Sajátos ellentétre bukkan, aki a Hippokratész személyére vonatkozó hagyománnyal foglalkozik. Az egyik oldalon rendkívül pontos adatokkal találkozik, hiszen Hippokratészről tudjuk (életrajzírója, Szóranosz110 mondja a kószi Aszklépiadai irattárában végzett kutatások alapján), hogy a 80. olümpiasz 1. évében (Kr. e. 460–459) született, az Agrianiosz hónap 27. napján, Habriadasz monarchiája idején. Ez biztos, pontos, kielégítő. De a Hippokratész személyére és életére vonatkozó többi dokumentum közt egy sincsen, amely minden szempontból hiteles. A mondák homályába burkolt alak ő, s nemcsak előttünk, már az ókorban az volt: az „egészség atyja”, az
„istenekhez méltó tudomány vezére”, az „isteni Hippokratész”, akiről épp ezért sokat tudtak és beszéltek, de semmi megbízhatót.111
Aszklépiadészi származása kétségtelen. Ezzel a híres nemzetséggel, genealógiájával mindig foglalkoztak, amióta görög földön a történetírás kialakult: Theopomposz a Kr. e. 4. században, Eratoszthenész a 3.-ban, Apollodórosz a 2.-ban; a kószi Aszklépiadai névsorát és éveit még Claudius császár is elő tudta számlálni, mikor felolvasásban igazolta, hogy a szigetbelieknek adóelengedést adott (Tacitus: Annales XII. 61). Ennek dacára sem ellentmondás nélküli tudásunk a családfáról: Hippokratészt az egyik forrás (Szóranosz) a 19., egy másik (egy apokrif levél,112 Littré IX. 314) a 18., egy harmadik (Tzetzész) a 17. nemzedék tagjának tekinti Aszklépiosztól számítva. Atyja Hérakleidész volt, nagyatyja ugyancsak Hippokratész, anyját (ha nem Praxitheának) történetesen éppúgy hívták, mint Szókratészét: Phainarétának. A család Héraklészt is ősének tisztelte; Hippokratész egyik fiát nyilván a mondai Eurüpülosz leányától származó Héraklész-ivadék tiszteletére nevezték el Thesszalosznak.
Bizonyára apja vezette be az orvostudományba, nagyon fiatalon (vö. A törvény 2). Ebben a korban az orvosiskolák idegenből felvett és megesketett tanítványai még nem szakították meg az apáról fiúra
102
szálló családi hagyományt. A kószi eskü, mely teljes szövegében maradt ránk, többek között két dolgot köt a szövetség minden tagjának lelkére: ingyen tanítani a mester nemzetségét, és a tudást senki mással nem közölni – a jogos formában tanítvánnyá lett idegen kivételével –, csak a saját gyermekekkel. Családi közösség a vallás formáival összetartva: ez az orvosi iskolák külső képe még az 5.
században is. Mert A törvény, a Hippokratészi Gyűjtemény egyik legrégibb dokumentuma, általában zártkörű vallási egyesületként jellemzi az orvosiskolát, mikor a misztériumok nyelvén azt mondja:
„szent dolgokat csak szent embereknek mutatunk meg; az avatatlanoknak nem szabad, míg be nem vezettük őket a tudás orgiáiba”.113114
A vallásos hangulat sem hiányozhatott tehát a gyermek és ifjú Aszklépiadész neveléséből. Évenként egyszer ünnepélyes menetben vonult az egész nép, élén az isten rokonságával, abba a ciprusberekbe, melyben – félórányira a várostól – Aszklépiosz szentélye állott; a „botfelvétel” ünnepét ülték: a kiterjedt nemzetség tagjai felváltva viselték a papi méltóságot egy évre.115 Semmi közelebbit nem tudunk Hippokratész viszonyáról az Aszklépiosz-valláshoz, és azt sem, miféle idegen befolyás ellensúlyozta, helyesbítette benne a vallási és családi hagyományt.
