AZ ORVOS MUNKA KÖZBEN 198

A görög orvos műhelyben (ergasztérion, iatreion) dolgozott. Itt várakozott a hozzá forduló páciensekre, operált és gyógyított, készítette az orvosságokat, s csak ha szükséges volt, ment a betegeket látogatni. Már tudjuk, hogy különbséget kell tennünk az állami és a magánműhelyek között. Az államiak, mint a hippokratészi iratokban támasztott követelményekből következtetjük, már az 5. században tágas, huzatmentes, világos helyiségek voltak, melyeket eleve úgy építettek, hogy a műtéteknél mesterséges fényt alkalmazhassanak, s így az orvos a legmegfelelőbb helyzetből a legjobban láthasson¹⁹⁹; a műhelyt a szükséges technikai felszereltségekkel is ellátták, s berendezkedtek a súlyosabb betegek

144

tartós befogadására, hogy a mai kórházak és klinikák feladatait is ellássák, hisz például Lamachoszt a műtét után nem lehetett szállítani.²⁰⁰Ezzel szemben a magánrendelők kevésbé feleltek meg a páciens igényeinek és a korabeli technikának; bár a hippokratészi könyvekből úgy látjuk, itt meg alkalomadtán a fényűzés ütötte fel a fejét, s az orvosok nemcsak tetszetős megjelenésükkel, de fogadóhelyiségük berendezésével is törekedtek tekintélyük és klientúrájuk növelésére. Efféle műhelyt ír le Antiphanész, a középső komédia 4. századi írója, a már címével kifejező Traumatiaszában (A megsebesült, ha ugyan nem A sebész): „berendezkedett a legfényesebb műhelyben, messzire ragyogó, ércből készült fürdőkádakkal²⁰¹, kenőcsdobozokkal, orvosságtartókkal, köpölyökkel és – dugaszokkal” (Poll. 10. 46). S hogy csakugyan az érc csillogásával akarta egyik-másik orvos a beteg figyelmét magára vonni, azt Hippokratész szolid utasításaiból is kiolvashatjuk:

„ércanyagot csak az orvosi műszereknél szabad használni,²⁰² mert utálatos tetszelgésnek tartom, midőn valaki ilyenféle bútorneműkkel kérkedik” (Az orvosról 2). Hogy egy jól felszerelt műhelyben mi mindennek kellett meglenni, arról főleg a Hippokratészi Gyűjtemény egyik könyve ad felvilágosítást: A műhelyről (Kat’iétreion), amely tankönyvszerűen foglalkozik a kérdéssel, de a Corpus egyéb irataiban is találunk ide tartozót (főleg Az orvosról és A tisztes külsőrőlcíműekben), sőt, közvetve mindenütt, ahol orvosi műszerek vagy külső segédeszközök kerülnek szóba. A különböző nagyságú, formájú és nevű késekről, a szondákról, fogókról, csíptetőkről, égetővasakról stb. Gurlt készített jegyzéket a sebészet történetét tárgyaló nagy művében.²⁰³ A tárgyakról képet alkothatunk az ókorból maradt archeológiai leletek segítségével is. Mert bár a föld alól előkerült orvosi műszerek (a pompeji tabernában és sok egyebütt találtak ilyet) majdnem kivétel nélkül a későbbi, római időkből származnak, az orvostudomány fejlődésének folyamatosságára hivatkozva állíthatjuk, hogy ugyazok megvoltak már a hippokratészi kor műhelyeiben. Természetes, hogy a vázafestmények, amelyek előszeretettel mutatják be a trójai mondakör hőseit sebészi kezelés közben (Szthenelosz Diomédészt kötözi, vagy a híres Szósziasz-félén Akhilleusz Patrokloszt), nem a homéroszi kor, hanem csak a későbbi

145

idő terápiájára és terapeutikus segédeszközeire jellemzőek, amelyben keletkeztek.²⁰⁴A sebészeti műszereken, gépeken, a magas technikájú sebkötözés követelte készleteken (pólyákon, vászontépéseken, síneken, spongyákon, „tiszta” törülközőkön) kívül kellő mennyiségű vízzel, főleg meleg vízzel is kellett a műhelynek rendelkeznie, amint ezt a hippokratészi iratok több helyütt hangsúlyozzák (A folyadékok használatáról 1 és A műhelyről 13). Mindezeken felül a gyógyítóanyagok és orvosságok is ott voltak felhalmozva, mert a görög orvos műhelye egyúttal patika is volt.

