A RÉGI ORVOSTUDOMÁNYRÓL 290

Világos, határozott szavakat hallottunk az imént, amelyek ha itt-ott naivak is, nem nélkülözik a meggyőződés erejét, az álláspont igazát.

A mechanikus világfelfogás energikusan utasítja itt vissza a mindent egybeolvasztó dinamikust. Pedig a Hippokratészi Gyűjteményben Az emberi természetről nemcsak nem az egyedüli, de nem is a legjobb ellenirat a bölcseleti monizmussal szemben. Van egy munkánk, A régi orvostudományról szóló, amely kevésbé dogmatikusan, ám annál finomabb logikával képvisel hasonló álláspontot, mint Az emberi természetről. Már a munka értéke megerősíti az újabb feltételezést, hogy maga Hippokratész a szerző. Polübosz nézete

187

meg, melyet az előbb részleteztünk, mintha egyenesen utalna az iskolaalapító após alakjára (így gondolja Diels nyomán Eduard Meyer; Wilamowitz másként).²⁹¹ De ha a kérdést – a kritika bizonytalansága miatt – eldöntetlennek hagyjuk, a szerző még így, névtelenségében is megérdemli, hogy egy pillanatig a személyénél, gondolkodásmódjánál elidőzzünk, mielőtt könyvének tartalmát elemeznénk.

Két ritka, ellentétesnek látszó tulajdonságot árulnak el fejtegetései: átfogó képességet az egész felfogásában és kritikát a részletekben. Az előbbi segítségével ejti módját, hogy távolabbi összefüggéseket vagy analógiákat is észrevegyen, és jól elrendezett sor tagjaiként állítsa egymás mellé mindazt, ami csak mennyiségben, nem minőségben különbözik. Például a beteg és egészséges ember, a betegség és egészség nem merev ellentét: „a gyengélkedőhöz legközelebb a gyenge ember áll.”²⁹² Tudományos és gyakorlati ismeret, a közkinccsé lett tudás összessége és maga a tudomány (a tekhné) ugyancsak nem választható el szigorúan; egy körbe tartoznak, mert közös forrásból fakadnak, eredetileg egybe is esnek, csak a fejlődés során különültek el úgy, hogy az egyik a másik fölé helyezkedik. Már a primitív ember, aki durva élet- és ételrendjén valamiképpen változtatni akart, az orvostudomány útját egyengette.

Nem a cél változott, sőt, még az eszközök és módszerek is megmaradtak, csupán az utóbbiak alkalmazása tökéletesedett.

Csodálatosan mély belátásról tanúskodnak orvosírónk nézetei, amelyekhez méltó kiegészítésül csatlakozik kritikai készsége. A kezdetleges tudomány korában, amikor még oly sok a kritikával meg sem közelített fogalom, s a felvilágosodás idején, amikor az emberek merész, kétes igazságú általánosításoknak hódolnak, szerzőnk a megfigyelésekben és következtetésekben körültekintően ítélkezik, s azt a bizonyosságot kívánja meg, amelyet saját nyelvhasználata akribiének nevez.²⁹³

Elegendő egyetlen okoskodását követnünk, hogy megértsük alkatát: aki a sajtevés hatásával foglalkozik, az ne érje be a kijelentéssel, hogy a sajt nehéz étel, mert aki megtömi magát vele, annál bajt okoz, hanem tudnia kell, miféle bajt okoz, melyik testrészben, s hogy mindenkire és minden időben egyformán

188

ártalmas-e.²⁹⁴ A görög kémiai és fiziológiai ismeretek akkoriban még nagyon távol voltak attól, hogy az efféle kérdésekre pontosan lehessen felelni. Szerzőnk nézetei a „sajttal ellenséges testi nedvekről” nem is elégíthetnek ki senkit, aki a tudomány mai igazságát keresi; de a kérdéseket helyesen és a legrészletezőbb körültekintéssel tette fel, méghozzá úgy, hogy elkerülje a hamis általánosítást. Ez a nagy áttekintéssel párosult, szigorú pontosság (akribia) képesítette, hogy az egy időben és helyen együttműködő okok megkülönböztetésére szabályt állítson fel, hogy az egymást követő jelenségek határkérdésekhez vezessék (például mekkora mennyiség okoz már betegséget?), s hogy egy helyütt a táplálék és testi jólét mennyiségi viszonyánál az abszolút mérték problémáját vesse fel, mikor a mérték hiányáról szólva szubjektív érzéseinkre utal (9). Észjárása – bátran állíthatjuk – írónkat nemcsak az orvostudományban, hanem a gondolkodás egyetemes történetében is jelentős személyiséggé teszi. Mintha nála a világosan kialakult logikai elvet ezekkel a szavakkal fejezhetnénk ki: az egyes esetet nem akkor fogod megérteni, ha egyesnek tekinted, hanem ha – jól megfigyelve – a vele rokon és azonos eredetű jelenségek hosszú sorába állítod. Ezzel az elvvel történeti alapon kel – minden tetszelgő újítással szemben – a tudományos folytonosság védelmére, s így A régi orvostudományról a genetikus módszertan egyik nagy előfutára lett.²⁹⁵