A vallástól független orvosi tudás és tanítás ekkor már magas fokon állhatott. Hippokratész ősei – századokra visszamenően – híres orvosok voltak (Nebrosz, Aineiasz), és a kószi eskü tanúságot tesz róla, hogy ott a gyakorlati útmutatáson (a parangelién) kívül már az elméleti oktatás (az akroészisz) is szerepet játszott. Mindebben tehát Hippokratésznek is része volt. A ránk maradt hagyomány ezenkívül idegen mesterekről is beszél: Herodikoszról, Gorgiaszról és Démokritoszról.
Hérodikosz (nyilván a szelümbriai, és nem a knidoszi vagy leontinoi-i) a „természetes” gyógyításmód egyik úttörője görög földön. A taraszi Ikkosz után (vö. Diels I2, 104), aki Püthagorasz híveként keresett kapcsolatot gimnasztika és életbölcsesség között, az 5. század közepe táján igyekezett a testgyakorlást és diétát összefoglalni az egészséget biztosító élettudomány magasabb egységében. Eredetileg tornatanító (paidotribész) volt, de
103
betegeskedése miatt az egészség tartós és céltudatos ápolásának szentelte életét, és gümnasztésznek címeztette magát. Az Anonymus Londinensisből tudjuk, hogy elméletében az orvostudományt következetesen így határozta meg: „mesterséggel való elvezetés a természeteshez” (to kata phüszin; IX. 31). Az új módszer lényege pedig abból állt, hogy fáradalmakkal (testmozgással) kell az étkezést egybekötni, mert csak így lehet megfelelő az emésztés.
Megszalasztotta hát pácienseit Athénből Megaráig és vissza (majdnem 40 km). Munkája, tanításai kétségtelenül nagy hatással voltak kortársaira: a Hippokratészi Gyűjteményben felfedezhetjük a hérodikószi gondolat nyomait (különösen A diétáról szóló iratban, de A levegőről értekezőben is). Azt mondhatnánk, tudománya a minden természetes iránt fogékony század folyamán közkinccsé vált, persze helyes és okos tételei mellett egyre világosabb lett minden nevetséges túlzása. A testet ezerszeresen megkínzó gyógyítását megszólja Platón és Arisztotelész; így beszélt arról már az Epidémiák könyveinek egyik passzusa is (VI. 3. 18). Hérodikosz Hippokratészre is hatással lehetett: a természetes – ezt bátran feltételezhetjük – az ő értéktárába is beletartozott, a testedzés meg bármely görög orvoséba. De hogy a göthös fájdalomtűrő személyes tanítója volt a kószi nagymesternek, az csak egy buzgó
„természetgyógyász” jámbor kívánsága lehet – nem tény; semmi sem szól mellette, nem is valószínű.116
Ami Gorgiaszt illeti, a híres szofista szicíliai hazájából sokkal később került Görögország keleti részébe, semhogy közte és Hippokratész között tanító és tanítvány viszonyról beszélni lehetne.
Gorgiasz már öregedő emberként, 427-ben látogatta meg először Athént egy segítséget kérő követség élén; az itt elért nagy siker indította további vándorlásaira, thesszáliai tartózkodásaira.
Larisszában, az Aleuadák vendégszerető házában mindenesetre Hippokratésszel is találkozhatott, hiszen az orvosnak, mint látni fogjuk, köze van ehhez a vidékhez; az Epidémiák III. könyvében Larisszában végzett gyógyításokról is szó esik (3. szakasz, 5. és 12.
paciens). De az ismeretség nem jelenti, hogy befolyásolták egymást.
