AZ ORVOS A TÁRSADALOMBAN

Az 5. század orvosáról adott ismertetésem semmiképpen sem volna teljes, ha végül nem hoznám szóba tekintélyét, társadalmi állását és szellemi befolyását.

A társas viszonyokról általában elmondható, hogy minden egyénnek annyi a tekintélye, mint választott foglalkozásáé. Keserű igazságként tapasztalják ezt a szellemi egészség és jólét ápolói mind a mai napig. A testi épség őrei minden időben jobb helyzetben voltak; a megsebesült hősök gondozóját már Homérosz is érdemesnek tartotta dicsérni. De az általános felfogás korok szerint is változik, a vallási és erkölcsi nézetekkel párhuzamosan, amelyek az ember testi és lelki viszonyát különbözőképpen értékelik, és nem kevésbé annak a hatásnak megfelelően, amelyet a nézetek a köznapi életre és felfogásra gyakorolnak. A felvilágosodás kora – félre nem ismerhető materialisztikus vonásával – különösen alkalmas, hogy a testi épség jelentősége, s vele az orvos befolyása és tekintélye növekedjék. Főleg a görögök körében, akiknek józan gondolkodása távol állt a testi épség elhanyagolásától vagy bármilyen sanyargatástól, s akik az individuális életfelfogás uralma idején

150

tudatosították először, hogy minden egyéni érzékelés, érzelem, akarat épp testi meghatározottsága miatt jogos és igaz. A kérdés túlvisz a szakszerűség szűkebb körén, s fejtegetéseink előírt határain is; az egész problémát csak akkor tudjuk megfelelően bemutatni, ha nem a műveltség egyes köreit tekintjük kutatásunk tárgyának, hanem a felvilágosodást a maga egészében, amint a görög történeten belül, az egyes műveltségi körök egymásra hatásával megnyilatkozott.

Enélkül csak azokra a külső jellemzőkre mutathatunk, amelyek általános tételünket igazolnák. Végül is a hippokratészi kor egész orvostudománya, a múltbelit messze túlszárnyaló, rohamos fejlődése hatalmas kezdetnek mutatja, ami történeti folytonosság volt, és a testi épség megnövekedett becsülésén alapult. Athén – ha nem is termő és kijelölő helye a korabeli gondolkozás irányának, mindenesetre közlekedési középpontja, fókusza – az 5. század végén emeli Aszklépioszt az állam istenei közé, és az Akropolisz tetején Athéna Hügieia tiszteletére állít a mai napig helyén maradt szobrot.²¹⁸

A hippokratészi kor orvosait dicséri, hogy nem éltek vissza előnyös helyzetükkel. Az orvosi honorárium kérdését az etika körén belül tárgyalom részletesebben, akkor látjuk majd, hogy a

„hippokratikusok” olyan magas erkölcsű álláspontot foglaltak el tevékenységük anyagi oldalával, az orvosi díjazással kapcsolatban, hogy az a mai idők praxisában is tiszteletreméltó ideál. A díjazásra általában (a szegények ápolását kivéve) igényt tartottak; orvosi honoráriumról – a maga epés módján – már Hérakleitosz is megemlékezik.²¹⁹ Az abszolút önzetlenségre, amelyet a szókratészi filozófia követelt, nemigen volt példa, de szolgálataik jellege, a hagyomány, a görög társadalom megélhetési viszonyai miatt ezt nem is lehetett megkívánni tőlük. A később általánossá lett bölcseleti érdeknélküliség hamisította a hippokratészi levelet, amelyben a nagy orvos így utasítja vissza az abdériták talentumait: „engedjétek, hogy a szabad mesterség tettei is szabadok legyenek”; s aztán kifejti, hogy minden orvos, aki pénzt fogad el a gyógyításért, nagyítani vagy kicsinyíteni, színlelni, egyszóval: hazudni kénytelen (lásd az apokrif levelet: Hippokratész az abdériták tanácsához és népéhez).²²⁰ Az 5.

század görög orvosainak idegenek voltak ezek a gondolatok, sőt, egyikük-másikuk bizonyára ahhoz is értett, hogy miként kell a