Sajátos, hogy ez a filozofikus gondolkodó a filozófia ellen ír;

tulajdonképpeni célját tekintve A régi orvostudományról szóló könyvnek is követelménye, hogy el a filozófiától! Már ti. attól (s itt rejlik a látszólagos ellentét kibékítése), amelyet a jón természetbölcselet képvisel, s amelynek késői hatását az 5. század egzakt tudományai kivált megérezték. Felvilágosodott korszakokban egyébként is hamar keletkeznek és még hamarabb terjednek el elméletek; a természeti spekulációk területén meg annál könnyebben lehetett akkor „újat” teremteni, mert a régóta megszületett és állandó eszmekörben forgó természetfilozófia elérte hanyatló szakaszát, amikor csak a régit kellett variálnia annak, aki az új látszatát akarta kelteni. Igaz, hogy már az 5. századbeli Hippónok és Diogenészek ugyanazt tanították – csak más formában és alkalmazásban –, amit

189

századokkal előttük a Thalészek és Anaximenészek. Újdonság legfeljebb az volt, hogy kortünetként – a filozófiai gondolatok gyors népszerűsödése következtében – az egyébként egyre inkább szakosodó természettudományok, így az orvostudomány is a felelevenített természetbölcselet egyik vagy másik alakjában kereste a maga alapigazságát. De az 5. század végén már az egzakt kutatás is haladt annyira, rendelkezett akkora hagyománnyal, hogy az elégtelen természetbölcseleti elvek és tanok mind sűrűbb, divatszerű alkalmazását fájdalmasan érezze, aki épp tudománya egzakt ismereteit tartotta fontosnak. Orvosszerzőnk vállalkozását, A régi orvostudományról szóló könyvet ez a hangulat övezte. A spekuláció indokolatlan túltengését mint modern visszaélést azzal a megismeréssel helyezi szembe, amely a jelenségek közvetlen megfigyeléséből indul ki s halad tovább, s amit jogosan ősrégi eljárásmódnak, „régi orvostudománynak” nevezhetett a maga egészséges megrögzöttségével.²⁹⁶

De minderről a szerző nyújtja a legjobb felvilágosítást.

„Némelyek azt mondják, orvosok és szofisták egyaránt, hogy nem lehetséges az orvostudományt megérteni anélkül, hogy valaki nem tudja, mi az ember; mert épp ezt kell megtanulnia annak, aki jól akar gyógyítani. Beszédük a filozófiába tartozik, ahogy Empedoklész és a többiek is, akik ‘a természetről’ írtak, lényegében azt mondták el, mi az ember, hogyan jött létre és miből van összerakva. Én azonban azt hiszem, amiket szofista vagy orvos a természetről mondott vagy írt, kevésbé az orvostudományba, mint inkább a festészetbe (azaz: a képzelet világába) tartozik. Azt gondolom ugyanis, hogy a természetről (már ti. az emberiről) a legbiztosabbat épp az orvostudományból lehet megtudni. Ezt a biztosat pedig úgy tanulhatja meg valaki, ha az orvostudománnyal a maga egészében helyesen foglalkozik. De úgy vélem, még nagyon messze vagyunk attól a másik céltól, attól a tudástól, amely többek között pontosan megmondhatná, mi az ember és mely okból jött létre.” Bár e híres szöveget sokat magyarázták, s néha egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézeteket olvastak ki szavaiból, azt hiszem, magyarázat nélkül is elég világos.²⁹⁷ A merész, de kevés tényt nyújtó filozófia ellen szól a szerényebb, de egzaktabb eredményekre törekvő

