A Hippokratész nevéhez fűződő irodalom a közkézen forgó kiadások szerint ötven-egynéhány munkából áll, ha a cím szerinti összetartozást vesszük alapul.145 A tartalomban váltakozó, formában, terjedelemben, előadási módban egymástól különböző, nézeteikben gyakran egymásnak ellentmondó iratokat csak kritikátlan gondolkodás gyűjthette valamikor egy név alá. S ami a legkülönösebb, ez már Hippokratész életében elkezdődött:
karüsztoszi Dioklész a Kr. e. 4. század első harmadában több olyan munkát idéz hippokratésziként, amelyről a modern tudomány bebizonyította az ellenkezőjét.
Ami az iratok tartalmát illeti, az orvosi érdeklődés minden elképzelhető tárgyára kiterjed. Bonctani könyvek váltakoznak sebészetiekkel, életrendiek nőgyógyászatiakkal, s olyanokkal, amelyek a betegségek okait és megjelenési formáit írják le, vagy a legáltalánosabban az orvostudomány módszereit fejtegetik. Már a könyvcímek is elárulják, hogy az orvostudomány ebben a korban bizonyos fokig specializálódott, és úgy rendszereződött. Az anatómiai ismeret, melyet A szívről, A mirigyekről, s nem egészen megfelelő címmel A csontok természetéről szóló iratok képviselnek, világosan áll a kórtani és gyógyászati mellett (egy töredék egyenesen az anatomé nevét viseli). A fiziológia azonban – mert az idegek létezéséről és szerepéről a nagy alexandriai orvosok előtt a görögöknek vajmi kevés fogalmuk volt – kevésbé körülhatárolt tudományterület, s legfeljebb a test nedveiről és az abban működő levegőről, a pneumáról szóló elnagyolt tant nevezhetjük annak, ahogy például Az ember természetéről című munka fejtegeti. A speciális patológia és a terápia körében a sebészeti könyvek Az ízületekről, A törésekről, A fejsérülésekről, A sebekről stb. külön részt alkotnak a belgyógyászatiakkal szemben (az egyik irat címe:
Belső bajok). Viszont a belgyógyászatban – az akkori tudomány sajátosságaként – az életrendről és táplálkozásról (a diétáról) szóló
116
könyvek foglaltak el fontos területet a különböző belbajokat fejtegetők mellett (négy könyv A betegségekről stb.). Nem kell hosszasan kutatni gyakorlati okok után, miért lett a nőgyógyászatból is kiemelt tudomány; a nők természetét, a női bajokat, a terméketlenséget, a hét- és nyolchónapos magzat születését stb. több könyv fejtegeti. A szűkebb körű specialitások közül egy szemészeti és egy gyermekgyógyászati iratot találunk; a pszichiátria, dacára A szent betegségről (az epilepsziáról) szóló munkának, még nem emelkedett külön vizsgálati területté; a lelki betegségek még a test változó állapotainak tűnnek, külön nem rendszerezik. A betegségek lefolyásának megfigyelése azonban megteremtette a kórtörténeti irodalmat (az Epidémiák könyveiben), és a felismert kórkép a prognosztikához vezetett. Ha a betegség okait kutató és a betegség tüneteivel foglalkozó diagnosztika nem is formálódott külön irodalommá, vezető szempontjuk a váltakozó tartalmú hippokratészi könyvekben (főleg az aforisztikus jellegűekben) méltó kifejezésre jut.
Tájékoztatóul közlöm itt a hippokratészi könyvek címeit (a szövegünkben használt magyar fordításukkal együtt) a következő beosztás szerint (a felsorolásnál nem vesszük számba az apokrif leveleket,beszédeket146 stb.):
Okirat
Horkosz – Az eskü (1) I. Általános tartalmú művek
1. Propedeutikus művek (az iskola számára) Nomosz – A törvény (2)
Peri iétru – Az orvosról (3)
Peri euszkhémoszünész – A tisztességről (4) Parangeliai – Utasítások (5)
Kat’ iétreion – Az orvosi műhelyben (6) 2. Egyetemes orvostudományi művek
117
Peri hebdomadón – A hetes számról (7) (helytelen cím, csekély számú görög töredékben, latin és arab fordításban maradt fenn).
