A HATÓSÁGI ORVOS

Az orvostudomány bizonyos értelemben a vallásból, másfelől nézve éppen a vallás ellen alakult. Ugyanez érvényes a tudósokra:

folytatták és természetes útra terelték az eredetében vallásos gyógykezelést. Az 5. század racionalista orvosa is az Aszklépioszok, a Kheirónok és az Epimenidészek utódja. Az orvoslás őskorának e különböző típusai közül a központi személyről, a holtakat feltámasztó csodadoktorról, Aszklépioszról már beszéltünk. Kheirón kentaur volt, és barlanglakásával a görögség legrégebbi, totemisztikus idejére emlékeztet, ugyanakkor gyógyfüveket gyűjtött,

„gyökérvágással” foglalkozott, s mint látni fogjuk, főleg ebből a kezdetleges, babonás formák és gondolatok között végzett botanizálásból fejlődött ki a görögök egész gyógyszertana.¹⁷⁵ A thesszáliai Pélion hegye alatt még a későbbi időben is élt egy nemzetség, amely Kheirónt tisztelte ősének, s bölcsességét mint családi tisztet apáról fiúra származtatta, a környékbelieket ingyen gyógyította (Diog. Laert. I. 112). Epimenidész, aki szintén foglalkozott gyökérvágással, történeti személy, bár bizonytalan, mikor élt, mert némelyek (Arisztotelész) a 6. század elejére (596/593) teszik athéni működését (ez esetben a külóni vérbűn¹⁷⁶ kiengesztelését), mások (Platón) közvetlenül a perzsa háborúk elé. S igazolásul, hogy a görög nép fantáziája még a 6-5. századokban is milyen mohó érdeklődéssel vette körül az ilyen pestist kergető csodaorvos és engesztelő pap alakját, Epimenidész a mondák világában másként is megjelenik. Megtették a görög Rip van Winklének, aki 57 éven keresztül alszik barlangjában, s ébredése után aggastyánná öregedett öccsétől tudja meg a különös valót. Lelke még életében tetszése szerint hagyta el a testet és tért oda vissza;

életkorát honfitársai, a krétaiak, 299 esztendőre számították ki. És ennek a csodaembernek irodalmi működéséről fragmentumok

135

maradtak ránk! Írt egy teogóniát, tehát azt a vallásbölcseletet művelte, amely a jón természetbölcselet kialakulásához adott lökést, mely azután minden természettudomány, így az orvostudomány számára is lefektette a legáltalánosabb fogalmakat és nézeteket.¹⁷⁷

A betegeket eredetileg természetfeletti lények felidézésével és segítségével kezelték, de nem mindenképpen és minden körülmény között. Bizonyos esetekben és mértékig az úgynevezett racionális gyógyítási módot is feltételezhetjük már a legősibb kortól, s ez a

„racionalizmus” aztán hosszú időn keresztül párhuzamosan haladt az előbbivel. A sebek gyógyításánál például eleve kínálkoznak a természetes eljárás formái és eszközei; a nagy műveltségű homéroszi korszak a sebészetet már észszerűen kezeli: a testbe hatolt fegyver kivágásával, a sebek kimosásával, gyógyszeres pakolással vagy hintéssel, bekötésekkel stb.; s csak egy helyütt olvassuk, hogy a ráéneklés (epaoidé) is szerepet játszik a vérzés elállításánál (Odüsszeia XIX. 456). A belső gyógyítást a homéroszi költeményekben kivétel nélkül asszonyok művelik: Kirké, a varázslónő és Helené – utóbbi bánatűző bájitalával, amelyet az orvoslásban különösen járatos egyiptomiak királynéjától, Polüdamnától tanult (Odüsszeia IV. 219). De bizonyára csak a véletlen műve, hogy rendes görög gyógyítással a homéroszi költemények nem ismertetnek meg, amiből nem szabad egyszerűen következtetnünk; ellenkezőleg: az egész homéroszi kultúra azt sejteti, hogy valamiféle medicinát (belgyógyászatot) már ismertek.¹⁷⁸ A jós, az engesztelő pap, a ráéneklő és a javasasszony mellett mindenesetre ott találjuk már az orvost is (iétér vagy iétrosz), aki elsősorban katonaorvos, sebész. Mesterségét a hérosz magaslatán Aszklépiosz fiai, Makhaón és Podaleiriosz testesítik meg, de nagyon sokan gyakorolják. Mert a homéroszi költemények közül az Iliász abba a régebbi, már a költő idejében is bizonyára túlhaladott korba enged bepillantást, amikor a sebkezeléshez többé-kevésbé a harcosok is értettek. Ahogy Makhaón és Podaleiriosz elsősorban hadvezérek (II. 729), akik a csatázásban is kellőképp kiveszik részüket (XI. 507), úgy mellékesen Akhilleusz is ért a sebészethez, melyet Kheiróntól sajátított el és Patroklosznak adott tovább, aki azután tudását Eurüpüloszon nagy sikerrel alkalmazza (XI. ének vége, vö. XV.