190

szaktudomány képviselője. Szerzőnk már a „mi az ember?”-kérdés általánosságában észreveszi a kutatás alaphibáját, s elmélkedésében törekszik szűkebb körű, viszonylatokra is utaló kérdésekké alakítani, pl. „mi az ember az evés-ivás tekintetében”? A pozitivizmus ókori hangját halljuk ki ellenvetéseiből, amelyekkel szembehelyezkedik a végső okokat fürkésző metafizikával. S bár nem háríthatjuk el a gondolatot, hogy tudós lemondásával sok kérdést mellőzhetett, amelyre aztán modern származástanunk és embriológiánk büszkén válaszolt, hozzá kell tennünk, hogy ezekre a kérdésekre akkor készületlenek voltak, s így – mint látni fogjuk – a válaszok legfeljebb üres agyrémekhez vezettek.

A könyv eleje éppen ezzel a gondolatkörrel foglalkozik. Szerzőnk mindenekelőtt azok eljárását utasítja vissza, akik feltevésszerűen egy vagy két elvont tulajdonságból, mint a meleg vagy hideg, a nedves vagy száraz akarják az összes betegséget és a halált indokolni. Mert divatos volt abban a korban, hogy az orvos-bölcsészek az elemek helyett azok tulajdonságait állítsák előtérbe, s főleg a tapintási és hőérzeteinknek megfelelő természeti megfelelésekben keressék a jelenségek magyarázatát. Itt is régebbi elméletekhez nyúlt vissza a természetbölcselet. A meleg és hideg ellentétét már Anaximandrosz kiemelte és felhasználta a világ keletkezését előadó leírásában, később meg Parmenidész tanította, hogy minden a hideg és meleg keveréke, sőt, hogy a lelki különbségeket is e keveredés aránya dönti el.²⁹⁸ Az orvostudományba minden látszat szerint Alkmaión és a szicíliai orvosiskola útján került az ellentétes erők, a dünamiszok tana. S nyilván Alkmaiónt követte az akragaszi Akrón, akiről azt halljuk, hogy az athéni nagy pestist máglyákkal sikerült megszüntet-nie, mert így meleggé és szárazzá tette a kelleténél hidegebb és nedvesebb levegőt (lásd Wellmann, Die Fragmente der sikelischen Ärzte..., 109, 3), és később (már a 4. század elején) az elmélet végleges rendszerezője, a lokroi-i Philisztión, aki az empedoklészi négy elem bevonásával állapította meg, hogy a tűz a meleg, a levegő a hideg, a víz a nedves, a föld a száraz princípiuma (Anon. Lond. XX.

25).²⁹⁹

De már e rendszerezés előtt, az egész 5. században, természetma-gyarázataiknál szívesen fordultak a filozófusok és orvosok tapintási

191

alapsajátságokhoz. Hippónról tudjuk, hogy a nedveset fogadta el az egész világegyetem alapjelenségének, s a szárazat csak hiánynak, negatívumnak tekintette; honfitársa, az egyébként Thébaiban élő krotóni püthagoreus, Philolaosz vele szemben azt tanította, hogy testünk csupán melegből áll, mert sem a sperma, sem a méh – az embrió kialakulási helye – nem hideg, hideggel csak a megszületett emberi test érintkezik, lélegzéssel hűl (Anon. Lond. XVIII. 8). S ami a meleg vezető szerepét illeti, körülbelül egy véleményen van Philolaosszal a Hippokratészi Gyűjtemény egyik csonka, Az izmokról (vagy Az elemekről?) értekező könyv írója, mikor úgy véli, hogy

„amit melegnek nevezünk, az halhatatlan, az gondol, lát, hall és tud mindent a jelenben és a jövőről” (2). Ezt a meleget az éterrel azonosítja, s a levegő e legfelsőbb rétege mellett egy középső és egy földkörüli légövet is megkülönböztet; a föld jelenti aztán számára a hideg és száraz tulajdonságok igazi elemét. Anaxagorasz tanítványa, Archelaosz még világosabban a meleg és hideg ellentétére, küzdelmére vezet vissza minden mozgást és változást, s egész származástant épít a megmelegedett föld iszapjából előbukkanó állati és emberi életre. Mint látni fogjuk, a tűz meleg és száraz, a víz hideg és nedves tulajdonságaiból érti meg az összes természeti jelenséget a Hippokratészi Gyűjtemény nagy „diétetikus” irata is.