Hozzá csatlakozik (Ilberg szerint):
Peri nuszón – A betegségekről III. (8)
Peri khümón – A nedvekről (9) (csonka, helytelen cím) Peri topón tón kat’anthrópon – Az emberi test helyeiről (10) Aphoriszmoi – Aforizmák (8, ill. 7 könyvben) (11)
3. Orvosbölcseleti művek
Peri aerón hüdatón topón – A levegőről, a vizekről és a helyekről (12)
4. Népszerű felolvasások
Peri arkhaiész iétrikész – A régi orvostudományról (13) (utólag nagyobb igényű értekezésnek átdolgozva)
Peri tekhnész – Az orvos mesterségéről (14) Peri phüszón – A levegőről (15)
II. Monográfiák 1. Anatómiai művek
Peri anatomész – A boncolásról (16) (töredék) Peri kardiész – A szívről (17)
Peri adenón – A mirigyekről (18)
Peri oszteón phüsziosz – A csontok természetéről (félrevezető cím) (19)
2. Embriológiai művek
Peri gonész – A spermáról (20)
Peri phüsziosz paidiu – A gyermek természetéről (21)147
Peri szarkón – Az izmokról (22) (töredékes, hamis cím, csak részben tartozik ide)
3. Fiziológiai és általános patológiai művek
Peri phüsziosz anthrópu – Az emberi természetről (23) (több össze nem tartozó részből)148
4. Speciális patológiai művek Peri pathón – A bajokról (24)
118
Peri tón entosz pathón – A belső bajokról (25) Peri nuszón – A betegségekről I., II., IV. (26) Peri hirész noszu – A szent betegségről (27) Ide csatlakozik egy szemészeti munka:
Peri opsziosz – A látásról (28).
5. Nőgyógyászati művek
Peri günaikeón – A női bajokról I–II. (29)
Peri günaikeiész phüsziosz – A női természetről (30) Peri aphorón – A terméketlen nőkről (31)
Peri epiküésziosz – A túltermékenyülésről (superfoetatio vagy superfecundatio) (32)
Peri heptaménu – A héthónapos magzatról (33) Peri oktaménu – A nyolchónapos magzatról (34)149
Peri parthenión – A szüzek betegségeiről (35) (töredék). Ide csatlakozik egy gyermekgyógyászati munka:
Peri odontophüiész – A fogzásról (36) 6. Kórtörténeti művek
Epidémión biblia hepta – az Epidémiák hét könyve (37)150 7. Prognosztikus művek
Kóakai prognószeisz – Kószi prognózisok (38) Prognósztikon – A prognózisok könyve (39) Prorrhétikon – A kórjóslatok I–II. könyve (40)151 8. A krízisek tanával foglalkozó művek
Peri kriszeón – A krízisekről (41)
Peri kriszimón – A kritikus napokról (42) (mindkettő kompiláció a Gyűjtemény egyéb könyveiből)
9. Életrendi (diétetikus) művek (belgyógyászat)
Peri diaitész oxeón – Az akut betegségek életrendjéről (diétájáról) (43).
Peri diaitész hügieinész – Az egészséges életrendről (diétáról) (44)
Peri diaitész– Az életrendről (diétáról) (négy könyv) (45) Peri hügrón khésziosz – Az italok használatáról (46)
119
Peri trophész – A táplálékról (47) (aforizmagyűjtemény) 10. Sebészeti művek
Peri arthrón – Az ízületekről (48) Peri agmón – A törésekről (49)
Mokhlikon – Az emelő (mint sebészeti eszköz) könyve (50) (kivonatok a két előbbi munkából)
Peri tón en té kephalé trómatón – A fejsérülésekről (51) Peri helkón – A sebekről (52)
Peri haimorrhoidón – Az aranyérről (53)
Peri szüringón – A sipolyokról (fisztulákról) (54).