Mit is tanulhatott volna Hippokratész a szónoktól – s Gorgiasz későbbi éveiben, úgy látszik, csakis szónok volt –, aki
104
természettudományát, Empedoklész bölcseletét a szó művészetének áldozta, mert a szó erejét az emberi ügyek intézésében mindeneknél fontosabbnak látta, s a gyógyítás terén még az orvos tudásánál is többre becsülte? (Platón: Gorgiasz 456b)117
Bennünket tulajdonképpen a harmadik, Hippokratész és Démokritosz viszonya érdekel leginkább. Az apollodóroszi időszámítás szerint a bölcsész ugyanabban az olümpiai szakaszban született, mint az orvos. Démokritosz „tanárkodását” már ez a körülmény is gyanússá teheti. Filozófusunkat egyetemes tudása a világ megannyi jelenségével kapcsolatba hozta; a tudományok akkor már tapasztalható elkülönülése, a szakosodás pedig feljogosít, hogy valóságos polihisztornak tartsuk. Munkáinak Kallimakhosz Thraszüllosz által megőrzött címei igazítanak útba, s látjuk, hogy orvostudományi vagy azokhoz közel álló kérdésekkel is jócskán foglalkozott. Mert nemcsak a magokról, növényekről és gyümölcsökről (tehát a botanikáról) és az állatokról írt könyvet, mégpedig (töredékeiből következtethetünk) csillagászati és éghajlattani okkereséssel, hanem az emberi természetről is, az értelemről, az érzékekről, a test nedveiről, a prognózisról, a diétáról, az orvosi következtetésekről, az alkalom híján lévő és alkalomszerű időpontról.118
Orvostudománya, melyet a nemes hagyomány tisztelőjeként állatokon végzett anatómiai kísérletekkel formált, korának megfelelő.
Nehéz a döntés, hogy ki a feltaláló és ki a kölcsönkérő. A spermát például éppúgy az egész testből, ennek legfontosabb részeiből kiinduló váladéknak tartja Démokritosz, mint a Hippokratészi Gyűjtemény írói.119 Ismeri az ütőér verését, phlebopaliének nevezi (Diels 407, 120. töredék), de ugyanezzel a kifejezéssel (a palmosszal a szphügmoszon kívül) a korabeli orvostudományi munkákban is találkozunk. A gondolatot, hogy az ember egész mivoltában, testi-lelki megjelenésében a nagyvilág képmása, amivel majd a Gyűjteményben sokszor és sokféleképpen találkozunk, talán Démokritosz látta el először a maga igaz terminusával, midőn az embert mikrosz koszmosznak mondta (398, 34. töredék). És talán Démokritoszra gondol A hetes számról értekező orvosíró (Ermerius120 III. 537, 14), aki az emberi testet a lélek „sátrának”
105
(szkénosz) nevezi, mert ez bölcselőnknek – nyilván a vallási misztikából kölcsönözve – kedvenc kifejezése.121
Hippokratész ismerhette, személyesen érintkezhetett az abdérai bölccsel. Az Epidémiák I. és III. könyvét magának a mesternek szokás tulajdonítani, mert hosszas thaszoszi tartózkodásra utalnak, a 3. könyv pedig a szemben fekvő thrákiai partot is az utazó orvos működési helyeként említi, s egész sereg abdérai páciens kórtörténetét tartalmazza. Ha tanító és tanítvány viszonyban nem is voltak, jó ismerősök lehettek, sőt, mint egyik forrásunk mondja:
aemulatores sapientiae inter se [a bölcsességben vetélkedők]
(Philón: De providentia II. 13). De túl nagy jelentőséget nem tulajdoníthatunk a kapcsolatuknak; Démokritosz hatását a Hippokratész nevével kapcsolatos irodalomban hiába keressük.
Abban a korban az orvos már nem orvostudományért, csak filozófiáért fordult a filozófushoz, és a démokritoszi bölcsészet atomista lényegéből a Hippokratészi Gyűjteményben semmit sem találunk. Majd csak a pruszai Aszklépiadész fogja az atomista világfelfogásnak azokat a következtetéseit levonni (a Kr. e. 1. század elején, már Rómában), amelyek alkalmassá tették, hogy orvostudományi elmélet alapja legyen (Anon. Lond. XIII. 21D).
