A FILOZÓFIA ELLEN

A helyes logika nem biztosítéka az igaz tudásnak, sőt, néha maga is hozzájárul, hogy a hamis ismeretek tömege megszaporodjék: ezt a sajátos következtetést vonhatjuk le a görög orvostudomány fejlődéséből. Ami a tétel második részét illeti, mindenesetre nem a fejlődés egyenes vonalára, csak egyik kevésbé figyelembe vett mellékösvényére alkalmazhatjuk paradoxonnak tűnő állításunkat;

hisz éppen fordítva, a görög orvostudománynál sem a logika túltengése volt az igazság legfőbb akadálya, hanem hogy a tudományos fejlődés a maga egészében illogikátlanul ment végbe.

Minden tudomány illogikátlanul bontakozik ki. Láttuk, már a hippokratészi kor orvosai tisztában voltak a módszertani elvvel, hogy a folyamatos tapasztalatgyűjtés útmutatása szerint a szemléletiből az elvont, a részekben adottból az egész felé kell haladnia megismeré-sünknek; természettudományi empirizmusuk lényegében ezen nyugodott. De valóban így, e logikai követelmények betartásával fejlődik a tudomány? Nem azt tapasztaljuk, hogy az emberi elme reflektálatlan, kezdeti állapotában is a rész helyett az egészet teszi meg érdeklődése, gondolkodása tárgyának, mégpedig nem a konkrét világ pontos megfigyelése alapján, hanem a legelvontabb és legáltalánosabb eszmék segítségével? Már abban a régi korban, amelyben a medicina még nem emelkedett túl a közvetlen gyógyítási gyakorlat, gyakran kuruzslás színvonalán, voltak természetfilozó-fusok, akik miként mindenről, az emberről, testi jelenségeiről is elmondták töprengéseiket. A tudományok mind a bölcsészetből keletkeztek; az orvostudomány elméleti ismeretei is a filozófiában gyökereznek.

De nemcsak a kezdetről van szó; a kapcsolat bölcsészet és tudomány között folyamatos; és folytonossága meg is maradt, mindkét kör sajátos céljával és feladatával indokoltan. Az egészre

183

tekintő görög filozófia, amely már Thalész óta egyetlen eszmével képes volt megmagyarázni a világegyetemet, jellegének elvesztése nélkül nem egykönnyen dönthetett volna úgy, hogy a speciális tudományok kibontakozása után ezek tartalmát egyszerűen elbocsátja monizmusának vasgyűrűjéből. Úgy látjuk az 5. század természetbölcselőinél, a Hippónoknál és apollóniai Diogenészeknél, hogy az orvostudomány fejlődése a filozófiának csak alkalom volt, hogy a testi jelenségekre is határozottabban, nagyobb részletességgel és szakszerűséggel alkalmazza a maga monisztikus felfogását. Ami meg magát az orvostudományt illeti, a legáltalánosabb kérdéseket készen kapta a filozófiától, és a kérdésektől, még ha a maga módján feleletet adott is, nem szabadulhatott többé. Minden tudománynak a mai napig vannak általános problémái, s ezekből keletkező általános feltevései, és nem a közvetlen megfigyeléstől és ennek érzéki tartalmától várható a válasz. Sokszorosan így kellett ennek lennie a régi időben, mikor a tudomány egyrészt még kevésbé felejtette el filozofikus származását, másrészt megfigyeléseit sem tudta kielégítően alkotóelemeire bontani, s ezért is kényszerült az érzéke-lés mögött rejlő feltevésekre. A történet tehát úgy alakult, hogy a görög orvostudománynak, bár nem maradt folyamatos összeköttetés-ben a mindenkori természetfilozófiával, a maga területén belül is volt egyetemes gondolatköre, sajátos filozófiája.

Vizsgáljuk hát meg ezt a kölcsönösséget, az orvostudomány és bölcselet kapcsolatát. Állást foglalt-e a hippokratészi kor medicinája a korabeli természetfilozófiáról? S ha magának is a bölcseleti eszmék magasságáig kellett emelkednie, milyen volt ez az orvostudományi filozófia?

