A FILOZÓFUSOK

Az orvosi gyakorlat és a szűkebb értelemben vett szakismeretek után és túl a filozófiához, az Athénben élő filozófusokhoz kell fordulnunk, ha az orvostudomány és Athén között fönnálló

51

kapcsolatokat keressük. Mert az ember, a maga összes testi tünetével, a kezdetektől beletartozott a természetbölcselet, a „természetről”

(peri phüszeósz) gondolkodók és írók érdeklődésébe.²⁶ Mikor műveikben az egész konkrét világot felépítették, munkájuk végén szükségképpen el kellett jutniuk az ember magyarázatához, az antropológiához. Így volt ez már a milétoszi Anaximandrosznál, aki a mai kor darwinizmusára emlékeztető nézeteket vallott az ember keletkezéséről. A későbbiek, főleg Empedoklész, Anaxagorasz és Démokritosz csak részletezőbbek, tudósabbak lettek testi mivoltunk fejtegetésében, de az alapkérdéseket elsőknek nem ők vetették fel.

Bennünket az Athénben élő Anaxagorasz érdekel, ki Jóniából, Klazomenaiból került oda (500–428). Egy anekdota kapcsán, melyet Plutarkhosz őrzött meg, arról értesülünk, hogy állat-anatómiával foglalkozott, s a halak légzéséről is megvolt a maga véleménye (H.

Diels: Die Fragmente der Vorsokratiker. Berlin, 1906², 297, 16)^. Arisztotelésztől tudjuk, hogy már ő felvetette az általános kérdést a betegségek okairól, s naiv egyszerűsítéssel minden akut betegséget az epének tulajdonított (312, 105). Az epe akkortájt az orvostudományban, a nedvek elméletében nagy szerepet játszott. De voltak embriológiai nézetei is: többek közt Parmenidész nyomán (és a legújabb időkig élő babonával egybehangzóan) ő is azt tanította, hogy a szülők jobb oldalával a fiúk, bal oldalával a leányok születését kell kapcsolatba hozni (312, 107). Bölcsészete részletesen kidolgozott érzékeléstant is tartalmazott, melynek figyelemreméltó gondolata, hogy tulajdonképpen minden érzékelés fájdalommal jár (310, 92). Mivel szerinte a keletkezés és elmúlás csak új összetételt jelent, az élőlényeket alkotórészeik kölcsönös keveredéséből származtatta. Egyik középponti gondolatát, a minőségileg elkülönült és változatlan őselemekről is a testi működés megfigyelése sugallta neki. „Hogy lehetne haj abból, ami nem haj, hús abból, ami nem hús,” hangzik egyik töredéke (317, 10). A táplálkozás során végbemenő szervezeti változások bámulatba ejtették Anaxagoraszt, s mert az akkori kémiától és fiziológiától hiába várt rájuk feleletet, felébresztették benne a homoiomeré gondolatát (a „hasonló részekét”, melyeket ő még csak szpermatának nevez).²⁷

52

Anaxagorasz munkáját az athéni Arkhelaosz folytatta, akit Szókratész tanítómesterének mondanak. A filozófia többé nem idegenből jött vendég a város falai között, maguk az athéni polgárok művelik. Kár, hogy Arkhelaosz tanai csak szűkszavú tudósításokból ismertek előttünk (vö. Diels, 323–326.), mert ő – a kor követelményeinek eleget téve – az általános kozmogónián túl az emberekkel, sőt a társas alakulásokkal és az erkölcsi világ keletkezésével is sokat foglalkozott. Elmondta, hogy a felmelegedett földből miként jött létre az első, még iszapból táplálkozó ember;