Időközben az abdérai bölcsészetet, melynek egyébként is az volt a sorsa, hogy a kortársak ne vegyék észre, s csak a késő utódok körében támadjon fel („Athénbe jöttem és senki sem ismert”, mondta maga Démokritosz), az orvostudomány területén csak az éliszi Aigimiosznál és a nagy alexandriai orvosnál, Eraszisztratosznál véli, ott is alig, felfedezhetőnek a kutatás.122
De még így is érdeklődéssel olvashatjuk azt a regényirodalmat, amely – talán a Krisztus születése körüli időben – Hippokratész és Démokritosz képzelt és kiszínezett kapcsolatáról szól.123 A Hippokratészi Gyűjteményhez csatolva 11 levél maradt ránk, amelyek említik a regényes barátságot. A legenda középpontjában nem Hippokratész áll, hanem az abdérai bölcs, akit honfitársai őrültnek gondolnak. A régebbi verzió szerint, mert vagyonát eltékozolta (Philón, Diogenész Laertiosz, Ailianosz); a mi leveleink már úgy tudják, hogy viselkedése, örökös nevetése keltett gyanút.
Hippokratész az elbeszélés korai fordulatában jut szerephez:
106
nemcsak főműve, a Megasz diakoszmosz (A nagy világrend) felolvasása mentette meg Démokritoszt az őrültség vádjától, hanem a legelső görög orvos igazolása is (erre következtethetünk Philón művének idézett helyéből). A levelekben már nem a vádaskodó, csak az aggódó abdéraiak állnak előttünk, akik legnagyobb honfitársuk baján kétségbeesnek, s maguk fordulnak az egyedüli segítséghez, a kószi Hippokratészhez. Kultúrtörténeti szempontból sem érdektelen, hogy hasonló esetekben miféle hosszas és sokirányú levelezés indult meg, hogy a távoli vidék nagyhírű orvosa a rendkívüli páciens testéhez férkőzzön. Hippokratész – az abdérai meghívást követően – ír ottani barátjának (Philopoiménnek), ki szíves fogadásáról levélben már előre biztosította; ír egyik orvostársának, a Halikarnasszoszban működő Dionüsziosznak, hogy távolléte alatt segítse ki, legyen időközben a kósziak és a vezető nélkül maradt család gondozója. Ír Rhodoszba hajóért, ír Krateuaszhoz (a Kr. e. 1. század híres
„gyökérgyűjtőjének” képzelt őse) gyógyító füvekért; s csak e sok irka-firka után juthat rendeltetési helyére, Abdérába. Démokritoszt természetesen a legmélyebb elmélkedés, sőt állat-anatómiai tanulmányok közben lepi meg, meggyőződik nemcsak ép, de emberfölötti elméjéről, s a szegény abdéritákat megnyugtathatja, hogy Démokritoszukat ne féltsék, mert ő csakugyan teljes joggal nevet – az emberi gyarlóságokon.124
A filozófus aztán nem maradt adósa a diagnosztizáló orvosnak: a két nagy ember között meginduló levelezés folyamán elküldi Hippokratésznek Az őrültségről szóló értekezését: egy-két mondatot a Hippokratészi Gyűjteményben található A szent betegségről könyvéből. Hippokratész ezt kevésbé humorosan viszonozta, mert az ő tudós ajándékát, a hunyor gyógyító erejéről szóló értekezést főleg a saját szerzeményű „aforizmák” rongyaiból foltozta össze.
Hippokratész tanulóéveiről tehát (a kósziakat kivéve) semmit sem tudunk: sem Hérodikosz, sem Gorgiasz, sem Démokritosz nem kelthettek bennünk bizalmat; idegen földre, vándorlásokra utalnak:
ennyi az egész. Otthoni tanulmányainak befejezésével Hippokratész is elhagyta hazáját, hogy az 5. század bevett szokása szerint megtapasztalja a nagyvilágot. A talán kószi orvosok számára készült A törvény is idegenbe küldi a jól fölkészült fiatalokat. Hippokratész
107
távozását szökésnek minősítik életrajzírói; menekült, mert némelyek szerint (Andreasz) a knidoszi, mások szerint (Tzetzész) a kószi irattárat, nyilván a papit gyújtotta fel. Szóba sem hoztam volna ezt a badarságot, ha keletkezésének feltehető motívuma az orvostudomány történetéhez nem kapcsolódna. A legenda szerint Hippokratész hiúságból semmisítette meg az addigi tudás emlékeit. Ám az epidauroszi kövek nyilvánvalóvá tették előttünk, hogy az orvosi ismeretek forrásait nem a papi archívumokban kell keresni.