A bölcsészet monisztikus: egységes fogalommal akarja megra-gadni a jelenségeket. Minden víz, mondta Thalész, elsőnek a jónok közül; minden levegő, javította ki Anaximenész; földből lettünk, földdé leszünk, tanította az eleai bölcs, Xenophanész; amit Hérakleitosz arra módosított, hogy mindennek kezdete és egyszersmind vége a tűz. Empedoklész filozófiája már megalkuvóan összegző: négy princípium, az ismert négy elem egymástól független létezését állította. De nem Empedoklészé maradt az utolsó szó. S a felvilágosodás korának bölcselete épp a kiindulópont, a régi

184

monizmus irányába mutat. Melisszosznak, az egység legmerevebb metafizikai védelmezőjének, az érzéki természet kimagyarázásánál is akadtak utánzói. Apollóniai Diogenész, az 5. század dédelgetett filozófusa,²⁸⁶ csupán egy elem változatainak tudja elképzelni mindazt, amit a világ felmutat (erre vonatkozó okoskodását lásd Diels, 2. töredék, 334); s ezt az alapelemet – mintha századokon át hiába gondolkodtak volna – éppúgy a levegőben találja meg, mint annak idején a jó öreg Anaximenész. Csak annyi engedményt tesz az időközben megnövekedett elméletnek, hogy ősanyagát az értelem (noészisz) erejével ruházza fel.

A görög orvostudomány nemcsak a problémát, többé-kevésbé a feleletet is örökölte a természetbölcselettől. Mi az emberi test a maga alapelemében? – így hangzott a kérdés már kezdetben, s amíg a monizmus szellemében kerestek feleletet, a kérdés formája nem is változott. Eleinte – elméleti orvosok hiányában – maguk a bölcselők oldották meg problémánkat, ki-ki a maga kizárólagos elve alapján, ahogy – a kialakuló részletezéssel együtt – az emberi testre, a világegyetem eme kis részére is alkalmazták gondolatukat. De a Kr.

e. 6. század végétől mintha a gondolkodók új típusával találkoznánk:

a filozofáló orvossal. A püthagoreus Alkmaión az első képviselő, de – épp mert távolabb állt a jón természetbölcselet monizmusától – ő nem egyetlen ősanyagban, hanem különböző erők, minőségek, főleg a meleg és hideg összhangjában találta meg az egységes emberi szervezet magyarázatát. Alkmaiónnal szemben az 5. századi bölcselet egyszerűsítési hajlamát képviseli Hippón, valószínűleg szintén orvos és filozófus egy személyben, aki – akárcsak Thalész – a nedveset tekinti minden lét, s így az emberi test és lélek alapsajátosságának is, aki még a tüzet is a vízből származtatja, s erre vezeti vissza az élet megnyilvánulását, az egészség és betegség bármely állapotát. Egyszerűsítő filozófiájának sűrűn akadtak hívei a felvilágosodás orvosai között. A Hippokratészi Gyűjtemény iratai is tanúságot tesznek róla. A levegőről szóló értekezés szerzője – mintha egyenesen Diogenésztől, ha ugyan nem Anaximenésztől kölcsönözné bölcsességét – az életnyilatkozatok, a testi-lelki bajok egyedüli okának az emberben felszaporodott levegőt, a pneumát tartja. A diétáról ²⁸⁷ meg dualizmust hirdet ugyan, mikor tűzből és vízből