A hippokratészi irodalom genetikus magyarázatát keresve (nem a könyvek kronológiai datálásáról van szó, hanem az általános fejlődésmenetről) talán azokból a kórtörténeti feljegyzésekből kell kiindulnunk, amelyek az Epidémiák hét könyvének javát kitöltik.
„Kratisztonaxnál, aki a Héraklész-templom mellett lakott és Szkümnosznál, a kalló-malom tulajdonos nőrabszolgájánál elgennyesedett a baj; meghaltak” (I. 2. 21). Efféle egyszerű, az orvos memóriáját segítő feljegyzések (a görög hüpomnéma szó mindazt jelentheti, ami emlékeztet) képezhették a kiindulópontot, és később ezek alakultak jól kidolgozott kórtörténetekké, amelyek a beteg állapotát nap nap után hetekre (kellő rövidítésekkel: hónapokra) pontosan és részletesen írják le. Például: a thaszoszi „Philiszkosz, ki a város fala mellett lakott, ágynak dőlt. Az első nap heves láz, izzadás, éjjelre fájdalmak. A második nap minden tünet súlyosbodott, de este beöntés után könnyedén székelt; az éjszaka nyugodtan telt el. A harmadik nap reggel déltájig lázmentesnek látszott, de délután erős láz izzadással; szomjas, nyelve kiszáradt;
feketét vizelt; az éjszakát nyugtalanul, alvás nélkül töltötte;
félrebeszélt.” S így megy ez kevés változással a negyedik és ötödik napon is; a hatodikon déltájban Philiszkosz meghalt (1. XIII. Littré, 1. pat.). A megfigyelés és előadás pompás iskoláját szolgáltatták a görög természettudomány számára ezek az orvosi kórtörténetek. A mai olvasót a közvetlen valóság varázsa, a nyers történések tényei ragadják meg, amelyekben a görög szellem törekvései öltenek alakot.
120
A ritkán hozzáférhető történeti realitás üde szelét érezzük Epikratész feleségéről olvasva, akinek betegségét a szülés után nyolcvan napon keresztül kísérhetjük figyelemmel a teljes felépülésig (i. h. 5. pat.);
vagy amikor a larisszai Polümédész kis szolgájának történetét halljuk; őt tizenegy éves korában ló rúgta homlokon a jobb szeme felett, s a csontlékelés után még napokon keresztül lebegett élet-halál között, amíg aztán mégiscsak meggyógyult (V. 16). Kis emberek nagy és kis bajai: maga az élet mutatkozik meg nevekkel, a hely, idő és társadalom közvetlen viszonyaival. Az Epidémiák könyvei az apró-cseprő valóságok, de velük együtt – a lexikográfus vagy topográfus minden okulásán túl – a múlt megismeréséhez oly szükséges valóságba vetett hit kiapadhatatlan forrásai a görög történész számára.152
A görög szellem sehol sem állapodik meg az egyesnél:
természeténél fogva az általánosra, az egyetemesre törekszik. A kórtörténeteknél a beteg egyének leírása mellé idővel egész vidékek összegző, közös szempont alá foglalt kórrajzai sorakoztak. A közös szempontot, keretet a klimatológia szolgáltatta; a meggyőződés, hogy az időjárás, főleg a szelek váltakozása megfelelő állapotot idéz elő a környék egészségi állapotában; az ott fellépő betegségek okozói, illetőleg fordítva: a betegségek elmaradásának feltételei.