De A régi orvostudományról szerzője mindezt mint feltevést (hüpotheszisz) elveti; szerinte az orvostudománynak nincs szüksége, hogy igazolhatatlan eszmékben keressen támaszt, vagy ahogy mondja: „azt gondolom, az orvostudomány nem szorul üres feltevésre, mint a láthatatlan és bizonytalan dolgok, amelyeknél szükségképp feltevéssel él, aki róluk beszélni akar. Az égben vagy a föld alatt történő eseményeknél van ez így. Mert ha ezekről azt mondja valaki: tudja, hogy s mint vannak, sem maga a beszélő, sem a hallgatók nem dönthetik el, igaz-e vagy sem. Mert itt nem létezik, amire ismereteinket visszavezetve a feltétlen igazat tudhatnánk meg”. A bizonyosságot, melyet szerzőnk ez esetben nélkülöz, az érzékelés közvetlenségében és következtetéseiben találja meg a földi jelenségeknél, az orvostudomány területén. Az 5. század orvosa – az időközben beállott szellemi változások természetes következménye-képpen – tehát már realistább, mint Alkmaión, az orvostudományi

192

irodalom megalapítója, akinek egyik töredéke szerint nemcsak a láthatatlan, de még az érzékelhető földi dolgokról is csak az istenek tudhatnak biztosat; nekünk, embereknek be kell érnünk a visszakövetkeztetéssel.³⁰⁰ A fönti idézetben mindenképp figyelemre méltó, hogy itt, ahol a gondolkodás történetében először találkozunk a „feltevés”, a hipotézis terminusszerű szavával és fogalmával, mindjárt a mögötte rejlő logikai folyamat halálos ítéletét is hallhatjuk. S ez az ítélet – a maga egyetemes formájában – az első pillanatra meghökkent. Az a logikus, aki mindezt leírta, ne vette volna észre, hogy feltevésszerű ismeretek nélkül a tudomány nem boldogulhat? Vagy pusztán a tudás szűk körére akarta szorítani a tudomány célját és feladatát, csak azt engedve be, amit ismerettani alapgondolat szerint bizonyosságnak vél, nem törődve azzal, hogy talán saját nézetei is csak feltevésen nyugszanak? De mintha ezek anakronisztikus kérdések lennének, s csak megzavarnák a görög orvos értelmezését. Úgy tűnik, már akkoriban is inkább a természetkutató törekedett mindenképp pozitív bizonyítékra, s nem a filozófus; de nem szabad fennakadnunk a bizonyosságot mindenütt, kivétel nélkül követelő meggyőződésen. Ne feledjük, hogy az érzéki realizmus épp a görög orvosban, a felvilágosodás idején éli gondtalan ifjúkorát, s hogy épp ez a hitszerű meggyőződés képesíti, hogy – a nem hiányzó és mindent nivelláló általános kétely közepette – a „feltevés” fogalmára egyáltalán rábukkanjon. Hogy felállítsa, tapasztalati tudása alapján, a legigazabb, legkétségtelenebb (atrekesztaton) ideálját, annak ellenére, hogy észreveszi (s ezt A régi orvostudományról írója különösen szépen magyarázza: 12), hogy az ideált maradéktalanul elérni nem sikerülhet, s az orvostudomány még akkor is csodálatot érdemel, ha következtetéseivel csak közelíti a kétségtelent. De nyilvánvalóan hamis, érzékeinknek ellentmondó gondolatokkal, „feltevésekkel” ne akarja elérni. Szerzőnk védelmére még ahhoz a mentegetéshez se folyamodjunk, hogy csupán az „üres”

feltevésekről beszél, hisz a szövegben másutt a „feltevést”

általánosságban elítéli. Itt becsületmentésre nincs szükség, annyira világos, hogy a szó terminusszerű használata ellenére a szerző egészen másképp értelmezi, mint manapság a közkézen forgó logikai tankönyvekben szokás; s miután lehetőség szerint eleget tett a

193

feladatnak, visszautasította a konstruáló képzelet túltengését a tudo-mányban („hipotézise” csak ezt jelenti), józanul nem követelhetjük, hogy egy későbbi kor reflektáltabb gondolkodásmódjával – Poincaré modorában – elmélkedjék a feltevések megengedett, sőt szükséges voltáról.³⁰¹

