercegnő bosszúálló természetét. A sértett büszke-ség kegyetlenebb a vért szagolt oroszlánnál.” (Az élet komédiásai II, 182, madame Corysande mondja Napóleonnak.)

„Ekkor ijedt csak meg János úr, hogy mit cselekvék. Azon ijedt meg, hogy neki rendesen minden pofon egypár száz forintjába szokott kerülni: ez igen költséges szenvedély. És pedig különösen Margarit nem volt neki szabad rossz kedélybe hozni; az ember utálhatja a viperát, de azért ne hágjon a farkára, ha már a fejére nem hághat.” (Szegény gazdagok II, 126)

„– Tudja, Athalie, én nem vagyok török szeraszkier, én tudom jól, hogy a dió zöld héját nem szükség késsel levágni, hogy édes beléhez jussunk, mert az meg-fogja kezünket; ha állni hagyjuk, magától is leválik. Én időt és nyugalmat adok ön-nek. Még csak látogatásaimmal sem fogok önnek terhére lenni.” (Milyenek a nők?

142)

„Hát ugyan ki írná a gúnyverseket a kegyelmes úrra más, mint a saját lájbzsurnalisztája. A jó spion előre is, hátra is csúszik, mint a kurta kígyó, akiről azt hiszik emiatt, hogy két feje van.” (A fekete vér 103)

Folytathatnánk az idézeteket a végtelenségig. Érdekességképpen megjegyez-zük, hogy Mikszáth is gyakran él ezzel az érvelési lehetőséggel. Jókai méltatása Mikszáth-módra: „A nimbusznak ez az elhalványosodása csak fallácia. Mint mikor napfogyatkozáskor bekormosított üvegen néznek be a napba, nem a nap lett bá-gyadtabb, hanem csak az üveg kormos, amin nézik. A kormos üveg eltűnik a sze-métre, ahova való, s a nap marad olyan fényesnek, aminő volt.” (Jókai Mór élete és kora II, 182) Tanulságos válasz arra a sok kritikára, amit Jókairól összeírtak.