„Thasszosz szigetén az őszi napéjegyenlőség és a Fiastyúk lenyugvásakor sok a tartós és csendes esőzés, mint mindig, ha déli szél fúj. A tél délről érkezik kevés széllel, szárazság van; hasonlóan a tavaszhoz. A tavasz viszont szeles, hűvös; kevés az eső. A nyár többnyire felhős, csapadék nélküli; a passzát-szelek erőtlenek.”153 Így kezdődik az Epidémiák I. könyve; s miután a bevezetés az egész év időjárásáról értesít (katasztaszisz hóreón erre az összeállításra a műszó), később megtudjuk, mi mindennek a higiénikus következménye. Tavasszal például sokaknál, főleg a gyermekeknél és ifjaknál, ritkán az asszonyoknál daganat keletkezik a fül mellett, de jóindulatú, amely gyulladás és fájdalom nélkül múlik el. Érdekes, hogy a járványszerű bajok lényegében hamis klimatológiai szempontú megfigyelése milyen fontos összehasonlításokhoz és összegzésekhez vezette a görög orvostudományt. Járványosan fellépő betegségeinket tudvalevőleg fertőző mikroorganizmusok, és
121
nem a szelek és esőzések idézik elő; ez utóbbiak csupán közvetítenek, de a különféle járványok fellépésénél és elterjedésénél a külső természeti viszonyoknak is elég jelentős a szerepük, mert a járványok nemcsak évszakonként, de helyenként is váltakozó erővel és kórképpel lépnek föl. Bármilyen külsődleges is volt tehát a hippokratészi idők nézete, mikor a betegségek keletkezését egyszerű és közvetlen oksági viszonyba hozta a klímával, végeredményben mégis összetartozó jelenségeket rögzített az orvosi megfigyelés:
egyetemes szempontjával egész vidékekre kiterjedő helyi, s az egész lakosságot számbavevő szociális kórrajzaival a tudomány olyan szintjét mutatja, hogy arra – a járványok megfigyeléseivel és statisztikákkal – csak a modern tudomány képes.
De az egyetemességre törekvő görög szellem az Epidémiák könyveiben másképp is átlépte a konkrét határát. Ez az emlékezés-gyűjtemény talán több orvosnemzedék naplóját is magában foglalja:154 a görög orvosok közt később kifejlődő feljegyzési módokat formálja, az egyéni és a helyi kórtörténetek mellett általános természetű tételeket is tartalmaz a gyógyászat és a kórmeghatározás körében. Megint csak találomra idézek a töméntelen példa közül. „Azoknál, akik hirtelen, láz nélkül vesztik el beszélőképességüket, eret kell vágni” (II. 5. 7). „Rosszat jelent, ha a vízibetegségben szenvedő, akinek lába dagadt, köhögni kezd” (II. 5.
13). „A szám szerint harmadik nap a legfontosabb” (II. 6. 11), és így tovább.155 Nem kell sok képzelőtehetség, hogy fogalmat alkossunk magunknak e kategorikus, az orvosi bölcsességet rövid mondatokban, határozottan előadó tételek keletkezéséről. A gyarapodó tapasztalás, a klinikai praxis természetes útja vezetett a következtetési műveletekhez. Itt-ott még a külső forma is elárulja, miként tartozott az általános eredetileg az egyeshez, s hogyan bontakozott ki belőle. „Akik télen köhögnek, s főleg déli szél alkalmával sokat és sűrűt köpnek, azoknál láz lép fel, amely az ötödik nap táján megszűnik; a köhögés pedig a 40. nap körül, mint Hégészipolisznál”(7. 58). Az ilyen általános tartalmú, rövid mondatkák orvost és laikust egyként segítettek a legfontosabb tudnivalók megszerzésében, s az aforizmák irodalmává sűrűsödtek.