136

390). Ugyanakkor Homérosz többes számban és általánosságban is beszél orvosokról, akiknek Idomeneusz átadja megsebzett barátját (XIII. 213), és akik „sokféle szerrel gyógyítják a hajókon sebesülten fekvő hősöket” (XVI. 23 skk.)¹⁷⁹ Itt nyilván hivatásos orvosokról van szó;¹⁸⁰ hajókon vagy sátrakban végezték munkájukat, mert a sebesültet rendesen oda szállították társai; ha ugyan nem az ütközet színhelyére hívják az orvost valamely kiváló vezérhez, Makhaónt például hírnök által egyenesen a csatatérre kéretik, hogy Menelaoszon segítsen (IV. 190 skk.). A hivatásos orvos jogi helyzetéről elég pontos fogalmat alkothatunk. Amint az Odüsszeiából tudjuk, a jós, a hírnök és az énekes mellett az úgynevezett démioergoi rendjébe tartozott, azaz megfelelő ellenszolgáltatás fejében közmunkát végzett (XVII. 838). Hogy a katonaorvos valós helyzetéről az lliászban még nem, csak az Odüsszeiában értesülünk, azt nem az egymást követő korszakok reális különbségével, inkább a két költemény másféle tendenciájával magyarázom. Az Iliász a heroizmusig feszíti, amit az Odüsszeia a közvetlen valóságban mutat be. A háború gyakoriságának, a gyógyítás szükségének és jelentőségének megfelelően ez a

„közmunkás” bizonnyal kellő tiszteletben és elismerésben részesült;

bár a sokszor idézett (de ok nélkül csonkán idézett) homéroszi szöveg (Iliász XI. 514–515) nem általánosságban emeli az orvost embertársai fölé, csupán azt fejezi ki, hogy „az orvos sok emberrel felér, ami a nyilak kivágását és az enyhítő gyógyszerek ráhintését illeti”.¹⁸¹

A homéroszi kor tehát ismerte már nemcsak a hivatásos orvost, de a közszolgálatban állót is. A görögség egész történetében megmaradt a szokás: a közösség nyilvános orvosok alkalmazásával, intézményesen gondoskodott tagjainak egészségéről. Ahogy eredetileg a király és hadvezér csatában küzdő katonáit a maga költségén gyógyíttatta, később az állam is magáévá tette a körébe tartozó beteg polgártársak ügyét. A katonaorvos intézménye idővel a hatósági orvos hivatalához vezetett. S az állam-fogalom görög értelmezése szerint nem kétséges, hogy az állam ezzel csak természetes kötelességének tett eleget. Mikor Diodórosz forrása, Kharóndasz, a törvényhozó (Kr. e. 6. század), vagy tán inkább

137

Thurioi városa (Kr. e. 5. század) törvényeit dicséri, különösen azt becsüli sokra, hogy az ingyenes állami oktatásról gondoskodtak.

Észreveszi, hogy ez a törvényes intézkedés csak lelki alkalmazása a korábbiaknak, aminek már a régi törvényhozók is megfeleltek: a testi épség gondozásának (12–13). Az elvet és gyakorlatot legvilágosabban Xenophón fogalmazza meg, mikor idősebb Küroszával mondatja ki, hogy amely állam fontosnak tartja polgárai egészségét, orvosokat alkalmaz, miként a hadvezér is orvosokat visz magával (Kürosz nevelkedése I. 6. 15). De ugyanezt halljuk Platóntól és Arisztotelésztől is. Platón szerint is természetes követelmény, hogy az államnak jó orvosokkal kell rendelkeznie (Állam 408), Arisztotelész meg az egészség ügyét csak részben tekinti az orvos feladatának, úgy véli, másik részben a házvezetőé és a kormányzóé (Politika 1258a).

