ALKMAIÓN ÉS EMPEDOKLÉSZ - HARMADIK FEJEZET Az orvostudomány kezdete

HARMADIK FEJEZET Az orvostudomány kezdete

1. ALKMAIÓN ÉS EMPEDOKLÉSZ

Hippokratészt a mai napig az orvostudomány atyjának tartja és nevezi a köztudat. De a megtisztelő elnevezéssel ne kössük össze a teljesen hamis gondolatot, hogy Hippokratész a valamiképpen magasabb értelemben vett orvostudomány kezdetét jelenti. Nemcsak az orvosi gyakorlatnak, az elméletnek is százados múltja volt már, mikor a kósziak nagy mestere állt a tudományos fejlődés élére. A Kr.

e. 5. század második felét, ha még nem is az összegzés, de a legélénkebb szellemi küzdelem korának mondhatjuk. Ebben az időben már különböző iskolák többé-kevésbé kialakult nézetei versenyeznek egymással, s e nézetek nem csupán élőszóban, hanem írásban, könyvekben is kifejezik a maguk igazát a szakszerűség szűk körét messze elhagyó általánosságban, a közelről érdekelt laikusok élénk figyelme mellett. Vándor orvos-tanítók járják be Hellasz földjét, felolvasásokat tartanak a közönség tanítására, könyveket szerkesztenek, hogy a páciensek okuljanak. Ilyen környezetben, tudományának e fejlettségi fokán élt és működött Hippokratész.

Vajmi keveset tudunk az útról, melyet az orvosi gyakorlatnak be kellett járnia, hogy idáig eljusson; valamivel mégis többet az elméleti haladás állomásairól. Szóba hoztuk már a filozófia és orvostudomány kapcsolatát: számíthatunk rá, hogy az antropológia első megnyilatkozásait az első filozófusok szájából halljuk. És valóban, már Anaximandrosz és Anaximenész, de főleg Hérakleitosz tanításai közül nem lenne nehéz olyanokat felsorolni, amelyek vagy egyenesen az embertan körébe tartoznak, vagy azzal legalábbis viszonyba hozhatók. S e tanításoknak hatásuk is lehetett az akkor már elmélkedő kószi és knidoszi orvosokra (Hippokratész ősei, a Nebridák már a 6. században nemzetközi szerepet játszanak:

Delphoiban előjogot élveznek, míg a régi idők egyik híres orvosa, a krotóni Démokédész atyja knidoszi Aszklépiadész). Mégis, olyan

bölcsészetre, amely az orvostudománnyal szorosabb együttműködés-ben áll, eleinte nem jón földön bukkanunk, hanem a jón bölcsészet egyik alsó-itáliai gyarmatán, Krotónban. Itt írta meg a 6. század második felében, mikor Hérodotosz tanúsága szerint a krotóni orvosok Hellasz első orvosai voltak, Alkmaión, állítólag Püthagorasz személyes tanítványa, a „természetről” szóló könyvét, a püthagoriz-mus kétségtelen hatása alatt, de nem valódi követőjeként.^{81 82}

Megszoktuk, hogy Alkmaiónt orvosnak tekintsük. Csakugyan az volt? Mint orvos vállalkozott a feladatra, hogy az egész világ természetrajzát elkészítse az állati testre vonatkozó bőséges tudásának felhasználásával, avagy mint filozófus érezte meg honfitársai, a krotóni orvosok döntő befolyását, s ezért munkája, bölcselete – hogy úgy mondjam – orvostudományi színezetű?

Bárhogy is volt, az általános fejlődés szempontjából két dolgot észre kell vennünk: bár Alkmaión tudománya még mindig az egyetemes filozófia keretei között jelenik meg, s a filozófia előbb-utóbb elvezetett az ember mibenlétét kereső részletkérdésekhez, oly kimerítően és annyi szakismerettel tárgyalta az emberi test jelenségeit, hogy nála bátran az orvostudomány filozófiára tett hatásáról, visszahatásáról is beszélhetünk. Csakugyan feltűnő, hogy az alsó-itáliai és szicíliai bölcselet (Parmenidésztől az eleai iskoláig) mennyivel több gondot fordított a szomatikus állapotok megértésére, mint a kis-ázsiai jónok. Csupán az idő haladásával van itt dolgunk?

Ha a krotóni orvosiskola valóban elsőnek fejlesztette a medicinát az önálló tudomány magaslatáig, megtaláltuk a felvetett kérdés helyi magyarázatát is.