151

tudományt és pénzszerzést harmóniába hozni. Ezért a komédia megszólását sem kerülhette el az orvosi rend; Arisztophanész Plutoszában (Kr. e. 388) hiábavalónak mondja, hogy valaki Athénben orvost keressen: „mert amióta honorárium nincsen, orvos sincsen a városban” (407–408). Egyébként az orvos csak a későbbi időben, a 4. század úgynevezett középső komédiájában került mulatságos alakként színpadra; pár vígjátékcím mutatja ezt:

Antiphanész, Arisztophón, Theophilosz és Philemón Iatrosza. A gyér töredékek még arra sem engednek következtetni, hogy az orvos miféle sajátságát, félszegségét tekintették tulajdonképpen annyira nevetségesnek.²²¹ És mindezzel ellentétben: tán csak a hiányos hagyomány véletlenszerűsége, hogy a dicsérő és kitüntető okiratok közül, amelyek kőbe vésve magasztalják és jutalmazzák az orvos szolgálatait, egyetlenegy sem 5. századi, a ránk maradtak mind későbbiek.²²²

Úgy lehetett, hogy a filozófia megelőzte a komédiát. Az 5–4.

század orvosáról már Platón eleven jellemrajzot készített A lakomában; Erüximakhosz, és már atyja, Akumenosz is a szókratészi Athén legkeresettebb, legemlegetettebb orvosai; Platón dialógusaiban és Xenophón emlékiratában gyakran találkozunk nevükkel, és Szókratésznek személyes ismerősei voltak. Talán athéni polgárok; a megmaradt dokumentumokból ez nem tűnik ki és nem is következik szükségképpen. A felvilágosodás idején olyan nagy számmal lepték el idegen tudósok a görög fővárost, hogy az „idegen orvos” a kor típusai közé tartozhatott. Még a 4. századbeli Euénór is, akit a feliratokból ismerünk, csak utólag – érdemeinek elismeréséül – kapott polgárjogot; Pheidiasz meg, aki a 304–303. évben ajánlja fel orvosi szolgálatait Athén városának, rhodoszi volt. Tehát az sem lehetetlen, hogy Akumenosz és Erüximakhosz is mint letelepedett idegenek, szakemberek éltek a városban. De azért a legjobb társaságokban forogtak, fontos szerepet játszottak, hiszen a közfelfogás szerint, s ezt A lakoma Alkibiadésze Homérosz ismert dicsőítését citálva erősíti meg: az orvosnak a testi állapot minden kérdésében feltétlen engedelmességgel tartozunk (214b, vö. Iliász XI. 514). Platónnál is Erüximakhosz a tulajdonképpeni vitarendező, ő javasolja Erósz dicséretének témáját, és beszéli rá a később érkező

152

Alkibiadészt, hogy Szókratész magasztalásával próbálja ki szónoki tehetségét. Az a finom portré, amelyet a filozófus fest róla, talán nem csupán egyéni vonásokból összerakott, s így Erüximakhosz személyéből – cum grano salis²²³ – az 5. századbeli görög orvos általános karakterére következtethetünk.²²⁴

Erüximakhosz jellemének egyik alapvonása, hogy tudományát a naivság határáig sokra becsüli. Mindent, a társas életet, a különféle ismereteket az orvostudománnyal iparkodik összekapcsolni, annak szemléletmódja alapján elbírálni. Úgy véli, a lakomákon a helyes magatartásra a medicina tanít; arra is, miként kell beszélni Erósz istenről. Így Erüximakhosz szükségképp lesz rátarti sznob, unalmas filiszter, aki a leglaposabb kioktatásoktól sem kíméli a társaságot, például amikor azt a bölcsességet fejtegeti, hogy a bortól különösen a másnaposság állapotában kell tartózkodnunk; vagy amikor orvosi tanácsokkal látja el Arisztophanészt, hogyan mulassza el csuklását.