hogy az ősnemzéssel lett eredeti nemzedéket hogyan váltotta fel az önmagát szaporító; hogy mi módon szóródott szét az emberiség, választott vezetőket, hozott törvényeket, találta ki a mesterségeket, alapított városokat, államokat; és teremtette meg az emberi önrendelkezésből származó erkölcsi rendet (324, 4; 323, 1). De antropológiájának részletes tanításaiból, ami bennünket az orvostudomány szempontjából elsősorban érdekelne, sajnos, semmit sem hallunk. Legáltalánosabb feltevéseiben, mint Anaxagorasz tanítványa, az észből (nusz) indult ki; de ezt nem a többi anyagtól elválasztott, fölötte lebegő, vele csak esetlegesen egyesülő princípiumnak tekinti, hanem szerinte „magában az észben van adva – minden további fejlődéstől elválaszthatatlanul – az egyforma részek (az anaxagoraszi homoiomereiai) eredeti keveredése.”²⁸ (Az elkülönülést a hideg és meleg kiválása indítja meg, s aztán a tüzes levegőnek, az aérnek jut jelentős szerep a világrendezés és -fönntartás munkájában, ezt természetünk lelkes részével (a pszükhével) azonosítja, de a mindennel egybekapcsolt „észtől” mégis megkülönbözteti. Ezeknek a tanoknak minden valószínűség szerint nagy hatásuk volt az orvostudományra; az orvosok közül másokon kívül az aiginai Petrón is úgy tartotta (Anon. Lond. 20.1 sk. Diels), hogy testünk két ellentétes elem, a meleg és hideg összetétele: erről részletesebben majd az orvostudomány bölcsészetének tárgyalásakor lesz szó.

Valamivel többet tudunk az alsó-itáliai Hippón nézeteiről, aki feltehetőleg nem volt ismeretlen Athénben: Kratinosz, a vígjátékíró egyik darabjában, mely már címével sokat sejtet (Panoptai = a mindent látók), nyílt színen gúnyolta ki természetfilozófiáját

53

(szkholion²⁹ Arisztophanész Felhőkjéhez, 94 skk.). Hippón foglalkozására nézve orvos lehetett; legalábbis a görög orvostörténet, melyet sikerült az ismeretlenség sötétjéből megmenteni, az Anonymus Londinensis³⁰ külön foglalkozik tanításaival (XI. 22 skk.).

Ezek szerint, miként mindennek kezdete és magyarázata a nedvesség, az egészséges és beteg ember állapotát is elsősorban a nedvek mennyiségére kell visszavezetni. S itt Hippón – mintha csak bizonyítani akarná a lekicsinylő ítéletet, mellyel Arisztotelész beszél róla – diadalmasan utal az öreg emberek kiszáradt testére és nedvességben szegény talpunk (!) érzéketlenségére. Főelvéhez híven még a lelket is a vízzel: a nedvessel és hideggel hozza kapcsolatba, s ez a képtelen eszme vezeti aztán a helyes gondolatra, hogy a lélek székhelyét az agyban, a test kivált nedves állományában kell keresnünk (Diels, 223, 3). A lélek táplálásáról a légzés által beszívott hideg és nedves elem gondoskodik, s ez hűti le a szív körül összegyűlő testi meleget is, mert különben elégnénk, elpusztulnánk (224, 10). Így hát Hippón bölcsészete szerint az egész élet, a tudatos is, alapjában véve nem egyéb hűtési folyamatnál. Az embriológiának fontos helye lehetett rendszerében; hiszen nyilván a spermára gondolva juttatott a nedvességnek életet keltő és éltető szerepet.

Gondolatkörében a számmisztika is szerephez jutott: példák sorozatával bizonyítja, hogy az emberi fejlődés sorrendjében milyen nagy jelentősége van a hetes és az ezt kikerekítő tízes számnak (225, 16). Hippóntól csak egyetlen töredék maradt ránk (egy legújabban talált Homérosz-szkholion tartotta fenn, s a vizek eredetével foglalkozik), de mintha csak a történeti kapcsolatokra kíváncsi tudományosság sajnálhatná, hogy Hippón örökre elveszett. Felületes természetbölcseletét nem másítja meg, hogy kortársai az atheosz (istentelen) melléknévvel tisztelték.

Arkhelaosz és Hippón után a dekadens jón természetbölcselet még egy alakjával kell itt foglalkoznunk, aki talán a legjelentékenyebb, mindenesetre a legismertebb és befolyásosabb közülük: apollóniai Diogenésszel.³¹ Életéről oly keveset tudunk, hogy még azt sem lehet megállapítani, ez a krétai ember tartózkodott-e valaha Athénben³², de nem kétséges: bölcsészetét ismerték ott, a nagy nyilvánosság helyein és alkalmaival beszéltek

54

róla, sőt – minden látszat szerint – több jelentőséget tulajdonítottak neki, mint amennyit súlyánál fogva megérdemelt. Midőn a tragédiaköltő – Euripidész – komolyan, tán a saját hitét elérő mélységgel beszél a „végtelen, a földünket körülfogó aithérről” (941.