Alkmaión tudása anatómián nyugszik; ő az első, akiről tudjuk, hogy a szervezet megismerésére állatokat boncolt, kijelölve ezzel a kutatás helyes módját az orvosoknak és a későbbi filozófusoknak is.

Mert utána Anaxagorasz és Démokritosz is boncolni fog. Az anatómiai kíváncsiság e legelső idejében sok újat kellett felfedeznie, s mivel görög filozófusnál a képzelet készsége sohasem hiányzott, hogy az érzéki tapasztalat hamarosan a maga magyarázatához jusson:

Alkmaión tudománya a jól megfigyelt anatómiai tények és hamis fiziológiai feltevések sajátságos keveréke. Egy kecske boncolásánál megtalálja az Eustach-féle kürtöt, s kész a következtetése: a kecskék

fülükön keresztül lélegeznek (Diels 101, 7 Arisztotelész). A hullánál általában azt tapasztalja, hogy bizonyos erek vértelenek, míg másokban található vér. Megalkotja tehát a „vért vezető erek”

fogalmát, s az álom elméletét érti meg belőle: álomba akkor merülünk, ha a vér ezekbe az erekbe vonult vissza, míg a diffúziónál ébren vagyunk. Az álom és halál csak fokozati különbség: a kérdéses visszavonulás, ha teljes mértékben megtörténik, halál (103, 18).

Helyes anatómia s hamis fiziológia: általában ezt találjuk Alkmaiónnál. De a fordítottjára is van példa, mégpedig olyan, amely az alkmaioni tudomány legnagyobb, örök dicsősége. Operálva és boncolva felfedezi a szemideget, s megállapítja, hogy az agyból ered.

Ez fontos, de bizonnyal még nem elegendő a tanhoz, amely szerint minden érzékelésünk az agyba vezető pórusok, csatornák közvetítésével történik; ilyen csatornának tekintette Alkmaión a szemideget is. Természetesen fogalma sem volt, nem is lehetett sem szövettani jellegét és egész anatómiai elrendezését, sem élettani működését tekintve arról, amit a mai tudomány idegrendszernek nevez. Ennek ellenére az elégtelen vagy helytelen ismeretek alapján is ki meri mondani, elsőnek a tudományok történetében: nemcsak érzékelésünk, értelmünk is az agyvelőhöz kapcsolt, mert általa és benne keletkezik.

A Hippokratészi Gyűjtemény iratainak tapogatózásait, ellentmondó nézeteit megismerve értékelhetjük majd teljes nagyságában a krotóni bölcs tanítását.⁸³

Nem könnyű töredékes tudósításaink segítségével Alkmaión agy-fiziológiája és pszichológiája között kapcsolatot teremteni. A lelket halhatatlannak tartotta azzal az érveléssel, hogy folyton mozgásban van, mint a halhatatlan lények, a hold, a nap, a csillagok és az egész ég (102, 12 Arisztotelész és mások). Kiábrándító hasonlat az agy-élettan megalapítója szájából, még ha bizonyos univerzalizmusról árulkodik is. A növények virágzására gondol, mikor az ifjú növekedéséről beszél (102, 15), s még a tojásfehérjében is más valamit, tejet lát (103, 16). A lélek mint a mozgás elve a későbbi pszichológiákban is visszatérő gondolat; de hogy fér meg Alkmaión tanításával, hogy rendes lelki funkciók csak akkor keletkeznek, ha az agy változatlanul és mozgás nélkül egy helyben marad, különben (az

agyrázkódás eseteiben?) érzéki zavarok állnak elő? (105, 5 Theophrasztosz)⁸⁴ Mi a lélek Alkmaión felfogásában, és mi az összefüggése az aggyal? (Légnemű az agyhoz vezető pórusokban, ahogy ezt egyik magyarázójának kifejezéséből következtetni lehet – Chalcidius Timaiosz-kommentárja 279: duas angustas semitas...

naturalem spiritum continentes [„két szűk járat, melyekben természetes levegő van”].) Nehéz a válasz, és azt sem merem Platónra hivatkozva bizonyítottnak vélni, hogy a tudás (episztémé) keletkezését már Alkmaión végigkísérte valamennyi fejlődési állomásán: az érzékelésből indulva az emlékezésen és az egyszerű véleményen (doxa) keresztül.