De mindettől eltekintve Erüximakhosz nagy műveltségű ember, ismeri a kor kifinomult érintkezési szabályait. Arisztophanésszel szellemesen kötekedik, egyik felszólalását meg Euripidész-idézettel kezdi; szívesen hivatkozik nevekre, Prodikoszra vagy Hérakleitoszra, ha az idézetteket csak részben hagyja is meg a maguk igazában. Mert Erüximakhosz egész műveltsége korabeli: szofisztikus. Bírálat nélkül semmit sem fogad el, s ez többnyire úgy sikerül, hogy a teljes igazság érdekében megmagyarázza a szavak jelentését – így a Hérakleitosz-idézet esetében is –, vagy kiegészíti mások nézetét, ahogy ezt az előtte szóló Pauszaniasszal teszi. Mélyen gyökerező, még szakismereteit is befolyásoló szofisztikus műveltségét abban a beszédben árulja el leginkább, amelyet maga tart Erósz dicsőítésére.

Bizonyos filozófiai lendületet és átfogó képességet nem tagadhatunk a szónoktól; Erószt kettős – jót és rosszat előidéző – alakban általános világprincípiumnak tekinti, amely mindenütt, élőben és élettelenben egyaránt megnyilatkozik, s így – az orvostudomány mintájára – minden tudást, művészetet és készséget (a gimnasztikát és földművelést éppúgy, mint a zenét és csillagászatot, sőt még a jóslatot is) azonos feladat elé állít: tudni, mi az összevaló, és mi az egymással ellenkező. De közelebbről tekintve Erüximakhosz egész filozófiája egyetlen korrelatív fogalompár zavaros alkalmazására

153

épül. A hasonlóság és ellentét fogalmairól van szó, amelyek, mint előbb is láttuk, a homeopátia és allopátia alternatív védelmezőit már az 5. században is foglalkoztatták. Hérakleitosz szerint az ellentét mint ellentét alkot harmóniát. Ezt Erüximakhosz orvos létére nem fogadhatja el. Ő ugyanis azt veszi észre, hogy egészséges emberi testben a hideg és meleg, a keserű és édes, a száraz és nedves csak akkor fér meg egymással, ha nincsenek ellentétben, noha kétségtelenül ellentétesek. De akkor mi hozza létre az egyetértést, a harmóniát? Erre a kérdésre Erüximakhosz csak mitologizálva ad feleletet: egy külső hatalom, Erósz bevonása – ezért dicséri fellengzős szavakkal, noha nem tudja, tulajdonképpen mit kell értenünk alatta. Erüximakhosz Erósza Empedoklész Philiéjére [Szeretet] emlékeztet,²²⁵ gondolkodásmódja pedig, amely a világ rejtélyeit egy-két elvont fogalom mesterkélt rendszerével akarja megoldani, a jellegzetesen szofisztikus eljárásmódot idézi. Ez a szellemi irány a maga retorikájában a kifejezések csillogó antitéziseivel takarta el a tartalom hiányát, a tudományban pedig a jelenségek vizsgálatát a fogalmak hasonló játékával, a fogalmi retorikával akarta pótolni. A bonyolult valóságot kifejező igazság helyett egy-egy ötletes definícióval vagy tetszetős analógiával mindenesetre így is gazdagította a szellemi javak tárházát.²²⁶ Ilyesfajta orvosok készíthették a Hippokratészi Gyűjtemény úgynevezett szofisztikus iratait: A levegőről, A diétáról, A mesterségről, Az emberi test helyeiről szólókat.

Erüximakhosz személye példázza, hogy a szofisztikus műveltség miként befolyásolta a szakismereteket. Bár az orvosi tudás és az általános műveltség kölcsönös viszonyban volt, nemcsak az utóbbi hat az előbbire: laikus ismereteket az orvostudomány köréből is el kellett sajátítania annak, aki igényt tartott a művelt ember címére.

Nemcsak filozófusokról hallottunk, akik az emberi test ismeretével, egyenesen anatómiai készültséggel láttak rendszerezéseikhez – hallottunk vándortanítókról, szofistákról is, akik dicsekedtek, hogy a medicináról szónokolva bármely orvost kiütnének a nyeregből (Platón: Gorgiasz 406); tornamesterekről, akik valamilyen egyetemes életrend felállításával akarták az orvostudományt népszerűsíteni, s mindenkit önmaga orvosává tenni (szelümbriai

154

Hérodikosz; Platón: Állam 456); és végül hallottunk orvosok előadásairól és könyvekről, amelyek célzottan a nagyközönséghez fordultak.