122
A prognosztikus könyvek – úgy látszik – mind a kószi iskolából kerültek elő, s főként ide tartozik a hippokratészi Corpus hajdan, s az újabb időkig legolvasottabb, legbámultabb gyűjteménye: az Aforizmák.156
Nem könyvekből kiszedett szövegtöredékek ezek, hanem a nagy általánosításhoz készült feljegyzések; nemcsak az orvosok szűkebb körének szánt ismeretek, hanem – egyetemes formájuknak és tartalmuknak megfelelően – „igazságok” az egész szenvedő emberiség számára. Jószándékú igazságok. Bizonyos sorrendbe csoportosítva kapjuk itt a különböző betegségek tüneteire, gyógyításmódjára és előrelátható kimenetelére vonatkozó szentenciákat. Jó megfigyelések és bevált tapasztalatok, amelyek manapság is megállják helyüket; előítéletek, hamis következtetések és babonák, amelyek természetes okokból keletkeztek, s a köztudatban ma is ismerősek – mindez tarka összevisszaságban váltakozik e gyűjteményben a fejlődő tudomány tapogatózásaival, tévedéseivel. Az 1. könyv bekezdő szavai jelenleg is élnek mindnyájunk agyában és nyelvén: „Az élet rövid, a mesterség hosszú, a kellő pillanat hamar elrepül, a tapasztalat félrevezető, az ítélet nehéz” (lásd munkánk mottóját). Mintha az orvostudomány erkölcs-, ismeret- és módszertanát csodálatos rövidséggel kifejező súlyos szavak a legrégebbi aforizmairodalommal keresték és találták volna meg a hippokratészi kapcsolatot a leszűrődött életigazságok első megnyilatkozásával, A hét bölcs mondásaival. Aforizma-költészet és -irodalom már az ősrégi időkben is keletkezett; a népies közmondásokban megnyilatkozó hajlam vagy szükség táplálta. Az elmélkedés első korszakában az erkölcsi magatartás, a szociális viszonyok legáltalánosabb és legközvetlenebb szabályait fogalmazták meg. Minden köznapitól irtózó, mindig újat hajhászó és a régit igazsága ellenére is laposnak ítélő modernistáinknál már csak a paradoxon maradt fenn az aforisztikus beszédből. Biasz157 és Nietzsche között kell Hippokratészt elhelyeznünk, aki nem prédikál erkölcsöt, nem értékeli át összes értékeinket szellemes ötleteivel, hanem gyakorlati célokat követve tudományt tanít, az aforizma szó alapjelentéséhez híven csaknem definiál. A görög felvilágosodás és racionalizmus korszakában etikai örökigazságok és múló költői
123
hangulatok helyett a testi egészségre hasznos tudnivalók fogalmazódtak meg velős mondatok formájában.
A kórtörténetekben találtuk meg a hippokratészi irodalom egyik forrását; az egyre szélesedő általánosodás terepén egyetemes érvényű aforizmák születtek. Ugyanakkor az orvosi tudomány másik forrását a pedagógiai szükség hívta életre. Tudjuk, hogy a görög orvostudomány zártkörű iskolák keretei között fejlődött; az orvosi ismereteket kezdetben a családtagoknak adták át, s csak később fogadtak be idegeneket. Feltételezhetjük, hogy ez a családias jellegű tanítás – legalábbis eredetileg – beérte a puszta szóbeliséggel. A tanítvány elkísérte mesterét a betegágyhoz, ott volt mellette a nyilvános műtőben, az iatreionban is, a járóbetegek kezelésénél, és végighallgatta a gyakorlati meg az elméleti útmutatásokat. De később, talán az iskola gyarapodásától függetlenül is, követelmény lett, hogy a mester előadásai rendszeresebb formát öltsenek. Van egy iratunk, az orvosi műhelyről szóló, amely helyenként mintha rendszeres előadás vázlatának készült volna. „Ami a sebészethez kell a műtőben: a beteg, az operáló, a segédek, a szerszámok, világosság;
hol hogyan, mit hogyan, mikor hogyan; a beteg teste, a műszerek, az idő, a mód, a hely” (az utóbbiak talán a sérülésre vonatkozóan).
Mindezt aztán bővebben kifejti, de a vezényszavak mégis úgy hatnak, hogy aki írta, szóbeli tanításait rögzítette, röviden. Kevéssé kidolgozott formája miatt a Hippokratészi Gyűjtemény más pontjai is erre engednek következtetni.
Ezekből az iskolai vázlatokból, „egyetemi szemináriumi füzetekből” keletkeztek a további fejlődés folyamán a jól kidolgozott orvosi kézikönyvek és tudós értekezések. Eredetileg megint csak egy szűkebb körnek, az iskolának szánva, s csak később növekedett az olvasóközönség az egész tudós világgá. A kapcsolatot, az átmeneteket nem nehéz visszaidéznünk. Idővel, ahogy a tanítványok szétszéledtek, szellemi kapocsról kellett gondoskodni, valamiről, ami a tanítványt távozása után a mester nézeteihez fűzi, hogy az ő szellemében képezze magát tovább; és a különböző iskolák terjeszkedési vágyának, egymással folytatott küzdelmének kibontakozása is azzal járt, hogy a szóbeliség egyre kevésbé használt eszköz lett; szükségessé vált az ismeretek leírása. S mindkét
124
követelménynek, a volt tanítványok igényének és az iskola propagandájának egyaránt eleget tett a mester, ha eredeti vázlatkönyveit nemcsak rendszeresebb, de tágasabb formában, a mások véleményét is beépítve dolgozta ki és terjesztette.