töredék), akaratlanul is éppúgy Diogenészt utánozza, mint ahogy rá gondol – majdnem ugyanazon szavakkal – a kegyetlenül tréfás Arisztophanész a Levegőhöz intézett imájában.³³ Amikor Szókratészt azzal a magyarázattal ülteti függőkosárba, hogy a magasban – gondolkozásunkat a vele rokon tiszta levegővel egyesítve – jobban megértjük majd az égi tüneményeket, akkor éppenséggel a diogenészi bölcsészet egy részletét teszi nevetség tárgyává (Felhők 225 skk., vö. Diels 331, 38 skk.). Így jutott szerephez Szókratész tragédiájában Diogenész is – légkirály a filozófusok között –, ki mintha csak a korabeli súlytalan természetbölcselet szimbólumaként fogadta volna el vezető elvének a Levegőt. De erről azután könnyed, világos, tetszetős nyelven értekezett.³⁴

Mindenekelőtt sikerült az anaxagoraszi nusz eszméjét a régi hülozoizmus³⁵ gondolatkörébe visszafejlesztenie. A nusz, az ész Anaxagorasznál is anyag: „a legkönnyebb és legtisztább”; de a többitől független, mert fölöttük álló, velük nem keveredő, bennük csak kivételként, a lelkes lényekben van jelen (318, 11 és 12). Már tanítványa, Arkhelaosz kiemelte a nuszt e helyzetéből (visszaállítva a természetbölcselet eredeti feltevését, hogy mindennek mindennel van érintkezése), és közös médiummá tette, amelyben az őskáosz elkülönítése végbemegy. Így a nusznak mindenből része lett és a nuszban minden részesedett; de azért Arkhelaosz ezt a

„legkönnyebbet és legtisztábbat” még nem azonosította az elkülönült elemek bármelyikével, a levegővel sem – ezt a lépést Diogenész tette meg, aki így egyenes vonalú leszármazottja Anaxagorasznak. Ő már nusz helyett aért (levegőt) mond, s ezt felruházza az anaxagoraszi eszme egész tartalmával, a „mindenkit kormányzó, mindenen uralkodó”, a „mindent látó és halló” ész hatalmával (a noészisszel).³⁶ Panteizmusa szerint semmi sincs, aminek a levegőből része ne lenne;

de – a mennyiség és minőség fokozatainak megfelelően – mindennek más és más módon lesz benne része, és ez adja az egyéni különbségeket. Az orvostudomány szempontjából egyelőre az

55

általános tan alkalmazására figyelünk. Diogenész a levegőnek a legapróbb fiziológiai részletekig nagy szerepet juttat. A szaglást például az agyvelőt körülfogó levegőnek tulajdonítja, a látást nem tudja elképzelni anélkül, hogy a pupilla a „belső levegővel” ne érintkezzék, mert lám, ha egyébre figyelünk s ezáltal azt a bennünk levő „kis isteni részt” lefoglaljuk, nézünk és mégsem látunk (311, 19 Theophrasztosz).

Ennek a szervezeti levegőnek természetétől, vérrel keveredésétől, zavartalan vagy akadályokba ütköző útjától nemcsak a testi egészség függ, hanem a kellemes vagy kellemetlen érzések is (öröm, fájdalom). Ezekre a legérzékenyebb a nyelv, mert a legpuhább, s az erek – a levegő csatornái – közvetve mind oda vezetnek. Ezért a betegség legtöbb jele a nyelven mutatkozik. Miként az érzékeléseket, a gondolkozást is a száraz és tiszta levegő teremti meg – a nedvesség a legfőbb ellensége. Az állatok, bár részesednek az észből, kevésbé értelmesek, mint az emberek, mert alacsonyabb légrétegben élnek és nedvesebb eledellel táplálkoznak. Persze, épp a madarak nem nagyon támogatják ezt a légies elméletet! De efféle csekély ellenvetés nem hozza zavarba a rendszerében mindent felölelő, mindenre gondoló és a felelettel sohasem adós szofistát: a madarak teste olyan, mint a halaké, tömörsége nem engedi át a levegőt. A közlekedés hiánya magyarázza meg a gyermek fejletlen lelkiségét is, és sok egyében kívül a feledés mélyebb, fiziológiai okára is rámutat. A lélek székhelye a szív artériás kamrája. A szív mint a testünket behálózó érrendszer egyik találkozási pontja egyébként is jelentékeny. És itt, az érrendszer tárgyalásánál többé nem mások előadására vagyunk utalva, hogy a diogenészi nézetekről tudomást szerezzünk (eddig Theophrasztoszt idéztük): maga Diogenész beszél egy hosszú töredékben, melyet Arisztotelész őrzött meg számunkra (Diels 336, 6). Meglepő a részletessége és szakszerűsége az anatómiai kérdésekben. Műkifejezések, amelyekkel itt találkozunk először (splenitis, hepatitis), az állatboncolást legalábbis feltételező szakismeretek a kor tudásának színvonalán állnak és megengedik a feltételezést, hogy Diogenész, a merész röptű filozófus, polgári foglalkozására nézve orvos volt. De akár az volt, akár nem, annyit mindenesetre látunk, hogy ebben a korban a bölcsészet könyveiben