Arra a kérdésre is csupán kíváncsiak lehetünk, miért tulajdonított Alkmaión egyedül az embernek értelmet, s szorította az állatokat a puszta érzékelésre. Naiv közhitet fejezett ki ezzel vagy megokolt lélektani tételt? Pszichológiájának függése a püthagorizmustól kétségtelen, s ez azt a feltevést is megengedi, hogy a lélek transzcendens értelmezése megfért, épp mert semmilyen összefüggésben nem állt élettani magyarázataival.⁸⁵ Hithű püthagoreusnak ugyan a lélektanban is csak erős megszorításokkal tarthatjuk, mert egyébként, ha a mester szavaira esküdött volna, nem hallanánk egyik töredékében, hogy „az emberek azért pusztulnak el, mert nem képesek a kezdetet a véghez kapcsolni” (Diels 103, 2.

töredék). Ez valóban nem püthagorizáló megjegyzés, hiszen tagadása az önmagába visszatérő körforgásnak, amelyet az iskola az egész világegyetemre, az emberi lélekre is megállapított – utóbbinál az állat és ember merev elkülönítését sem tűrő lélekvándorlás tanában.

Alkmaión tanításai közül az agy szerepére vonatkozó megállapítás a legértékesebb, de történeti következményeiben, orvostudományi szemszögből a betegségek tudományos osztályozásának elmélete a legfontosabb, amellyel az egészség és betegség állapotára egyetemesen érvényes magyarázatot keresett. A püthagoraszi bölcsészet „ellentétek táblájának” nevezett gondolatát követte, mely szám- és térfogalmainkat a kettősség viszonyára bontotta szét (páros–páratlan, egység–többség, határolt–végtelen, jobb–bal stb.), és az összetett valóságot az emberi testben is a száraz és nedves, a hideg és meleg, a keserű és édes stb. ellentétében

fedezte fel. S püthagorizáló modorban fűzve tovább a gondolatot, azaz kibékülést, harmóniát keresve és találva a felidézett ellentétek között, azt hirdette, hogy az egészség a minőségek egyrangúsága, a betegség meg azok egyikének egyeduralma (Diels 104, 4. töredék).

(Képletesen, sőt, talán a hasonló jelenségekben mélyebb összefüggést kereső értelmezéssel iszonomiáról, azaz köztársaságról és monarkhiáról beszél, ami az Alsó-Itáliában akkortájt dúló pártvillongások idején politikai hitvallásnak is beillik). Majd csak a Hippokratészi Gyűjtemény elemzésénél fogjuk látni, milyen nagy jelentőségűek a hideg és meleg, a száraz és nedves elvont fogalmai a szomatikus jelenségek végső magyarázatánál. Ha az ízleléssel jellemzett sajátságok, a keserű és édes szétválasztását és szembehelyezését is joggal állítja tudósítónk (Aëtiosz)⁸⁶ Alkmaión tulajdonának, akkor bölcsészorvosunk a Hippokratész-korabeli orvostudomány központi eszméjének, a humorális elméletnek az előfutára, de a tan kizárólagossága és egyoldalúsága nélkül, mert szerinte ételtől-italtól eltekintve külső tényezők, a természeti környezet, sebesülések, kimerülés és ehhez hasonló okok is előidézhetik a betegséget.

Az orvostudomány történetének kézikönyvei Epikharmosz nevét is említik, de újabban megokolt kételyek merültek fel a „természetről bölcselkedő, gnómákban beszélő és orvosi igazságokat hirdető”

(Diogenész Laertiosz VIII. 78) Epikharmosszal szemben. Már a régiek tudták, hogy a híres vígjátékíró nevében hamisításokat követtek el, többek közt Kheirón címmel egy afféle családi

„kincsesházat” szerkesztettek, amely főleg az egészség kérdéseiben mondta el a praktikus tudnivalókat. Mélység és szépség sem hiányzik néhány további töredékből, melyet a történetíró Alkimosz őrzött meg, s dialógusok formájában terjedelmesebb természetbölcseleti munkát sejtet Epikharmosz neve alatt (lásd G. Kaibel Epidemia szócikkét a Pauly–Wissowa féle Realencyclopädie-ben.⁸⁷)⁸⁸ A kritika kétkedésre kényszerít. Ahogy az epikharmoszi gnómákat – igazakat vagy hamisakat, mindenesetre bizonytalanokat – már Euripidész ismerte és utánozta (vö. Diels 96, 45. töredék), úgy az Alkimosz-hagyaték hatását a Hippokratészi Gyűjteményben is ki lehet mutatni.