Hippokratész Észak-Görögországba, Thaszosz szigetére, a szemben fekvő thrákiai partra és Thesszáliába távozott, ha az Epidémiák I. és III. könyvét vesszük életrajzi alapnak. Az itt tárgyalt kórtörténetek hitelét nagyban emeli a körülmény, hogy a modern kutatás az említett személynevek némelyikét a 430. év körüli feliratokkal valóban igazolta (vö. E. Jacobs: Thasiaca. Berlin, 1893).
A thesszáliai tartózkodás különben is az egyik legkevésbé kétséges pontja a hippokratészi életrajznak. Nemcsak az Epidémiák kórtörténetei tanúskodnak mellette; Hippokratész sírja és családjának későbbi története is ezt mutatja. A hagyomány szerint Larisszában halt meg, mint nagyon idős ember, a 4. század első harmadában;
sírját még a Krisztus utáni időkben is Larissza és Gürton között mutogatták. A 19. század ötvenes éveiben azzal a hírrel lepték meg az újgörögök (Samartsides) a világot, hogy felírásos koporsóval együtt megtalálták a nagy ember nyugvóhelyét; persze az egész hamisnak bizonyult.125 Hippokratész családja a görögség északi részével nemzedékeken át összeköttetésben maradt: a makedón udvart gyógykezelte, mely magát éppúgy Héraklésztől származónak tartotta, mint kószi orvosaink. Thesszalosz, Hippokratész egyik fia állítólag katonaorvosként részt vett a szicíliai expedícióban az athéniek oldalán, később Arkhelaosz makedón királynál (414–399) töltötte be az udvari orvos tisztét; IV. Hippokratész pedig másik fiának, Drakónnak leszármazottja, aki Nagy Sándor felesége, Roxané orvosa volt. Az orvosok közül, akiket Nagy Sándor magával vitt indiai útjára, az egyik Kritodemosz, ő szintén kószi Aszklépiadész volt. Ide tartozik egy anekdota is, melyet a nagy Hippokratészről regéltek életrajzírói: Perdikkaszt, a makedón fejedelmet atyja, Alexandrosz halála után beteggé teszi a szerelem az özveggyé
108
maradt hárem egyik hölgye, Phila iránt, s a bajon az állapot igaz felderítésével csak Hippokratész tud segíteni, kit a knidoszi Eurüphónnal együtt a beteg király mellé hívtak. Képzelt történetnek kell tartanunk az egészet nemcsak a kronológiai zavar miatt (II.