Egyébként a könyv legjelentékenyebb részének tartom, ahol szerzőnk – immár a feltevések általános megbélyegzése után – bírálja a teoretikusok többségét, akik szerinte helytelenül használják a betegségek magyarázatára a meleg és hideg, a száraz és nedves fogalmát. Valaki – így okoskodik emberünk a 13. s a következő fejezetekben – gyenge testi szervezete dacára nyers hússal és gabonamagokkal táplálkozik. A hatás nem marad el, megbetegszik tőle; már most mit teszünk vele? A közvetlen tapasztalat, az empíria útbaigazít³⁰²: könnyebben emészthető eledelt adunk neki, például nyers gabona helyett kenyeret. Ha szervezetét nem tette még teljesen tönkre a korábbi helytelen táplálkozás, meggyógyul a kenyérevéstől.

De mi okozta itt a gyógyulást? – ez a fő kérdés, erre kell elsősorban felelnünk. A teoretikusok kénytelenek alapfogalmaiknak megfelelően a meleg és száraz, a hideg és nedves tulajdonságok között választani, s mert elméletük szerint a hideget a meleggel, a meleget pedig a hideggel kell gyógyítani, a betegség elmúlását is alternatív módon hol ennek, hol annak tudják be. Képtelen felelet, mert hisz a kenyérben ezek az ellentétes tulajdonságok egyszerre vannak jelen: a lisztet vízzel gyúrták össze és tüzön sütötték meg;

tehát lappangó erőként mindazt fel kell tételeznünk a kenyérben, amit a száraz meleg és a nedves hideg a lisztben mint változást előidézett. És benne van abban még sok más egyéb, amit teoretikusaink kizárólagos elvük miatt nem vesznek észre, többek közt azok a tulajdonságok egyike vagy másika is, ami szerint minden anyagot édesnek vagy savanyúnak, keserűnek vagy sósnak stb.

nevezünk. Ezek a lényeges tulajdonságok úgy kapcsolódnak a meleghez vagy hideghez, a szárazhoz vagy nedveshez, hogy szükségképp velük együtt jelennek meg; ami csak meleg, és semmi egyéb, nem létezik. De ezen a ponton a szerzőnek engedem át a szót:

„Én a magam részéről nem tudom elképzelni, hogy akik ezt az elméletet vallják és a tudományt helyes útjáról a feltevések területére

194

vezetik, miként fogják az embereket feltevésüknek megfelelően gyógyítani. Mert – legalábbis azt gondolom – ők sem fedezték még fel az önmagában való meleget (auto ti eph’heóüton thermon) vagy hideget vagy szárazat vagy nedveset, ti. ami semmi más tulajdon-ságban nem osztozik, hiszen – azt hiszem – ők is ugyanazokat az ételeket és italokat ismerik, amelyekkel valamennyien élünk, és csupán ők kapcsolják ehhez a meleg, ahhoz a hideg, ehhez a száraz, ahhoz a nedves nevét. Mint ahogy képtelenség a betegnek elrendelni, hogy meleget vegyen magához, mert azonnal meg fogja kérdezni, hogy mi legyen az a meleg? S az orvos, ha nem akar sületlenséget beszélni, az ismert anyagok egyikét vagy másikát nevezi meg. (15)”

Szerzőnk kritikai megjegyzéseivel nemcsak ellenfelei hibájára mutat, hanem minden kezdetleges tudomány tévedésére is, a haladás egyik legfőbb akadályára. A gondolkodás fejlődésének bizonyos fokán hajlandóságot tapasztalunk a feltevésekre. Azaz a tárgyak minőségeit, megnyilatkozási módjait önálló tárgyakként fogjuk fel, létezést és közvetlen energiát tulajdonítva nekik. Néha a megnyilatkozási módok együttesét sűrítjük önálló fogalomba, hogy aztán ez a tartalmi egység, gondolati termék szerepeljen mint a megnyilatkozást előidéző és magyarázó tényező; így jött létre valamikor az életerő, sőt, a lélek fogalma is. Más esetekben meg az összetett jelenségek vagy minőségek szövevényéből egyet emel ki a tárgyiasításra hajló gondolkodás, s lényegnek képzel olyasmit, amit a tudomány később csak az anyagi világrészek érintkezésének, viszonyának állít. Mennyi idejébe, fáradságába került az emberi kutatásnak, amíg sikerült kimutatni, hogy a tűz nem anyag, mint ahogy a görög természetbölcselők hitték, hanem az oxidáció folyamata; s a hőről (a melegről) csak az újabb elmélet tanítja, hogy a molekulák helyzetváltozása, holott görög gondolkodóink ha nem is külön anyagként, hát ennek sajátos, tán a színekkel egy rangra helyezett minőségeként ismerték. A feltételezés oly természetes, majdnem szükségszerű, hogy nem győzzük eléggé dicsérni orvosírónkat, amiért egyik – mindenesetre durvább – esetét felderítette és helyesbítette. A melegről nem szabad úgy beszélni (s erre a figyelmeztetésre az elvont gondolataik között élő teoretikusok bizonyára bőségesen rászolgáltak), mintha önmagában létezne, és