56

valóságos orvosi értekezések foglalnak helyet, ahogy az orvosok filozófiáját tárgyalva azt tapasztaljuk majd, hogy műveik bölcsészeti iratokká szélesednek. Ennyit az orvostudományról az athéni filozófiában.

3. AZ ISTENTISZTELET

De Athén nemcsak a szellem legmagasabb munkájában, filozófiája által kapcsolódott a medicinához – ez valamikor nagyrészt a vallás keretei közé szorult, istenek és papok gyógyították az olykor általuk okozott testi bajokat, a maguk módja szerint, a saját helyiségeikben.

S a görög életben a múlthoz ragaszkodás mindenkor fönntartotta a vallás és gyógyítás ősi viszonyát. Athénben sem hiányoztak soha szent helyek és cselekedetek, amelyek e viszonyról tesznek tanúságot.

A 19. század 90-es éveiben német archeológusok egy orvos-isten szentélyét ásták ki az Akropolisz nyugati lejtőjén. Eleinte azt sem lehetett tudni, kiről van szó; csak később találták meg a köveken az irodalomban teljesen ismeretlen Amünosz nevet; ami megint szép példája, hogy a feliratoknak mit köszönhetünk és mennyit várhatunk még tőlük. A szent hely középpontját egy kút foglalta el; források és kutak gyakori feltételei az orvos-istenek templomainak, az Aszklépieionoknak. A kút vízvezetékkel állt összeköttetésben, melyet a peiszisztratoszi korban építettek; az Amüneiont tehát már a Kr. e. 6. században használták. A talált reliefek az ilyen helyeknél szokásos fogadalmi ajándékok voltak. A görög ember, ha istene meggyógyította, éppúgy kifaragtatta szoborban vagy domborműben meggyógyult testrészeinek képét s felajánlotta az isteni segítség hálás emlékére, mint széltében manapság is dívik. Az Amüneion kápolnájában is odaszögezett kőfülekkel, -mellekkel, -ujjakkal stb., s az alájuk elhelyezett dedikációkkal ékeskedtek a falak. A szent helyek reliefjein csoportábrázolások is találhatók, s ezek vagy a meggyógyultat mutatják be, amint övéi körében áldozati tisztelettel közeledik az istenséghez, vagy az istent, mikor a nyugágyon fekvő beteget kezeli. Az Amüneion egy új típussal gazdagította a már eddig

57

ismerteket: a legérdekesebb kövön hatalmas lábat ölel át az ajándékozó, melyen a nagy realitással feltüntetett erős ér a visszértágulás esetét jeleníti meg.³⁷

A betegséget „elhárító” isten, Amünosz temploma, mely eredetileg az eleusziszi istenek athéni birtokához, az Eleuszinionhoz tartozott, aligha volt a legrégibb gyógyító szent hely Attika területén.

Mindenesetre tudjuk, hogy több hasonló helyiséget látogattak és tiszteltek ősidőktől: alvilági istenek misztikus templomait vagy sírdombokat, amelyek alatt elmosódott emlékű csodatévők pihentek.

Rhamnuszt, egy kis attikai községet, Amphiaraosz kultusza tette híressé. Ennek az Amphiaraosznak jósló tehetséget tulajdonítottak s a megkérdezés különös módjával, az úgynevezett incubatióval (templom-alvással) iparkodtak tudásának és akaratának birtokába jutni. (Az incubatiót később részletesen is leírjuk.) Marathónban viszont egy Arisztomakhosz nevű „orvost” részesítettek hérosznak kijáró tiszteletben; kultusza idővel egyesült, ha nem is olvadt teljesen egybe a rhamnuszi Amphiaraoszéval. És Athénnek magának is megvolt a Hérósz Iatrosza, névtelen orvosszentje; templomából került elő az a két hosszabb felirat, mely a szent vagyon kezelésére vet érdekes világot. A meggyógyult betegek ajándékai, a testrészeket ábrázoló fogadalmi emlékek olykor nem egyszerű kőből, hanem nemes ércből készültek. Idővel az ezüst- és aranytárgyak garmadája halmozódott fel ekképpen, s felirataink szerint annak egy részét időközönként beolvasztották, hogy az így nyert anyagból az isten készletei (serlegei, tömjéntartói stb.) szaporodjanak vagy értékesebbekkel legyenek helyettesíthetők. Az aktus végrehajtásához néphatározatra és egy előkelő, többtagú bizottság működésére volt szükség.³⁸