Perdikkasz, akiről itt szó lehet, már 454-ben trónra lépett), de azért is, mert az orvos diagnózisára szoruló szerelmes királyfi a görög romantika egyik kedvelt alakja,126 s amit most Hippokratészről hallottunk, azt Eraszisztratoszról, sőt, az arab Avicennáról is mesélik, Galénosz meg magáról meséli majd (XIV. 630 K.); s amit az imént Szóranoszból idéztünk, azt Plutarkhosz Démétrioszában (38), Lukianosz A szírek istennőjéről értekező könyvében (17), Héliodórosz regényében (Sorsüldözött szerelmesek IV. 7) és Arisztainetosz szerelmes leveleiben (I. 13) éppúgy elolvashatjuk. A Hippokratészről szóló anekdota – mint már Littré megjegyzi (I. 39) – az orvostudomány történetének szempontjából mindenesetre ügyes készítmény: az orvos még nem a pulzus veréséből következtet a szerelemre (ez anakronizmus lenne) – az arc színváltozása lesz a belső érzelmek árulója.127
Hippokratész tehát Észak-Görögország egyéb helyein kívül Thesszáliában praktizál mint fiatal orvos, és az aggastyánt Thesszáliában éri a halál: életének hosszú folyásáról ennyit tudunk megállapítani nagy valószínűséggel. Időközben bizonyára a szülőföldön, Kósz szigetén működött, írt és tanított; a kószi iskola megszakítatlanságát nem lehetne e feltevés nélkül megértenünk. De – kérdezhetnénk tovább – az iskolaalapító hivatása állandóan a sziget kisszerű viszonyaihoz kötötte Hippokratészt, vagy másutt is járt – a korabeli jón tudósok és filozófusok mintájára –, messze vidékre terjesztve ki ismeretei és tapasztalatai körét? Biztos feleletet csak a Hippokratészi Gyűjtemény irataiból várhatnánk, ha ezek származását bizonyossággal meg lehetne mondani.128 Különösen az egyik könyv, mely A levegőről, a vizekről és a helyekről értekezik, szolgálhatna kellő felvilágosítással, mert itt úgyszólván az egész akkor ismert keletre vonatkozó néprajzi és éghajlati ismertetéseket találunk.129 De a kritika a Gyűjteménynek ezzel a darabjával is foglalkozott, bár hosszú időn keresztül érintetlenül hagyta. Mindenki írhatta a kérdéses művet, csak épp az Epidémiák szerzője nem, mert az északi
109
vidék (Thrákia, Thesszália), melyről Hippokratésszel kapcsolatban beszéltünk, az író horizontján kívül esik: így hangzik a legradikálisabb ellenvetés (Wilamowitz).130 Mások (például Rosenbaum) úgy gondolják, hogy még ha Hippokratész is a szerző, azokról a helyekről, népekről, amelyek a kérdéses könyvben szerepelnek, mások híradása nyomán is szólhatott. E kritikával szemben két tétel bizonyítására vállalkozom: a „vad thrákok és illírek” mellőzése név szerint még nem elég ok Hippokratész szerzőségében kételkedni, és aki A levegőről, a vizekről és a helyekről szóló értekezést írta, a maga alaptervezete és eszméje szerint csakis saját tapasztalatból írhatott.
A munka második részében (a 18–33. fejezetben131 azt tűzi ki egyetlen feladatának, hogy Ázsiát és Európát összevesse, különbségeiket kimutassa. Mellékes, mi vezetett ehhez a kérdéshez (erről más összefüggésben lesz még szó); elég tudnunk, hogy a nyilvánvaló cél miféle irányt adott a fejtegetéseknek. A szerző az ázsiaiak elpuhultságát akarja természetes, klimatikus okokból magyarázni az európaiak keményebb, harcra és önkormányzásra alkalmas jellemével szemben. Kiviláglik e céltudatosság abból is, hogy a 23. fejezet, miután Ázsia tárgyalását befejezte, majdnem ugyanazokkal a szavakkal vonja le a végső következtetéseket, mint a 31., ahol az európai viszonyok fejtegetését lezárva, tulajdonképpen maga az egész könyv is lezárul;132 a 32. és 33. fejezet már csak utólagos kiegészítő magyarázatot tartalmaz. Ami a főtétel (az ázsiai puhaság és az európai kemény jellem) bizonyítását illeti, a szerzőt két szempont vezeti klimatikus megfigyeléseinél; mindenekelőtt a hőmérséklet (hideg, meleg és közép-temperatúra fokozataiba bontja szét az átmenetek folytonosságát), másodsorban az összes éghajlati tényezők (évszakok, időjárás, hőmérséklet stb.) állandóságának, illetve változásainak korrelatív gondolata. Mert szerinte a váratlan, gyors és gyakori átmenet megedzi az embert testben-lélekben, s egyéni különbségeket hoz létre, míg a természeti környezet állandósága puhává és rugalmatlanná tesz. A hőmérséklet szempontjához kapcsolva ezt a nézetet, szerzőnk a következő osztályozáshoz és eredményekhez jut: sem az állandó meleg, sem az állandó hideg nem segíti a kívánatos emberideált, de még az állandó
110
középhőmérséklet sem, hanem csak a középhőmérséklet és változatosság találkozása.