Az 5. század legtekintélyesebb orvosai hatóságiak voltak (démoszieuontesz vagy iatroi démoszioi).¹⁸² Szemléltető képet ad egy ilyen orvosról a kiváló tehetségű Démokédész élete, nagyjából még a 6. század végéről. Krotónban született, Alkmaión, a korabeli híres orvos városában, de apja knidoszi Aszklépiosz-pap volt; így fűződik össze Démokédész személyében az orvostudomány történetében két jelentékeny hely: Krotón és Knidosz. Utazásokkal szabdalt, kalandoktól tarka életpályáján mindenekelőtt Aiginában találjuk, ahol már letelepedésének első esztendejében „a többi orvosokat felülmúlja, ámbár a mesterségéhez szükséges kellékek híján volt”

(Hérodotosz);¹⁸³a második esztendőben aztán egy talentumért állami orvosnak szerződtetik. A következő év Athénben éri, ugyancsak a községi orvos minőségében, mert az athéniek 40 minával többet fizettek szolgálataiért. Egy évig maradt, mert a szamoszi zsarnok, Polükratész két talentumot kínál, és udvari orvosának fogadja. Itt kitartott 522-ig, urának tragikus bukásáig, s elkísérte őt halálos útjára Magnésziába, ahol Polükratész minden vagyonával együtt Oroitész rabszolgaságába került. Ennek meggyilkolása után maga a nagy király, Dareiosz tette rá kezét ravasz alattvalójának kincseire, s így Démokédész a perzsa fővárosba, Szúszába jutott. A puszta véletlen, Dareiosz láb-baja szólítja elő az akkor már világhírű görög orvost börtönéből; „bilincseit húzva, rongyokba burkoltan” jelenik meg

138

először abban a királyi udvarban, amelynek később – szerencsés gyógyításai által – kedvence, bizalmasa lesz. Megszabadítja Dareioszt a ficamtól, és a király feleségének, Atosszának a mellsebét gyógyítja; mindezzel a perzsa udvar addigi orvosait, az egyiptomiakat teljesen háttérbe szorította. De a honvágy sajátos gondolatokat érlelt benne – ahogy ezt Hérodotosz állítja kevés hitelt érdemlő, kalandos elbeszélésében. Atosszát állítólag ő biztatta, hogy férjét a görögök elleni hadjáratra tüzelje; így Démokédész orvostudománya közrejátszott abban, hogy Dareiosz Hellasz ellen vezette seregét. „A lélek a testtel együtt növekszik és együtt öregszik” – a monda szerint ez a lélektani bölcsesség rázta fel a perzsa királyt tespedéséből, ez bírta rá, hogy tettereje teljében ne engedje tétlenül elröppenni az időt. A hazaárulást Démokédész állítólag azért követte el, hogy valahogy, bármiképp és bármi áron megint hazájába kerüljön. Történeti tényként annyit elfogadhatunk, hogy abban a tengeri expedícióban, amelyet Dareiosz Hellasz megtámadása előtt kémkedni küldött, Démokédész is részt vett, s ezt az utat fel is használta: Tarentumban megugrott perzsa barátai elől, s szülővárosába, Krotónba menekült. A perzsák egy ideig üldözték, de a krotóniak nem adták ki. Némi meghatottsággal olvassuk az életére vonatkozó utolsó adatot, hogy Krotónban sem talált tartós nyugalmat; mint püthagorizáló arisztokratát saját honfitársai űzték el, kénytelen volt Plataiaiban menekvést keresni. Így Démokédész talán mégsem szülőföldjén fejezte be tanulságos, a jón műveltség forgatagába került, dór emberre annyira jellemző életét, pedig oda még a fényes perzsa udvarból is visszakívánkozott.