A magából merítő, senki mástól nem tanuló természetről oly

markáns szavakban mond ez a természetbölcseleti költemény dicséretet, hogy ezek lebeghettek valamely orvos előtt, mikor – az Epidémiák VI. könyvében található helyen (5. 1.) – ugyanazt a gondolatot fejtegeti.

Epikharmoszban kételkedhettünk, Empedoklészben, kinek bölcseletéről eleget tudunk, nem: róla – a számunkra kevésbé jelentős Parmenidész mellőzésével – egyenesen mint az alkmaióni tudomány folytatójáról, nagystílű rendszerezőjéről beszélhetünk^{89 90}

Empedoklész az 5. század első felében a forrongó, tudás és hit között tépelődő szicíliaiak minden sajátságát, ellentétét egyesítette magában. Előkelő házból származott: családja versenylovakat tartott és az olimpiai játékokban aratott babért, s az ifjú mégis a demokratikus mozgalmakhoz csatlakozik, s olyan népszerűségre tesz szert, ami a későbbi mondának ad tápot: hogy még a királysággal is megkínálták honfitársai, az akragaszbeliek. De a politika nem elégítette ki, tudóssá és filozófussá lett, aki valamiféle orvostudományi könyvet is írt (a későbbiek már azt sem tudták erről az iatrikosz logoszról biztosan, hogy versben vagy prózában készült-e); de mindenekfelett a „természetről” szóló költeményében mondta el a maga gondolatait. És ez a bölcselet a mitológiai öltözék és dísz ellenére is a legracionálisabban magyarázza a világ keletkezését és mivoltát, a négy elem keveredésének és elkülönülésének tulajdonítva minden változást, minden jelenség lényegét, a lelkiekét: az érzést és gondolkozást is. De ez az észszerű tudás – úgy látszik – csak az ifjú és férfi Empedoklészt elégítette ki; A természetről könyve után a Tisztulások (Katharmoi) dalai következtek, egészen más hangulat szülöttei, mint amilyenek a tudós törekvéseit lelkesítették.⁹¹ Itt a csodatévő pap áll szemünk előtt, aki istentől ihletetten saját szavaival magát is „halhatatlan istennek” vallja, s teljes ékességben:

bíborpalástban, ércsarukkal, megkoszorúzva és szalaggal átkötött fejjel járja be Szicília városait, a férfiak és nők ezreitől kísérve, akik jóslatokat lesnek ajkáról vagy „gyógyító szót a sokfajta betegségben”

(Diels 205, 112. töredék). A csodák nem is maradtak el:

Empedoklész szélcsendet teremt, ha szükség van rá, és halottnak gondolt leányt támaszt új életre (az életrajzi adatok mind Diogenész Laertiosznál találhatók meg: VIII. 51 skk.). Sőt, meg is tanítja

(legalábbis kedvenc tanítványának, Pauszaniasznak megígéri a tanítást), milyen orvosságok szabadítanak bajtól és öregségtől, hogy kell szelet megszüntetni vagy támasztani, esőt vagy szárazságot elővarázsolni és a holtakat visszahívni a Hádészből (204, 111. töredék, amely a Katharmoiba és nem a Peri phüszeószba való). Ha meg egzotikus környezetben oktat tömeget, tanításainak középpontjába a lélekvándorlás hitét állítja. Megtudjuk dalaiból, hogy a lelkek forgásában végül „jósok, énekesek, orvosok és fejedelmek lesznek itt a földi emberek között” azok a megtisztult lények, kik végül istenekké magasztosulnak (115, 146. töredék). Empedoklész élete abban a misztikában vész el, mely a „tisztító dalokat” táplálta.

Timaiosz, Szicília történetírója nyomatékosan erősítgeti, hogy Empedoklész a Peloponnészoszra vándorolt és ott halt meg, de akiket tettei és szavai csodálatba ejtettek, másképpen, bár nagyon sokféleképpen gondolták. Voltak, akik égi fénytől kísért eltűnéséről regéltek, mások csak az Etna izzó kráterét találták méltó helynek, hogy a csodatévő koporsója legyen.

Minket most ne ez az iatromantisz, egy személyben papot és orvost játszó ember, hanem a racionális Empedoklész foglalkoztasson. Az előbbinek előző fejezetünkben lett volna helye, mikor a vallás és orvostudomány kapcsolatáról beszéltünk. Ezek ősi együvé tartozását és ebből következő viszonyát illusztrálja Empedoklész élete, aki a tudományos és vallási gondolkodás labilis, egymásba könnyen átcsapó összefüggését példázza még az 5.

században is.