Elkövetkezett a szakirodalom korszaka, s már nem volt elegendő, hogy az orvos valamikor iskolába járt és aztán gyakorlatot folytatott – orvosi műveket is kellett olvasnia annak, aki a tudomány megfelelő szintjén akart maradni.
A Hippokratészi Gyűjteményben két helyen is olvashatjuk: az
„orvosi mesterség fontos részének tartom, hogy valaki képes legyen az írásban lejegyzettekből is helyes ítéletet alkotni; mert aki ismeri és felhasználja azokat, mesterségében nemigen követ el lényeges hibát”
(Epidémiák III. 3. 16; a szöveg innen került A kritikus napokról íródott kompiláció élére). Nem kétséges: Hippokratész ideje már a szakirodalom korszakába tartozik. Felvetett szakkérdések tömeges kidolgozásával és az irodalom ismeretével, hivatkozásokkal a hippokratészi könyvekben lépten-nyomon találkozunk. Az izmokról szóló munka szerzője például általánosabban elfogadott alapot akar teremteni szavainak, s ezért saját nézetein kívül azokéra is tekintettel van, akik az orvostudományról már előbb írtak. A diétáról több ízben szóba hozott négy könyvét azért bocsátja közre írója, mert – dacára annak, hogy az életrendről már sokan írtak – a maga egészében még senki sem fogta át a témát; ő nemcsak ismeri elődei nézeteit – olvashatjuk –, de közülük kiválasztja és elfogadja a helyeset, és újat csak akkor kínál, ha megfelelőre még senki sem vállalkozott. Egy prognosztikus (A kórjóslatok szerzője, II. 4) azzal tárja tudományát a világ elé, hogy többet ér a többi orvosénál, mert felfogásában óvatosabb, s bár nem érintkezett közvetlenül kollégáival, azok gyermekeitől és tanítványaitól volt módja tanulni, vagy legalább az irataikat olvasta. S hogy az egész orvosi irodalom kifejlődésében a különböző iskolák egymás ellen folytatott küzdelme mekkora szerepet játszott, érdekesen bizonyítja a polemikus hang, amellyel a Gyűjtemény egyéb könyveiben is találkozunk. Az ízületekről és A törésekről értekező sebészeti munkák például (ezekben Hippokratész szellemét érzik óvatosabb kritikusaink is) nemcsak azt tűzik ki célul, hogy a helyes eljárást írják le, hanem azt is, hogy az elterjedt téves
125
tanokat és gyakorlatot kiküszöböljék – a jó mellé kíméletlen következetességgel a rosszat, a hibásat is odaállítsák. A polémia bizonyára nem mindig közvetlen tapasztalat vagy hallomás útján ismert gyakorlatra, hanem írott művekre alapoz.
Az iskolától a szaktudományig, az előadásvázlatoktól a polemikus értekezésekig és a kézikönyvekig kísértük a görög orvostudományi irodalom fejlődését. Mindennek folytatása lett a nagyközönség bevonása, a tudomány népszerűsítése. Ha a hippokratészi iratokban azt nézzük, hogy a páciensről, a laikusról miként gondolkoznak, és a betegeknek mi a viszonyuk az orvosi tudáshoz – a legkülönbözőbb, a legellentétesebb feleleteket halljuk, bizonyítva, hogy a hippokratészi könyvek milyen változatos eredetűek. Egyfelől nem sokba veszik a páciens magatartását és értelmi képességét, másutt meg egyenesen követelmény, hogy a laikust minden tekintetben az orvos munkatársává kell tenni. Semmit se bízz a betegre, mert különben téged vádolnak helytelen gyógyítással; fogadd kétkedve szavait, mert már gyakran megesett, hogy a rendelt gyógyszerek bevételéről tévedésbe ejtette az orvost:
ilyen tanáccsal szolgál az orvosi „illemtan” (A tisztességről 14.