Démokédész élete kivételes volt; az 5. század legtöbb hatósági orvosának kevesebb jutott a pompából, dicsőségből, de a szenvedésből és csalódásból is. Ezeknek az egyszerűbb embereknek a jogi helyzetéről elsősorban a feliratok tájékoztatnak. Még az 5.

századból származik a leghosszabb fennmaradt küproszi írás (az ottani szótagjelekkel lejegyezve), az edalioni bronzlap felirata, amelyben Edalion királya, Sztasziküprosz és a város polgársága egy orvoscsaláddal, Onaszilosszal és testvéreivel köt szerződést.¹⁸⁴ Ennek értelmében az utóbbiak kötelesek az ütközetben megsebesülteket „honorárium nélkül” gyógyítani, a király és a

139

község pedig „a honorárium és a vállalkozási díj” fejében egy talentumot fizet nekik;¹⁸⁵ Onaszilosz meg külön jutalmazásban is részesül; azt is kikötötték, hogy nem fizetés esetén miféle ingatlanok jutnak az orvoscsalád örök tulajdonába. Az okmány alapján fontos megállapításokra jutunk a görög hatósági orvos intézményét illetően.¹⁸⁶

Az orvosi rend kezdetben családi szervezetre épült, s ha több orvos közreműködéséről volt is szó, az állam csupán egy emberrel (a család fejével) kötött szerződést. A fővállalkozó, aki a felelősséget egyedül viselte az állammal szemben, családtagjaival, később általa választott idegenek (vásárolt rabszolgasegédek és bérelt orvosok) munkájával teljesítette kötelességét. Legalábbis ilyesféle intézményre utal az edalioni bronz, ahol ugyan Onaszilosz testvérei is szerződő felek, de névemlítés nélkül, egyszerűen Onaszilosz cégére alatt. Démokédész aiginai és athéni működése is megerősíti ezt a feltételezést. A Kr. e. 5. században egy talentum Aiginának, 100 mina Athénnek elég nagy összeg, hogy két-három hatósági orvost alkalmazzanak. A 6. század végén viszont mindkét helyen annyira megnövekedett a népesség, hogy egyetlen hatósági orvos akkor sem tehetett eleget a szükségleteknek, ha a rabszolgasegédeket és a mester mellett tanuló szabad ifjakat is számításba vesszük; szabad ember a mégoly begyakorolt rabszolgával csak kivételesen gyógyíttatta magát. Az említett fizetések (az 1 talentum és a 100 mina) egyetlen orvos díjazására túlságosan nagyok; különösen ha figyelembe vesszük, hogy a hatósági orvos a maga helyiségét az egész berendezéssel, az időközi beszerzésekkel együtt minden valószínűség szerint az államtól kapta;¹⁸⁷ az a bizonyos egy talentum tehát több egyén díjazása lehetett. Mindez a régebbi időkre vonatkoztatva egyetlen vállalkozóra utal, aki a maga költségén gondoskodott a szükséges orvosszemélyzetről.¹⁸⁸ Ha később olyan nagy város, mint Athén, több orvost is választott, még mindig kívánatosnak tűnhetett, hogy a gazdasági és adminisztratív teendőket, és ezekért a felelősséget egyetlen emberre ruházzák.

Arisztophanész csupán Pittaloszt említi név szerint, s az orvosi kezelésről szólva az ő embereiről beszél (rabszolgasegédeiről vagy orvostársairól?), és nála Pittalosz helyiségei az állami orvosi műhelyt

140

jelentik.¹⁸⁹ Egy 3. századi athéni dekrétumból arról értesülünk, hogy

„a hatósági orvosok ősi szokás szerint évenként kétszer áldoznak Aszklépiosznak és Hügieiának a maguk nevében és hálából mindazokért, akiket meggyógyítottak” (Inscriptiones Graecae II.

352b). Az ősi szokás nem lehetett régebbi az 5. század végénél;

ekkor került Aszklépiosz Athénbe. Valószínű, hogy a „hatósági orvosok”, címüknek megfelelően, valamennyien már az állam választott és fizetett emberei voltak, és egyesületük, amely a felirat szerint közösen áldozott, nem is lehetett magánjellegű.¹⁹⁰