195

képes volna magyarázni a dolgokat. Finom megjegyzésével valósággal betetőzte szerzőnk a feltevésekkel dolgozó filozófia kritikáját. Mert A régi orvostudományról lényegét három, egymáshoz szorosan kapcsolt kritikai gondolatban kell keresnünk: a filozófia, a hipotézisek és a hüposztasziszok³⁰³ bírálatában. Vagy a könyv sorrendjét követve: mindenekelőtt a feltevésekkel számolt le, s miután bizonyította a leggyakoribb feltevés hibáját, elítélte a filozófiát mint az efféle hibás feltevések melegágyát.

Bírálatának remeke, mondtuk, a középső pont: itt a lélek szinte szükségszerű fejlődési fogyatkozását derítette fel. Épp ezért méltánytalan volna a szemrehányás, hogy ő maga, az éleselméjű kritikus is mennyire benne él az általa kifogásolt gondolatkörben.

Vagy azok a tulajdonságok, amelyeket a bíráltak helyett ajánl, s a kor szubjektivitása is előszeretettel tekintett a számunkra hozzáférhető megismerés kifejezőinek, az édes, savanyú, keserű stb. tulajdonságai, nem vezetnek-e megint tárgyszerűen elgondolt fogalmakhoz (hüposztasziszokhoz), ha azzal az általánosítással kezeljük, és vesszük okozóknak, ahogy ő maga? Változott-e az objektív világra irányuló kutatás biztonsága azzal, hogy a legáltalánosabb tartalmú, tapintással és hőérzettel közvetített, szubjektív minőségek helyébe kevésbé általános, de még egyénibb természetű ízlelési minőségek léptek? Például szerzőnk nedvelmélete szerint az édes a legegészségesebb, a savanyú a legártalmasabb; holott manapság mindenki tudja, hogy ezek az érzések patogén szempontból közömbösek, mert a szervezetünkre gyakorolt hatást az anyag objektív tulajdonságai, kémiai összetétele határozzák meg; a testünkre ártalmas mérgek nagyon különböző ízűek lehetnek. A modern tudomány úgy állapítja meg az anyagok viselkedését, kölcsönhatását, hogy kémiai alkotóelemeikre bontja, és – a szubjektív szempont háttérbe szorításával – tulajdonságaikat külön-külön objektíven meghatározza; így teremt a fiziológiának is alapot a táplálkozás és emésztés vizsgálatához. Érthető, hogy tudományos segédeszközök nélkül nem is gondolhatott a kémiára épülő modern fiziológiára az a görög orvos, aki a helyes táplálkozás kérdéseivel foglalkozott. Tévedései – nagyszerű kritikájával szembehelyezve –

196

legföljebb logikai tanulsággal szolgálnak (ha ugyan szükséges ezt kiemelnünk): más követelményeket állítani és azoknak eleget tenni.

Épp a körülmények miatt szerzőnk többi pozitív tanítása sem annyira értékes, mint kritikája. Az orvostudományt a táplálkozás nagy problémájából származtatja, s ezt végigvezeti a hippokratikus kor egyetemes szelleme szerint, hiszen a testrészek helyett is

Épp a körülmények miatt szerzőnk többi pozitív tanítása sem annyira értékes, mint kritikája. Az orvostudományt a táplálkozás nagy problémájából származtatja, s ezt végigvezeti a hippokratikus kor egyetemes szelleme szerint, hiszen a testrészek helyett is