Ha megint egyetlen személyen akarjuk bemutatni, miféle befolyást gyakorolt a merészen kibontakozó orvostudomány a laikus gondolkodásmódra, jobb példa nem is kínálkozik, mint az athéni költő, aki korának szellemi mozgalmait a legérzékenyebben fogta fel és rendszerezés nélkül adta tovább: Euripidész. Nála elsősorban nem is az a legizgalmasabb, hogy alkalomadtán az orvos személyéről vagy foglalkozásáról beszél; hogy szerinte „az orvos a betegségre figyelve gyógyítson és ne rendeljen kapkodva újabb és újabb orvosságokat, ha ezek nem segítenek azonnal a betegségen” (292.

töredék); hogy úgy véli, a betegségeknél a várakozás többet jelent a vágásnál (1072. töredék). Ezek érdekes megjegyzések, s mintha azt árulnák el, hogy a költőnek nagyobb a rokonszenve a már korábban sem ismeretlen naturalisztikus kezelés, mint a bőségesen és mohón alkalmazott terapeutikus eszközök iránt. Euripidésznél a legközvetlenebb emberi bajok, a testi szenvedések mély átérzése a döntő, amely nélkül igazi orvostudományi fellendülés el sem képzelhető. Osztja a korabeli „hippokratikusok” gondolatát a testében nyomorult emberről. A múlt idealizmusát lefokozza, és azzal teszi emberibbé, hogy még a lelki gyötrelmek is testi egyenértékükben és kifejezésükben jelennek meg; az arisztotelészi dicséret, hogy ő a „legtragikusabb”, erre épül. Szemlélhetőbbé tette az ember sorsát, mert tudatosan fizikai oldaláról mutatta be. Az ő lelki betegei, Oresztész és Héraklész a roham előjeleként ruhájukba rejtik arcukat, aztán hab jelenik meg szájukon, végtagjaik görcsösen rángatóznak, szemük kifordul vagy vérben forog, légzésük nehézkes lesz, látási zavarok és hallucináció lép föl, míg végül kimerülnek, és álom veszi oltalmába a szenvedőt.²²⁷ A pszichiátriai jelenségek kétségtelenül reális leírásával (ha nem is az egyes kórképek tudományos megkülönböztetésével) találkozunk nála.

Persze más kérdés, hogy a költő e pszichopatikus rajz elkészítéséhez honnan vette az elemeket; talán könyvből szerzett tanulmányok egészítették ki tapasztalatait? Euripidésznél az utóbbi feltevést sem szabad hirtelenkedve elutasítanunk: a tudós poéták

155

közé tartozott, könyvtárát a hagyomány a legjelentékenyebbek közé sorolja (Athénaiosz I. 3a). A ránk maradt orvosi iratok közül főleg vagy egyedül A szent betegségről szóló „hippokratészi” könyv jöhetne szóba, ha az euripidészi pszichiátriánál csakugyan tudós kölcsönzésre gondolunk, de a könyv keletkezési idejéről és körülményeiről legföljebb az bizonyos, hogy a talán Hippokratész tollából származó pompás munka, A levegőről, a vizekről és a helyekről után, mert annak hatására jött létre. Kétségtelenné teszi ezt a közös híres kijelentés, hogy minden betegség egyúttal isteni és emberi.

Általában elfogadott nézet, hogy Euripidész ismerte az említett művet;

már alexandriai Kelemen Hippokratészre gondol, amikor tragikusunktól a következő szavakat idézi: „aki ért a helyes orvosláshoz, az szükségképp a város és föld lakóinak életmódjára tekintve vizsgálja a betegségeket” (Sztrómateisz VI. p. 749 = 917.

töredék).²²⁸ A lakosok diétáját a hippokratészi könyv bevezetése csakugyan kiemeli, Euripidész tényleg erre emlékezhetett; de akkor Bellorophónról írt tragédiája (mely 425 előtt készült; vö.