A hatósági orvos legelső feladata természetesen abból állt, hogy a hozzá forduló polgároknak, másodsorban az idegeneknek is orvosi segítséget nyújtson.¹⁹¹ A szolgáltatást nem csupán a legszegényebbek vették igénybe; Arisztophanésznél nemcsak „a földmívest” utasítják szemcsöppekért Pittalosz műhelyébe, a megsebesült hadvezér, Lamakhosz is oda viteti magát. A görög beteg különösen operatív beavatkozásoknál részesíthette előnyben az állami műhelyt, amelyik a szükséges szerekkel sokkal jobban ellátott lehetett, mint bármely magánhelyiség. De emellett a privát praxisra is nyílt elég alkalom; a vagyonosabbakat elsősorban befolyásoló bizalom miatt (Démoszthenész egyik kliense házi orvosról beszél, „kit már sok éven keresztül vesz igénybe”: Eubulosz és Mnészibulosz ellen 1159);

s mert Görögország számos vidéke hatósági orvosokkal és intézetekkel egyáltalán nem rendelkezett, amint ez többek közt a hippokratészi Epidémiák könyveiből, az ezekben leírt beteglátogatásokból kiderül. És épp ez lehetett a fő oka annak, hogy már az 5. században nagyon sok jeles orvos – ahelyett, hogy állami szolgálatba lépett volna – inkább vándorbotot vett a kezébe.

A betegekkel szemben tehát a hatósági orvos ingyen teljesítette feladatát? A szegény polgárokat honorárium nélkül kellett gyógyítania – ez oly nyilvánvalóan következik az intézmény egész történetéből és jellegéből, hogy közvetlen bizonyíték nélkül is ténynek tekinthetjük; néhány mozzanat azonban arra utal, hogy utóbb mégsem volt ingyenes mindenkinek a gyógyítás, ugyanis semmi sem tiltotta, hogy vagyonosabb pácienseitől honoráriumot fogadjon el az orvos. Tehát csak nagy vonalakban igaz, hogy „a kézfeltartással megválasztott közorvosok ingyen gyógyítottak”

141

(szkholion Arisztophanész Akhranaibeliek 1030-hoz). Már az edalioni felirat honorárium elengedésére vonatkozó külön kikötése is szemet szúrhat; a szerződés akkor keletkezhetett, mikor az engedmény még a hatóság által megbízott orvos részéről sem volt egészen természetes. Később gyakran találkozunk megtisztelő határozatokkal, amelyek a kitüntetett hatósági orvosról szólva külön kiemelik, hogy pácienseit ingyen kezelte. Tehát ha jog szerint igen, szokás szerint nem volt kötelessége. Gyógyszereit a görög ókorban többnyire az orvos kezéből kapta a beteg; azokért bizonyára még a közellátás esetén is fizetnie kellett valamit, bármiféle elszámolásban volt a hatósági orvos az állammal, ami a gyógyanyagok beszerzését és a kezelését illeti.¹⁹² A nagy költségek fedezésére (hatósági orvosok alkalmazása s az állami gyógyító helyek fönntartása) sok állam később külön orvosadót (iatrikon) szedett polgáraitól.¹⁹³

Mint a demokráciában minden hivatalnokot, természetesen a hatósági orvost is a népgyűlés választotta. Ilyen választásról beszél Platón a Gorgiaszban (455 skk.), ahol a kérdést a szakszerűség problémájává mélyíti. Az efféle gyűlésen a rétort nem illeti meg a szó, mert itt a szakismereté a döntés – így gondolja Szókratész.

Gorgiasz éppen ellenkezőleg: ő leplezetlen örömmel ujjong a feltevés hallatán, hogy a gyülekezet előtt versenyezve a rétor, és nem az orvos viszi el a babért, az állást. Az orvos választásánál népgyűlési szónoklatokra ritkán kerülhetett sor (Platón is feltételes módot használ); legtöbbször a választásra kerülő jelöltekről előzetes vizsgálat (dokimaszia) döntött. Erről is fogalmat alkothatunk Xenophón nyomán (Emlékeim Szókratészról IV. 2. 5).¹⁹⁴ Eszerint az orvosnak arra kellett válaszolni, kitől tanult, miféle iskola híve, és milyen praxisra tekinthet vissza. Állami tisztviselőként a hivatalos idő eltelte után számadással tartozott, a szolgálatot igazoló vizsgálatnak (euthüna) vetették alá, de ez csak a külső adminisztrációra és nem az orvosi kezelés lényegére vonatkozhatott.

Téved, aki Arisztotelész feltételező szavaiból (Politika 1281b), amelyek – mint a platóniak – ismét csak a szakszerűség ideális követelményét állítják fel, valami egyébre következtet.¹⁹⁵ Az orvos orvosi cselekedeteiért a törvény előtt nem vonható felelősségre; ezt minden kétértelműség nélkül adják tudtunkra Antiphón szavai egy érdekes

142

jogi esettel kapcsolatban, melyben a védelem a verekedésből származó emberölést a kezelő orvos ügyetlenségére szeretné hárítani.¹⁹⁶ Ezért vette fel Platón is – az athéni törvényhozás nyilvánvaló utánzásaképp – a Törvényekben rajzolt mintaállam büntető kódexébe, hogy minden orvos mentes a vádtól, akinek igyekezete ellenére kezelés közben meghal a betege (865 skk.).