17).158 A laikus (idiótész) nem tud különbséget tenni jó és rossz között, mert figyelmét a rendkívüli gyógymódokra fordítja; a nép bárkit orvosnak vél, ha pár gyógyszer könnyen elsajátítható nevét sorolja: efféle szavakkal védi az „akut betegségek” higiénikusa a szakszerűség merev elvét.159
Ezzel ellentétben A régi orvostudományról szerzője úgy gondolja, hogy aki az orvostudományról szól, a „polgártársak” számára érthető dolgokról beszéljen. Csak azokat a bajokat illik kutatni és szóba hozni, amelyekben a laikus érdekeltek szenvednek. S bár nekik – épp mert laikusok – nehéz megtalálni az igazságot, az orvos könnyen megértetheti velük. Mindenki saját tapasztalataiból nyer felvilágosítást arról, ami vele tényleg megtörtént. Így hát a valóságtól távolodik el az orvos, aki a laikusokkal nem számol.160
A Gyűjtemény másik írója a pácienst teszi a maga orvosává azzal a követelményével, hogy a betegségben mindenkinek magán kell segítenie, hiszen az egészségnél nincsen nagyobb kincsünk (lásd A bajokról bevezetését).161 Természetes, hogy ilyen önsegély csak
bi-126
zonyos szakismeretekkel lehetséges, s hogy az orvosok, akik a terá-piáról efféle nézetet vallottak, maguk gondoskodtak az orvosi tudás széles körű népszerűsítéséről. A hippokratészi irodalomban ezt lát-juk: vannak munkák, amelyek bevallottan éppúgy a laikusok, mint az orvosok számára készültek, sőt olyanok is, amelyek kizárólag az előbbieknek. A diétáról 3. részének szerzője szembeállítja az embe-rek nagy tömegéhez és a kiváltságosakhoz intézett tanácsokat.162 Az imént idézett munka pedig, A bajokról, azért jött létre, hogy a laikusok szorgalmasan lapozgassák és belőle szerezzenek ismereteket; ezekre – legalább hozzávetőleg – szükségük van az öngyógyításhoz vagy az orvosi beavatkozás ellenőrzésekor.
Elérkeztünk a Hippokratészi Gyűjtemény egyik legérdekesebb, a modern kutatásban is legtöbbet kommentált – mert a bölcsészettel, s így a legáltalánosabb kortörténettel kapcsolatos – részéhez, melyet kevéssé meghatározott kifejezéssel szofisztikusnak szokás nevezni.
Ennek az orvosi irodalomnak a szofisztikához csak annyi köze van, hogy koruk vándortanítóitól a medicina szónokai és tollforgatói is elsajátították a nyelvi eszközöket, megtanulták felhasználni a nyilvános szereplés olyan fogásait és ügyeskedéseit, amelyekkel aztán sikeresen felvehették a küzdelmet – elsősorban épp a szofistáktól jövő támadásokkal szemben. Ami a tágabb kapcsolatot illeti: a szofisztika éppúgy a korszellem hatása alatt állt, mint az orvostudomány. De a hippokratészi Corpusban egyetlen olyan
Ennek az orvosi irodalomnak a szofisztikához csak annyi köze van, hogy koruk vándortanítóitól a medicina szónokai és tollforgatói is elsajátították a nyelvi eszközöket, megtanulták felhasználni a nyilvános szereplés olyan fogásait és ügyeskedéseit, amelyekkel aztán sikeresen felvehették a küzdelmet – elsősorban épp a szofistáktól jövő támadásokkal szemben. Ami a tágabb kapcsolatot illeti: a szofisztika éppúgy a korszellem hatása alatt állt, mint az orvostudomány. De a hippokratészi Corpusban egyetlen olyan