De az 5. század végétől a többi orvos-szentélyt mind háttérbe szorította az akkor alapított városi Aszklépieion.³⁹ Aszklépiosz tiszteletét Apollón Paióné előzte meg Athénben. Ha nem is maradtak volna fönn rá vonatkozó fogadalmi feliratok, ha nem ismernénk ottani ünnepe nevét (Paiónia), már Szolón egyik töredékéből következtetnünk lehetne személyére, mert ott az áll, hogy a

„sokszerű Paión” mesterségét végzik az orvosok, s nem Aszklépioszét; továbbá Kratész, a vígjátékíró egyik darabjában

58

emlegetett Paiónion is útbaigazíthatna. Aszklépiosz, a görög orvosok első védőszentje viszonylag későn került az athéni pantheonba.

Akkor is (Kr. e. 420) egy magánember, Télemakhosz emeltetett kis kápolnát és oltárt Aszklépiosznak és Hügieiának⁴⁰ az Akropolisz déli lejtőjén. Ez a régebbi kultuszra utaló forrás fölött lévő szentély ezután állami vallás helye lett, növekvő jelentőségével együtt csak a 4. században került a Dionüszosz-színház közvetlen közelébe. Az athéniek ennél sokkal régebben ismerték és tisztelték Hügieiát – mint Athéna Hügieia –, akiről a 6. századtól maradtak ránk emlékek.

Akropoliszi oltárával szemben a peloponnészoszi háború nagy pestise után (428 v. 427) azt a bronzszobrot emelték, amelynek alapkövén manapság is olvashatjuk az alkotó művész, Pürrhosz nevét. 420-ban Hügieia immár Athénától független megszemélyesülésként társult az új isteni jövevény mellé a városi Aszklépieionban. Mert Aszklépioszt a kikötőben, Peiraieuszban is imádták, valamiféle kutya-kultusszal kapcsolatban, ami nem szokatlan jelenség az ő vallásánál. Ezt az Aszklépiosz Peiraieuszt Eleuszisz közvetíthette: feliratból név szerint ismert papja onnan való. Az alapítási legenda szerint a nagy misztériumok idejében, a Boédromión hónap 18. napján vonult be az ünnepi kocsin sárkány képében Athénbe (az Eleuszinionba). Látni fogjuk majd, miféle mélyebb összeköttetés fűzi az orvoslást mint kultuszcselekedetet a misztériumokhoz, az ezek által képviselt tisztulás vallásához.

Eleuszisz viszont az epidauroszi, a már régóta híres és azontúl is a leghíresebbnek megmaradó Aszklépiosz-kultusz hatása alatt állt.

Epidauria lett annak az ünnepnek neve, amellyel – a nagy misztériumok körében – az állandó megemlékezés eseményévé avatták Aszklépiosz eljövetelét, akit Athén legjobb fiai versengve magasztaltak, dicsőítettek: élükön Szophoklésszel, a legtisztább humanizmus költőjével, ki paiannal⁴¹ üdvözölte a gyógyítás nyájas istenét (jón ember fülében Aszklépiosz nevéből mindig kicsengett az épiosz = nyájas szó), s kinek szellemét Dexión néven örökítette meg a hálás utókor (Szophoklészt halála után ezen a néven részesítették héroszi tiszteletben). Az 5. századi Athénről lévén szó, a bölcsészeti mélyítés sem maradt el. Szókratészt, az élet apró-cseprő bajaitól szabad, az örökkévalóság magaslatáról beszélő Szókratészt azzal a

59

figyelmeztetéssel halljuk barátainak köréből távozni, hogy meg ne feledkezzenek az áldozati kakasról, az Aszklépiosznak járó tartozásáról (Platón: Phaidón 118a).⁴²

60

MÁSODIK FEJEZET