Ez a program – mint látjuk – úgyszólván előre meghatározta szerzőnk föld- és néprajzát, mert nem is várhatunk egyebet, mint hogy csak azokkal a helyekkel és népekkel foglalkozzon, amelyek tételeinek igazolására alkalmasak. Mivel Egyiptomot és Líbiát Ázsiához számítja, Ázsiát tünteti fel az állandó meleg tipikus vidékeként. Az erre vonatkozó rész nem maradt ránk, de hogy jelentékeny terjedelmű, gondosan kidolgozott szakasz volt, azt abból a párhuzamból következtetjük, melyet az író az egyiptomiak és szkíták között von (a 25., majd megismételve a 26. fejezetben).133 Mert szerinte az utóbbiak az állandó hideg klíma klasszikus népe.
Lakóhelyük Európa, és szerzőnk feltűnően hosszan foglalkozik velük (teljes hat fejezetben az összesen tizenötből), ami azért is feltűnő, mert tulajdonképpen főtételét szorítja meg a szkíták példája; látjuk, hogy vannak Európában is népek, amelyek a klimatikus változások hiányában nem tudják megszerezni a kellő testi és lelki edzettséget.134 Név szerint a Fekete-tenger Maiótisz-öble körül lakó szauromatészek [szarmaták] azok, akiket a hosszas ismertetéshez alapul vesz; de a tőlük északra lakó nomádokról is hallunk egyet-mást. A hőmérséklet végletei között, melyekből a meleg Ázsiára, a hideg Európára esett, szerzőnk nézete szerint az állandó középtemperatúra megint Ázsiát, a váltakozó középhőmérséklet meg Európát jellemzi, a velük járó etikai következményekkel együtt. Az előbbivel a 19. fejezet foglalkozik, az utóbbival a 31. A vidékek és népek pontosabb említése hiányzik. A könyv előbbi helyénél (19.) mindenkinek Elő-Ázsia jut majd eszébe, s itt – ebben a fejezetben – használja szerzőnk mintegy önkéntelenül a nép nevét, amelyre a változó középhőmérséklet előnyeit magasztalva mindig gondol, s kedvéért Európa és Ázsia egész összehasonlítására vállalkozott: a hellénekét. Mint e tervből kitűnik, a makrokephaloszok (22. fejezet) és a Phaszisz folyó vidékén lakók (23. fejezet)135 néprajza tulajdonképpen nem tartozik a mű alapvázlatába; de e népek a szerző útjába estek a Fekete-tenger déli oldalán a Krím-félsziget szkítáihoz vezető vonalon; ezenkívül a klimatikus változatosságra találunk
111
példát Ázsiában is, amely egyébként csak az állandóságot képviselné.136
A levegőről, a vizekről és a helyekről értekező könyv tervezetéből, mely tán az első pillanatban komplikáltnak látszik, fontos következtetéseket vonhatunk le a munka szerzőjéről. Aki ennyire általános formák között mond ki egyetemes igazságokat, attól nem várhatjuk, hogy név szerint mindenről beszámoljon, ami tapasztalatai körébe esik vagy esett. Egyébként is kényes az ilyen következtetés, ha éppenséggel nem félrevezető, hisz így arra juthat
A levegőről, a vizekről és a helyekről értekező könyv tervezetéből, mely tán az első pillanatban komplikáltnak látszik, fontos következtetéseket vonhatunk le a munka szerzőjéről. Aki ennyire általános formák között mond ki egyetemes igazságokat, attól nem várhatjuk, hogy név szerint mindenről beszámoljon, ami tapasztalatai körébe esik vagy esett. Egyébként is kényes az ilyen következtetés, ha éppenséggel nem félrevezető, hisz így arra juthat