A görög orvos – ha nem közvetlenül a botanikustól vagy a gyökérvágótól – általában az ásványok és gyógyfüvek kereskedőjétől, a pharmakopólésztól, az ókor drogistájától szerezte be a medicináláshoz szükséges szereket. Ez a kereskedési ágazat később keletkezett és lett jelentős, mivel a gazdasági élet szakosodása az esetleg távoli vidékről jött anyagok felkutatója és felhasználója közé beékelte a közvetítőt. A gyógyfűkereskedő talán csak kivételesen hordozta körül a városban portékáit, inkább bódéjában árulta, amely, mint a többi nyilvános üzlet is (főleg a borbélyok műhelyei), a görögök közt mindig nagyszámú „ráérők”

találkozó- és szórakozóhelye volt. Ha ezt az alsóbbrendű szocializáló vonást – legalábbis a 4. századtól főleg a római vígjáték közvetítésével – a görög orvosi műhelyek sajátjaként is megismerjük,²⁰⁵ azt hiszem, itt sem a sürgős munkájú állami intézetre, sem az érctől csillogó előkelő műhelyekre nem szabad gondolnunk. Kellett tehát szerényebb orvosi bódéknak is lenniük, s ezek a szegény nép állami, ingyenes gyógyításával szemben csak úgy válhattak konkurenciává, szerezhettek maguknak épp a szegény néposztályból közönséget, ha számításukat a csodaszerek reklámjára alapították. S ebben az igyekezetükben a pharmakopólészekkel találkoztak; hiszen az orvosi mesterség a legalsóbb rétegben a görögöknél egyébként is összeszövődik, összezavarodik a gyógyulást ígérő szerek kínálgatásával. A pharmakopólész maga sem maradt meg egyszerű drogistának; üzletében mindenfajta csecsebecsétől és különösségtől eltekintve elkészített orvosságokat is lehetett kapni, s például egy arisztophanészi darabban a megrémült férj bizonyára a pharmakopólészek boltjait járja végig, hogy vajúdó felesége számára

146

valami szülést elősegítő szert (ókütokion) vásároljon (A nők ünnepe 504). Talán az alsóbb néposztály – még manapság is létező idegenkedése miatt – nem is orvoshoz fordult, inkább egyenesen a pharmakopólészt kereste fel, aki a közismert szereket fantasztikus ládákban tartotta.²⁰⁶ A görög ember így mindenesetre olcsóbban jutott gyógyszerhez, mint az orvosnál, aki betegével a gyógyításon kívül a pharmakopólész számláját is megfizettette, és azt is, hogy műhelyének polcain tartotta üvegkorsókban a folyékony anyagokat, új cserépedényekben meg a növényeket és gyökereiket őrizte (lásd Hippokratész apokrif levelét Krateuaszhoz). A pharmakopólész kereskedő voltából és a kuruzslással fönnálló kapcsolatából adódott, hogy a tudományos farmakológia kibontakozása – minden névazonosság ellenére – mégsem az ő működéséhez fűződik, hanem a növényekkel közvetlenül foglalkozó gyökérvágóéhoz (rhizotomosz). Mikor a botanikai tudás – a gyógyszertani érdeklődés alapján – elméletibb lett, Rhizotomikon címmel készült el az a (később elveszett!) könyv, amellyel karüsztoszi Dioklész a 4. század elején a leíró természettudományoknak ezt az ágát megalapította.²⁰⁷

A beszerzett alapanyagokból az orvos vagy segédei készítettek kellemes, édes orvosságokat (Platón: Kratülosz 394 és Törvények 660). Minden valamirevaló orvos segédekkel dolgozott.