Arisztophanész: Akharnaibeliek 426) korábbi keletű, mintsem a hippokratészi művet megismerte, mert egy töredéke így szól: „a halandók betegségei részben önszerzettek, részben az istenektől származnak, bár bevett szokás szerint ez utóbbiakat is gyógyítjuk”.²²⁹ De bárhogy legyen is mindez, akár olvasta Euripidész Hippokratészt vagy utánzóit, akár nem, a gondolkozásmód, amely abban az időben az orvostudományt mozgatta, ismerős lehetett számára. A hippokratészi orvostudomány külön filozófiává rendszerezte az ember testi-lelki szervezete és a külső természet (a környezet) kapcsolatát. Euripidésztől számos megfogalmazást idézhetnénk, amely ebbe az eszmekörbe tartozik: az embert természeti megkötöttségében, környezetével együtt akarja megérteni. Amit Hellász és Ázsia létrehoz, azt szerinte „jól kevert”, tűztől-fagytól idegen egének köszönheti (981. töredék); s mint a Médeia egyik kardalában éneklik: „Athénnek fiai, az Erekhtheidák legdicsőbb bölcsességüket szent és elpusztíthatatlan földjük terméseként takarítják be” (824 sk.).²³⁰²³¹

A hippokratészi kor orvostudománya – újból és újból hangsúlyozom – a test megbecsülésén, a test jogainak elismerésén

156

alapult. A felvilágosodás kori gondolkodásmód dogmája ez; a dogmát pedig nemcsak elfogadta, de túlzott következtetésekre használta a szofisztikus irány, az a bölcseleti kör is, amely később ellene fordult. Szókratész is úgy vélekedett, hogy a testi egészségről, ellenállóképességről és izomerőről gondoskodni a polgár kötelessége. Epigenésszel, Antiphón fiával folytatott beszélgetésében fejti ezt ki Szókratész, amint Xenophóntól értesülünk (Emlékeim Szókratészról III. 12); a gimnasztikához hűtlen, elernyedt ifjút figyelmezteti a bölcs mindama hátrányokra és bajokra, amelyeket a gyenge, beteges test szokott előidézni. „Mert mindenre hasznos a test, amit emberek művelnek, és a test mindennemű használatánál nagy jelentőségű, hogy a test a lehető legjobb állapotban legyen; hisz ki nem tudja, hogy még ott is, ahol látszat szerint a legcsekélyebb a test használata, a gondolkodásban is sokan nagyot tévednek, mert a testük nem egészséges”. Ez az alapfelfogás – bárhogyan fejezte is ki filozófusunk – Szókratésznél még természetes; később lényeges módosuláson ment keresztül épp abban a bölcseleti idea-körben, melynek Szókratész volt a megteremtője. A Platón-féle spiritualizmus a lélek egyoldalú hangsúlyozásával éppenséggel nem volt alkalmas, hogy a szellemi élet feltételeit a testben keresse és találja meg. Bizonyos értelemben ellentétté formálta, amit előbb feltételnek tekintettek. Mindenesetre nemcsak rangkülönbséget, hanem lényegbeli heterogenitást állapított meg test és lélek között.

Bárki is készítette a ránk maradt szókratészi dialógust, amely Alkibiadész nevét viseli címében (Első Alkibiadész),²³² jól platonizálva különíti el a bölcsészt az orvostól vagy tornamestertől.

Saját magát csak az előbbi ismeri, mert a lélekkel foglalkozik; az utóbbiak csak arról vesznek tudomást, ami az emberé bár, de nem ő maga. Átmeneti helyre jutnak így az orvosok: a filozófusok és a köznapi emberek közé, mert az utóbbiak (a kézművesek, iparosok, kereskedők) az énüktől még a testnél is távolabb fekvő vagyontárgyakkal bíbelődnek (131). Platón Államában korholja a test folytonos ápolását, kezelését, a korabeli orvostudományt „a betegségek pedagógiájának” nevezi, Héródikosz módszerét meg a legjobb eszköznek, hogy valaki „a halált hosszúvá tegye a maga számára” (405 sk.). Bezzeg másképp tették hajdanában Aszklépiosz

157

és legrégebbi hívei, akik csak az időközönként fellépő és hamarosan elmúló betegségeket gyógyították, tudva, hogy polgári kötelességeknek csupán az egészséges ember képes megfelelni!

Platón az erkölcs nevében protestál az orvostudomány államérdeken túlmenő szerepe ellen; de hogy az erkölcsöt alaptalanul féltette a Hippokratészi Gyűjteményt író orvosoktól, az rögtön világos lesz előttünk, ha etikájukat ismertetjük.

158