Miként minden a világon, az emberi test, az egész ember is a négy alapelem: tűz, víz, föld és levegő keveréke. Így tanította ezt Empedoklész. Három általános eszmén nyugszik tanítása: a hasonlóság (helyesebben: az egyformaság), a különbség és végül a kiegészítő összetartozás (a harmónia) eszméin. Vannak anyagukban, sajátságaikban külön-külön egyforma elemek: ezt már a jón filozófia úttörői így gondolták, csak nézeteiket rendszerezni kellett. S kiegészíteni az örökkévalóság, végtelenség és változatlanság jegyeivel, amelyekre a valóság (az on) leírásában az eleai bölcselet olyan nagy súlyt fektetett.

Másodsorban különbségről és nem ellentétről beszélek Empedoklésznél. Mert az empedoklészi elemek csak egyenként mások, de nem ellentétei egymásnak. Azt mondhatnánk, hogy ami viszonyukat illeti, összeegyeztethetetlen jelenségek, s valamely külső hatalom kényszere nélkül nem is lépnének soha közösségre. Ahol forrásaink mást mondanak (Arisztotelész szerint a tüzet szembeállítva a többi elemmel, tulajdonképpen dualizmust tanított Empedoklész – Diels 159, 36), ott – ha nem tévedés a dolog – csak következetlenségről vagy legfeljebb keveset jelentő mellékgondolatokról lehet szó. Mert a hasonló keresi a hasonlót: ez Empedoklész főtétele. Még ha a minőségek ellentétére gondol, akkor is azt tanítja: „így ragadta meg az édes az édeset, rohant a keserű a keserűre, lépett a savanyú a savanyúhoz, lovagolt a meleg a melegre”

(198, 90. töredék). Mert minden elem csak saját magát értheti meg, még bennünk, érzékelésünk és tudásunk körén belül is: a földdel látjuk a földet, vízzel a vizet, levegővel az isteni étert, tűzzel a pusztító tüzet (203, 109. töredék). Mint egyebütt, még szemünkben is elkülönülnek a nyílások, amelyeken keresztül az érzékelt tárgy testünkbe hatol; más a szemet alkotó tűz és más a víz része, így itt is, ott is más lesz az érzékelés minősége: a fehéret csak a tűz, a feketét csak a víz nyílásain keresztül vesszük észre. Hogy mégis egységes érzéki kép és egyáltalán: egységes testi és lelki élet keletkezik? A jelenséget Empedoklész is csak csodaként tudja értelmezni. Leibniz gondolata a harmonia praestabilitáról, az előre megállapított összhangról, mely szerint Isten egyetlen aktussal egyszer s mindenkorra megteremtette a szubsztanciák kölcsönösségét, Empedoklésznél még a történés folytonosságában rejtőzik. Nála a Szeretet (Philié vagy Harmonié) és a Viszály (Neikosz) nemcsak formális megszemélyesítés, hanem valóságos deus ex machina, ami nélkül sehogy sem érthető a világegyetem nagy drámája. Az egymásra utalt, egymást kereső és kiegészítő ellentétek eszméjét, melyet Alkmaiónnál találtunk, az egyféleségek és különbözőségek fogalmaiba csoportosította, ezek között a kapcsolat, a harmónia csupán külsőséges, kényszerített lehet.

Pedig a természet alakulatai, így tanítja ezt Empedoklész, a különböző elemek⁹² keverékei. Sőt, a gondolat általánosításával

feltételezi, hogy nincs olyan alakulat, amely mind a négy elemet magába ne zárná, s így a dolgok között a különbséget csak a keveredés arányszámai idézhetik elő. Mindezen felül a harmóniát úgy értelmezi, hogy a leginkább egyforma arányú összetételekben kell a helyes és tökéletes pozitív értéket keresnünk. Ahol baj van, ott

„gyógyulást” az ellentétes teremthet; az a legjobb és legszebb keverék, ahol egyik elem sem teng túl, ez a középarány keveredése (meszé kraszisz; lásd Theophrasztosz: De sensu 8 skk.). Még a lelki életre hatóan is így van ez: a kézműves az összehangoltan mozgó kéznek, a szónok a harmonikus nyelvnek köszöni a maga kiválóságát. Amint látjuk, Empedoklész itt a harmónia fogalmazásával – értékelméleti alapon – bizonyos határig becsempészi bölcseletébe a gondolatot, amely metafizikájával, elemeinek alapjellegével tulajdonképpen ellenkezik: a közömbös elemek mégiscsak keresik és kiegészítik egymást.