Rabszolgákkal, akik magukat is orvosnak hívatták, bár önálló működésként csupán rabszolgatársaik gyógyításával könnyítették meg uruk feladatát, s a legnyersebb empíriára alapozott tudásukról Platón nem valami előnyös képet rajzol (Törvények 720). Szabad ember csak egészen kivételesen kúráltatta magát efféle „orvossal”²⁰⁸, sőt gyakran előfordulhatott, hogy az értékes rabszolga egészségéért aggódó úr magát az orvost, és nem annak segédjét kérette a beteghez (Xenophón: Emlékeim Szókratészról II. 4. 3 és 10. 2). Ha utazásra került sor, ezek a segédek hordozták a „jól elzárt” orvosságtartókat (lásd Hippokratész apokrif levelét Philopoiménhez) és a táskákat, amelyekben az orvos legszükségesebb műszereit készítette össze (A tisztes külsőről 8)²⁰⁹²¹⁰

A rabszolgasegédek mellett szabad származású tanítványok is sürgölődtek a mester, az orvostanár körül, mert az orvosi ismeretek továbbadása, az orvosi foglalkozás begyakorlása szintén a

147

műhelyekben történt. Tudjuk, hogy kezdetben a családtagok szűkebb körében az apa fiait vagy férfirokonait avatta be az orvoslás titkaiba.

Később idegenek is csatlakoztak a familiáris körhöz. A kószi eskü, amelyet tanulmányaik folyamán, végleges felszabadításuk és önállósításuk előtt kellett az iskola beavatottjainak letenniük,²¹¹ már ezt az állapotot tünteti fel. És hogy egyéb példát idézzünk:

Timarkhosz, egy vagyonos földbirtokos és gyáros fia (4. század) már kora ifjúságában egy peiraieuszi orvos (Euthüdikosz) műhelyébe került (Aiszkhinész: Timarkhosz ellen 17). Az efféle felvétel már a gyermekévekben megtörtént, és előttünk ismeretlen ideig tartó tanulást jelentett.²¹² A tanulás elsősorban gyakorlati volt – hogy miféle, arról némi fogalmat alkothatunk magunknak a Hippokratészi Gyűjtemény idézett tankönyve, A műhelyről alapján, ahol a különböző kötések begyakorlásáról, a sebészeti műtéteknél szükséges tisztaság szabályairól (többek közt a körömvágásról), aztán ujjgyakorlatokról, az operálandó test elhelyezéséről stb.

történik említés. Az empirikus oktatás leghatásosabb része bizonyára abból a szokásból eredt, hogy a tanuló mesterével együtt részt vett a beteglátogatásokon, majd a betegágynál maradt, hogy a pácienst kiszolgálja és a mester utasításainak betartását ellenőrizze (A tisztes külsőről 17). Az orvos tehát már tanulóéveiben tűrhető klinikai gyakorlatra tehetett szert, az orvostanhallgató pedig az 5. századtól elméleti oktatásban is részesült, bár erről közvetlen értesülésünk nincsen.²¹³ De amikor hatalmas iskolák küzdenek egymással tantételeik és eljárásuk igazáért, s az ugyancsak terjedelmes orvostudományi irodalomról a laikus Szókratésznek is tudomása van (Xenophón: Emlékeim Szókratészról IV. 2. 10), az orvosok meg népszerű előadásaikkal a nagyközönséget is bevonják tudásuk misztériumaiba, elképzelhetetlen, hogy a szakszerű oktatást nem kísérte megfelelő elméleti ismeret. A tanítvány az akkor dívó állatboncolásokkal mindenesetre kapott anatómiai, fiziológiai és patológiai ismereteket. A mester erre a munkára természetesen nem vállalkozott ingyen: tanítványaitól tandíjat szedett; Platón feltételezése szerint így volt ez Hippokratész iskolájában is (Prótagorasz 311).