185

alkotja a mindenséget, s ezzel együtt az embert, de dualizmusa alatt rejtett monizmus lappang, mert a vízben és tűzben egymásnak ellentmondó tulajdonságokat (a nedvességet és szárazságot, a hideget és meleget) is felfedezi, ahogy Hippón a vízből még tüzet is tudott teremteni. Látjuk mindebből, hogy az 5. század orvosainak a természetbölcselet eredeti gondolatkörétől és menetétől, a Thalészek és Anaximenészek feltevéseitől és alapelemeitől mintha egy tapodtat se kellett volna eltérniük, mikor a maguk külön tárgyára, az ember mibenlétére kerestek bölcseleti magyarázatot. Ha meg haladásképpen a szervetlen világ egyes jelenségei helyett a szervesből választottak orvosaink vezéreszmét a kérdés eldöntéséhez, a kezdet egyelvűsége, az eredeti monizmus tán még makacsabban érvényesült, s külön-külön a vért, majd a nyálkát, majd az epét tették meg az emberi test alapanyagának.²⁸⁸

A monizmus, az orvosok közt is dívó egységesítési hajlam ellen emeli fel szavát Az emberi természetről szerzője, akit Arisztotelész–

Menón – bizonyára teljes joggal – Hippokratész vejének, Polübosz-nak tartott. Az arisztotelészi Állattan ismert részétől eltekintve így tájékoztatnak erről az Anonymus Londinensisben olvasottak is. A természetbölcselők bírálatán kezdi. Főelvüket ő is abban látja, hogy ami van, az egy, s hogy az egy és a minden szemükben ugyanazt jelenti. De a maga következményeiben, így okoskodik tovább, lehetetlen elvnek bizonyul ez, mert közös emberi értelmünk dacára a bölcsészek a legkülönbözőbb, egymásnak ellentmondó nézetekhez jutnak általa. Mindig másra kifutó vitáikban a beszédképesség veszi át a döntő szerepet; az nyer, „akinek nyelve épp a legjobban megfelel a tömegnek”. Eleve Melisszosznak adnak igazat (bizonyára a fent idézett nyilatkozatról van szó: „a létező dolgokat sem látni, sem megismerni nem lehetséges”). Ilyen az orvosi tévedés, folytatja szerzőnk, mikor a vért, majd az epét, majd a nyálkát fogadják el kizárólagos alapelemnek, s feltevés szerint az egységes elem – a hideg és meleg hatására – úgy változtatja meg külsejét és hatóerejét, hogy belőle keletkeznek mint leszármazott tulajdonságok: az édes és keserű, a fehér és fekete stb. De ha az ember egységes anyagból állna – így hangzik Polübosz ellenvetése –, fájdalmat sem érezhetne, mert a mindig egyben és változatlanban nem volna ok, amely előidézné

186

(újból melisszoszi vonatkozás, mert az utolsó nagy eleata tanítása szerint a valóságosnak valóban nincsenek fájdalmai).²⁸⁹ Vagy mégis feltételezve a fájdalom lehetőségét, az ellenszer, a gyógyítóanyag – a teljes egyneműség esetében – csak egyféle lehetne; márpedig köztudott, hogy sokfélével rendelkezünk. Az emberi test mindig tanúskodik az őt alkotó anyagok különféleségéről: nyáron éppúgy, mint télen, öregségben éppúgy, mint fiatalon. Az egység védelmezőinek nincs módjukban, hogy a testet bármikor, bármilyen állapotban egyneműnek mutassák be. Nem is lehetséges. Mi emberek, akárcsak az állatok, különböző elemek keverékei vagyunk;

létezünk, amíg e keverék tart, meghalunk, mikor annak felbomlásával a nedves a nedveshez, száraz a szárazhoz, meleg a meleghez, hideg a hideghez tér vissza. A keletkezés egyetemes törvényei ránk, emberekre is alkalmazhatók, s e törvények így hangzanak: egyből semmi sem keletkezhet, mert valaminek valamivel keveredni kell; a származáshoz többféle minőségű anyag szükséges, és a minőségi különbségeknek helyes arányban kell találkozniuk, hogy a megfelelő eredmény létrejöhessen. Szerzőnk aztán előadja a maga véleményét: az emberi testet a vér, a nyálka, a sárga és a fekete epe alapelemeire tagolja. Fejtegetéseit minden időben a hippokratészinek tartott nedvelmélet legklasszikusabb előadásának tekintették.