Mindenben megvan mind a négy elem. Ezzel a nagy általánosítással Empedoklész bizonyos szempontból egyformává, egyenlővé tette az egész világot. Azt mondhatnánk, a demokrata felülkerekedett benne, gondolatának merész fordulatával megszünteti még azokat az ellentéteket és egyenlőtlenségeket is, melyek Alkmaiónnál megmaradtak. A krotóni bölcstől még azt hallottuk, hogy csak az ember értelmes lény, mert az állat csupán érzékel; hogy mást jelent az érzékelés és a gondolkozás; hogy ez utóbbiak keletkezésénél a test különböző részei nem egyforma jelentőségűek, mert a megismerés az egyenesen járó ember legmagasabb részéhez, fejéhez kötött. Empedoklésznél ez az egymás fölé és alá helyezkedés, ez az egész hierarchikus rend eltűnik. Élő és élettelen, ember és állat, érzés és gondolat alaptermészetében mind egyet jelent: az elemek egzisztenciáját. Ha a tagadhatatlanul létező magasabb lelki működéseket mégis a test bizonyos részével és helyével akarjuk összehozni, Empedoklész következetlenségében még elég következetesen a mindenüvé eljutó és mindennel érintkező vért és a test középponti helyét, a szívet jelölte erre alkalmasnak. Így fejlesztette vissza Alkmaión szép tanítását az agy vezető szerepéről.⁹³

Ha minden mind a négy elemből tevődik össze, mi különbség van élő és élettelen között, miért nem érzékel és gondolkozik az élettelen is? Ezt a kérdést veti fel Theophrasztosz⁹⁴ az empedoklészi érzékeléstan ismertetése után abban a kemény, erős logikájú bírálatában, amelyet a tanhoz fűz (De sensu 12 sk.). És a kétkedésnek efféle kérdéseit még sokkal mélyebb alapról kiindulva lehetne megfogalmazni: mi különbség van például a test egyes részei: a csont, hús, vér, ízületek között, ha végső elemzésben minden a négy elem összetétele? Empedoklész érezte bölcsészetének e gyengéjét, s iparkodott is a felmerülő kérdésekre válaszolni. Bár filozófiája nem ismeri az üresség (kenon) fogalmát, azért beszél a testi szövetek lazább és sűrűbb struktúrájáról; még az akarati és értelmi képességek alapvető okát is ebben találja meg. Mert akiben az elemek lazán függnek össze, az lassú, de kitartó; akiben a tömöttség erősebb vérkeringést idéz elő, az gyors készségű ugyan és sokra vállalkozó, de keveset végez; itt is legjobb – mint ezt már az alapelemek arányszámára nézve is hallottuk – a középarányos (uo. 11).

De Empedoklész nem elégszik meg az efféle meghatározásokkal;

ő még többet, még egzaktabbat is akar mondani, hogy a jelenségek különféleségét megértesse velünk. Egyenesen arra vállalkozik – s a mi szempontunkból, az orvostudomány és bölcselete kapcsolatát illetően ez tán a legérdekesebb –, hogy pontos számarányokban fejezze ki a szomatikus elkülönüléseket. Mikor a föld – az ősnemzés idején – a test egyes formáit létrehozta, a „keveredés széles tégelyébe a maga anyagához, amely nyolc rész volt az egészből, Nésztisz fényéből még két és Héphaisztoszból négy részt kapott; így jött létre a fehér csont” (199, 96. töredék).⁹⁵ Így 4:2:1 arányában alkotja a föld, tűz és víz.⁹⁶ A vérre és izomra meg azt mondta Empedoklész, hogy bennük a négy elem meglehetősen egyforma arányban találkozik, s itt nem jelentékeny a több vagy kevesebb (98. töredék).

De már az inakról (neura) úgy tanította, hogy az azokat alkotó víz kétszer annyi, mint a tűz és a föld (166, 78 Aëtiosz). A kémiai analízis naiv, csak gondolatban elvégzett kísérletei ezek, amelyeket

In document Tördelés: Károlyné Őr Erzsébet ISBN 978-615-5419-38-6 (Pldal 80-101)