Nemcsak hogy az orvos nem felelt a törvény előtt, az orvosi foglalkozás is a szabad ipar körébe tartozott. Bárki, akinek éppen eszébe jutott, elvállalhatta embertársai gyógyítását. Antiphón (nem az imént idézett szónok, hanem a szofista) úgyszólván szemünk előtt állítja fel bódéját Korinthoszban a piacon, s írja ki rá nagy betűkkel, hogy ő a lelki bajokat szavakkal tudja gyógyítani, csak hallania kell a baj okát (Pszeudo-Plutarkhosz: A tíz szónok élete 1, 833). Volt alkalmunk, s lesz is még rámutatni, hogy az 5. század görögjei között az ősrégi, babonás gyógyításmódok mennyi emléke élt, s szaporította a sarlatánok számát, akik az orvos címével és fellépésével űzték kuruzslásaikat, s vígan, mert a vallás égisze alatt szabadon és felelősség nélkül tehették.

Ilyen viszonyok között nem csoda, hogy komoly gondokat okozott az orvosi szabadosság. A „hippokratészi” Törvény, azt kutatva, miért oly rossz hírű az orvos dicső mestersége, azt találja, hogy az államok egyedül az orvoslással szemben nem állapítanak meg semmiféle büntetést a megvetésen kívül; „márpedig a megvetés nemigen bántja azokat, akiknek ez a kenyerük. A tragédiák néma személyeihez hasonlítanak; a színész külseje, ruhája, álarca van rajtuk, s mégsem színészek, így az orvosok is: név szerint sokan vannak, valójában nagyon kevesen” (1).¹⁹⁷ De csakugyan oly könnyen segítene az állami szabályozás, mint az orvos képzeli? A görög vallás még a felvilágosodás korában, a felvilágosodás eszméi ellenére is védte a kuruzslókat, s az orvosi tudatlanságot az ismeretszerzés és tanítás rendszertelensége szinte igazolta. És a kérdés sokkal bonyolultabb volt, semhogy a szakszerűséget képviselő, a kijelölt, becsületes úton haladók egyáltalán megérthették volna. Az orvosi szabadság és felelőtlenség dilemmáit megint csak filozófusok gondolták át, elsősorban a filozófusok filozófusa: Platón (Az államférfi 298 skk.). Ő ismeri a visszaéléseket, és színesen

143

ecseteli, mennyi kárt okozhat az orvos, ha még a jóindulat sem ellensúlyozza tudatlanságát. Gúnyos túlzással fogalmazza meg, milyen rendszernek kellene a bajokon gyökeresen segíteni: a gyógyítás szabályait törvénybe kell foglalni, és felelősségre vonni minden orvost, aki a népgyűlés által megszavazott törvény ellenére jár el a betegek kezelésében – végül még a meglévő nézetek kritikáját, a szabad kutatást is meg kellene tiltani. Lehetséges ez?

„Minden tudomány megszűnnék, sőt utólag sem támadhatna fel, mert az ilyen törvény megsemmisíti a kutatást. Az élet így is terhes, de úgy egészen lehetetlen volna.” Platón észreveszi, hogy az orvosi felelőtlenség kérdése legmélyebb alapjában és utolsó következményeiben a szabad gondolkozásé; a tapogatózó, folyton tévedő, mégis minden értelmi haladásnál nélkülözhetetlen tudományos kutatás ügye. Arisztotelész, aki Politikájában számos kérdést ugyanazon gondolati keretben tárgyal, mint Platón, az orvosi felelősség problémáját szintén az egyéni szabadság és a törvényes megkötöttség, a legjobb uralkodó és a legjobb törvény örök kérdésével kapcsolja össze (1286a). S az orvos mesterségénél az egyiptomiak eljárását, a görcsös ragaszkodást az írott betűhöz, a törvénykönyvekhez, (kata grammata iatreueszthai) éppoly együgyű dolognak tekinti, mint nagy elődje, Platón.