148

Az orvosok kartársi viszonyáról, az orvosi konzultációkról, perpatvaraikról, indokolt vagy csak botrányt kereső megszólásáról lesz még szó. Magatartásukat a páciensekkel szemben az orvostudomány etikájában tárgyalom majd. Itt csak azt emelem ki, hogy a Kr. e. 5. században már nemcsak a férfi, hanem az egész női nem is (sokkal inkább, mint a felvilágosodás kora előtt) az orvosi klientúra körébe tartozott. Igaz, hogy korábban a szülésznő és javasasszony – a legtöbb esetben egy személyben – volt a beteg nő talán egyedüli tanácsadója,²¹⁴s a nőgyógyászatot ő képviselte, ahogy manapság az orvos nélküli szüléseknél a bábák segédkeznek. A derék asszonyok félig reális, félig tréfásan idealizált képét Platón is megrajzolta Theaitétoszában, Szókratész anyja, Phainareté alapján, mert (miként már Szókratész is tette) a fiú bölcseletét az anya mesterségére vezeti vissza (149 sk.). Az összehasonlítás zavaró elemeit kiküszöbölve, Platón segítségével a görög bába (maia) olyan képét kapjuk, amelyet a mai napig nem ritka elmaradottság és visszaélés következtében rögtön meg fogunk érteni: éltesebb, tapasztaltabb asszonyok, akik emlékeznek szülési fájdalmaikra, vonzódnak a csodaszerekhez és a kuruzsláshoz, és mellékfoglalkozásként sem a magzatelhajtást, sem a kerítést nem vetik meg. De az 5. század görög asszonya már kiszabadulhatott ezeknek a női analfabétáknak a hatalmából. Euripidésznél, aki nyilván saját kora szokásait rögzíti, a dajka még csak feltételesen küldi a szenvedő Phaidrát férfi orvoshoz:

Ha szenvedésed titkosabb természetű, Nők vannak itt, segítni készen a bajon.

Ha meg olyan, hogy férfival közölhető,

Akkor beszélj, hogy orvost hívhassunk hamar.²¹⁵²¹⁶

Ebből arra következtethetne valaki, hogy kényesebb, szemérmet érintő esetekben a görög nő nem fordult férfi orvoshoz, de ennek határozottan ellentmondanak az Epidémiák könyvei; gyakran olvashatunk nőkön végzett terápiákról, amelyek pontosabb vizsgálatot, megnézést és kitapogatást feltételeznek,²¹⁷ s ellentmond az egész Hippokratész-kori nőgyógyászati irodalom, a

149

gyógyászatban és szülészetben végzett komoly praxis nélkül ugyanis nem volna érthető. Hogy a nő gyakran – talán gyakrabban, mint manapság – röstellte az orvos előtt is baját, amit

„tapasztalatlanságból és tudatlanságból szégyennek képzelt”, ezt nem vonom kétségbe; a Hippokratészi Gyűjtemény egyik nőgyógyásza az iménti idézettel érzékeltette is ezt (A női betegségekről I. 62). De ugyancsak ő így folytatja: „Egyszersmind az orvosok is hibát követnek el, amikor a betegség okát pontosabban nem tudakolják meg, hanem egyszerűen mint valami férfibajt kúrálják; az efféle (az orvos hanyagságából kivizsgálatlanul maradt) baj miatt már sok nőt láttam elpusztulni.” Különös, bár ezek a minden kétértelműség nélküli szavak kifejezik a görög orvos kiterjedtebb nőgyógyászati praxisát, mégis annak bizonyítására szokták idézni, hogy az orvosoknak nem volt nőgyógyászati gyakorlatuk.